AMIKOR HAZAADTAK A KLINIKÁRÓL, SOKÁIG SÍRTAM Piot virológus túlélte a fertőzést – 

A belga Peter Piot (71) a London School of Hygiene&Tropical Medicine vezetője, EU-tanácsadó, az ebola fölfedezője és az ENSZ volt munkatársa.

SPIEGEL: Professzor úr, Ön nem covid-19-kutató, hanem covid-19-beteg. Most hogy van?

Piot: Köszönöm, napról-napra jobban. Lépcsőzésnél kicsit lihegek. Hónapokig tart, míg a tüdőm teljesen helyreáll. De az energiám visszatért: ma van az első munkanapom.

Sp: Az első tüneteket március 19-én érezte...

P: Pontosan két hónapja. Ez a betegség átkozottan hosszan tart.

Sp: Valahol megfertőződött. Tudja, hol?

P: Március elején rengeteg rendezvényen vettem részt, száz meg száz résztvevővel. Előadásokat tartottam, a covid-19-ről is. Esténként étteremben voltam, kb. 100 emberrel érintkezhettem szorosabban.

Sp: Sosem félt a fertőzéstől?

P: Egy kissé igen. Nem kezeltem senkivel, tartottam a távolságot, de bevallom, nem túl szigorúan. Csak március 17-én húzódtam vissza a homeoffice-be.

Sp: Akkor Önnek már késő volt.

P: Nyilván, de ezt akkor még nem tudhattam.

Sp: Más embereket is megfertőzött?

P: Amennyire tudom, csak a feleségemet, aki tünet nélkül maradt.

Sp: Ön 71 éves, a kockázati csoportba tartozik.

P: Tudom. De életemben komoly beteg még nem voltam. Hetente háromszor futok 5-7 km-t. Azt gondoltam magamról, olyan jó a formám, mint egy 50 évesnek. A „rizikó-csoport” amúgy is kissé ködös volt a számomra.

Sp: Tehát Önt, mint virológus és ragályszakértő, ezt a vírust mégis alábecsülte?

P: Attól tartok, igen. Nem intellektuálisan. A covid-előadásokon sokan úgy vélték, eltúlzom a veszélyt. Mindezeket magamra nem vonatkoztattam. Talán azért, mert úgy tűnt, voltam már ennél sokkal kockázatosabb helyzetben is. Már 4-5 éve prédikálom, hogy föl kell készülnünk a közelgő pandémiára. Még februárban Berlinben arról beszéltem, hogy ez a vírus szétcsap az egész világon. És ennek ellenére jómagam sem voltam elég óvatos.

Sp: Ám amint az első tüneteket érezte magán, máris tudta, „Hát engem is elkapott”.

P: Persze nem tudhattam biztosan. De a tünetek tipikusak voltak: szörnyű fejfájás, magas láz... Egy aha-effektus volt, „szóval ilyen, ha valaki covid-fertőzést kap”.

Sp: Teljes bizonyosságot a teszt adott.

P: Igen. Londonban egyébként nem is volt olyan egyszerű ilyen teszthez jutni. A végén egy barátom segített a privátklinikáján, 300 fontomba került. Azért mondom, patikában kapható házi tesztekre van szükség, amit bárki használhat.

Sp: Ön 1976-ban Zaire-ban egy egész éjszaka azt hitte, ebolával fertőződött meg. Összehasonlítható a mai helyzettel?

P: Semmiképp. Akkor halálfélelmem volt. Belázasodtam és hasmenésem volt. A ma szokásos védelem nélkül érintkeztem ebolás betegekkel. Órákig együtt zötykölődtem velük egy teherkocsi padján. Amikor megbetegedtem, ezt gondoltam: Ennyi volt. Meg fogok halni. Később derült ki, egy egyszerű ételmérgezést kaptam. Most azonban így okoskodtam: Hülye helyzet, de nem vagyok cukorbeteg, nem dohányzom, nincs túlsúlyom. Olyan lesz, mint egy gripa. És tovább dolgoztam, workoholiker lévén.

Sp: Ám ez nem ment sokáig jól.

P: Nem. A domináns tünet nálam a teljes kimerülés volt. Energiától duzzadó ember vagyok, de minden izomszálam sajgott. Fölkelni, menni is alig bírtam.

Sp: Mikor tudatosította, hogy állapota komoly, sőt, életveszélyes is lehet?

P: Eltartott egy ideig. Amikor megjött a pozitív teszt, inkább érdekes volt számomra. Hohó, erről tartok előadásokat és most magam is megkaptam. Ám amikor a lázam 39-40 lett, elkezdtem aggódni. Feleségem azt mondta, kíméljem magam. De én még mindig legénykedtem. Akkor jött a hidegrázás, valószínűleg a bakteriális tüdőgyulladás miatt. Ekkor fordultam a klinikához.

Sp: Hány nap után?

P: Egy pillanat... (Naptárjába néz). 11 nap után. Azt gondolnánk, ha túl vagyunk az első 8-9 napon, javulás várható. Ám a láz maradt. Másrészt: még mindig föl bírtam gyalogolni a negyedikre. Mikor aztán a sürgősségire kerültem, oxigéntelítettségem 84% volt.

Sp: Az nagyon alacsony.

P: Igen. A vizsgálatnál el sem akarták hinni. Időközben köztudott lett, a koronásoknál az alacsony oxigénszint tipikus és ezt észre sem veszik.

Sp: A klinikán, Ön, mint szakértő, át kellett, hogy engedje magát más szakértőknek. Bízott orvosaiban, vagy maga akarta meghatározni a kezelését?

P: Egészen furcsa volt. Abban a pillanatban, amikor befeküdtem a klinikára, megszűntem virológusnak lenni – egyszerű pácienssé váltam. Mindennek alávetettem magam. Teljesen kikészültem, csak a plafont bámultam, nem volt egy tiszta gondolatom sem. És amúgy sem vagyok az a típus, aki megmondja a taxisnak, merre kell menni.

Sp: De Ön egész idő alatt tudatánál volt? Nem lélegeztették?

P: Azonnal oxigént kaptam. Egy invazív lélegeztetésre szerencsére nem volt szükségem.

Sp: Mennyire félt ettől?

P: Rá sem merek gondolni, mi lett volna, ha... beleőrülnék. Épp ekkor jöttek az első publikációk a lélegeztetettek magas halál-arányáról és hogy ez nem mindig a helyes út. Dehát én túléltem.

Sp: Egy hét után hazaengedték.

P: Igen, de ezzel korántsem lett vége. 7 kilót lefogytam, ez egyfajta betegségbónusz. Mára visszanyertem régi testsúlyom. És ekkor, kb. egy hétre rá, jöttek a fulladásrohamok. A háziorvosom beutalt az University College-be, ahol kiderült, az egész tüdőm átitatott volt, erős immunreakciótól szenvedtem.

Sp: Egy túlzott immunreakció, hetekkel a fertőzés után? Ez gyakran előfordul?

P: A klinikán azt mondták, nálam látnak ilyet először. Mára több orvos is találkozott a jelenséggel. Épp most beszéltem egy párizsi kellégával, aki szintén elhúzódó reakciót diagnosztizált. Nyilván erről is lesz publikáció. A covid-19-ről mindig tanulunk valami újat. (A kínaiak nem mondták?RS20V29).

Sp: 2014-ben a SPIEGEL-nek azt mondta, hogy a legjobb, ami az emberrel történhet, ha egy halálközeli élményt túlél. Ma, a covid-19 megtapasztalása után, is így véli?

P: Föltétlen. Egy ilyen élmény mindenkit arra kényszerít, hogy átgondolja, mi is fontos az életben. Persze, senkinek sem kívánok ilyen helyzetet, de mégis utána mély fölismerésekhez jut.

Sp: Az Ön életét mennyiben változtatta meg a betegsége?

P: Oh, erről még korai beszélni. Egy biztos: erősebb ösztönzést kaptam a covid-19-et jobban megismerni. (Nem a globalizációt?RS20V30). Belgiumban van egy fogalmunk: ”tapasztalt-szakértő”. Ebben a tekintetben megváltozott a státuszom: eddig csak tudományos szakértő voltam. Most érzékenyebb lettem nemcsak a vírusra, hanem az emberi problémákra is: az elszigeteltség-magányosságra, a családon belüli erőszak növekedésére, a krónikus utóhatások hullámára, amivel az emberek majd hozzánk fordulnak.

Sp: Az első munka, amit folytat, az az EU-tanácsadás, Leyen asszony oldalán. A pandémia leküzdése egy sürgős európai föladat?

P: Mindenesetre Európának ebben fontos a szerepe. Még betegségem előtt heten voltunk ebben a munkacsapatban, közöttük Christian Dorsten, Charité Berlin és Lothar Wieler, Robert-Koch-Institut. Természetesen minden állam maga felel állampolgáraiért. (Azokért a tízezrekért is, akik évek óta kórházi fertőzésekben halnak meg?RS). De épp a kutatás terén érhetünk el sokkal többet, ha együtt dolgozunk. Pl., oltóanyag fejlesztésére egy ország kevés.

Sp: Az USA nagy dobveréssel beharangozta az „Operation Warp Speed”-et. Még a nevet is egy sci-fi-ből kölcsönözték, a Star Trek-ből. A cél, novemberre legyen egy szérum. Ez a helyes út?

P: A politika a helyes utakhoz pénzt hozhat és a bürokráciát is félretolhatja. Ám ez egy tisztán amerikai program. Ezért fontos, hogy Európa is rákapcsoljon. Amerika előnye, hogy az USA egy ország. A sok nemzetiségű Európában nehezebb az összehangolás. Május 4-én, Leyen asszonynak mégis sikerült egy tényleg történelmi konferencián, 7 mrd eurót a covid-19-es teendőire – oltás, terápia, diagnózis – biztosítani. Ez az európai döntőerő fontos példája.

Sp: Az USA novemberi határideje nem teljesen irreális?

P: Az elnökválasztás miatt nagy a politikai nyomás. Csak remélhetem, hogy nem kerül sor egy idő előtti kockázatos oltás-engedélyezésre. Ne feledjük: sok milliárd ember vár a szérumra. Ha csak egy kis százalékuk is súlyos mellékhatásokat kapna, az végzetes lenne.

Sp: Nemcsak azt kell bizonyítani, hogy az oltás biztonságos, hanem hogy hatékony is.

P: Ehhez ezer és ezer tesztszemélyre van szükség. Ezek a kísérletek legkorábban júliusban-augusztusban indulhatnak el, de inkább a jövő év elején. És akkor hogy állunk a pandémiával? Nem tudjuk. A ragály először Kínában csapongott, majd az EU-ban és most főleg Észak- és Dél-Amerikában. Afrikát elkerüli? Lesz második hullám? Mindezt előrelátni, nem más, mint kvalifikált találgatás.

Sp: Az annyira áhított szérum tényleg a corona-probléma megoldását hozza nekünk?

P: Korábban én is ezt mondtam. Ma már differenciáltabban látom. Természetesen egy oltóanyag az exit-stratégiánk fontos része lesz. De sok minden az emellett szól, hogy mi, mint társadalom, megtanuljunk a covid-19-cel együtt élni.

Sp: Honnét ez a hirtelen visszakozás? A szérum nem fogja a vírust kiirtani?

P: Ez teljesen valószínűtlen. Azt sem tudjuk, egy ilyen szérum hogy fog működni? Ami a tüdőfertőzéseket illeti, eddigi tapasztalataink nem igen rózsásak. Magánál az influenzaoltásnál is a védőhatás is csak 60-70%. Alapjában véve, én egy optimista ember vagyok. De a 100%-os védőoltásban nem hiszek. Meg kell fontolnunk, mit is akarunk valójában elérni? A fertőzést teljesen megakadályozni, az elhalálozást leszorítani? Vagy valamit a kettő között? Erről is kell beszélnünk.

Sp: A HIV-re máig nincs védőoltás. Ehelyett meg kellett tanulnunk, ezzel együtt élni. Ezt főleg az antivirális szereknek köszönhetjük... Így lesz az újszerű corona-vírussal is?

P: Lehetséges, hogy ennél előbb találunk egy terápiát, mint egy védőoltást. Mint páciens, tapasztalataim más útra vezetnek. Eddig kizárólag arról volt szó, hogy a vírust ártalmatlanítsuk. De arról is el kell gondolkodnunk, hogy az immunreakciót megfékezzük. Emellett fontos a beavatkozás időzítése is, mintha eddig a klinikai tanulmányok erre keveset figyeltek volna. Azt is vizsgálni kell, hogy az antivirális szerek alkalmasak-e megelőzésre? (És azt is, hogy a tudomány egy problémát megold, kettőt generál. Vagy, Szentgyörgyivel szólva, tudjuk-e, mi az élet?RS). Akkor föl lehetne kutatni minden kontaktust, és ezeket megelőzésképp kezelni – ez a szérumhoz hasonló, csak jóval célirányosabb mód.

Sp: És a végén ott lesz egy komplexen hangszerelt covid-19-orvoslás?

P: Miért ne? Egy kicsit ebből, egy kicsit abból; pár nappal korábban vagy későbben, finom ráhangolással, mint a rák- vagy a HIV-terápiánál. Itt szabadjára engedem a fantáziám, egyébként is úgy hiszem, sokkal nyíltabban is kiállhatnánk a nem szokványos ideák mellett.

Sp: Milyen szerepet játszanak a pandémia pszichikus kihatásai?

P: Világos, hogy a covid-19 sok lelki és érzelmi problémát is okozhat, úgy magára, a betegségre való reakcióval, ahogy az intézkedések elleni válaszoknál is. Ezeket már észleljük. Az öngyilkosságok szaporodása egy indikátor lehetne. Én magam, amikor hazaadtak a klinikáról, lelkileg teljesen összeomoltam. Sokáig csak sírtam. Ismerem magam: fenyegető helyzetben szembenézek a veszéllyel, a félelem és az érzelem csak utána jön.

Sp: Mára legyőzte a betegséget?

P: Nem, még koránt sincs vége. Még mindig nem bírok, szünet nélkül, a lépcsőn fölmenni. Megpróbáltam kocogni, mert nagyon hiányzott, de gyorsan föl kellett adnom. Még mindig vérhígítót szedek, mert pitvarremegésem van. És ez így maradhat életem végéig. Többek között azért is adom ezt az interjút, hogy fölhívjam a figyelmet az utóhatásokra. Sokan úgy hiszik, a covid-19-fertőzőttek 99%-a csak egy influenzát kapott és csak 1% hal bele. Tudatosítani akarom, hogy van közben is valami: azok nagy száma, akik túléltek, de még sokáig és súlyosan betegek maradnak.

Sp: Professzor úr, köszönjük a beszélgetést.

SPIEGEL, 2020. május 23.