BETILTANI A GAZDAGSÁGOT – Két recenzió

Christian Neuhäuser: A gazdagság mint erkölcsi probléma (2018)

Recenzió 1.

A gazdagságot be kell tiltani, ha az erkölcsileg problematikus. A Dortmund-i filozófus, Christian Neuhäuser szerint az a gazdag, akinek jóval több pénze van, mint amennyi szokás szerint ahhoz elégséges, hogy megfelelő módon értékelje magát és önmagát, mint egyenrangú embert tisztelje. Irányadó az átlagos nemzeti nettó jövedelem két-háromszorosa. Ezzel az egyetemi tanárok ki is volnának a vízből. Ha valakinek ennél több van, azt az állam tiltsa be. A gazdagság erkölcsileg akkor is problémás, ha a pénz más emberek önbecsülésére szolgál.

FAZ: „A globális ínség méreteire való tekintettel ez a föltétel gyakorlatilag mindig kielégítve van.” Az újság csupán azon akad fönn, hogy az átlagos nettó jövedelem 200-300%-os határa kissé alacsonyra sikeredett. Esetleg ő is érintett lenne, nem csak az erkölcstelen kapitalisták? Az FAZ nem fukarkodik a dicsérettel. A szerző jól tájékozottan egy fontos témát vesz elő és helyez el a további filozófiai vitában. „Meggyőző az a tézise, miszerint a társadalom gazdasági szétválása akkor is egy probléma, ha senki sem olyan szegény, hogy az létkérdéssé válna.”

A könyvet rögtön megrendeltem. Egy szép példája a grasszáló intellektuális antikapitalizmusnak, amely kevésbé a szegénységen, hanem inkább a gazdagságon akad ki. „Miért vetik meg az értelmiségiek a kapitalizmust”, kérdi a Neue Zürcher Zeitung 2018. április 21-én és válaszol is ezekre a fantazmagóriákra és ideológiákra. Főleg az értelmiségi körökben, a 'kultúragyártóknál', és a tömegmédia nagy részénél elkönyvelt: kizsákmányolás és elnyomás, igazságtalanság és környezetmérgezés, klímakatasztrófa és nyomor és elidegenedés és boldogtalanság – mind a kapitalizmus bűne. Hol a turbokapitalizmus, hol a pénzkapitalizmus, de a neokolonializmus és a neoliberalizmus és ne feledjük - a globalizáció hibás mindenért. Aki ezt még gátlástalan, brutális és aszociális jelzőkkel is jól megspékeli, nincs is érvekre és számokra tovább szüksége, legfeljebb képekre – fuldokló menekültekről vagy nyomornegyedekről, az ún 3. világból. Az állítólagos gondolkodó osztály számára sugárzott tévéadásokban (kulturzeit 3SAT, Aspekte ZDF, ttt ARD) ezek a hívószavak elegendők, hogy mindig ugyanazt az asszociációt keltsék. A kapitalizmus erkölcsileg a priori diszkvalifikált, bukásra ítélt rendszer, amelyben a profit, az önérdek, az anyagi sóvárság vezet az embertelen cselekvés degeneráltságába.

Ehhez jön „a profitgondolkodás rituális kiátkozása és minden életterület ökonomizálása”. Ez a pénzkereset álvallásos megvetéséből ered, a gazdasági gondolkodásból egyáltalán, ahol csak a felületesség, a materializmus, vulgaritás és a potenciális barbarizmus érhető tetten. Végül is a metafizika uralmáról van szó, a világot átszövő tervről – mint Marx-nál, aki a tőke mozgástörvényeit vélte fölfedezni. Mindez óhatatlanul tereli be az értelmiséget egy avantgárd szerepbe, aki a „Verblendungszusammenhang” (elvakító összefüggés) /Adorno/ által a nép igaz szükségleteit palástolva mutatja az utat.

wallstreet-online.de, 2018. 04. 22.

Recenzió 2.

A szokásos igazságosság-elméletek a szegénységből indulnak ki. CN a méltóságsértő pénzhalmozás ellen tiltakozik. Az „igazságosság határelméletéből” kiindulva a gazdagság olyan illő elosztását keresi, amely emberi méltóságot megőrző életet tesz lehetővé. Ezt alátámasztandó, Avishai Margalit, Peter Schaber és Ralf Stoecker szerzőkre hivatkozik. Az emberi méltóság az önbecsülésből fakad, ez pedig bizonyos alapjogokat és tisztességes társadalmi interakcióformákat föltételez. Neuhäuser tudatában van annak, hogy az eféle normatív méltóságkoncepciók vitatottak, mégis bízik abban, hogy ezek a gazdagsággal való szembesítéskor kézenfekvőnek bizonyulnak.

Később a szabadságjoghoz kötött méltóságdefinícióját finomítja: nem csak egy ember ésszerű és autonóm személyiségéről van szó, hanem összecserélhetetlen jellemvonásai és élettörténetei által meghatározott egyéniségéről.

A továbbiakban a gazdagságot a pénzre korlátozza. Az aktorok akkor gazdagok, „ha az önbecsülés követelményeinek vonatkozásában sok pénzük van”, vagyis, ha önmagukat kellőképpen értékelik és becsülik (sich selbst achtgeben und Selbstachtung). Mindkét esetben a pénz megkönnyíti az önbecsülést, pl. szükséges dolgok beszerzésénél vagy teljesítményük kellő díjazásánál. A gazdagság alsó határa a mindenkori átlagos nettó kereset 200-300%-a. Eddig a határig a gazdagság nem számít problematikusnak.

„A gazdagság problémája akkor kezdődik, ha mások önbecsülésére szisztematikus veszélyt jelent”. Ez többek között azért lehetséges, mert a növekvő gazdagsággal együtt jár a hatalom és a státusz nyeresége is. Másrészt a gazdagság erkölcsi problémává lesz, ha az elmulasztott segélynyújtás esete áll fönn, vagyis, ha a fölös pénz nem a sérült önbecsülésű emberek emberhez méltó élethez való segítségére szolgál.

A továbbiakban a szerző a tisztességes társadalmak és a tisztességes világ számára problematikus gazdagságot elemzi. Társadalmi szinten a relatív szegénységet, a tisztességtelen munkát, a munkanélküliséget és a demokrácia elvesztését elemzi. A relatív szegénység növekedése akkor lesz erkölcsi probléma, ha a növekvő gazdagság egyenlőtlenül kerül elosztásra és az érintett személyek a többség fogyasztói társadalmából ki lesznek zárva. A szerző számára a növekedés-társadalmakban a gazdagság elosztása akkor is problémás lesz, ha a munka tisztességes.

A pénzgazdagság betiltásával a probléma orvosolható, miközben a munkapiacot támogató befektetések érintetlenek maradnak. CN itt a takarék- és a befektető-kvóták közötti pozitív összefüggésre utal. Elegendő takarékhányadhoz nem kell gazdagság, csupán jólét.

Kétlem, hogy nagyobb munkatámogatói befektetési hiteleket csupán makrogazdasági szempontból tisztázni lehet. Tekintettel az igényes bankstressz-tesztekre, a pénzintézetek nagy befektetésekhez nagy biztosítékokat követelnek. Ezeket a közép és kisvállalkozók nem tudják teljesíteni a Neuhäuser-féle gazdagsági határ alatt.

A szerző azt is javasolja, hogy az alig piacképtelen munkából az embereket jól fizetett állásokba kell átvinni úgy, hogy ezeket a sok túlórás munkákat elosztják és az általános munkaidőt megrövidítik. Ez ugyan alacsonyabb bérekhez vezetne, de az árak is lemennének. Ha a jövedelemkülönbségek a gazdagság megszüntetésével csökkennének, a státuszfogyasztás is visszamenne.

Globális síkon az abszolút szegénység, a klímaváltozás és a piacok törékenységének problémáit mutatja be. Úgy látja, a tehetős társadalmak strukturális gazdagság-irányultsága vezet a magas energiafogyasztáshoz, vagy az óriási szabadon mozgó tőke-fölhalmozódásokhoz. Ám vajon a státuszfogyasztói magatartás általi gazdagság-orientáció szerkezeti okokra vezethető-e vissza vagy csupán szerkezetileg kellene kezelni, ahogy CN végig hangsúlyozza?

Kétségeim két elgondolásból erednek:

1. Valóban képes igen kevés gazdag ember sok ember státuszfogyasztását meghatározni? Ha CN nem is erre gondol, mert ő a szupergazdagok és nem a tehetősek státuszfogyasztását bírálja, akkor a gazdagság-irányultság esetében nem szerkezeti jelenség, mely a társadalom többségét érinti.

2. Ahogy a szerző később beismeri, a gazdagok egyéni életvitelét nem könnyű megkérdőjelezni, mert talán ettől függ a méltóságuk. (Ha nincs 3 luxusautójuk, akkor méltóságuk sérül?RS20IX8). Ez nem annak a beismerése, hogy a gazdagság a személyes (hatalom-, pénz-) törekvés terméke és az etika talán a gazdagok szerénységét is firtathatná?

Egyébként neuropszichológiai pénzmohóság-kutatások kimutatták, hogy az emberi agy a fölvillanó pénznyereségekre boldogsághormonokkal reagál (Westerhoff 2008). Ez a lelet is a gazdagság-irányultság strukturális okai ellen szól. Így a homo oeconomicus-modell jogossága merül föl a közgazdaságtanban. Ez bizonyos életterületeken nem eléggé kézenfekvő föltevés?

A könyv erőssége, hogy a 7. fejezetben a „gazdagság védelme” érveire is kitér. Itt áll, hogy a gazdagság betiltása kisajátításokhoz és a gazdagok méltóságának megsértéséhez vezetne. CN ez ellen azt veti föl, hogy a tulajdonjogok a gazdagságküszöb alatt továbbra is relevánsak maradnak. Ezen felül a méltósága, mely az egyenlőtlen elosztás miatt a szegényeknél sérül, nagyobb súlyú, mint a gazdagok státusz-személyisége.

Végül három érvet sorol föl, mely a gazdagságot mint a gazdaság motorját védi és ezért a gazdagság tilalma ellen szól:

1. A gazdagság szükséges, hogy az embereket kellő nagy teljesítményekre ösztönözze.

2. Csupán gazdag vállalkozók vághatnak bele olyan innovációkba, melyek sikere bizonytalan.

3. A gazdagság befektetéseket generál és a gazdagság tilalma beindítaná a tőke menekülését.

A szerző ezért a teljesítmény és az innováció fokozásához a gazdagságot nem tartja szükségesnek. Vannak más motiváló erők is, pl. a munka öröme, kötelességtudat, vagy az igény, „a dolgokat jól végezni”.

A tőke menekülését fokozatos reformokkal állítaná meg. Ezek a kis lépések az utolsó fejezetben olvashatók („A káros gazdagság meghaladása”. Több generáción átívelő adógörbe-módosítás kell, és a csúcsadót 100%-ra kell emelni. Továbbá erősítené a középosztályt és az oktatást, támogatna egy „globális nagybankoktól független pénzgazdaságot”), kísérve a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésével.

Hogy egy jóléti társadalom gazdagság nélkül reális utópia lenne, mert a megnevezett reformok „gyakorlatilag bevezethetők”, vagy a gazdagság eltörlése csupán tiszta utópia marad, a jövő fogja megmutatni. Bizonyos, hogy a szerző gondolatai a gazdagság és a méltóság kapcsolatát jelentősen megvilágítja. Ez a kapcsolat kritikus reform-potenciált jelent, mert az emberi méltóság ideája Európa történetében fontos szerepet játszott és remélhetőleg továbbra is játszani fog.

ethik-und-gesellschaft.de 2020/2

Föld és telek államosítása

„Részjavítgatások és rendelet-salaktanítások helyett a tulajdonviszonyok forradalma szükséges. A várost ki kell szabadítani a spekulánsok karmaiból” - követeli Niklas Maak, FAZ. „Föld és telek ne legyen többé a féktelen piaci erőknek kitéve, hanem, mint a levegő és a víz, alapélelmiszernek tekintessék.” (Régi követelmény, hogy a föld ne legyen áru, mert nem szaporítható, termelhető jószág. RS).

Az FAZ szerkesztő nagyon rokonszenvez a „reformátorokkal”, akik a magánföldtulajdont anomáliának tartják és követelik, hogy a városok és települések visszavásárolhassák földjeiket. Csak ez „mentheti meg a várost, mint a civilizáció modelljét.” Az alternatíva az lenne, „ha Porsche-val a posztfordisztikus luxusnegyedből az operába tart valaki, az első piros lámpánál egy ágyú irányuljon a szemi-szilícium alapú cyborg homlokára.”

Az értelmiségi rajong az antikapitalizmusért, ennek egy egész fejezetet szentelek új könyvemben. („A kapitalizmus nem a probléma, hanem a megoldás”).

Az FAZ cikkírója a kapitalizmus bírálók tipikus képviselője. A „piaci erők” az antikapitalista értelmiségiek számára egy szitokszó és előszeretettel emlegetik a „féktelen” jelzővel. Az ingatlanbefektetések nyeresége számukra „teljesítmény nélküli nyereség”. És a legszörnyűbb szitokszó természetesen a „lakáspolitika neoliberális fordulata”. A neoliberalizmus és a piac fogalma egy antikapitalista értelmiségit megbotránkoztat. És ha alternatívát kérünk, rögvest az állam után kiáltanak.

Hát már elfelejtettük volna? Föld és telek közösségi tulajdonban – ezt már egyszer kipróbáltuk, még pedig a néhai NDK-ban. Bár Honecker alatt a lakásépítés első föladat volt, itt mutatkozott meg a legvilágosabban a tervgazdaság és a piacgazdaság közötti különbség. Bár a lakbérek az NDK-ban kedvezőek voltak, a lakosok csak több év várakozás után juthattak panel-lakáshoz. A régi többlakásos épületek állaga Lipcsében, Drezdában, K-Berlinben, Erfurtban, stb., annyira lepusztult volt, hogy az újraegyesítés után csak sok mrd euró támogatással (Fördergebietsgesetz – terület támogatási törvény) sikerült a szanálás. De a panelek is javításra szorultak – a nyugati magánbefektetők segítségével. Ráadásul a lakásínség megszüntetésére még jelentős számú új épületekre is szükség volt. A 90-es években adótámogatással 838 638 úl lakás épült a keleti országrészeken, 84 mrd eurós költséggel.

Rainer Zitelmann

wallstreet-online.de, 2018.4.15.