A ZÖLDÜLŐ ÖKONÓMIA - ZEIT, Hamburg/RózsaS

Klímaválság, fajkihalás, óceánok szennyezése - eddig a gazdaság minden planetáris határt és vele az ökológiai problémákat ignorált. Ám ez most rohamosan változik. Olyan fontos fogalmak, mint a "piac", "verseny", "adósság" újrafogalmazódik és átértékelődik. Ez pedig a gazdaságpolitikai játékszabályokat is gyökeresen megváltoztatja. A THE NEW INSTITUTE-tal karöltve 9 vezető közgazdászt kérdeztünk meg, hogyan lehetne a gazdaság-természet válságot megoldani. Először Till van Treeck, az Institut für Sozioökonomie, Universität Duisburg-Essen, professzorával beszélgettünk.

ZEIT ONLINE: Van Treeck úr, a Hamburg-Norden-ben hamarosan betiltják a családi házak építését, hogy a természetet védjék. Ez nem az emberi szabadság megengedethetetlen korlátozása?

Till van Treeck: Azok szabadságát nyesi vissza, akik építeni akarnak. De másfelől emeli a szabadságát azoknak, akik a területeket és anyagokat talán másképp szeretnék használni - klíma-kímélőbben, kreatívabban, emancipáltabban. Privátházak helyett lakások és kertek épülhetnének - sokak számára. A tilalom tehát még növelhetné is a szabadságot.

Z: Ezt sokan másképp látják. A döntést hevesen támadják, politikusok és közgazdászok is.

T: Nincs "a" közgazdász. Az elmúlt évtizedben az ökonómia és a szabadság fogalma nyílt felülvizsgálat alá került - többek között a 2008-as pénzügyi válság, ma a fenyegető klímaválság miatt. Ezzel szemben a közgazdaságtan évtizedekig bizonyos értelemben liberális vagy liberter (libertär), túlzottan szabadelvű volt és ennek megfelelően a szabadságot is szűken értelmezték. Ez mindmáig kihat. A szabadság - mint a hétköznapokban - a kényszer hiányát jelentette, másrészt viszont szorosan a magántulajdonnal volt összekötve. A magántulajdonával mindenki azt tehette, amit akart. Sok közgazdász ezért a priváttulajdonba való belenyúlást a szabadság korlátozásával tette egyenlővé. Ez azonban a valóság egy fontos részét ignorálja. Ha egy dologhoz való jogot szabadságként fogunk föl, elvonjuk azok szabadságát, akiknek ehhez a dologhoz nincs joguk. Csak a tulajdonosok szabadsága számít, a többieké nem. A Hamburg-Norden-ben építkezőknek a szabadsága előnyt kap azokkal szemben, aki pl. szívesen sétálhatnának egy parkban.

Z: Ez a piacgazdaság: egyeseknek van valamijük és ezzel bizonyos határok között valamit kezdhetnek, a többiek pedig nem.

T: Igen, de ez nem tévesztendő össze a szabadsággal, nem egyenlő annak értékével. Jerry Cohen politikai filozófus ezt világosan kimondta: ez téves összekötés, a jogalapú szabadságfogalom inkonzisztenciája ("die Inkonsistenz des rechtebasierten Freiheitsbegriffs"). Egy dologhoz való jogunkat a szabadsággal tesszük egyenlővé és azoknak a nem-szabadságát (Unfreiheit), akiknek ilyen dolog nem jutott, figyelmen kívül hagyjuk.

Z: "Családi ház mindenkinek!" lenne a megoldás? Legalábbis ez következik a kormány házépítés-támogatásából (Baukindergeld).

T: Igen, ez a klasszikus válasz a jogalapú szabadság inkonzisztenciájára - a gazdasági növekedés. Akinek még nincs háza, lakása, azok építsenek - és ezzel emeljük mindenki vélt szabadságát. Ez az elv azonban nem tartható azoknál a javaknál, melyek kifogyóban vannak, pl. a telkeknél intakt környezetben, Hamburgban. Nem lehet az egész Németországot családi házakkal teletűzdelni. Akinek tehát már ilyenje van, vagy épít, az kényszerűen elveszi másoknak a szabadságát, hogy ők is ezt tegyék. A standardökonómia erre az externalitás fogalmát alkalmazza: egyes egyén cselekvése externális kihatással van másokra.

Z: Más szóval: a véges világban nem lakhat egyre több ember saját családi házban.

T: Igen, ám a dolog komplikálódik az ún. pozicionált javakkal, ahogy azt Fred Hirsch, Social Limits to Growth c. könyvében nevezi.

Z: A közlekedési miniszter, Andreas Scheuer figyelmeztetett, a zöldek el akarják venni az emberek SUV-jait. "Itt a szabadságunkról van szó."

T: Tényleg, először lehetne azt mondani, hogy az ilyen monstrum-autók vásárlása a szabadság kifejezése. Ezek az emberek ízlésüket követik és biztonságosabban akarják érezni magukat a közlekedésben. Ám ha a légszennyezésről nem is beszélünk, elismerhetjük, hogy az ilyen járművek azoknak a szabadságát, akiknek ilyen nincs (kisautósok, kerékpárosok, gyalogosok) korlátozzák. A nagy autóknak nagy parkolókra van szükségük, a városban azonban a hely korlátozott. A parkoló SUV-ok tehát elveszik a helyet a kisautóktól. Rosszabb, hogy a kerékpárosok és gyalogosok testi épségének szabadságát veszik el, amikor az ilyen páncélozott járművek a gyöngébbeket ripityára zúzzák.

Z: A szociáldarvinisták azt mondanák, vegyenek ők is ilyen kocsikat.

T: És ezzel benne lennénk egy abszurd fegyverkezési versenyben. Elvileg mindenki autózhatna SUV-val. Itt tér el a SUV a családi háztól, melyre nincs elég telek a zöldben. Nem vezethet mindenki átlagosnál nagyobb autót! Egy SUV akkor biztonságos, ha nagyobb és nehezebb, mint a többi - tehát a maradék biztonsága kisebb. Ha mindenki így gondolkodna, a végen mindenkinek nagyobb autója lenne és a közlekedésbiztonság semmit, vagy alig változna. Számos példa akad a javakra, melyek a pozicionált fegyverkező verseny tárgya, a szociális béke terhére, nem szólva a környezetről.

Z: Hogy a sok nagy autó káros a környezetre, világos. De miért a szociális békére? Évekig ennek ellenkezőjét állították - főleg férfi közgazdászok. Bárki szabadsága, hogy gürizzen és a pénzt akár haszontalanságokra is kiadja. Tányérmosogatóból is lehet milliárdos. Ez nem káros, hanem épp a többit ösztökéli, hogy ők is jobban fáradozzanak. Ez teszi a társadalmat dinamikusabbá és innovatívabbá.

T: Ez eléggé rövidlátó nézet. Sok közgazdász nem gondolja át, mi következik a pozicionált externalitásból, a fogyasztói magatartás státusz-szimbólumából. Ha a tehetősek jövedelme gyorsabban nő, ők többet is vásárolnak. Míg a kiskeresetűek lemaradnak, a gazdagok annál jobban demonstrálják szociális státuszukat. Még a jövőbeni gazdasági sikerük is erősödik. Különösen a "szabadságszerető" országokban, mint az USA, a jó oktatás, jó egészségügy, jó lakás a privátpiacon sok pénzbe kerül. Már az óvoda és az magániskola választása is a státuszfogyasztás része és a gyereknek jobb karriert biztosít. Ha az egyenlőtlenség növekszik és a gazdagok az ilyen javakért egyre többet adnak ki, a nem-gazdagok ezt elfogadhatják és belenyugodhatnak szociális és gazdasági visszaesésükbe. Vagy fölveszik a versenyt, lemondanak a takarékról és a szabadidőről, agyondolgozzák magukat, hogy legalább valamelyest lépést tartsanak

Z: Ennek mi köze a klímaválsághoz?

T: A státuszfogyasztásra való törekvés nem ökologikus. Ha a középréteg is többet fogyaszt, több a CO2-emisszió. Munka- és növekedés-kényszer jön létre, mert sokan nem érzik magukat elég szabadnak ahhoz, hogy lemondjanak a konzumról a szabadidő javára. Ők lépést akarnak tartani és muszáj nekik lépést tartani. (Muszáj csak a halál...RS21VI14).

Z: És ez mit csinál az emberekkel és a társadalommal?

T: Mivel sok ember úgy érzi, mindent meg kell tennie a karrierért és a család jólétéért, sokasodnak azok, akik kevés szabadidővel, takarékkal, magas adóssággal rendelkeznek. Az egyenlőtlen társadalomban lehetetlen, hogy mindenki a legjobb oktatást kapja, a legbiztosabb SUV-val járjon és a jövedelempiramis csúcsán álljon. A táguló egyenlőtlenségnél egyre nehezebb lépést tartani. A frusztráció és a szociális elégedetlenség borítékolt.

Z: Hogyan írná le a szabadságot a klímaválság idején?

T: Nem lehet egyértelmű, pontos definíciót adni. Számomra a szabadság az, ha mindenki kitűnő közellátást kap (ingyenes oktatást, betegellátást, mobilitást, kedvező lakóteret). A szabadság a teljes foglalkoztatás és a legkisebb egyenlőtlenség állapota. Csak így haladhatjuk meg ezt a fogyasztás-irányult kultúrát, a hosszú munkaidőt és a magas jövedelem kívánatát. Ez lenne a nemek közti egyenlőség feltétele is.

Z: A Fridays-for-Future óta a "generáció-igazságosság" fogalma vált közismertté. A szabadság idő-dimenziót is kap. Vita folyik a szabadságról és a klímavédelemről. Ha ma nem fogjuk vissza gyorsabban a szén-dioxidot, veszélyeztetjük gyerekeink jövőjét és szabadságát. Mit szólnak ehhez a közgazdászok?

T: Először is le kell szögeznünk, hogy a kormányok klímacéljai inkompetensek a párizsi egyezménnyel, miszerint a fölmelegedést 2 fok alatt kell tartani. A világklímatanács (ICPP) számításai szerint Németországnak már csak 7 gigatonna CO2 engedélyezett. Ha a mostani évi 800 megatonna kibocsátás marad, ezt a mennyiséget már 9 év alatt kimerítjük. Ha nyomban nekifogunk lineárisan csökkenteni, a klímasemlegességet 2030-ra érnénk el. Ám a Bundesregierung 2050-ig tolná ki a határidőt. Az FfF és a kutatók már régen figyelmeztettek, hogy ez már túl késő lesz. Meglepett, hogy milyen kevés közgazdász követelte a gyorsítást!

Z: Az alkotmányvédő bíróság áprilisban kimondta, hogy a klímatörvény részben nem felel meg az alkotmánynak.

T: Igen, az indoklás érdekes módon a szabadságra alapul. Ha nem változtatunk gyorsan az élet- és a termelési módunkon, a jövőben ez fenyegető szabadságveszélyt jelent. Paradigmaváltás vitája folyik.

Z: A közgazdászok kedvenc megoldása: a CO2-adó. Mi a probléma ezzel?

T: Egyik út: tisztábban és kevesebbet termelni. A megadóztatás arra próbálja rávenni a cégeket és a fogyasztókat, hogy adják fel a CO2-intenzív termelésüket és fogyasztási stílusukat - de a növekedéses gazdaság maradjon.

Z: Az externális hatások monetarizálása a neoklasszikumban a királyi út. De mennyire értelmes és mi a hibája?

T: A CO2 beárazása mellett az össz-stratégia kiegészítő elemeit is többet kell mérlegelnünk. Ez lehet egy állami befektetési offenzíva, amely az eladósodás megfékezésének reformját teszi szükségessé. Más intézkedések is rövidíthetik a munkaidőt és az egyéni fogyasztást. Mindent a CO2-adóra föltenni és nem sürgetni a kultúraválást, felelőtlenség. Ez a technika mindenhatóságába vetett optimizmus, karöltve a kulturális konzervativizmussal.

ZEIT online, 12. 6. 2021

"Man kann nicht ganz Deutschland mit Eigenheimen zubauen"