AZ EZREDFORDULÓSOK ÖNGYŰLÖLETE – F. Eichel, ZEIT Hamburg/RózsaS

Erősen divatban a politikai aktivizmus, rossz lelkiismerettől ösztönözve. Mit mond erről az ezredfordulósok tudata? Mi rejlik az erkölcsi kitörés mögött? A szerző, Florian Eichel (24), hospitáns a ZEIT-nél.

Freud ma csalódott lenne. Még soha nem ömlött ki ennyi szabadság egy társadalomban, mint most a nyugati világban. Mégis, az »Unbehagen in der Kultur« (kulturális rosszközérzet), melyet Freud az ösztönök indulatára vezetett vissza, nem, hogy csökkent volna – inkább nőtt. Főleg az ezredfordulósok – az én generációm – gabalyodik bele saját rossz lelkiismerete viharaiba. Vádolják önmagukat saját történetük, a hiányos szociális igazság, a kirabolt és melegedő bolygó miatt. De legtöbben azért szégyellik magukat, hogy ennek ellenére, milyen jól megy nekik. Történelmileg a legjólétibb, legszabadabb, legigazságosabb világban szeretünk élni.

Ám etikailag ezek a vívmányok egyre semmisebbnek tűnnek. Komfortunkat egyre becstelenebbnek érezzük. A jólét, mint egy rágógumi, tapad morális kitörésünk talpjához. Az önutálat, valaha a Fin de Siècle szimbolisták distinkciós ismérve, mára egy generációs érzéssé vált. Ez az új hiányos önészlelés meglep. Sokáig az ember a szilaj természet alávetettjének érezte magát. Hogyan fejlődhetett ki egészséges önértékelés, ha az ember a természet kénye-kedvének ki volt szolgáltatva? A természet leigázásának projektje együtt járt az ember ön-fölhatalmazásával. Megérkeztünk az antropocénba.

Nyilván természeti katasztrófákban még sokan halnak meg, ám az ember hatása a környezetre nagyobb, mint viszont. A fölényes természet-feletti uralom ütközik nyomorúságos önképünkkel. Ez a skizofrénia főleg a saját kihalásunk kéjes megigézésében mutatkozik meg. Száz éve kezdődött a katasztrófafilmek és -könyvek népszerűsége. Ma a posztapokaliptikus világot művészileg ábrázolják. Az apokaliptikus fantázia reálpolitikai prognózisokban burjánzik. Ezt mutatja sok kovid-kommentelő retorikája. „A járvány a leigázott természet bosszúja, a bolygó parazitája az ember.”

A klímánál ugyanez. Ostorozó ductus-szal apokaliptikus szcenáriókat kreálnak, a szennyező ember büntetésére. (Untergang-szcenárió, Ökobetyár, RS). Az erősebb klímavédelem követelése helyes. Az ismétlési kényszer, melyekkel ezeket az untergang-szcenáriókat megigézik, elárulja, hogy közben titokban élveznek. (Ahogy Te, Flórikám, ilyen kacifántos szövegeknél? RS). Csak az apokalipszis lehet veszélyes számunkra, ezért annál inkább festik előszeretettel az ördögöt a falra. Ez törzsökös hiszti, mely burjánzik és saját biztonságuk bizonyosságába van mélyen beleágyazva – mint a skydancer a használt-autó-kereskedőnél. (??)

A Fridays for Future korunk Werther-je - csak nem egyéni, hanem kollektív pusztulással van fabulázva. Fontosabb: Míg Werther öngyilkossága a megszabadulást jelentette, a kovid- és a klímahalál, mint rászolgált büntetés ér el bennünket.

Ahol büntetnek, ott bűntény sejthető. Ám milyen bűntény lehet annyira gonosz, hogy saját emberségünk riad meg tőle? A válasz a technikai haladás egy paradoxonjában keresendő. Minél nagyobbak a természeturalom eszközei, annál jobban távolodik a globális jólét elérése. A világ előállított javai elegendőek lennének minden ember jóléte biztosítására. A kollektív, számtalan szabadalomban található know-how közkincsé tétele minden globális logisztikai problémát megoldana. Ha csak néhányan visszafognák magukat mindenki jólétéért, a világ édenkertté válhatna.

Eljutottunk az elő-elíziumi korba. A theodicaea kérdése, hogy tűrhet meg egy mindenható isten egy igazságtalan világot, most már mi felénk, emberek felé irányul. Tehát már toporgunk az utópia küszöbén? Soha egy ilyen „miért” nem kínzott annyira egy generációt, mint a mait. Ezt a kérdést ilyen átfogóan nem tehettük föl. Annál inkább keressük a választ erre a korszakos kérdésre.

Semmilyen koherens bűntett nem okozta ezt a globális igazságtalanságot, nem volt terv mindenki boldogsága ellen. A nyugati világ egyszerűen azért nem osztja meg gazdagságát, mert senki sem hajlandó kényelméről lemondani. Ez nem bűn, hanem közönséges, természetes emberi önérdek. Épp ezen indoklás nyilvánvaló banalitása a mi mély rossz közérzetünk oka. Ezért értelmezzük át ezt a komplex elosztási kérdést egy monokauzális vádkérdéssé. Az én generációm a 68-asok fantomfájdalmaitól szenved. Csak a lustaság és az önérdek akadályozza meg a világ utópista átalakítását. Hogyan lázadjunk ez ellen?

Nos, csak úgy, hogy magával az emberséggel vesszük föl a harcot. A gonosz ideája lassan kitiltódik a köztudatból, a csábító ördög képe elhalványul. Visszamarad a kétszer elvarázsolt ember, aki sem jó, sem rossz nem tud lenni. Még kegyetlenebb, hogy az önérdek nemcsak az igazságtalan elosztás oka, hanem legelőször is minden jólét alapja. A társadalmi haladás sosem volt egy morális vállalkozás, mindig a pragmatizmus jelét viselte. Királyok jótékonykodtak, hogy a népet kezességre hangolják, iskolák nyíltak, hogy szakmunkásokat képezzenek ki, kórházak épültek, mert meggyógyítani könnyebb egy embert, mint alattvalóvá tenni.

A nyugati – főképp az európai - hiperkapitalizmust nem haladtuk meg, mert szembejött volna az erkölcsi kurázsi. Helyette a szociális piacgazdaság volt az út, a szocialista forradalmat megelőzendő. A fölvilágosodás azért működik, mert az önérdekre és nem az egyén integritására épít. A klímabarát politika és a szocialista kezdeményezés kapcsolata saját jólétünk tudattalan megvetéséből táplálkozik – megterhelve a profán önérdek zálogával. Az olyan lózungok, mint a »Capitalism kills«, a populista álom a »Systemwechsel«-ről ott virít diszkendőként zakónk felső zsebében, de igazából nem merjük előhúzni, csupán csinos tiltakozó és moralizáló szövegekkel csicsázzuk. (Ez a mondat mutatja! RS). Nem bújunk ópiumbarlangokba, mint a századforduló szimbolistái, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Önfeledten utcára vonulunk, hogy a proteszt bódító hatásával nyugtassuk magunkat. (Ezért nem szerettem soha tüntetni, kivéve a fúziós reaktor ellenit, Kalkar-ban, 1982-ben. RS).

Csak az undor marad vissza, a nemzedék iszonya attól, hogy az ember nem tud sem jó, sem rossz lenni, hanem egoista, flegma és tulajdonvédő magatartást választ. Még jobban visszataszít, hogy az ember ezzel előbbre jut. A világtörténelem folyamán ezzel az ember mindig jól járt, az elért jólétet sikerült mindig pozitív teljesítményként elkönyvelni. A következő válságot is csupán mint a túlélés pragmatikus projektjét látja és nem, mint egy nagy, etikus herkulesi föladatot, amikor az önzetlenség és a lemondás eszközeit veti be. Freud szerint a kulturális ösztönelnyomás kifelé agresszióban nyilvánul meg. Diagnózisa nyomán következett a hippimozgalom megfordított »Make love, not war« lózungja.

Az új önutálat ezt a helyzetet megfordítja. A belső agressziót csak külső ösztön és fogyasztás-elnyomással lehet legyőzni. Tilalom és büntetés az új élvezet-elv. Időközben az emberiség szert tett jó eszközökre az utópiához – de csupán a rejtett önérdeken bukik el. Ezért annyira elönt a szégyen, hogy meghasonulásunk az önmegsemmisítést, mint erkölcsi jelenséget ébreszti föl. (Flórikám! Inkább dönts le egy fityók magyar pálinkát és táncolj el egy magyar legényest! RS).

ZEIT, 18. 11. 2021

Millennials, Generation Selbsthass

Lásd még: y-generáció, Origo.

KOMMENT

Nevettem, sírtam – sem jó, sem rossz nem tudtam lenni. „Az értelmiségi munka megvetendő”; fekete rovátkák, fehér alapon - mondja az Ökokiskáté. Milyen utcába, könyvtárba, tévedett be ez az okos gyerek? A faültetéstől is undorodik? Agyára ment a sok olvasás? Űzd el a természetet, vágtatva jön vissza. Így járunk mi, neurotikus nagyvárosiak. Még a visszaváltós üveget sem visszük vissza.

RS