EGYENLŐTLENSÉG ORVOSLÁSA - T. Piketty, ZEIT/RózsaS
Nem csak anyagi különbségek szakítják szét a társadalmat, hanem migrációs és környezeti problémák is. A nyersanyag és az energiaárak drágulása főleg a szegényeknél vált ki megélhetési félelmeket, de a középosztályt is dühíti. A klasszikus elosztáspolitika nem nyugtatta meg a társadalmat, pedig a nagykoalíció mindent megpróbált: alapnyugdíj, korkedvezményes nyugdíj, anyasági nyugdíj. A választók csalódtak. Ebben a helyzetben még az elmulasztott klímapolitikát is be kell pótolni – vagyis a CO2-tartalmú energia még drágább lesz. Szélturbinák ezrei még közelebb érnek az ingerült polgárok előkertjeihez, akik a migráció és a kovid miatt amúgy is már eltávolodtak a demokratikus közösségtől.
A globális konszernek vezetői ezt már rég észlelték. A World Economic Forum közvélemény-kutatása szerint a legnagyobb veszélyt a klímavédelem meghiúsulása és a szociális hasadás jelenti. Thomas Piketty párizsi közgazdász már 8 éve közzétett egy tanulmányt a politikai polarizációról és a szociális egyenlőtlenségről. Akkor csak a pénzről volt szó. Piketty narratívája: A háború után a többség jóléthez jutott, magas adókulcsok gondoskodtak a felülről lefelé való elosztásról. Ám ezután a globalizáció és a neoliberalizmus levitte az adókat és a dolgozók részesedését az egészben. Az egyenlőtlenség csillagászati magasságokba szökött – mint 100 éve. Piketty követelése: Vissza az elosztáshoz és a kapitalisták kemény megadóztatásához!
Nem a visszaosztókat ünneplik, hanem a populistákat
Ám a nagy francia szociálállamban látnia kellett, ahogy az emberek bizalma a demokráciában olvadozott. A lehagyottak máshol sem az elosztókra hallgattak, hanem az olyan populistákra, mint Boris Johnson vagy Donald Trump. Többről volt szó, mint a pénz, munka, tőke. Piketty iskolája fiatal kutatókkal tovább dolgozott a globális egyenlőtlenségen, 50 demokráciáról gyűjtöttek adatokat. „Az egyenlőtlenség komplexebbé vált”. Amory Gethin, az új könyv kiadója szerint az új konfliktusok a migrációs, a környezeti, a szociális értékek körül robbantak ki. „Óriási transzformáció” következett be. A 80-as évekig az emberek osztály-hovatartozásuk szerint szavaztak – a szegények és a kevésbé iskolázottak a baloldalra, a gazdagok és diplomások a jobb oldalra. Amikor egyre többen mehettek gimnáziumba és egyetemre, az új akadémikusok a szociáldemokrata és a zöldek oldalára mentek át. Ezért van a választói spektrumban nem csak egy, hanem több „elit” is. A német értelmiségi és gazdasági elit is elvált egymástól. Az emberek kevésbé a jövedelem, inkább értékek és a város-vidék szerint választottak.
Ez az új rendezetlenség hogyan nyilvánul meg konkrétan a választási magatartásban és a politikai kínálatban? Gethin: A képzettek balra tolódásával a középbal pártok szociális követelményeiket visszafogták és elkezdték az új klientúrát kiszolgálni (Schröder, Blair, Clinton). Ezáltal a kevésbé iskolázottak elhagyva érezték magukat, szétszóródtak a politikai spektrumban vagy egyáltalán nem szavaztak. Az eredmény látható a szélső jobbnál. A populistákat a kevésbé képzettek, de normáljövedelműek választják. Így a hasonló pénzűek az SPD-re és az AfD-re szavaznak, egyik az elosztásra és a migrációra, másik ellene.
Őrült a helyzet a környezetvédelemnél. A francia sárgamellényesek a CO2-adó ellen lázadtak föl, holott ez inkább a tehetőseket érintette nagy autójaikkal, medencéikkel, utazásaikkal. Dühük bármennyire is alaptalan, komolyan kell őket venni – különben még mélyebb lesz a szakadék. Ezért nem elég a magas CO2-adókat visszaosztani, mindig lesznek vesztesek, pl. a vidékiek, akik rá vannak szorulva autóikra.
Az állam inkább segítsen a normálpolgárnak, ne terhelje. A politika támogassa őket az épületszanálásnál, a klímakímélő jármű- és repülő-befektetéseknél. Az állami kiadások így célszerűbbek, mint a környezetkárosítókat büntetni. P&Co sürgősen olyan gazdasági és klímapolitikát javasol, amivel elkrülhető a polgárok haragja. Pénzt adni és nem elvenni: Az US demokrata párt is így látja. Ezt Németországra alkalmazva nem jelenti a gázár-plafont, sem a franciáknál alkalmazott nagy fűtésszámla-kompenzációt. Mindenekelőtt nem engedi a CO2-árat az egekig, ignorálva ezzel a klíma-közgazdászokat és az FfF-t. Hogy mégis a Klimawende-t tovább vigye, több pénzt kell kiadni zöld hidrogénre és acélra, töltőoszlopokra és villanyhálózatra, öko-üzemanyagra és új csodatechnológiákra a klímagázok tárolására. (? A pénzt CO2-vel termelik meg. RS).
Ami jó szándékú a szociális béke érdekében, nem biztos, hogy jó is. Közben ui. elfelejtkezünk az ökonómiáról, mely azt követeli, hogy mind, fogyasztók és konszernek, szegények-gazdagok, fizessenek a klímakárosításért, amit okoznak, különben az állam eladósodása a bizonytalanságig folytatódik, míg a robbanó motorok továbbra is kedvezményesen szennyezik a légkört. Mégis az új Bundesregierung a koalíciós szerződésben visszatáncolt, a magas állami befektetésekben bízik és nem a CO2 árának emelésében. Ki nem mondanák, de két álláspont áll szemben. Ne dráguljon a környezetrongáló élet, hanem az ökologikus legyen vonzóbb, különben a környezeti és a szociális kérdés egymást fölkorbácsolja. A másik oldal kifizettetné a rongálást, különben az állam támogathat a végtelenségig. Ezért el kell választani az ökológiai kérdést a társadalmitól.
Ez az összetűzés nem a szocialisták és a neoliberálisok között robbant ki, hanem a balos közgazdásztábor kellős közepén. Közöttük a Bonn-i Armin Falk (Institut für Verhalten und Ungleichheit, Magatartás és Egyenlőtlenség Intézet), aki a szociális és a zöld kérdés vegyítésétől óv. „Világos, hogy a klímavédelem csakis demokratikus többséggel mehet, de téves az összes politikai mezőt egy kalap alá venni.” A klímánál a gazdasági igazság az első. A CO2-kibocsátást ma egyszerűen agyonszubvencionálják. Pocsékul gazdálkodunk, mert az árak nincsenek rendben. Az állam be kell, hogy avatkozzon – csak így változtathatjuk meg tartósan az emberek magatartását. Ez az a híres kormányzó hatás, ami gyorsítja a fordulatot, de többlet-terheléssel is jár. Egyes esetben elviselhető. Bár a szegényeknél szociálpolitikai kompenzáció szükséges, de ekkor is egyesek jobban terhelődnek. Ezt a társadalom ki kell, hogy bírja és vele a politika is. Falk a kormánynak: Nem szabad a CO2 árát alacsonyan tartani, a következő választástól tartva. A klímapolitika megbukhat. A kiadáspolitika nem csak magas eladósodást jelent. Az állam nem is tudja pontosan, melyik út vezet a klímasemleges gazdasághoz. Ehhez a piac ért igazán. Ott ezrek vannak, akik az utat kipróbálhatják.
A félelem rossz tanácsadó a gazdaságpolitikában
Falk álláspontjában van valami fölszabadító. Ha együtt kezeljük a szociális, populista és klíma-kihívásokat, mindig megjelenik a dühöngő kisebbségtől való félelem. Ez pedig tévútra vezet. Ha pedig szétszálazzuk, a félelem helyzete a cselekvés helyzete lesz – minden téren. Ekkor nem kezdünk védekezésbe, hogy a haragot elkerüljük, hanem a megszólítható szélsőjobbosokat próbáljuk meg visszanyerni. Ekkor a szociálpolitika teheti dolgát, függetlenül a gáz és a CO2 áraktól. Lehet az esélyegyenlőségbe többet befektetni. Nem pénzelünk olyan klímasemleges megoldásokat, amiket még nem is ismerhetünk pontosan, hanem a klímakárosító élettől elkérjük a valódi árat. Tudva, hogy a mai CO2-költségek elsősorban a tehetőseknek kedveznek.
Tehát a politika tereit elválasztani nem egyenlő a társadalom széthasításával. Ha a fűtés olyan drága lesz, hogy családok szegényednek el, segítsen az állam. Ha a CO2 ára hirtelen emelkedik, emelni kell más helyeken az emberek bevételeit, pl. fejenkénti jóváírással vagy oktatási támogatással. Először bátran meg kell tenni, amit a helyzet követel. Nem szabad a kevesek dühétől megijedve fejest ugrani egy adósságkalandba. Ha félremegy, elvesszük a többség kedvét is a klímavédelemtől.
ZEIT, 20. 1. 2022
Ideen gegen die Ungleichheit
