VILÁGREND HELYETT HÁLÓMŰVEK – P. Khanna – ZEIT/RózsaS

Parag Khanna (55) 2007-ben US-geopolitikai tanácsadó Irakban, majd Obama kampánycsapata tagja. A FutureMap alapítója. Könyve, az „Ázsiai jövőnk”, 2019 bestsellere. Új könyve: „Move. Das Zeitalter der Migration.”

US hiperhatalom, Pax Sinica, G2-világ, új hidegháború – ezek a lózungok váltják egymást. A globális világrendhez egy kell: Stabil hatalommegosztás. Ám ha ezt egy Trump vagy Putyin fölboríthatja, mennyire lehet világrendről beszélni?

A történelemkönyvek szerint a szuverenitás kora 1648-ban, a vesztfáliai békétől kezdődik. Hát nem. Az imperializmus nem tűnt el Európából, hanem megkezdte száz évig tartó gyarmatosítását. A szuverén világ 1950-nél kezdődik, a gyarmatok felszabadításánál ill. az 1991-es Szovjetunió fölbomlásánál.

Másik tévedés: A világrend az unipoláris rendek sora, egy nagyhatalom vezetésével. Sem a britek, sem az USA által uralt területek nem voltak stabilak és békések, lásd. német-francia, orosz-japán háború. A II. világháború után jött az US-orosz bipoláris világ, számos proxy háborúval világszerte. Mikor volt egyáltalán egy „szabályokon nyugvó globális rend”? Az ENSz mikor volt képes nagyhatalmak között eredményesen békíteni?

A mi „rend” fogalmunknak kevés köze van a realitáshoz. A globális mítoszok a nemzetiekből nőnek ki. A hatalom mértékének számít a terület, a népesség, a termelés, az ásványkincsek – de mindez csak papíron. A valóság egy rendezetlen miliő, amit a geográfia, a szövetségek, a diplomácia alakít. A geopolitikai élet valódi normája az entrópia. Még a legügyesebb államvezetésnek is csak egy lélekzetvételnyire sikerült ebből kiemelkednie.

Ha a jövőben valamiféle rendet akarunk találni, azt inkább a hatalom örökös szóródásában kell keresnünk. A globalizáció az a különleges erő, amely ezt az egyre erősödő világrend-decentralizációt fölgyorsította. A világ kereskedelmi alapjait a britek és az amerikaiak rakták le, ám a kiszervezés Ázsiába Japán és Kína fölemelkedését erősítette. A globális kereskedelem minden régiónak lehetővé tette a globális értékteremtés-láncokban való részvételt. Ha megnézzük a számítógépek, autók, félvezetők eredetét, valójában „Made in everywhere” címkét kellene rájuk ragasztani.

Bár a globalizáció imperiális hatalommal kezdődött, nagyobb valami lett belőle. Alapja többé nem a statikus terület, hanem a sűrű hálózat, melyben államok és más egységek működnek. A kötődő képesség maga a rendszer, melyet semmiféle hatalom nem ellenőrizhet. Bármely két állam cserélhet javakat, tőkét és technológiát.

A globalizációt eddig négyszer mondták halottnak: A 2001-es terrorista merényletek után, a 2008-as pénzügyi válságkor, a brexit és Trump idejében, 2016-ban és a pandémia alatt. Ám minden megy tovább: Javak, szolgáltatások, tőke, technológia és emberek áramlása.

A globalizáció fizikai és digitális hálóműveink univerzális kiterjedése, valamint minden határok fölötti transzakció összessége. Mára nemcsak egy változatában él, hanem több egymással versenyző rendszer működik, melyek katonai, műhold-technikai, E-jármű és internet-szabályozási célokat követnek. Mivel ennyien szövik a szállítási, az energetikai, a kommunikációs infrastruktúrát, a globális kötődések mérete óriásira nőtt. Nagyhatalmak jönnek és mennek, de a globalizációs mátrix feltartózhatatlanul nő és mindnyájunkat bekebelez. Az USA fölépítette az internetet, de leállítani már nem tudja. A globalizáció egy mélyebb rendhez vezetett. Egyre több csomópontot – államot, várost, céget – hatalmaz föl együttműködésre. Az államhatalom nem abszolút, hanem viszonylagos. A rend, ha van ilyen, a relatív befolyások sémája: A XXI. sz. inkább hasonlít a középkori Európához, semmint Pax America-hoz vagy Pax Sinica-hoz.

Óvakodjunk korunk megítélésétől, mert az csak egy pillanatát rögzíti. Minél elrettentőbb a szcenárió, annál inkább próbálják az aktorok azt megakadályozni – akár túlreagálással is. Ezáltal a rendszer nem-lineáris irányokba fejlődik tovább. Ez a komplexitás legegyszerűbb definíciója. A globalizált világban számos láncreakció indul el. A rendszerre egy állam sem képes saját rend-elképzelését rákényszeríteni. Nyomást fejtenek ki a rendszerre belülről – a rendszer pedig ellenáll.

Ezt a komplexitást sem az USA, sem Kína nem tudta megfejteni. Az USA nem ment volna be Irakba és nem forszírozta volna Ukrajna NATO-tagságát. Kína nem rakta volna le munkaerő-fölöslegét olyan országokban, ahol a lakosság ez ellen föllázad. Ha az USA és Kína közötti konfliktus a III. világháborúhoz vezet, Európa biztos kikötő lesz és más ázsiai hatalom lehet a globalizáció arca. (Ha nem fagy össze a nukleáris téltől! RS).

Ha minden hatalom megszívlelné a komplexrendszer dinamikájáról szóló tudásunkat, új út lehetne egy „Nagy Stratégia”. Erőiket úgy vetnék be, hogy világnézetüknek érvényt szerezhessenek. Ám minden ilyen stratégiát, amelyet Róma, London, Napóleon vagy Hitler követett, ugyanaz a sors éri el: Birodalmi túlnövekedés, belső dekadencia, ellenreakciók és bukás.

Mért nem építhetnénk be a nagy stratégiába egy globális stratégia-elemet, egy társadalmi alapelvet? A forrásokat megoszthatnánk, így a globális válságokat, mint a pandémia vagy a klímaváltozás jobban küzdhetnénk le. A megújuló technológiák megosztása, új kereskedelmi egyezmények az értékgeneráló láncok és piacok kiterjesztésére, („Mindig található egy rizstermelő, akit még nem csaltak be a világpiacba.” RS), a munkaerőhiány leküzdésére közvetítéssel – mindezekben már nagyobb és kisebb hatalmak egyetértésre jutottak, csupán törvénybe öntésük hiányzik. Egy ilyen érettségi fokot, egy über-ego-világot segít a hálósítás és a globalizáció elérni. (Ahol a multik és a nagyhatalmak járnának jól? RS).

A brit Arnold Toynbee („Kultúra válaszúton”) szerint nincs más választásunk, mint elismerni, hogy globális kultúra lettünk. Világkormányt, egy interdependens planetáris rendszert vizionált. E helyett sok kis kulturális központ alakul ki, melyek fölvirágoznak, ha elődeik leckéi a tudáshálóművek által terjednek.

Ha a központ nélküli világ káosznak tűnik is, mégis ez a legkívánatosabb rend, amelyben mindenki mindenkivel össze van kötve és senki sem képes a másikat ellenőrizni.

ZEIT, 11. 8. 2022

Ist eine Weltordnung möglich?