viszünk be üzemanyag formájában, amennyi munkát és hőt leveszünk. Mivel a meghajtó munka súrlódással végül hőbe megy át, a végén az üzemanyag összes energiatartalma a környezetbe szóródik szét, mint hulladékhő. Az energia tehát nem fogyott el, csupán átalakult, kevésbé használható formába. 15*C-os meleg víz energiamennyisége kevésbé koncentrált, mint egy 1500*C-os meleg tűz energiája, utóbbinak nagyobb az entrópiája (görögül: átváltozás). Zárt rendszerben (nincs energiabevitel) minden átalakuláskor az entrópia növekszik, az energia irreverzibilisen szétszóródik és használhatatlan lesz (a termodinamika II. főtétele – az energia nem alakítható át tetszőlegesen). Fosszilis tüzelők elégetésekor az entrópia irreverzibilisen nő. Ez analóg módon az anyagok átalakulására is érvényes. Egy fémmennyiség egy körfolyamat-gazdaságban ugyan változatlan marad, ám minden átfutáskor szóródik (kopással) és entrópiája nő. Ezért (Georgescu-Roegen szerint) a természethasználat visszavonhatatlan károsodással jár. (Ehhez mért kell termodinamika?RS). Mindazonáltal a Föld nem egy zárt rendszer. A Nap külső energiaközlésével az entrópia ismét csökkenhet és az energiahasználhatóság megnövekedhet (pl. napkollektor vízmelegítésekor). Az anyagok entrópiája is csökkenthető. Bár ezek a Föld zárt rendszerében vannak, ám külső energiabevitellel koncentrációjuk ismét növelhető (pl. fémek kiszűrése óriási földtömegekből). Sarkar ez ellen fölhozza, hogy a nap sugarai bennünket egy magas entrópia állapotban érnek el, csekély energiasűrűsége a mezőgazdasági termelésre elegendő, ám az ipari termelés legtöbb folyamatára korántsem. Ezekhez magas hőfok és villamos energia szükséges.

fejlesztésmód (Entwicklunsweise 8,12)

a fejlődés modusa a kapitalizmus egy történeti szakaszában. Egy fejlesztésmódhoz egy akkumulációs rezsim (~) és egy regulációs mód (~) is tartozik, melyek a szabályzó indítvány szerint nem redukálhatók egymásra. Egyike a másikából nem következik. Mindkettő a társadalmi szerkezet önálló forrásaként áll egymással függő viszonyban. Ha össze illenek, és egy hosszabb időn át, viszonylag változatlanok maradnak - egy fejlesztésmód keletkezik. A kapitalizmus története különböző fejlesztési módokon fut át, pl. a fordizmus (~) (ca. 1945-1970) vagy neoliberalizmus (1970-es évek közepétől). A reguláció-indítvány szerint, egy fejlesztési mód sem marad örökké stabil, mert a kapitalizmus ellentmondásai ezt nem engedik.

evolució (Evolution 7,8)

ez a fejlődési egységek fejlődése, mutáció, szelekció és diffúzió által. Evolúció alatt itt pl. nem élő szervezetek életfejlődését értjük, hanem génjeik fejlődését. Nem egy funkció változó értékeinek lefutását, hanem magának a funkciónak a változását. Nem egy aktorok és funkciószerkezetek adott setting-jei keretein belüli szociális fejlődéseket, hanem magának az alapvető szerkezeteknek a fejlődését. Általánosan hatékony evolúcióelv a komparatív előnyök általi specializáció. A specializációnak a társadalmi evolúcióban két aspektusa van: A munkamegosztás, szereposztás általi aktor-specializáció és a funkciórendszerek differenciálódása (Huber 2001). Egy fejlődési folyamat – az evolutívtól eltérően – egy életciklusú eseménydinamikát tartalmaz, a rendszer szerkezeti változása nélkül (Huber 2001, 105.o.). A fejlődés átváltozást és növekedést jelent, egy életciklus lefutása alatt. A növekedés a fejlődés kvantitatív szempontja, a mennyiségek és mértékek változása; negatív paraméterekkel zsugorodás. Átváltozás viszont a kvalitatív oldalon történő formai és strukturális változás (Huber 2001).

egzisztenciális (Existential 6) --- lásd: érzelmi mátrix

fordizmus (Fordismus 2,8,12)

a fordizmust a kapitalizmus fejlesztésmódjaként (---) írják le, a háború utántól a 1970-es évek elejéig, mely stabilitását az ipari tömegtermelésben a termelékenység növelés-spirálisával, nagyobb nyereséggel, megemelt bérekkel, több tömegfogyasztással, több tömegtermeléssel, az economy of scale (skálahatás) általi termelékenységnöveléssel, etc.,  biztosította. A munkások először vásárolhatták meg saját maguk gyártotta termékeiket (mint a történelem előfutár Ford alkalmazottai, az 1910-es években). A kapitalizmus ezen fejlesztésmódja (---) a munkatermelékenység emelésén, a pozitív visszacsatoláson alapult. Ennek következményei (olcsóbb termékek) voltak egyidejűleg a további emelések föltételei. A forrástermelékenység növelése, ezzel szemben, szisztematikusan elhanyagolódott. Az eredmény: a fordizmus világtöténetileg egyedülálló természetfogyasztás emelkedése és a környezetproblémák globális síkon való elterjedése.

Néhány szerző a kapitalista fejlesztésmód fordista fogalmát szélesebben értelmezik. Land/Busch (2009) szerint, az NDK reálszocializmus egy fordista alapú ipari társadalom volt, csupán kevesebb gazdasági forrásokkal, társadalmi innovációkkal, tanuló-potenciálokkal.

funkcionális differenciálás (Funktionale Differenzierung, 9)

a társadalom különböző részrendszereinek kialakítása, mindegyik saját funkcióval. A funkcionális differenciálás uralkodó folyamata a munkamegosztás. Ezt Renate Mayntz három fázisra osztja:

• Egy szociálisan elismert célú foglalatosság helyzeti kizárása;
• speciális és funkcionális szerepek kialakítása folyamatos végrehajtással, foglalkozások kialakítása;
• nagyobb specializált formáció kialakítása, széles társadalmi összefüggéssel: funkcionális részrendszerek (pl. tudomány, jog, gazdaság, politika, vallás, oktatás, etc.).

A modernizációs elmélet (Parsons, Münch, Zapf, etc.) abból indul ki, hogy a funkcionálisan differenciált társadalom nem rendelkezik vezérlő központtal, mivel minden részrendszer önmagából operál; saját logikája, irányító médiuma van (gazdaság: pénz; politika: hatalom; tudomány: igazság; (??Hát itt a baj!RS); jog: legalitás; etc.). A szociológiai rendszerelmélet (Luhmann) a szubrendszerek szélsőséges önállósodását, autopoiesis-ét, önmagukból való állandó építkezését látja.

társadalmi természetviszonyok (Gesellschaftliche Naturverhältnisse 2,12)

társadalmilag szervezett anyagcsere, a természet és a társadalom szervezete között. A társadalmi természetviszony, a természettel való bánásmód szimbolikus (természetképek) és anyagi gyakorlatát öleli föl. Kiinduló pont az a fölismerés, hogy az öko-probléma nem egy dualisztikus megközelítéssel, a szociális problémák az öko-problémáktól való elválasztásával lehet megoldani (Brand/Görg 2000). A természet nem a társadalommal szemben álló valami, sem tetszőlegesen előállítható része. A társadalom és a természet egy „dinamikus folyamatokból álló, közvetítő összefüggés” megkülönböztethető pólusai. A természet ható potenciáljai társadalmilag alakíthatók, de teljes ellenőrzés alá nem vehetők (Jahn/Wehling). A természet és a társadalom komplex viszonyai egyrészt „társadalmi termelési- és fogyasztási folyamatok” által, tehát a társadalom és a természet materiális anyagcsere folyamatai révén, strukturálódnak, másrészt „szociális érzékeléssel és értelmezéssel hegemonikusan definiáltak” (Brand 2008). A társadalom-természetviszony, mint egy egyén-, társadalom-, és természetviszony történelmileg változtatható. Szabályozása (---) gazdasági, politikai, technológiai és kulturális folyamatokat ölel föl.

Új Zöld Üzlet (Green New Deal 7,8,12)

a gazdasági és ökológiai krízis egyidejűsége miatt, reformindítványok, melyek a két válság megoldását integrálva kísérlik meg, növekvő mértékben kerülnek a figyelem központjába. Legvilágosabban a „Green New Deal” követelése jut kifejezésre, ahogy ezt nemcsak a DIE GRÜNEN párt, hanem UN-intézmények, NGO-k és növekvő számban közgazdászok, ill. környezetkutatók is propagálják. A projekt lényege, hogy az állam innováció- és befektető programmal „zöld” technológiák fölfutását indítsa el. Az ez által indukált gazdasági növekedés egyben egy ökológiai haladás is, mivel az új technológiákkal kevesebb környezet fogy és károsodik. Ennek történelmi példaképe Roosevelt elnök 1930-as évekbeli New Deal gazdasági programja. Ez egyrészt az infrastruktúrába (vasútba) és az oktatásba befektetett állami tőke, másrészt a munkásmozgalom követeléseinek érvényesülése: jobb jogi védelem, méltányos bérek, szociális biztosítás – mindez államilag, ill. intézményesen biztosítva. A Deal tehát egy növekedés-koalícióból állt. Visszatekintve megállapítható, hogy a gazdasági kapitalista rendszer csak ezzel, a tőketulajdonosok és bérből élők közötti új „társadalmi szerződéssel”, ezzel a New Deal-lel tudott abból a tőkehasznosítási szerkezeti problémából kievickélni, amibe az 1930-as évek mély depressziója vetette. A „Green New Deal” ezt a világtörténeti kapitalista gazdaság transzformáció eljárását aktualizálná.

hegemónia, hegemón blokk (Hegemonie, hegemonialer Block 2,12)

Gramsci nyomán a hegemónia uralkodó csoportok és osztályok képessége saját érdekeit keresztül vinni, úgy, hogy az alárendelt (szubaltern) csoportok és osztályok ezt, mint közérdeket tekintik és viszonyukról, fejlesztésükről messzemenő közös társadalmi elképzelés alakul ki. Hegemónia alatt a fönnálló viszonyok és praktikák kifejezett elfogadása vagy legalább is passzív jóváhagyása értendő (Brand 2005). Gramsci szerint a hegemónia harctere a „civiltársadalom”, tehát minden nem állami szervezet összessége, mely a hétköznapi megértésre és közvéleményre kihatással van. A hegemón blokk definíciója (Lipietz) szocio-gazdaságilag konstituált csoportok koalícioja, melyek „projektjüket”, mint össztársadalmit legitimálják és ezáltal realizálhatóvá teszik (Lipietz 1998a). Egy hegemón blokk széleskörű konszenzust jelent. Nagy kiterjedésű kell, hogy legyen, hogy azok, kiknek érdekei kívül esnek, „nagyon minoriter” maradjanak. A konszenzus pszichológiai, anyagi és ideológiai igények figyelembe vételén alapszik: egy hegemón blokkon belül az egyének „identitásukat, érdekeiket és véleménykülönbségeiket ki kell, hogy fejezhessék.”

homo consumens (6,11)

„Der nimmersatte, unzufriedene Mensch mit Habenorientierung”, a kapzsi, örökké vásároló, telhetetlen, elégedetlen ember. Valójában ez a telhetetlenség az embertől idegen. A homo consumens látszólagos igényeit a reklámok zúdításával é egy represszív szociálintegrációval tüzelik föl. Egy konkurencia-irányultságú társadalomban, a lecsúszástól való örökös félelemben, a homo consumens megkísérli ezeket a fenyegetéseket kompenzációs-, státusz- és élménykonzummal semlegesíteni. Telítettséget nem lehet elérni, mert ezek a hajtóerők mindig tovább hatnak. A Bahro et al. által fölkapott fogalom eredetileg Erich Fromm-nál található először (Fromm 1999, 1966).

homo integralis (6)

a „teljes, minden magában elhelyezett képességet realizáló ember”, Bahro, Jean Gebser nyomán. Bahro az emberi faj tudatállapota evolúcióját négy fázisra osztja, melyek mindegyike egy bizonyos társadalmi alakzattal esik egybe: archaikus (horda), mágikus (törzsi), mitikus (városi), mentális (ipartársadalmi, „megagépezet”). Mindegyik tudatfokozat az agy specifikus lebenye fejlődésével korrespondeál (hüllői agyalap, limbikus rendszer, jobb nagyagy, nagyagy), valamint az ettől függő emberi magatartás irányításával (szervek általi hogylét, vezetés „emlősállat-test” által, nagyagy általi vezetés; nagyagy, mint szerv használata). Egy új fokozat kialakítása konfliktusos és megpróbálja a régit kiszorítani. Ám a korábbi tudatalkatok, a régi erők elvileg még rendelkezésre állnak. A mentális fokozatba való átmenetkor, mely az ókorban kezdődött és ma is tart, a régi erők leküzdése megzavart. Az ipari megagépezet minden pszichikai reakciót elnyom, mely a régi tudatalkatban, érzéki világkontaktusban, gyökerezik. Csak az absztrakt dominál és az „életellenséges”. A baj az őseredettől való leszakadásban rejlik. Az eltemetett, a világ egészébe való bekötéséhez nélkülözhetetlen tudatszerkezetek, azonban a homo integralis által újraéleszthetők. Ezáltal egy integrált tudatalkat lesz lehetővé, egy „spirituális posztmodernben” (Bahro 1990, 268.o.ff).

ipari anyagcsere, ipari ökológia (Industrieller Metabolismus, Industrielle Ökologie 7)

ezek a modern ipari társadalom anyagforgalmai (Huber 2001 158.o., Ayres/Simonis et al. nyomán 1994). Az ipari metabolizmus az antropogén anyagáramlatok dinamikus rendszere, a geo- és bioszférában. Becslések szerint, a hagyományos agrártársadalomban az anyag- és energiaforgalmak a vadász-gyűjtögetőkkel szemben 5-10-szeresére növekedtek, a mai ipari társadalomban pedig még egyszer 5-10-szeresével, fejenként. Az ipari metabolizmus az ipari ökológia keretein belül valósul meg. Ez az egész Föld ipari társadalmainak anyag- és energia-háztartását jelenti.

innováció (Innovation 7,8)

evolúcióelméletileg olyan új elemek, formák, etc., bevezetése vagy emergenciája (--- életciklus) értelmében vett mutáció/variáció, melyek környezetföltételeiken át egy szelekciót éltek át. Rendszerképzések alapozását jelenti, vagy immanens fejlesztő potenciálok specifikus szerkezetképzéseit. (És ezen a nyelven szóljunk a néphez?RS) Innovációk, szorosabb és tulajdonképpeni értelemben, bázisinnovációk. Életciklus (---) tekintetében olyan folyamat, amely során az emergencia fázisaival és a beinduló föllendüléssel, amelyben koncepciója, konstitúciója és stabilizáló fejlesztése valamilyen evolúciós újítást nyer (Huber 2001, 115.o.). Ebben az értelemben pl. a „forradalom” is egy bázisinnováció, melyet különösen jelentős, tehát szerkezetváltó hatásúnak tartják (Huber 2001, 116.o.). /Pl. a Téli Palota szerkezetét is megváltoztatta!RS./ A legtöbb innováció a társadalmi kommunikációból és interakciókból adódik, anélkül, hogy valaki tudatosan, szándékosan előidézné (Huber 2001, 117.o.).

értékbe helyezés  (Inwertsetzung 12)  --- földfoglalás

koherenciák (Kohärenzen, 8)

társadalmi aktorok cselekvéseinek koordinációja különböző területeken belül és között (üzemek, gazdaság, életmód, stb.,) a funkcionálisan differenciált modern társadalomban. Ezzel a koherenciák egy bizonyos időponttól föloldódnak, föladatukat, cselekvéseket koordinálni, egy egész társadalom reprodukcióját és fejlesztését közvetíteni, többé nem végzik el. A koherens fázisból az átfordulásba való átmenet okai vitatottak. Vélhetőleg a koherens fejlődés minden szakasza megvalósításával saját gazdasági és kulturális föltételeit emészti föl, specifikus forrásait kimeríti és a fejlesztés belső és/vagy külső határaiba ütközik (Land 1993).

konzisztencia, ökológiai konzisztencia, öko-hatékonyság (Konsistenz, Öko-Konsistenz, Öko-Effektivität, 7,8,11)

a technikai indítvány konzisztencia célja, hogy antropogén körfolyamatokat tartósan a természetes körfolyamatokba beleillessze, tehát a nem természetes emissziókat, a természet lejtőiben - ideális esetben – nullára csökkentse. Ide tartoznak a regeneratív energiák, vagy körfolyamatok technikáinak használata. Szenzációs példa a komposztálható csomagolás. Konzisztencia-stratégia ugyanúgy, egy elektromotor bevezetése robbanó motor helyett – a regeneratív áramtermelésbe beiktatva. Ez ideális esetben egyáltalán nem bocsájt ki CO2-őt többet. (Csak radioaktív sugárzást az atomerőműben és hulladékában.RS). Az autó egész életciklusában (---) , az érckitermeléstől a forgalomból való kivonásáig, a kiinduló anyagok hasznosításáig úgy legyen megszerkesztve, hogy a természetes körfolyamatokkal konzisztens, tehát összeférhető legyen, így a biológiai körfolyamatok semmiféle emisszióval nem terhelje. Mindazonáltal reálisan teljes konzisztencia nem érhető el, mert egy veszteségmentes anyag- és energia-átalakulás, a termodinamika II. főtétele szerint, elkerülhetetlen entrópia (---) emelkedése miatt, nem lehetséges. Ezek a veszteségek (pl. fémporok formájában), később valahol a természetes körfolyamatokban ismét fölmerülnek.

földfoglalás; belső, külső (Landnahme, innere und äußere 12)

a termelés ill. a reprodukció, a tőke-körfolyamatokba még be nem vont területek integrációja. Ennél a termékeket és szolgáltatásokat első ízben értékkel látnak el és nyereség céljából a piacon fölkínálják. Ezt az első „értékbehelyezést” (---) már Rosa Luxemburg, mint folytatólagos „eredeti akkumulációt” írta le. A belső földfoglalásokat sajátmunkával, szubszisztenciával termelt javak, a kapitalizmus által integrált területen, a kapitalista értékesítésbe kerülnek bevonásra. A külső földfoglalásnál egy territórium népességét először integrálják a globális kapitalizmusba. Ha a ruhám nem magam mosom, hanem fizetős mosodában mosatom, akkor egy belső földfoglalás történik. Az egykori tervgazdasági országok, vagy Afrika szubszisztencia-irányult gazdaságainak integrálása a világkapitalizmusba, a külső földfoglalás példái.

életciklus (Lebenszyklus 7)

a ciklusok nem lineáris trendek. Egy bizonyos térbeli és szociál-térbeli kiterjedéssel rendelkeznek, egy időablakban, hozzávetőleges kezdettel és véggel. Egy normális életciklus nem más, mint zavartalan fejlődés-lefutás, változatlan föltételeknél. Egy életciklus négy stádiumot fut be, melyeknél három innovációt (---) találunk (bázisinnováció, kibontakozási innováció és státuszmodifikáció).

• Emergencia, életbelépés (Ins-Leben-Treten), egy bázisinnováció kialakulása. Ez történhet szándékosan (pl. találmány). Megtalálja alapformáját és kitölti a hiányrést, többnyire konkurencia és alternatívák ellenében. Új fejlesztések – legalább is a gazdaságban – nem véletlenül játszódnak le, hanem egy alkalom-konstellációt követnek, egy bizonyos időablakban. Ezek az alkalmak különösen a versenyző előfutár és helytartó rendszerek fejlődés-sorsából adódnak.
• Föllendülés, miután egy rendszer által, vagy egy rendszerben, a képződő fejlődés egy bizonyos minimum-mértéket meghalad (differenciálhatóság, specifikusság, rés-simulékonyság tekintetében) a föllendülés fázisába való átmenet játszódik le, egy sor kibontakozási innovációval és önerősítő rebound effekt-tel (---), az önmagát gyorsító rendszernövekedésben.
• Érés vagy átmenet. Ha a kibontakozási lehetőségek spektruma legnagyobb részben ledolgozott, vagy a környezet-tér rendelkezésre állásának restrikciója következik be és ezért a stádium növekedési és tanulási lépései legnagyobb növekményét elérték - az életciklus fordulópontjára kerül sor, folytatólagos differenciálásra, a termelékenység-emelés finomítására. Ez a már apadó rebound-hatások mellett történik, továbbá  a növekedés csökkenő rátái és a lassan alábbhagyó szerkezeti fordulat-dinamikája mellett. Az effektivitás és az efficiencia az érés-stádiumban kezd a határhasználatához közeledni. Ez a stádium azért is átmenet, mert fordulópontjában egyidőben, alternatívák és konkurenciák kezdik fölemelkedésüket. Ez a fázis átmegy a
• megőrzés szakaszába. Itt már csak a status quo modifikációit találjuk, nem szerkezetváltást dinamikus potenciál-kibontakozással. Ez hosszasan húzódhat, amíg komoly rés-konkurencia nem nő föl.

modernizálás (Modernisierung 7)

innovációk történelmi összkomplexitása (Huber 2001, 124.o.). Hosszú távra szóló szerkezetváltási folyamatokról van szó, egy – időközben már több, mint egy fél évezredet átfogó - történésről. Szociológiai közös nevezőjük, az összes társadalmi terület átváltozása, az okcidentális racionalizmus formatív hatására (Weber). Axiális alapelvét két aspektus adja: egy szociálpszichológiai személyes világközi aszkézis (? Ez egy Sokal?RS) és egy aktív, a világi dolgok felé forduló önfegyelmezés (a belső élet egyfajta racionalizálása). Ezen folyamatokon keresztül – geopolitikailag Európából kiindulva- váltak a hagyományos társadalmak modernekké (Huber 2001).

A modernizáció kezdetei a középkori XIII. sz.-tól számítanak, főleg É-Itália és a hanzavárosok területén. 1250-1500 közé tehető a posztmodern, ez az olasz-német éra. Gyorsítólag hatnak: pestis, keresztény hadjáratok, a XV.-XVI. sz. hideget hozó klímaingadozásai. A modernizáció föllendülése 1450-1550 közé esik, a rinascimento (renesszánsz), a humanizmus és a reformáció megjelenésével. A korai újkor vezető hatalmai közé tartoznak a portugál és a spanyol korai nemzeti királyságai (Ibér-korszak 1750-ig). A kései és az iparosodás előtti új korszak 1650-1800-ig tart (francia epocha) – az állami erőszak, merkantilizmus, stb. kibontakozásával; Párizs, Antwerpen, Amszterdam, London központi városokkal. 1750-1800 körül az ipari forradalommal föllendül a termelés, valamint a fölvilágosodás, a városiasodás, a népesség- és a gazdasági növekedés. Ez a politikai és az ipari forradalom szakasza, amit Karl Polányi Nagy Transzformációnak nevez (Huber 2001). Jänicke a modernizációt gazdasági szempontból termelési folyamatok és termékek szisztematikus, tudásalapú jobbításaként fogja föl. A modernizálási kényszer, a vállalkozók és a népgazdaságok közötti verseny a kapitalista piacgazdaságok lényeges ismérve. Az innovációs verseny főleg a fejlett ipari országokban jelentős. A modernizálási kényszer irányában befolyásolható, ha így az ökológiai és gazdasági megoldások számára előnyös (Jänicke 2008, 60.o.).

modernizálás, meghaladó (Modernisierung, weitergehende 7)

a fejlődő ipari országok a modernizálás mai állapotát fejezi ki. Halad életciklusa útján tovább, de másképp, mert fordulópontját elérte. És mégsem egészen másképp, hanem az érés kibontakozási innovációja átmenete értelmében. A csökkenő növekedés és a lassan alábbhagyó szerkezetváltó dinamika kíséri a tovább haladó differenciációt (Huber 2001, 147.o.). /? Megint egy Sokal? Olvasatta valakivel? Háromba vágtam a mondat-monstrumot.RS/. A fölszállóból az átmenetibe való fordulópont eléréséhez az alábbi trendek járulnak hozzá:

• A világnépesség 1990-től visszaesőben.
• A fejlett országok energiafogyasztása a stagnáláshoz közeledik, a gazdasági növekedés rátái hosszú távon csökkenést mutatnak. A globalizációval, a meghatározó rendszersíkok, a nemzetiről a globális felé eltolódnak. Az ökokérdés először merül föl globális szinten.
• A szociális mozgalom dinamikájában, anamodális (lásd alább) haladás - (különösen tudomány- és technika-szkeptikus) áramlatok, az 1980-as években, először érnek el közvélemény-többséget - rövid ideig, egyes haladó ipari országokban.

A gazdaság és az elosztás szemszögéből az ökológiai kérdés növekvő mértékben restriktív faktorként mutatkozik. A környezet-tér behatároltságának fölismerése, a modern társadalmak életciklusában, az átforduló érés lényeges keretföltételévé lesz. A nemzetállamok ökológiai readaptációja a világrendszerben elkerülhetetlen. (Trump elnökkel?RS). Ez jelöli meg a fölemelkedő-átváltozó ág átlépését a modernitás életciklusában (Huber 2001, 153.o.). Hogy a modernitásban még sok modernizálandó várat magára, ezt mutatják a modern társadalmak hagyomány-állományai. Itt a bioszociális örökléselv épp úgy kevésbé meghaladott, mint a patriálkális reliktumok. Ezen felül, világállam-rend állítandó föl, az örökléséletben és a döntéshozatalban erősítendő a részvétel, a teljesítményelv kibővítendő, a magántulajdon öröklése, lépésről-lépésre megszüntetendő (Huber 2001, 153.o.).

öko-effektivitás ---konzisztencia (Öko-Effektivität 7,8---Konsistenz)

útfüggőség (Pfadabhängigkei 7,8)

egy életciklus lefutása irányát írja le, az újabb, szisztematikus-evolutív gondolkodásban (Huber 2001, 108.o.). A rendszerek, amint életciklusukat (---) elkezdték, a meglelt életciklus egy ösvényét alapozzák meg, amely lépésről-lépésre stabilizálódik. Az útfüggőség keletkezését úgy képzelhetjük el, mint egy előre haladó lehetőség-megvalósítás dialektikát.

Minden egy rendszerben sem lehetséges. A legtöbb lehetetlen, a legkevesebb lehetséges és csak föltételek mellett valószínű. Az ebből realizált lehetetlenségek és valószínűségek spektrumát rekurzív változtatja meg. Minél több tény keletkezett egy fejlődés lefutása alatt - a lehetségesre és arra, ami mint új, lehetővé vált - annál több restrikció lesz. Ily módon stabilizálódnak a szerkezetek, továbbá a szerkezetváltás folyamatos lesz. Amilyen mértékben a fejlődések útfüggés-szerűen zajlanak, jővő-nyitottságuk úgy szűkül és szabadságfokaik úgy ritkulnak. Egy fejlődés potenciálja, evolúciós vagy ökológiai rése, csak visszatekintve deríthető föl, megvalósításai tükrében. Komplex rendszerek zavarások ellen puffer-lehetőségekkel és resilienciával (---) rendelkeznek. Egy zavar, az út-metafora szerint, letérés az útról.

posztfordizmus (Postfordismus 2,8,12)

a fordizmust (---) követő fázis

promodus és anamodus (Peomodus und Anamodus 7)

egy rendszer környezethez való alkalmazkodás módjai, melyek a modernitás identitását megadják.  Elvileg két alakja ismert: intraverzió, melyet a mindenkori rendszer környezet-restrikció keretein belül berendez és extraverzió, amelynél a rendszer a környezetre hatva, a környezet föltételeit megváltoztatja. A modern társadalom főleg az elmúlt 250 évben ennek a két modusnak alakította ki specifikus párját: az extravertált unitáris promodust és az intravertált polimorf anamodust. A promodus aktorai világosan-élesen elhatárolódnak a környezettől, mely számukra rejtettnek és ellenvilágnak tűnik. Megpróbálják kezessé tenni, patologikus szélsőségben abszolút-uralmi alárendeléssel, ill. az ember és a természet szétzúzásával. Az anamodusban az aktorok magukat a környezet szerves tagjainak tekintik, amit világ-társként (Mitwelt) fognak föl, abba magukat be akarják illeszteni, patologikus extrém esetben teljes öntagadással és önvesztéssel. Mindkét alkalmazkodásmód komplementer formatív alapbeállítódást képez, mely a társadalom értékbázisához tartozik (Huber 2001, 91.o.). Az anamodus szellemi áramlatai: romantika, kultúrpesszimizmus, életfilozófia, fejlődéselmélet, vágyakozás nem elidegeníthető közösség- és természet-kapcsolat iránt.

Ezzel szemben állnak a promodus megnyilvánulásai: racionalizmus, a fölvilágosodás materialista hajtása, utilitarizmus, klasszicizmus, diszciplina, produktivitás, strukturalizmus/funkcionalizmus, ellenőrzés-követelmény; taylorizmus, fordizmus, tervezhetőség- és megvalósíthatóság-hit.

Nietsche és Scheler eredetüket a lelkivilág fajtörténeti gyökerezésére, a korai apa- és anyakultúrákra vezeti vissza, a biológiai nemek viszonyában (Huber 2001, 93.o.). A szociális mozgalmak és frakció-tagoltságuk többnyire egy világos pro-, vagy anamodális irányultságot mutatnak. Utóbbi pl. a béke-, alternatív-, természetvédelmi-, ökológiai mozgalmakra vonatkozik. A munkásmozgalom a két pólus között ingadozik. Ez idáig a promodális áramlatok széles tömegbázist értek el, anamodálisak viszont az ellenmozgalmak és kisebbségek. Mindazonáltal népszerűségi bázisuk nő (Huber 2001, 95.o.) /Szeretnéd.RS/. A mai világrendszer kultúrkörei közül három alkalmas modern formatív rendszert képezni: a nyugati, a zsidó és a szino-nippon kultúra. Nemcsak a szükséges promodus-szal rendelkeznek, hanem ugyanúgy az önkorrektúrához és környezetalkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen anamodális komplementer módokkal is - Nyugaton a keresztény hagyomány, Távolkeleten a buddhizmus alakjában (Huber 2001, 143.o.). (Keresztény? Hit? Tavalyi hó? Ha a tudományok királya, a matematika is közmegegyezés – kiváló technokrata segédeszköz – akkor az utólagos társadalomelméletek micsodák? Egyszer én is megpróbáltam „Világtörténet – ökológiai szemmel” tanulmányt írni. A világ bármilyen kaptafára ráhúzható, közben nő a gaz a kertben.RS).

rebound --- efficiencia-növelés és rebound-effekt (Rebound 4,11) --- Effizienzsteigerung und Rebound-Effekt)

reflexív modernizálás (Reflektive Modernisierung 9)

nyugati modern társadalmak modernizálási folyamata jelenlegi fázisát jelenti, amelyben az eddigi modernitás bázisintézményei és önleírási képletei saját (mellék)következményeire kerülnek vonatkoztatásra. A modernitás krízisbe jut, mert problémamegoldó képessége és ezzel hitelessége is megkérdőjeleződik. Beck et al. a modern társadalmak (ill. a modernitás, modernizálás) két stádiumát (fázis, epocha) különbözteti meg:

• Az egyszerű modernizálás az ipartársadalmi kategóriák és szervezési elvek (osztály, réteg, szakma, genderszerepek) keretén belül folyik. Az önveszélyeztetések nyilvánosan nem kerülnek megvitatásra (Beck, 2008 88.o.). A központi konfliktus a szociális kérdés.
• Az egyszerű modernitás szerkezetei – mint egykor a rendi feudalista társadalomban – az ipari modernizálás által, mint hagyomány, leleplezésre és legyűrésre kerülnek. A modernizálás reflektívvé válik, a már modernre vonatkoztatva. Az ipari társadalom veszélyei uralják a vitákat. (Már ahol.RS). Az ipari társadalom önmagát, mint kockázatot látja és kritizálja. Az ökokrízis döntővé válik. Mindkét fázis bizonyos alapelvei vagy imperatívuszai közösek. Ezek képezik a „modern projektje” kognitív-normatív minimálkövetelményeit. Ezek ezen projekt „hajtóerői”, fejlesztési dinamikáját szabályozzák (Beck, Monß, Lau 2004, 21.o.). Az egész modernizációs folyamat lényeges alapelvei: a döntések racionális indoklásainak elve, kijelentések, szerkezetek; államiság, egyéni reprodukció - kereső munka által, egalitarizmus, funkcionális inklúzió, vagy a természet-társadalom elhatárolása. Mindkét fázis alapintézményei tekintetében különbözik; tehát intézményes megoldásaiban, melyek az alapelvek optimáló kitöltésére (modernizálás) találtattak meg. Az első modernitásban (egyszerű, ipartársadalmi modernitás) – speciálisan a nyugati, háború utáni társadalomban – a bázisintézmények szövedéke keletkezett (nemzetállam, kiscsalád, fordista termelés, stb.). Erre a fázisra jellemzők voltak az egyértelmű bázis-megkülönböztetések is, (pl. természet-társadalom), továbbá intézményes határvonalak. Ezen vonalak révén, az együttélés, a tudás, a munka, etc. bizonyos formái, ahogy a mag-család, a tudományos tudás, a kereső munka, stb., mint norma-formák, megkülönböztetettek és elismertek lettek (Beck/Bonß/Lau 2004, 24.o.).

reflektivitás (Reflexivität 9)

a második modernitás kulcsjellege. Ez alatt önvonatkoztatást értünk, önkonfrontációt, a „modernitás modernizálását”; tehát nemcsak az önmagáról való tudást (reflexió). A modernitás elvei a már modern állapotokra vonatkoztatnak, olyan problémákra alkalmazva, melyek a sikeres modernizálási eljárások eredményei (mellékhatások mellékhatásai, pl. az ökoválság, mint az iparosítás akaratlan mellék-következménye). Eközben, az első ipartársadalmi modernitásban kifejlesztett megoldás-kezdeményezések és az erre az epochára jellemző önleíró formulák és tudásállományok alkalmatlannak bizonyultak. A reflektivitás tehát nem hat önerősítőként, hanem ellentmondásokhoz és törésekhez vezet. Gidder reflektivitás fogalma szűkebb – a „”reflexively applied knowledge” –re vonatkozik (idéz. Beck/Holzer 2004, 170.o.). Ám az ő képlete, „reflexivity of modernity actually subverts reason” (uo.) ugyanazt az első modernitás önerősítő formuláinak elértéktelenedését írja le, mint a szociális folyamatok reflektivitásának következményét.

reguláció --- regulációs mód (Regulation 8,12 ---Regulationsweise)

a társadalom beágyazódásának útját-módját írja le, a kapitalizmus egy bizonyos történelmi fázisának gazdasági szerkezetébe. A reguláció-fogalom szerint, a maradék társadalmi szerkezet nem vezethető le egyszerűen a fölhalmozási kényszerből, ahogy ezt gyakran a marxista kapitalizmus-analízis redukcionisztikus értelmezésénél teszik. Az akkumulációs rezsim (---), mint speciális gazdasági szerkezet, nem az a társadalmi bázis, amelyből a politika, tudomány, kultúra, mint tisztán fölépítmény-jelenség, kényszerűen adódik. Az akkumulációs rezsim mellett, a társadalmi szerkezet egy - a szabályzási móddal egyenrangú - önálló forrása létezik. A regulációs mód nélkül az akkumulációs rezsim nem volna stabil, csak vele van a társadalomba bekötve. Lipietz egy regulációs mód alatt minden formális és informális normát, intézményt és hálózatot ért, melyek arról gondoskodnak, hogy az emberek magatartása és a társadalmi csoportok az akkumulációs rezsimmel kompatibilisek legyenek. Ez a „mindenkori szociális viszonyok és az ellentmondásokkal, az aktorok közötti konfliktusos karakterrel, társadalmi csoportokkal egyetértésben” történik (Lipietz 1998a, 163.o.). Egy regulációs mód szabályzásai, normái és intézményei, egyrészt a szubjektív elképzelések és az akkumulációs imperatívusz közötti kompromisszum kifejezései, másrészt a kapitalizmus alapvető ellentmondásai nem tűntek el. Az ez által folyton újra föllépő konfliktusok, a regulációs módon belül, egy bizonyos formába lesznek öntve és bizonyos intézményekben földolgozva. (Karcerben?RS).

rekombinációk (Rekombinationen 7,8)

szinguláris változások utólagos szelektív alkalmazkodásai egymáshoz és a már meglévő szerkezetekhez. Ezek egy új regulációs rendszer „születésének” részfolyamatai, (először) szinguláris változások általi önszerveződés révén, a szabályozó intézményekben. A különböző innováció-mezők szinkronizálása nem politikával, hanem rekombinációkkal történik, melyek aztán egy új modernizáló hullámot váltanak ki (vö. Land/Busch 2005a).

resziliencia (Resilienz 7,8)

rendszerek képessége, egy zavarás után – amit vagy földolgoztak, vagy elviseltek – visszatérés ismét az eredeti útra , az eredeti magatartáshoz. A rendszerek azon képességéhez tartozik, melyek a szerkezeti stabilitást reprodukálják, identitásukat – dinamikus fordulat esetén is – megőrzik (Huber 2001, 110.o.).

forrás-termelékenység --- öko-efficiencia (Ressourcenproduktivität 7,8,11 --- Öko-Effizienz)

kockázat (Risiko 9)

ember-okozta, kiszámíthatatlan, és biztosíthatatlan fenyegetések és várható katasztrófák, melyek gyakran láthatatlanok maradnak és ezért attól függnek, hogy a „tudást” milyen formában definiálják és azt hogyan próbálják legyőzni. Megrendezések eredményei és bizonyos definícióhatalom-viszony belüli definíciók körüli harcok és konfliktusok termékei. A rizikó, a jelenleg tematizált jövőbeni veszélyekre való vonatkoztatás, melyek gyakran a civilizáció eredményeiből származnak és saját döntéseken nyugszanak, míg a veszély ezzel szemben idegen-indukált.  (Bonß/Esser/Hohl/Pelizäus-Hoffmeister/Zinn 2004, 211.o.). A kockázat fogalma a korai újkorban keletkezett, fenyegetettség és bizonytalanság okán (pl. betegség, járvány, éhínség), mindig is az ember létéhez tartoztak. Egy társadalmi érzékelési és gondolkodási sablonját képezi, mely a nyíltsággal, a magateremtette jövő bizonytalanságával kerül konfliktusba és többé nem a vallás, a hagyomány és a természet túlhatalma által determinált, másrészt azonban az utópiák gyógyhatásaiban is elvesztette hitét (Beck 2008).

Globális vagy (világ)kockázatok mindenütt jelentkeznek. Következményeik kiszámíthatatlanok és nem kompenzálhatók. Beck a globális kockázatok három logikáját különbözteti meg:

• ökológiai válságok, olyan óriáskockázatokkal, mint a klímaváltozás;
• globális pénzkrízisek,
• terrorista veszélyek.

Főleg ez a három rizikótípus indít el globális katasztrófák globális anticipációját és a modern társadalom alapjait rázzák meg. Mivel az állandó fenyegetés vezeti a gondolkodásunkat és cselekvéseinket, ezek lesznek olyan politikai erővé, amely a világot megváltoztatja (Beck 2008).

kockázat-társadalom (Risikogesellschaft 9)

jelentése: „konstelláció, amelyben a modernitás vezérideája, a döntésfüggő mellék-következmények és veszélyek ellenőrizhetősége, kérdésessé vált” (Beck 2008, 39.o.). A koncepció új kockázatokra vonatkozik, tehát a múlt század második felében keletkező ökológiai krízisekre, a jóléti társadalmak biztonságainak lebontására, a globalizált pénzáramlatok ellenőrizhetetlen konzekvenciáira. A XIX. sz. és a XX. sz. ipari kockázatai statisztikailag indokolható, kiegyenlítő és elhárító szabályai, ezekkel szemben csődöt mondanak. Ezzel a kockázattársadalom, a modern társadalom egy epocháját egy új fogalommal látja el. A mai társadalom a sikeres modernizálás mellék-következményeivel küszködik, miközben az iparilag előállított bizonytalanságok és veszélyek ellenőrizhetőségében és kompenzálhatóságában való hit szétesik. Ezek a folyamatok, a döntések pro és kontra lehetséges következményei, a rizikótársadalomban nyilvánosan napirendre kerülnek és a politikai, ill. privát diskurzusokat az ipari társadalmak veszélyei határozzák meg (Beck 2008).

Világkockázat-társadalom: Mivel az új kockázatok sem térben, sem időben és szociálisan sem behatárolhatók, a rizikótársadalom egyben világ-rizikótársadalom is. Ebben – a XX. sz. 60-as és 70-es éveiben kezdődő – epochában a vezéridea, miszerint a bizonytalanságok és veszélyek nemzetileg és jobb tudással ellenőrizhetők, szétesik. A világ-kockázattársadalomban, egy, „a földi élettel való döntésfüggő rendelkezési lehetőség” létezik (Beck 2008, 342.o.), amely az önmegsemmisítés lehetőségét éppúgy tartalmazza, mint az antropogén önváltoztatásét. Egy globális társadalmasítás modelljére utal, mely nem a bázison megosztott értékek pozitív integráció képének felel meg, hanem a negatív értékek konfliktusain (rizikók, krízisek) nyugszik. Amennyiben a társdalom, mint világtársadalom reflexívvé válik, tehát önmagát és önveszélyeztetettségét a (világ) nyilvánosság előtt témává emeli, amennyiben az ön- és idegen-veszélyeztetettség dichotom modellje, minden veszély anticipációjával helyettesítődik, a kooperáció kezdeményezés esélyei is megnyílnak, egy világpolgár-társadalom és kozmopolitizmus számára (Beck 2008).

szociális paradigma (Soziales Paradigma 1,2)

a kapitalizmus történelmi fázisának egy vezérképe. Ennek hegemón (---) blokkja egy meghatározott paradigmát tartalmaz, egy „identitás és érdekek bizonyos strukturálás módját, mely a diskurzusok univerzumában és politikai reprezentációjában legitim képviselve van” (Lipietz 1991). A fordizmus szociális paradigmája  a „haladás” volt (állami, technikai és szociális), a neoliberalizmusé a „neoliberális produktivizmus” és az „önszerveződés”.

szubszisztencia (Subsistenz 2,3)

„jelentése: rendelkezni az élethez szükségesekkel” (Bennholdt-Thomsen 2010, 9.o.). A Szubszisztencia Elmélet és Gyakorlat Intézet egyesület önmagát így definiálja: „az, ami egy elégedett és kitöltött élethez szükséges - a nyereségre való törekvés, konkurencia, konzumizmus és környezetrombolás ellentéte” (Bennholdt-Thomsen/Mies 1997). Bennholdt-Thomsen szerint a szubszisztencia az a mód, ahogy az emberek saját életüket megteremtik, naponta reprodukálják és ezt a folyamatot materiálisan, anyagokkal bánva és szociálisan kezükben tartják. Ezt a XX. században egyre többen kiadták a kezükből. A szubszisztencia nem korlátozza magát a gazdasági önellátásra, hanem kifejezi, mit vár el az egyestől a társadalom: szabadság, boldogság, saját döntés a szükségesség és az ellenállás birodalmán belül, alulról vetett pillantás, hosszú lélegzet, bőség (…) egyszóval alternatív életmód (Bennholdt-Thomsen /Mies 2007, 25.o.). Szubszisztencia az „ami az embereknek az élethez kell: táplálék, ruha, lakás, szociális kapcsolat, értelem, művelődés” (Baier et al. 2007, 7.o.). Valamiket venni lehet, mást ad az állam, megint másért fáradozni kell (sajátmunkával), ill. a vásároltat földolgozni (uo.9.o.). A szubszisztencia a modern társadalomban nemcsak önellátás, hanem egy szociális modus, másokkal produktívan összekötve lenni, szinte omniprezentatív módon (uo).

szubszisztencia-perspektíva (Subsistenzperspektive 3)

„csupán a növekedés-ideológia szellemi és kulturális kötelékeitől való megszabadulás ad a szubszisztencia-termelésnek új minőséget, melyet mi szubszisztencia-perspektívának nevezünk.” (Szubszisztencia Elmélet és Gyakorlat Intézet egyesület, Bennholdt-Thomsen/Mies 1997). Ez annyit jelent, hogy „az emberek a jó élet egy másik fogalmát nyerik vissza (…) hogy többé nem az árutermelés és a végtelen pénzszaporítás áll a központban, hanem a közvetlen élet-termelés, melyben férfiak és nők egyaránt részüket kiveszik (Mies 2008, 196.o.). A szubszisztencia-perspektíva a haszonérték helyett a csereérték elsőbbségét vallja, fölismeri, hogy a határtalan pénz- és árunövekedés egy behatárolt bolygón romboló. Csak gazdaságilag kis, regionális, decentralizált szerkezetű gazdasági terekben realizálható (Bennholdt-Thomsen/Mies 1997, 62.o.). Semmiképp sem csak a gazdasági önellátásra korlátozódik és az autarkiával sem egyenlő.

szubszisztencia-termelés (Subsistenzproduktion 3)

a szubszisztencia-produkció vagy életprodukció, minden olyan munkát magába foglal, mely a közvetlen élet megteremtése és megtartása érdekében végzendő el és csak ez az egy célja van. Így áll szöges ellentétben az általánosított árutermeléssel. Utóbbi célja, áruk előállítása a kapitalista piacra, a pénz- és tőkefölhalmozás, ill. a profit. Az élet csak, mint mellékhatás hull le. Ám a szubszisztencia-produkció minden árutermelésnek is föltétele. „Szubszisztencia-produkció nélkül nincs árutermelés, árutermelés nélkül szubszisztencia-termelés nagyon is van (Mies 2008, 188.o.). Klasszikus területe a mindennapi ellátás, mindenekelőtt a táplálkozás. Az ipari országokban azonban, az anyagi önellátás egyre inkább csekélyebb szerepet játszik, míg más – a fogyasztás által csak korlátozottan kielégíthető – szubszisztencia-igények, mint az értelmes cselekvés, közösség, szociális elismerés, jelentőségükben növekednek. Az anyagi ellátásról és házi munkáról a súlypont a gondozásra és a kapcsolatmunkára helyeződik át (Baier et al., 2007, 279.o.).

technikai-eszközi racionalitás, szintén: eszközi racionalitás (Technisch-instrumentelle Rationalität 6, auch: instrumentelle Rationalität)

olyan okosság, mely a célok lehető leghatékonyabb elérésére törekszik – anélkül, hogy a célok hátterére rákérdezne. Pl., milyen technikát kell bevetnem, hogy A-ból B-be jussak? Értelmét, érzelmi szempontjait, szociális aspektusait, a világrendbe való beilleszkedését nem firtatja. A kapitalista ipari társdalom efficiencia-logikájával, tömeges fogyasztásával, Bahro et al. szerint, az emberi értelempotenciál egy tisztán technikai-instumentális orientációját támogatja.

környezet-innováció (Umweltinnovation 7)

Jänicke szerint (2008) egy környezet-tehermentesítő hatású termék bevezetése a piacra. Ez egy utána-csatolt környezet-technikával  (ún. End of  Pipe-megoldások) éppúgy elérhető, mint a termékek életciklusa alatt az anyagfolyamatok redukciójával (és/vagy szubsztitúciójával). Utóbbi az „öko-efficiencia” emelkedését jelenti.

Erős környezet-innováció: egy ökológiai terhelésfejlődés, a növekedéstől való abszolút leválasztásának hozzájárulási minimálkritériuma. Tehát újításokról van szó, melyek a technológiai fordulatot sürgetik. Egyben egy irányváltás is, az ökológiailag jobban illeszkedő technológiák felé (Jänicke 2008, 41.o.). Rendszerint politikai támogatást igényelnek.

növekedés-efficiencia-elv (Wachstum-Effizienz-Prinzip 7)

általános életciklus-fejlődéselv, egy rendszer nagyságnövekedése és hatásfokai kovarianciájára vonatkozik. Pl. termelésvolumen és