55  Ezt az újjáépítést V. Miklós pápa kezdte el 90 éve, de még korántsem volt kész, ezért Leó akarata szerint nagy irammal kellett tovább folytatni - egyrészt isten nagyobb dicsőségére, másrészt Leó pápa presztizsének emelésére. És ez óriási összegeket nyelt el. Hogy több és biztosabb fedezete legyen a dolognak, a bankárok azt a mentő ötletet találták ki, hogy a búcsúleveleket nagyvonalúan az egész birodalomban kell árulni. Ezért azt ajánlották a pápának, hogy nevezze ki Albrecht mainzi érseket „pápai búcsúbiztosnak.” Ő gondoskodjon arról, hogy az adásvétel gördülékenyen fusson, cserébe részesedjen a bevételekből. Egy tökéletes deal, amiből mind hasznot húztak: A hívők megkapták a bűnbocsájtást, Albrecht és Leó pénzproblémája megoldódik, még az eladással megbízott dominikánusnak is leesik valami. A bank egy tuti-biztos geseftet csinál és Rómában épül a bazilika. Mindez ilyen egyszerűen és szépen végbe ment volna, ha ez a nyakas, világidegen, nem kooperáló wittenbergi idióta, Martin Luther nem köp bele a levesbe. De még ekkor is sikerült volna, ha Luther egy elszigetelt környezetben pattogott volna, ám nem így volt. Nem volt egyedül. Az antiklérusi hangulat – föltüzelve a kapzsi egyházfiak, kéjsóvár szerzetesek, hazudozó papokról keringő hírek és mendemondák által – most a humanistáktól egy tudományos alapot kapott. Régi iratok tanulmányozásával a szavak intim ismerőseivé fejlődtek, átvették az ókori lelkesedést a szavak iránt és hittek a szavak hatalmában. Ennek ellenére a szövegeket kritikusan olvasták. Némely európai egyetemen módszereket fejlesztettek ki a szóelemzésre. Így képesek voltak minden szöveget összes árnyalataival szisztematikusan átvizsgálni, hangsúlyozni; a keltezés, az eredet, az indíték a kinézet és a tartalom alapján következtetéseket levonni, pl. azt, hogy egy szöveg eredeti-e, avagy hamisítvány?

56 Erre minden okuk meg volt. „A korábbi évszázadokban a szerzetesek nagyvonalúan és könnyű szívvel iratokat hamisítottak isten dicsőségére, különösen leveleket, melyek a kolostorok jogcímeit különféle földbirtokokra és kedvezményekre voltak hivatottak igazolni. Ők egy olyan világban éltek, ahol nagyon kevés irat volt, tehát nekik kellett ezeket előállítani, hogy azt igazolják, amit ők tiszta szívből igaznak és helyesnek tartottak. A humanisták az egyházatyák dokumentumait és iratait is ennek a kritikus olvasásmódnak vetették alá és néhol meghökkentő eredményre jutottak. Pl. kiderült, hogy a „konstantini ajándékozás” egy 500. év körüli hamisított irat, mely állítólag 315/317-ben a római császár, Konstantin állított ki. Ebben I. Szilveszter pápa (Pontifex 317-335) és utódai részére, az idők végezetéig, Róma, Itália, az egész Nyugat-Római Birodalom, de az egész földkerekség területére a hatalom átruháztatott, ajándékozás útján. A pápák ezzel a dokumentummal indokolták területi jog-igényüket és uralmukat az egész keresztény világ fölött. Mindezt hálából, amiért Szilveszter pápa Konstantinus-t kórságából kigyógyította. A császár a pápának hatalmi jelvényeket és előjogokat ítélt oda (diadém, bíbor palást, pásztorbot). Ezzel a pápa a császárral egyenrangú lett. A XV. sz. három tudósa – a német kardinális Nikolaus von Kues, az olasz Lorenzo Valla és az angol érsek Reginald Pecock – egymástól függetlenül, ezt a pápai jogcímet megdöntötték. Az új szövegkritikus módszerekkel, melyeket 1432-1450 között az adományozó okiratra alkalmaztak, mind hárman arra a következtetésre jutottak, hogy egy hamisítványról van szó. Az irat stílusa egyáltalán nem illett ahhoz a stílushoz, melyben a IV. századi irományok íródtak.(25)

57 Ám fölfedezését a három kutató nem verte nagy dobra. A leleplezés sokáig csak a beavatottak titka maradt. Luther és a németek csak akkor tudták meg, amikor a német humanista Ulrich von Hutten (1488-1523) a hamisítvány-traktátust lefordította, kinyomatta és 1517-től terjeszteni kezdte. Most bizonyítva volt, ami eddig is a levegőben lógott. „Róma” – nemcsak az a hely, ahol a klérus tejben vajban dőzsölt, a hívők pénzét elverte, szeretőket tartott, hivatalokkal üzérkedett, zabi gyerekeket csinált, akikről gondoskodni kellett - nemcsak minden efféle, Róma mind ennek tetejébe még egy nagy papi szélhámosság is. Így dolgoztak a humanisták kéz a kézben a reformáció kezdetén az egyház ellen. A reformáció kicsiny magja kicsírázott. A vetés szárba szökkent és nőni kezdett, az épp föltalált könyvnyomtatás révén, a humanisták, Luther és követői által elvetve, Róma által öntözve, trágyázva a dominikánus szerzetes Tetzel kezével, a reneszánsz nap által melegítve, mely Itáliából az Alpokon át egész Európát besugározta.

VII. ELKEZDŐDIK

58 Luther-t nemcsak Tetzel jelentette föl Rómában. Albrecht von Brandenburg szintén, aki a fuggereknél nyakig el volt adósodva, amióta a mainzi érseki titulust, a mainzi egyházmegye metropolita posztját, a mainzi érsekségi alapítvány uralkodói címét és a Szent Római Birodalom fejedelmi és kancellári rangját drágán megvásárolta. Mint pápai búcsúbiztos, aki Luther 95 tézisére sosem válaszolt, nem engedhette meg, hogy a bűnföloldozás hatását egy csöppnyi kétely is érje. A fuggereknek, akiknek begyűjtői minden este a befizetett bűnpénzeket számolgatták, ezen üzlet folytatása szintén húsbavágó volt. Ezt zavarta meg ez a wittenbergi szerzetes keményen. Wittenberg Rómától kb. másfél ezer km-re fekszik. Egy hír, amely ezt a hosszú utat meg kell, hogy tegye, már a távolság miatt is sokat veszít erejéből. A maradékot pedig akkor veszíti el, amikor a címzett, jelen esetben X. Leó pápa, a hír érkezésekor egészen más gondokkal küzd, mert olyan híreket kap, melyek azonnali intézkedést igényelnek. És ezek a hírek a birodalom keleti határáról jöttek. Az oszmánok egyre inkább nyugat felé terjeszkedtek és ha végre nem állítják meg őket, itt lesznek Róma kapui előtt. Ezért Leó néhány városállamot, fejedelemséget és a francia királyt, keresztes hadjáratra szólítja föl. Mivel ez nem lelt nagy lelkesedésre, jobban föl kell őket tüzelni. A hír Luther-ről akkor érte el a pápát, amikor a török ellen egy ütőképes koalíciót kellett összehozni. Ilyen esetecskékkel most nem foglalkozunk, ezért utasították a német ágostoniakat, intézzék el ezt a szerzetes perpatvart maguk, az 1518 áprilisi rend-konventjukon. Így értékes hónapok múltak el, mialatt Luther tézisei a birodalomban szépen terjedtek. Ő közben időt talált arra, hogy a tudományosan, latinul megfogalmazott 95 tézisét a nép számára érthető német nyelven megírja és április elején „Szentbeszéd a búcsúról és a kegyelemről” (Sermon von Ablass und Gnade”) címmel megjelentesse. A sermoban leegyszerűsíti, megszigorítja és kibővíti, amit a toronyszobájában kidolgozott. A Róma és Frigyes számára üzletrontó búcsúbeszéd még gyorsabban és még nagyobb példányszámban terjed, mint a 95 tézis. 1520-ig húsz kiadás jelenik meg, Luther lesz a világ első bestseller szerzője.

59 1518 április 26-án Heidelberg-ben, Róma akaratára, a túl hangos Ágoston-szerzetes a rend főkáptalanja által, elhallgattatásra és a glédába való visszarendelésre lenne ítélve. Ehhez azonban meg kell hallgatni. Tehát Luther-é volt a szó és miután befejezte, az ellenkezője történt. Ahelyett, hogy Luther-t elítélték volna, az Ágoston-szerzetesek melléje álltak. Nyilván Luther szóhatalmáról sem a dominikánusoknak, sem a fuggereknek, sem Rómának fogalma nem volt. Előadása alatt feszült figyelem uralkodott, a hallgatók érezték, hogy a szónok nem hadovál, hanem az igazságot mondja ki, a veszélyes igazságot, amit ők maguk is egyszer hasonlóan elgondoltak, de kimondani nem mertek. A meghallgatás nyilvános volt, sok kíváncsi – teológusok, tudósok, laikusok, szerzetesek – kihasználták az alkalmat, hogy Luther-t élőben láthassák. Teljesen fölspannolva mentek haza. Két hallgató is, Martin Bucer és Johannes Brenz, annyira lázba jöttek, hogy később maguk is a reformáció-körbe belenőttek. Bucer ekkor még az „ellenséges” dominikánus rend tagja volt, akik Luther-t máglyán szerették volna látni. Így tehát az első kört Luther nyerte, ami Rómát arra késztette, hogy maga foglalkozzon az esettel. Ezért tehát beindították az eretnekvád kerekét. Heildelbergi föllépése után Luther-t 1518. aug. 7-ére meghívták Rómába.

60 Ez lett volna Luther és a reformáció korai vége, ha ekkor egy nagyhatalmú szövetséges nem kapcsolódik be: a Friedrich der Weise von Sachsen, akivel ugyan Luther személyesen sosem találkozott, oltalmát mégis élete végéig élvezte. A nagyúr ezt vajon miért tette? Luther tézisei iránti lelkesedésből, hatalompolitikai számításból, vagy, mert Luther a wittenbergi egyetemet híressé tette? Nem tudjuk.  Talán mindegyikből volt egy kevés. A tapasztalat, hogy őt, a szerzetest és isten szolgáját egy világi felsőbbség, a kereszténység és az egyházi szent anya állítólagos helytartójától meg kell védenie, ez Luther gondolkodását mélyebben befolyásolta, mint ahogy ennek tudatában lehetett. A fejedelem azokhoz tartozik, akik a császárt választhatják. Egy előjog tehát, amely hatalmat és befolyást ad. Így sikerül neki kiharcolnia, hogy Luther-t ne Rómában, hanem Németországban hallgassák ki. Itt a fejedelem szükség esetén beavatkozhat, mielőtt Luther-t a máglyán elégetik. A kihallgatás az 1518 évi birodalmi napon történne, ahol a „causa Luther” csak egészen hátul levő napirendi pontként szerepel. A fő föladat: hadat állítani a török ellen. Ehhez Maximilian császárnak és Leó pápának a német fejedelmek támogatására van szüksége, így Friedrich der Weise szavára is. Ehhez jön: Maximilian császár belefáradt hivatalába és a spanyol Károly királyt akarja utódául. Ez azonban nem a pápa érdeke, mert így túl sok világi hatalom kerülne egy kézbe. Róma inkább a gyönge császárokat szereti. A választófejedelmek azonban nem ódzkodnak Károlytól, csak Friedrich jelezte kétségét, ezért a pápa szövetségese lehet – épp ez a Luther-barát! Ide diplomatikus mesteri taktikázás kell, Luther-t a világpolitika masinériájában egy kis kerekecskévé kell degradálni. Likvidálására van még idő, most sokkal fontosabb a török ellen sereget és a trónra egy kezes császárt kapni. Ilyen komplikált ügyekben a pápa Cajetan kardinálisát, egy intelligens egyházkarrieristát tart kéznél. Ő világos feladatot kap: Luther-t elhallgattatni úgy, hogy nagyobb baja ne essék. Cajetan őt barátságosan kezelje, nehogy a fejedelmet fölbosszantsák. A kihallgatás 1518 október 12-ére van kitűzve. Luther elvben ezzel azt kapja meg, amit már majd egy éve kíván: egy magas rangú egyházvezetővel téziseit megvitatni. Másrészt a külső föltételek nem úgy sikerültek, ahogy azt Luther elképzelte. Ő nem akart kihallgatva, hanem meghallgatva lenni. Nem zárt ajtók mögött akart vitázni, hanem nyilvánosan és nem a pápa egyetlen küldöttével, hanem az egyház és a teológusok community-jével.

61 Ám Luther ekkor már nem volt olyan helyzetben, hogy föltételeket diktálhasson. Örülhetett, hogy a „Rómában” föltételt sikerült megúsznia. A másik föltételt, a teológiai vitát, ha a nyilvánosság kizárásával is, de majd sikerül kiharcolnia, gondolja Luther. Nem fogja engedni, hogy kihallgassák, mint egy vádlottat, hanem ezt a Cajetán-t teológiai vitába fogja belekényszeríteni. Ám Cajetan erről semmit nem tud. Luther egyszerűen téziseit visszavonni kényszerül, gondolja Cajetan. Csak azért, mert mi olyan barátságosak vagyunk, hogy a szokásos eszközökről – fenyegetés, kínzás, kényszer – lemondunk, ez a bajkeverő még meg fogja köszönni, hogy a tagadás után vígan életben maradhat. Mikor ezek ketten először állnak szemben egymással, nyilván egy csapásra fölismerik, hogy egymásnak nemcsak teológiai ellenpólusaik. Itt a kevésbé világias, trükköket, fogásokat nem ismerő Luther, aki a német teológusok ropogó egyházlatinját beszéli – ott a világfi, tapasztalt diplomata Cajetan, aki a római költők elegáns latinján szólal meg, udvarias álarca mögé kőkemény tárgyaló arcát rejtve.

62 És így nyitja meg a kardinális Luther-rel,1518 október 12-én, a beszélgetést. Látszólag barátságosan és tisztelettel közli, hogy nem vitázni jött, hanem a kényes ügyet atyaian elsimítani. Egy ideig elbeszélnek egymás mellett. Cajetan jogilag érvel, rendeleteket, dekrétumokat, utasításokat idéz. Luther teológiailag érvel, Pál leveléből, evangéliumokat, prófétákat idéz. Egyik a földi egyházjogra hivatkozik, a másik isten világ-ítélő székére, hangnemük egyre élesedik. Végül Cajetan egyenes kérdést tesz föl: „Vissza kell vonnod, ha akarod, ha nem.” Luther egy nap gondolkodási időt kér, gondolatait rendezi, még egyszer mindenen átmegy és eredményre jut: az egyháztörvény, a hagyomány, az emberi értelem teológiai szakkérdésekben nem döntő. Egyes-egyedül a Biblia. A Bibliával pedig a búcsú, a pápa állásfoglalása és még sok minden nem indokolható. És másnap pontosan ezt mondja a meghökkent bíborosnak. És még egyet tesz világossá: nem szeretné, ha tanításáról parancsra, csupán a pápai hatalommal döntenének. Azt szeretné, ha téziseit nyilvánosan, európai egyetemeken megvitatnák. A kardinális és kísérői ekkora nyakasságon föl vannak háborodva. Nem értik, miért kockáztatja ez az ember a fejét? Lelkére beszélnek, győzködik, hogy ezt a barátságos ajánlatot nem utasíthatja el, rohamozzák, vonja vissza, csak egyetlen szavacskát mondjon ki – revoco – és máris minden egyenesbe jön. Nem így Luther. „Soha”, vágja oda. A harmadik beszélgetés Cajetán-nal is úgy végződik, mint az első kettő. Cajetan negyedszer is próbálkozik, most minden diplomáciai udvariasságát levetkezi. Végére akar járni az ügynek. Mennydörögve monologizál, bevetve minden hatalmát és hivatali tekintélyét.

63 Megfélemlítéssel, fenyegetéssel szólítja föl Luther-t ismét, tagadjon, mert különben… „Majd tízszer kezdtem el beszélni”, meséli később Luther barátainak, „ő ugyanúgy leteremtett és csak ő beszélt, végül én is elkezdtem kiabálni.” (27) Luther is elkezdett kiabálni és így folytatódik mindig tovább. Az ellenfelek egymásról való benyomása évről évre egyre inkább megkeményszik.  A németek szemében a „römlingek” angolnaszerű, simulékony, intrigáns, korrupt, hazudozó, dekadens déliek. Az olaszoknak a luteránusok gyűlöletes németek, hirtelen haragú, dölyfös, iszákos, kiszámíthatatlan, otromba barbárok. (28) Mindig, mikor a hatalmas egyház és a dühös Luther egymásnak ugrik, a römlingek fölényüket villogtatják, és Luther vélhetőleg tényleg valami alattvalóságot érez. Először gyakran kitér, mígnem hátát a falnak vetve lecövekel. És az újabb támadásra, mint egy vadállat, nekiugrik ellenfeleinek. Átlépi önvédelmi vonalait és tehetetlenségét szóhatalmával ellenhatalommá fordítja át. Minél jobban fojtogatni próbálják, annál jobban ellentámad. Róma már rég biztos abban, hogy ez az ember máglyán kell, hogy végezze. Luther biztos abban, hogy senki és semmi előtt meghajolni nem fog, akkor sem, ha máglyára kerül. Csak egy urat ismer el maga fölött: az Úristent.

63 vége VII ELKEZD vége.