Ökobetyár

High tech vagy low tech? | öko-retro-bio-grín

Vadóckor (1952-1962)

2016. május 08. 16:41 - Ökobetyár

Egy lavór vér

A Vasa Carapica ulicában laktunk, apai nagyanyámnál, egy hátsó kis szobában. A szomszédban, a gangon volt egy hinta, azon játszom, de fölakasztom magam a drótkötelére, egy horog akad az államba. Dől a vérem, ordítok, egy ronggyal törölgetnek, azt öblítik egy lavórban, azt látom vérnek. Etelka, apám szabóinasa visz ölében a kórházba. Hokedlit látok, undorító éteres rongyot nyomnak az arcomba, összevarrnak. A heg máig megvan, borotválkozáskor minden eszembe jut.

 

Nagyapámat agyonrúgja a ló, nagyanyámat hasba szúrja a fia

1925-ben apai nagyanyám, Matúz Veronika ott marad egy tucat gyerekkel, a tanyáról beköltözik a Csarapitya utcába. Az örökösödési viszály a Rózsa-gyerekek között vérontásig fajul, Rózsa Elek nagybátyám a piacon hasba szúrja nagyanyámat. A város kiközösíti, Bánátba költözik, Debeljacsánál mocsarat csapol le, hogy termőföldhöz jusson. (Velem azonos nevű fiával 1989-ben találkozom Kölnben). A nagybátyáim közötti harag máig is kihat: unokatestvéreimmel szó nélkül megyünk el egymás mellett. Rózsa Vilmos nagybátyám 1944-ben Magyarországra menekül (a partizánok elől?), Rózsa Piroska Argentínába, Tucumanba. Illyés, Ignác, Mátyás, Rozália hozzám sohse szólt, csak a féltestvér Miklós, apja orosz hadifogoly, anyja nagynéném, Rozália.

 

Kitagadva

Apám, a snájdig szabólegény, megszökteti a legszebb Újházi-lányt, Ilonát. Mivel apám elvált, a bigott katolikus nagyanyám, Tótsági Piroska, kitagad bennünket. De eleinte jól élünk, apám Jézus Szíve templomtéri szabóműhelye jól megy, házunk a Djure Jaksityában nádfedeles, de saját. Van egy kecskénk. Egy este szüleink moziba mennek, ránk zárják az ajtót, hazatértükkor alvajáró Peti bátyámat nem találják, végül meglesz egy ruháskosárban. A sors 1955-ben csap le ránk: a konfekció miatt apám szabóságát bezárni kényszerül és parasztnak áll. Zsellérként a nagygazda rokonok kiszipolyozzák, de anyámmal szívós munkával földre, új házra, kocsira, lóra tesznek szert - lassan talpra állunk. Az Újháziak is megbékélnek, Péter nagyapám már régen. Első búzánkat kaszálja apám, anyám markot szed, a kévéket a cséplőhöz visszük.

 

Gyerekmunka

Már 8 évesen vittek bennünket a földre dolgozni: kapálni; krumplit, mákot, kukoricát szedni, de odahaza is segítenünk kellett kukoricát fosztani, morzsolni, jószágot ellátni. Így gyűlöltük meg évtitedekre a földművelő munkát. Először nem volt kire hagyni bennünket, később, a talpraálláskor, még a gyerekkéz is sokat számított. Serdülőként aztán már nem engedelmeskedtünk, máig is bánom.

 

Birkaszagú Győző

Az iskolapad masszív, telefirkált, televésett asztal-ülés egység, fejest lehet ugrani bele. A tanítónő szép, fiatal, Kladek Anna, egy szerbijánác pártfejes felesége. Győző viszont bűzlik a birkáktól. Kiszekáljuk. Nem érti. Mi is parasztgyerekek vagyunk, de egy kaszttal följebb. A polgáriak a belvárosi Petőfibe járnak.

 

Vadócélet

Az alföldi hosszú forró nyár mérhetetlen szabadságot jelentett: egész nap egy kisgatyában csatangoltunk a környéken, csak este mentünk haza. Örökké éhesek voltunk, mindent megettünk: sóskát, papsajtot, bagrenát, téli meggyet, zöld barackot - utóbbiért jócskán megkergettek bennünket. Fiúbandákban mindenfélét játszottunk: lukramircit, pénzezést régi pengőkkel, zsírozást, várospuskázást. Pilkáztunk, lipéztünk, fészkeztünk. Dívott a madártojás-gyűjtés és csere-bere. Bátyámra egyszer rásóztak egy igen ritkának tűnő, pettyes tojást, hazafelé azonban eleredt az eső... A déli városszélen voltak csavargásaink határai: a szerb temető, a kaszárnya, a régi vásártér, az adai országút. A kaszárnyudvar szögesdrótjánál a bakák kis üveget és egy tízdinárost nyomtak a kezünkbe, hogy pálinkát hozzunk a közeli főzőből. A vásártéren fociztunk, hülzniket, gránátdarabokat keresgéltünk a katonák bunkereinél. A legtávolabbi területtől visszariadtunk, ez volt maga a pokol: fortyogott, bűzlött, ragadt - a pálinkafőző ide döntögette ki a forró cefréit. A vásártér széléről indult az országút Ada felé, eperfákkal szegélyezve. Itt láttam először medvét: apámmal jöttünk haza kocsival, a lovunk szűkölt, az útszélen az eperfákhoz három medve volt odaláncolva, táncoltatni hozták a cigányok.

 

A futball-labda

Nagy kincs volt! Igazi bőr, apánk vette. Az utcában egyedül nekünk volt, ezért mi döntöttük el, mikor visszük ki. Egyszer büntiben voltunk egyedül otthon, az utca gyereknépe pedig összegyűlve házunk előtt ordítva követelték a labdát. Nem adtuk. Göröngyök, kavicsok repültek be, mi visszahajigáltuk. Aztán egyszer egy dobásom félrement: óriási üvegcsörömpölés, majd csend. Saját tetőüvegünket trafáltam el, amit apám rakott föl, hogy a szobában világosabb legyen. A csürhe elszelelt, mi meg nagy verést kaptunk.

 

Gyerekverés

Vertek otthon, vertek az iskolában, vertek az utcán. Apám bottal, anyám seprűvel. Bebújtam az ágy alá, azt kívántam, apám bárcsak halna meg. Az iszonyú kemény paraszti életnél nem volt pedagógiai finomságoknak hely. A legnagyobb verést télen kaptuk, egy fűtött szobába voltunk zsúfolva. Apám télen visszavedlett szabóvá, itt fogadta kuncsaftjait - mi meg épp akkor csináltuk a legnagyobb rumlit, hiába szóltak ránk. Mikor elment a vendég, jött a bot. Az iskolában az énektanár, a pedellus (Kumba Sztévó) és az erősebb fiúk vertek. “ˇMért nem énekelsz?” Futószalagon pofozott, sorba állított bennünket. (Nem egy Kodály-módszer!) A Kumba Sztévó és neje ustorral dolgozott, sokszor okkal, mindent szétcincáltunk, megpiszkáltunk az iskolaudvarban. Ha elvettek valamit, ha kitúrtak, az igazamat védve, nekimentem az erősebbeknek - mire jól eltángáltak.Volt, akinek védője volt és bosszút állt. Ez volt a “megveretés”: a sértett hozott egy erősebbet, aki megverte a megverőt, mire az hozott egy még erősebbet, stb. Így esett, hogy Koca, a híres verekedő megverte Cseh Tibit, aki másnapra, iskolautánra odarendelte Kiskacsát, aki helyben hagyta Kocát. A Tisza-parti Kiskacsa-Nagykacsa nem is járt már a Dózsába, inasok voltak és a Tisza-partiak híres verekedői. Egyszer Kiskacsa bátyámat is leütötte (“Tudod, miért”). Nagyon fájt, főleg a szégyen. Bátyám viszont Dzsemut öklözte meg, amiért engem bántalmazott, miután elnyertem tőle egy csomó képet. (“Rigó, te vagy az?” kérdezte nemrég a facebook-on Kanadából). Benák Dzsemu fölnőtt szomszédunkkal, Emillel (akit apánk levágott a madzagról, amire fölakasztotta magát) biciklitolvajlásra adta a fejét. Napokig a Tisza túloldali erdejében bujkált, mikor keresték a rendőrök.

A Dózsa tanítói a lelküket kiadták, hogy megfékezzenek bennünket. Pali rajztanárt az őrületbe kergettük, mert művészlelkű, gyenge kezű nevelőként került hozzánk. Szőcs Ilona magyartanárnő viszont úgy kiengedte a hangját, hogy megfagyott ereinkben a vér. Meg is tanultuk a helyesírást! A gyerekek kegyetlensége hihetetlen volt: egyszer az igazgató kinéz az ablakon: hát átdobtak egy kötelet a kézilabda-kapun, hogy “kicsit” fölakasszanak egy szerencsétlent! (“Könyörgöm, akasszuk föl!”). Helyszűke miatt délután is jártunk iskolába. Korán sötétedett, villanyfénynél folyt a tanítás. Egyszer csak: égő kialszik, teljes sötétség. Kitör az üvöltés - mindenkit hazaengednek, akkoriban gyakori volt az áramszünet. Ám később kiderült, mesterséges volt: ügyes gyerekek szigetelt drótból villát eszkábáltak és bedugták a konnektorba.

 

Első lábtörésem

Az iskolaudvar jeges, amikor megütnek, rosszul esem el. Bőgök, az igazgató, Lengyel úr, egy szadista gyerekgyűlölő veszi föl a jegyzőkönyvet. Megérkezik a mentőkocsi: fekete batár, piros kereszttel, két lóval.

 

1956

Tankok gördülnek az Adai utcán a magyar határ felé.

 

Temetés és patika

A főutcán megy a díszes menet, üveghintóban, fehér virágok közt a megboldogult, négy pompás fekete mén húzza, oldalt gyászhuszárok, a kocsi után a gyászolók, majd a rezesbanda, gyászindulókat fújnak. Amikor a Bánfi-patika elé érnek, a kántor: HALÁL ELLEN NINCS ORVOSSÁÁÁÁG! A patikus beugrik, mérgesen becsapja az ajtót. Nagy darab, nyers ember, rettegtünk tőle, többször küldtek hozzá MINTUMért (mixtum). Híres volt szókimondásáról (“Sűrűt fosik, vagy ritkát?”, “Érted még a gatyám sem volt érdemes letolnom!” /Lányának/). Amikor a szomszéd Julcsa nénit koporsóban kivitték, lánya egy lapát szemetet hajított utána.

 

Japán lányok

A szomszédban laktak, egy hátsó kis szobában heten: anya, Bádi, Stefi, Irén, Eszter, Vali, Szandzsa. Uros, az apa volt japán, valahogy itt ragadt a háború után. A vágottszeműek igen kapósak voltak a magyar legényeknél, egy fickó mindig ott udvarolt a kapuban. Amikor a klotyójukat tisztították, Vali belecsúszott és majdnem megfulladt a szarban. Szandzsa, a fiú megőrült a lovunkért, konzervdobozokkal, négykézláb caplatott a házunk előtt. Eszter az iskolában arról lett híres, hogy “addig baszik, míg nem vérzik”.

 

Szatyor bandája

Ebbe egy fölnőtt és egy lány is tartozott. A Szatyor: az agglegény, mókás Bandi rokonunk, aki kiválóan értett a gyerekek nyelvén. Pánában volt háza, gyümölcsöse, ott hancúrozhatott a gyerekbanda. Fischer Jenci osztálytársam is benne volt, anyja, Rézi, Auschwitzből menekült, tetovált számmal a karján. Szemben laktak a Vásza Csarapityán, rengeteg disznót neveltek, az egész udvar egy disznóól volt. A banda eseményeit Jenci leadta nekem, dicsekedett, hogy Köcsög nővérének, Mártának két centire benyomta.

 

Felderítők, zöldek és kékek

A cserkészek új neve. Amikor a népkert majálison a Majom-szigetről átszállt a tábortűz füstje - elkapott a vágy, hogy közéjük tartozzunk. Bátyám hisztérikus harcát a táborozásért én folytattam, több sikerrel: még a Duna parti Batinára is eljutottam Kefével, a táborvezetővel. A Csonka-lejárói felderítő házban még őrsvezető is lettem, osztogathattam az amerikai kókuszzsír-konzerveket. Ám a felderítők kék egyenruhás elitjébe, a vizesek közé nem sikerült bejutnom. A nagyfiúk zöld kenukkal szelték a Tiszát, táborozni mentek vagy csak grasszáltak a parti nézők pukkasztására. Ügyesebbje kis piros kajakokat épített, azon cirkáltak a folyón.

 

A Tisza

Ettől féltettek legjobban. Egyszer tanúja voltam, amint a kompnál kihúztak egy vízbefúlt gyereket: zöld volt és fölpuffadt. Napokig nem merészkedtem le a folyóra. A forró napról le a hűs ártéri erdőbe, onnan ki a betyárstrandra: isteni! Az egész Alvég ott volt, egyszer pechemre Dzsemu is, aki a régi sérelem okán elkapott a vízben és “megitatott”. Évekig tanultam úszni. Az számított úszónak, aki átúszta a Tiszát. Egy késő délután arra a partra mentem, ahol nem volt senki. Lassan tempóztam, nem lestem, hogy lever a víz... és MEGCSINÁLTAM!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://okobetyar.blog.hu/api/trackback/id/tr988696626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása