2011 (Szemelvények)
A MODERN FIZIKA OLYAN FELISMERÉSEKRE JUTOTT, amelyek már nem engedték ıneg a határvonalak eddigi egyértelmű meghúzását az anyagi és a szellemi világ között. A természettudomány és a vallás azóta egymást kiegészítő, egymásra utaló elveknek tekinthetők. Felismerték, hogy AZ "ANYAG" NEM .,ANYAGBÓL" VAN, hanem végső fokon ,,kapcsolatstruktúrákból", amelyek nem megragadhatók, ezért szellemieknek is nevezhetjük őket.
Ez a szemlélet megmutatja számunkra, hogy a valóság, amelyet mi közvetlenül élünk és átélünk, sokkal gazdagabbnak bizonyul, mint az olyan tapasztalat, amelyet megpróbálunk értelemmel felfogni és tudományosan megismerni. Azoknak az embereknek, akiknek misztikus vagy vallásos élrnényben volt részük, ez teljesen világos, azonban még sokkal általánosabb érvényű, ha arra a sokrétű tapasztalatra gondolunk, amelyeket a művészet minden megnyilvánulási formájában közvetít számunkra. Még bensőségesebben és átfogóbban a tudatára ébredünk mindennek, ha közvetlenül megérint bennünket az oly nehezen megragadható, amit akkor olyan szavakkal illetünk, mint a szeretet, hűség, bizalom, védettség, remény és szépség.
Ezzel szemben a természettudomány ismeretszerző sikerei és hatásos előrehaladása különösen a felvilágosodás korában táplált reményt erősítették, miszerint az emberi megismerés számára minden hozzáférhető és az eddig elérhetetlennek tűnő rész megismerését csak annak nagyobb bonyolultsága akadályozza.
Egy strukturált rendszer fel tudja mérni az alatta lévő rendszereket, de azokat nem, amelyek fölé vannak rendelve, vagyis nem tudjuk közvetlenül fölfogni, ami meghaladja a gondolkodási képességeinket.
A mi tudományos gondolkodásunk, mint minden gondolkodás, széttördelő és analizáló. Mindent, amit meg akarunk vizsgálni, ízekre bontunk, ez pedig az életterünkben igen előnyös és sikeres módszere a bonyolult dolgok megközelítésének. Széttördelő gondolkodásmódunk nem véletlen. Hosszú törzstörténeti fejlődésen keresztül, lassan alakult ki, s nem azért, hogy alkalmassá tegyen minket a világ nagy és kicsiny dolgairól való bonyolult tudomány űzésére, hanem elsősorban azért, hogy nekünk, embereknek ezen a bolygón túlélési esélyt adjon. Magyarul: gondolkodásunk arra jó, hogy ,,észrevegyük az almát a fán, és érett állapotban leszakítsuk”, amivel magunkat tápláljuk, nem pedig arra, hogy a kozmoszt megmagyarázzuk és atomfizikát űzzünk. Ha mégis ezt tesszük, ne csodálkozzunk, hogy az atomok úgy néznek ki számunkra, mint a kis almák, a csillagok pedig úgy, mint a nagyok.
Ha valamit tudatosan érzékelünk - pontosabban: amikor tudományos kutatást végzünk-, akkor nem csak hálót, de húsdarálót is használunk. Beletömjük a valóságot, tekerünk néhányat a daráló karján, apróra vágjuk, amit beletömtünk, majd a lyukas tárcsán különbözö kis hurkákat és nudlikat látunk kijönni, aszerint, hogy milyen formában akarjuk a végén tálalni. A végtermék azonban nem egyezik azzal, amit a darálóba tömtünk. Megfigyelésünk eredménye (pl. a hurka) lényegében sajátos módszerünk és speciálisan kiválasztott megismerési struktúránk terméke, nem pedig a mögötte rejlő - vagy sejtett - ,,tulajdonképpeni valóság” hű leképezése.
A ma uralkodó, öntudatra ébrcdt természettudomány túlbecsüli az igazságra formált jogát, hiszen ő is téved, és bizonyos pontokon igen veszélyesen. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a tudomány azt a szerepet játssza, amit az inkvizíció művelt Galilei korában, ahol a ,,mi tudjuk az igazságot, és te vagy a szakadár” elvét követte. Megtanultuk, hogy a katolikus egyház ebben az elbizakodottságában tévúton járt. Ma a tudomány játssza az ínkvízíció szerepét. Noha nem fog bennünket tűzre vetni, ha nem hiszünk, de tudatlannak fog nevezni, és nem fog nekünk munkát adni.
Mint bankrablók, egyre jobb hegesztőpisztolyba invesztálunk, amivel a természet páncélszekrényeit egymás után kiraboljuk, aztán ezt nevezzük értékteremtésnek.
