XII. RENDCSINÁLÁS WITTENBERG-BEN

„Főördög bárányruhában”, „ordas farkas”, „aki csak gyilkolászást, fölfordulást és vérontást akar” így illette egyik a másikat. „Hízódisznó testvér”, „settenkedő atyafi”, „sültbolond”, „szaros alázatú mérges kukacocska” – volt a válasz. A „főördög” és az „ordas farkas” neveket Thomas Müntzer kapta Martin Luther-től, róla még hallani fogunk. Ő küldte postafordultával Luther-nek a „hízódisznót” és a többi szidalmat (40). Akkoriban nem bántak kesztyűs kézzel egymással. A political correctness akkor még nem volt kitalálva. A nyomdákból karikatúrák, sértegetések, gyűlölet-kommentárok kerültek forgalomba, melyek a mai Facebook-uszításokkal versenyezhettek volna. Ehhez úgy Luther, mint ellenfelei, a „romlingok”, jól értettek. Ha Luther a pápát „antikrisztusnak” mondta, a pápisták őt „végbél-pápának”. Amikor Luther és Melanchton a pápa szamár mivoltán gúnyolódtak és Lucas Cranach megrajzolta a „pápaszamarat”, Luther-t kritikusai az ördög szócsövének nevezték. Ezt a sértést az ördög bőrdudájával illusztrálták – az ördög a dudazsákba fúj, mely Luther szerzetesfejére hasonlít. A romlingok támadásai Luther-t kevéssé aggasztották, „normálisnak” vélte, ők ugyanígy visszavághattak. Fájóbb voltak az elpártolt követők támadásai, akik „saját szakállukra” – így érezte Luther – saját reformációs építőhelyeket rendeztek be. A 95 tézis kitűzése óta alig négy év telt el,

113 de amit országszerte kirobbantottak, és amit a továbbiakban egyre gyakrabban „reformáció” néven említettek (sehol sem definiálva), már rég egy ellenőrizhetetlen, önálló életre kelt, amit már nem lehetett sem irányítani, sem jövőjét előre látni. A reformáció-projekt építő helyeinek száma egyre gyorsabban szaporodott. És ha Luther azt gondolta volna, ő a középkori társadalom átépítő gazdája és építésze, akkor már Wartburg-ban fölvilágosodhatott. Így az a hír jutott hozzá, hogy a székét, amit Wittenberg-ben üresen hagyott, mások próbálják elfoglalni, akik elhivatást éreznek Luther tanait gyorsan egy új egyházi gyakorlatba átültetni. Ilyen volt pl. Andreas Karlstadt, Luther tanára, aki a szentképeket és a zenét akarta kitiltani a templomokból, eltörölni a cölibátust, megújítani az istentiszteletet és másképp ünnepelni az úrvacsorát, ahogy eddig hagyomány volt. Egyetemistáinak azt javasolta, dobják el könyveiket és kapát vegyenek a kezükbe, mert a paraszti életforma az igazán istennek tetsző. Először tartott evangélikus misét németül,1521-ben, nem papi, hanem világi öltözékben és teljesen meg volt győződve arról, hogy Luther szellemében cselekszik. 1522-ben feleségül vette Anna von Muchau-t, demonstrálva ezzel a cölibátus megtörését. 1522-ben eltávolítatta a Wittenberg-i templomokból a szentképeket. E közben tumultus támadt, mert a reformáció rokonszenvezői között nem mindenki értett ezzel egyet. A fiatal Philipp Melanchton ingadozott, hogy mellette, vagy ellene legyen, ám kevés tekintélye lévén, nem tudott beavatkozni. Luther természetesen mindezen fölfordulás mögött saját gondolatait ismerte föl, ő tanította, hogy a képek bálványok lesznek, ha isten helyett ezekhez imádkozunk.

116 Ő maga vetette el a szentek és ereklyék kultuszát, vonta kétségbe a cölibátust, haszontalannak tartotta a szerzetességet és azt tanította a hívőknek, legyen mindenki saját papja. Összes bírálata eddig elméleti megfontolásokon alapult. Hogy ezt ilyen gyorsan a gyakorlatba ültették át, hallatlannak tartotta és aggasztotta, hogy a dolgok kisiklanak. Így amikor Wittenberg város a tanácsát kérte, mert Karlstadt újításai sok közösségi tagnak túl messzire mentek és összeütközésekhez vezettek, a várát elhagyni kényszerült. A fejedelem tanácsa ellenére, 1522. március 6-án visszatért Wittenberg-be. A fejedelem tovább aggódott életéért, mert a „Worms-i ediktum”, mint egy Damoklész kardja, tovább lebegett Luther feje fölött. Ettől a nagyúr csak a saját kis területén védhette meg, ám Luther ott sem volt teljes biztonságban a római poroszlóktól, akik elrabolhatták. Ám már rég nem félt, bízott istenben és magabiztosan, kedélyesen írta a fejedelemnek: „nagyobb védelemmel jövök Wittenberg-be, mint a fejedelem védelme” (41), vagyis isten oltalmával. A fejedelem védelmét nem óhajtja, hanem ő akarja a fejedelmet jobban védeni, mint az őt. „Mert aki a legjobban hisz, az lesz legjobban védve” (42). Amikor Wittenberg-be ért, régi megszokott szerzetesi, tanári, prédikátori életét akarta azonnal folytatni. Visszatért a toronyszobájába, szakállát leborotváltatta, haját lenyíratta, szerzetesi csuhájába visszabújt. Ám az a Wittenberg, ahová ő most visszatért, nem az volt, amit háromnegyed éve elhagyott. Kolostora szinte lakatlan volt. Csak két rendtársa élt ott, a többiek kiléptek a szerzetességből és elhagyták a kolostort. Mivel a koldulás megszűnt és kilépési díjat fizettek nekik, a kolostor pénz nélkül maradt.

117 Ez azonban Luther-nek nem okozott gondot. Professzori oktató munkájáért sosem kapott fizetést, mivel ő kolduló barát volt. Prédikációjáért a Wittenberg-i várostemplomban havi 8 guldent kapott, ez kevesebb, mint Melanchton professzori fizetésének tizenkettede. Számos írásáért, amelyek őt gazdaggá tehették volna, soha honoráriumot nem kapott. A pénz számára nem volt fontos. Ennél sokkal fontosabb volt rendet tenni a káoszból, ami nemcsak Wittenberg-ben, hanem – a híradások szerint – az egész birodalomban eluralkodott. Mindenütt forrongás volt. Luther először Wittenberg-ről gondoskodott. Egész tekintélyével, amit közben megszerzett, mindazok ellen veszi föl a harcot, akiket „megszállottaknak”, „lidérceknek”, „fölforgatóknak” nevez. Tanárával, egykori vitatársával, Karlstadt-tal megszünteti baráti kapcsolatát és – pápai szigorral – megtiltatja, hogy prédikáljon, az egyetem által cenzuráltatja és írásait elkoboztatja. Majd fölhág a szószékre és türelmet prédikál. A reformgondolatok reformgyakorlatba való átültetése jól megfontolandó. Közben főleg azokra kell ügyelni, akik nem tudnak ilyen gyorsan lépést tartani. Ez a lényege nyolc „invokáció prédikációjának” – a passió első vasárnapjáról elnevezve – amit 1522 márciusában tart, Wittenberg-ben. Itt bontja ki, hogy elképzelése szerint, hogyan menjen tovább a közösség élete. „Ahogy minden anya gyermekét lassan neveli föl és nem várja el, hogy az egyből fölnőjön, így a közösségnek is elég időt kell hagyni, hogy hitük csupán isten szava által erősödjön meg.” És természetesen új tartalmak új formát is igényelnek, tehát magától értetődő, hogy az istentisztelet új formáit is ki kell dolgozni, de előtte a szónak nemcsak a fülbe, hanem a szívbe is el kell érnie.

118 Igen, ő is irtózik minden szentkép imádásától – ezeket „olajbálványoknak” nevezi („Ölgötzen”) – de isten az emberekre bízta ezeket jelként érteni. És ő maga is már Wartburg-ban megvált a szerzetességtől, fogadalmát semmisnek nyilvánította, szerzetesi csuháját mégis tovább viseli. Csak akkor fogja levetni, ha belsőleg eléggé szabadnak érzi magát. Aki mégis kolostorát jó hitben és jó lelkiismerettel el akarja hagyni, hát vigasztalódva menjen. Luther csuháját még két évig fogja hordani. Az istentiszteletet megszentelt reverendában tartja, énekkel és latin ceremóniával. Ezzel mutatja, hogyan képzeli el a reformáció folyamatát: egyik lépést a másik után megtenni és az embereknek pontosan megindokolni, mért szükséges ez a lépés és mi lesz a következő. Ha gondolatban arra jutunk, hogy a szerzetesség bibliailag nem indokolt, akkor természetesen meg kell szüntetni - de nem máról-holnapra. Egy egész sor gyakorlati problémát kell tisztázni, mint pl. mi legyen a kolostor vagyonával és épületeivel. És ha gondolatban arra jutunk, hogy az istentisztelet németül, más formában és más öltözékben tartandó, megfontolandó, milyen öltözékben és miért éppen olyanban. Minden lépést gondosan meg kell fontolni, mielőtt megtennénk. Miután azonban mindent alaposan átgondoltunk, határozottan kell cselekednünk és a következő lépést elgondolnunk. Változtatások Luther számára tehát csak akkor jöhetnek számba, ha ezek a Biblia alapján megokolhatók és biztos teológiai alapon állnak. Addig viszont a régi szerint kell eljárnunk, mert aki egy régi házat elbont, mielőtt egy újat épített volna, ott fog állni az esőben. De mindenekelőtt fontos, hogy ezeket a változtatásokat ne erőszakkal, hanem a szó erejével vigyük végbe.

119 A pápaság ellen csupán az isteni szó kiválóan dolgozott és azt jelentősen gyöngítette, míg Luther Melanchton-nal békésen a Wittenberg-i sörét iszogatta (43). Ezzel a józan-közvetítő irányítással, egyszersmint Karstadt-tól és saját „elhajló” követőitől való elhatárolódással, Luther-nek sikerül ismét békét teremteni a Wittenberg-i közösségben. Ám csak ott. Ami Wittenberg-ben sikerült, nem sikerült a maradék világban. Mások türelmetlenek, előre csörtetnek, Luther gondolataiból egy új világot, egy új egyházat akarnak csinálni. Legalább látható és megélhető változtatásokat, Luther tanítása alapján, még pedig gyorsan, szükség esetén akár erőszakkal. Bár mind Luther-re hivatkozik, de őt és a Bibliát saját szájuk íze szerint értelmezik. Luther által egyenesen fölhatalmazva érzik magukat, hisz nem ő tanította minden hívő papságát? És ha mindenki a szentlélek által vezetett pap lesz, ki mondhatja neki, hogy a sugallat téves? Itt van pl. a birodalmi lovag Franz von Sickingen, kezdettől Luther lázban égő követője. Neki kapóra jött ez a pápa elleni támadás, mert ő maga is az autoritásokat problémásnak tartotta. Főleg a saját egykor büszke lovagrendje leértékelését sérelmezi, mert lovagokra már nincs annyira szükség, mióta háborúkat sikeresebben tüzérséggel és zsoldosokkal lehet megvívni. Ez a lovagok pénzügyi helyzetére és csökkenő politikai befolyására is kihatással van. Ezt ellensúlyozandó, Sickinger társaival, 1525-ben rablólovagokká lesznek, kereskedőket ejtenek túszul, falvakat gyújtanak föl, városokat foglalnak el és zsákmányukkal olyan haderőt állítanak föl, amikkel kevés fejedelem meri fölvenni a harcot.

120 Amikor aztán évekkel később Luther-re és követőire kimondták a birodalmi átkot, a lovag fölkínálja védelmét. Luther ebből nem kér, de más reformátorok – Martin Bucer vagy Caspar Aquila – Sickinger Ebernburg várában, Bingen-től délre, menedéket találnak. Ulrich von Hutten is, az akkori kor legismertebb költője a birodalomban, ebben a várban írja a pápát, a klérust, a szerzeteseket szidalmazó verseit. Idővel egy evangélikus közösség szerveződik és a napi misét vasárnapi istentisztelettel helyettesítik. Ebernburg e miatt az „igazságosság menedékháza” nevet kapja. Sickinger 1522-ben megtámadja a Trier-i Richard von Greiffenklau érseket, hogy vagyonára rátegye a kezét. Hivatalosan azonban azt közli, hogy az evangéliumról van szó, ezért váljon meg az érsek birtokaitól. Ám Greiffenklau fölkészült 7000 gyalogos zsoldossal és Sickinger-t visszavonulásra készteti.  A ritter csapataival Nanstein várába menekül Landstuhl-nál, de az érsek a várat beveszi. Sickinger halálos sebet kap, a várat föladja, majd 1523. május 7-én belehal sérüléseibe. Az általa fenyegetett várak, érsekek és fejedelmek föllélegeznek, ellentámadást intéznek a maradék lovag ellen, köztük a híres-hírhedt Götz von Berlichingen ellen is. A lovagok fölmorzsolódnak és, mint politikai hatalom, eltűnnek. Luther az erőszak, a rablás, a személyes érdekek evangéliummal való összefonódását egyre növekvő aggodalommal nézi. Először az ördög személyes művét látja ebben, aki a reformációnak akar ártani. Később Luther erre sajátos módon reagál. A probléma alapos átgondolása után egy írást fogalmaz meg: A világi felsőbbségről, mennyiben tartozunk neki engedelmességgel.

121 Ebben Luther kifejti a később ún. kettős-birodalom-tanát, mely kimondja: hitkérdések isten hada alá tartoznak. Keresztényeknek, hit dolgában, a világban egyetlen hatalom sem szabhat előírásokat. A császár, a királyok, a fejedelmek szíveskedjenek ebbe bele nem avatkozni. Másrészt viszont, egy keresztény is a császár, a királyok, a fejedelmek regimentje alatt él a világban. Ezeknek világi rendje ugyanúgy istentől ered, mint a lelki, ezért ez lényegében jó is, hisz a világot megvédi a káosztól és az ököljogtól. Ezért a kereszténynek a világi felsőbbség ellen erőszakkal eljárni tilos. Luther számára a két szféra külön áll, ezért ezeket nem szabad összekeverni. A szentírás nem tanítja, hogyan kell házasságot kötni, házat építeni, háborút viselni vagy hajózást szervezni – ehhez elegendő a világi tudás. Ez ugyan rosszabb, mint az isteni, de a földi igényeknek kielégítő. Emiatt isteni bölcsességgel kormányzott birodalmat ezen a földön nem várhatunk el, csak a túlvilágon. E világon ki kell békülnünk a világ tökéletlenségével és azzal a hellyel is, ami isten adott itt nekünk. Egyre jobban kristályosodik ki, hogy ez a Luther nem egy forradalmár, hanem tényleg „csak” egy reformátor. A „reformáció” nem is egy fölforgatás, hanem az ős-eredetihez való visszatérés, a régi jó rend helyreállítása. És Luther ismételten hangsúlyozza, hogy ő semmi újat nem hozott, hanem csak a kereszténység betemetett, eredeti céljait tette szabaddá. Ez a kettős birodalom tan a történelem folyamán végzetes következményekhez vezetett, mert ebből egy autoriter, felsőbbségi német állam nőtt ki, hozzátartozó alattvalókkal. Luther ezt természetesen nem láthatta előre. Ekkor nem is gondolt tanai jövőbeni következményeire, mert az ő jelenének békéje volt a célja, mindenekelőtt az erőszak és a vérontás megakadályozása.

122 Hogy ez mennyire jogos föladat volt, hamarosan kiderült, amikor a parasztok az „egy keresztény ember szabadságát” szó szerint értették és háborút indítottak a felsőbbség ellen, amit meg nem nyerhettek. Vezetőjük az a valamikori Luther-követő Thomas Müntzer nevű volt, aki Luther-t „hízódisznónak” titulálta, továbbá, mint „báránybőrbe bújt főördögöt” szidalmazta.

XIII. VÉR ÉS VISZÁLY

123 „Nem lelhető állat a földön, aki esőben-szélben robotra van ítélve, előteremteni azt, amit az egész világ elnyel, tőle pedig a zabszalmát is sajnálja.” (44) – így verselt 1525-ben a nürnbergi cipész, mesterdalnok és drámaíró, Hans Sachs, a paraszti létről. Erre a panaszra a paraszti sorsról, a felsőbbség gúnyos válasza: „Szamárnak születtél, hogy búzát-gabonát termelj, mégis bogáncsot, tüskét egyél. Tedd ezért ezt zokszó nélkül. Nem teszed szívesen, teszed ostorra, mert itt ülök a hátadon és füleid közé csapok, sarkantyúm véknyadba vágom. Enyém vagy, tulajdonom, esküdtem; úgy táncolsz, ahogy én fütyülök” (45). Hans Sachs, egy Luther-követő, a parasztokkal együtt érez, sorai közül ez olvasható ki: Ez az igazságtalanság, ami a földhözkötött parasztokkal történik, ez a jogfosztottság kizsákmányolóikkal szemben, ez isten jóváhagyásával történik? Luther pontosan tudja, mennyit szenvednek a parasztok az (egyház)adó, robot, adósság alatt. A fejedelmeknek, érsekeknek ezt mondja: „Nem lehet, nem akarható, nem is lesz a ti zsarnokságtok és önkényetek miatt örökké szenvedés.” Tehát a felsőbbséget arra inti, bánjanak jobban a parasztokkal. A jobbágyságon azonban nem lát semmi kivetnivalót. A világi rend már csak ilyen és ha isten más rendet akarna, hát megváltoztatná. Ám a parasztok közben tudják, hogy a pápisták és a nagyurak dőzsölő életét ők pénzelik. Látják, ahogy a templomok, a kolostorok alapítványok, örökségek, adományok útján egyre gazdagabbak lesznek és tőlük, a parasztoktól egyre többet csikarnak ki, amit ők kétkezi munkával teremtenek elő. (300 energia-rabszolga/fő, ma a véges olaj váltja le.RS17XII2).

124 Régi, évszázadok óta fönnálló jogaikat és íratlan törvényeiket – legelő-, favágási-, halászati-, vadászati-jogaikat,- hűbéruraik megkurtították vagy eltörölték. Így egyre több paraszt szegényedett el és élt a legkeserűbb nyomorúságban. Arról is hallottak, hogy Rómában urambátyám-virtsaft és megkenés útján lehet magas hivatalokhoz jutni és nagylábon élni. Ezért figyeltek föl, mikor Luther Róma ellen föllázadt. Olvasták vagy fölolvastatták, amit Luther a „keresztény ember szabadságáról” írt. És Luther Biblia-fordításaiban a nemesség és a klérus följogosításait keresték, de semmi ilyet nem találtak. Ezért, pontosan Luther szellemében, erre jutottak: Ha jogaik csorbításáról földesuraik által a Bibliában semmi sem áll, akkor istenadta jogról nem lehet szó. Tehát föllázadtak. Memmingen-ben nem akartak többé arra várni, míg paraszti sorsukon isten vagy a felsőbbség enyhít és meghunyászkodásukért csak a túlvilágon kapják meg jutalmukat. Ehelyett harcolnak életük jobbításáért ezen a világon – azzal a meggyőződéssel, hogy isten velük van. Követeléseiket 1525-ben 12 pontban írják meg: A „tized” (egyházadó) szüntessék meg, ahogy az ún. halál-adó is - az egyfajta öröklési adó, a földbérlő halála esetén - ugyanígy a földhözkötöttség is szűnjék meg. A kiterjesztett robotmunkából vegyenek vissza. Adják vissza a régi vadászati-, halászati- és legelő-jogokat is. Az 1525-ben kinyomtatott 12 pont épp oly gyorsan terjed, mint Luther írásai és két hónap alatt 25000 példányt ér el. Luther is ismeri és az állásfoglalást nem kerülheti el. Válasza ez az írás: Békére való intés a sváb parasztság 12 pontja ügyében. Egyes követelményeivel rokonszenvez, másokat elvet.

125 Kéri a parasztokat, felsőbbségeikkel békésen egyezzenek ki és mondjanak le az erőszakról. Ők ezt azonban nem teszik. Ellenkezőleg. Mindenütt az országban megrohamozzák a kolostorokat és a várakat, Thüringen-ben, Sachsen-ban is, Luther-hez egész közel is, Mansfeld környékén. Amikor Luther személyesen a türingiai fölkelők területén át utazik, hogy a parasztokat mérsékletre hívja föl, egy új, számára szokatlan és ezért döntő tapasztalatra tesz szert: tiszteletadás és hódolat helyett kinevetik, kigúnyolják és leordítják. Orlamünde-ben és a Saale-vidéken régi riválisát, Karlstadt-ot látja, akit ő Wittenberg-ből elűzött és elintézettnek tartott, ám most futnak utána az emberek és figyelmesebben hallgatják, mint magát, Luther-t. És Thomas Müntzer, aki szintén több körzetből már kiűzettetett, ismét itt van, tovább agitál más területeken, Eisenach-ban, Mansfelder Land-ban és Mühlhausen szabad birodalmi városban. Elképzeléseit az igazságos társadalmi rendről kísérli megvalósítani: kolostorokat számolnak föl, hajléktalanoknak adnak, szegény-étkeztetéseket szerveznek. Müntzer, történelmi korát jóval megelőzve, követeli az összes javak közösségét, mindenkinek munkakötelességet és a felsőbbség megszüntetését. Míg Luther-t a parasztok kigúnyolják, a „sátán Müntzer”-t követik, aki nem csak erőszakos fölkelésre hív föl, hanem egy saját teológiát is képvisel, amely, Luther szerint, a Luther-tanok meghamisítása. Bár Müntzer is az írásból indul ki, de egy más értelmezésre jut. Az írástudók könyvbölcsességeit megveti, helyette látomásokban és közvetlen isteni sugallatban bízik. Az erőszakos eljárásra való jogot, az istentelen fejedelmek és érsekek ellen, bibliai idézetekkel indokolja.

126 Luther ebben a szituációban valami nehezen érthetőt tesz: egy olyan szöveget ír, amelyben nemcsak, hogy a fejedelmek oldalára áll, de ezeket arra is biztatja, hogy a lázadókkal kegyetlenül bánjanak el. A híres-hírhedt írásában „A rabló és gyilkos parasztbandák ellen” azt mondja a fejedelmeknek, a parasztokat „tépjék szét, fojtsák meg, szúrassák le,  titkon és nyilvánosan, ahogy egy veszett kutyát agyon kell ütni.” Ezt a fejedelmeknek nem is kellett mondania. Luther nélkül s megtették volna. Már meg is tették. És Luther itt kellett volna, hogy a fejedelmeket mérsékletre intse. E helyett ők Luther és Melanchton egyetértésére hivatkozhattak. Őt már 1525. május 18-án Pfalz választófejedelme, V. Ludwig, kérdezte, mit tartson a parasztfelkelésekről? Melanchton azt felelte, a felsőbbség jogosan cselekszik, amikor a „vad, neveletlen parasztnépség” ellen föllép. Ezenkívül, a tized jogos, a földhözkötöttség és a kamatszedés nem bűn. „A felsőbbség szükségállapot esetén büntetést szabhat ki az országban és a parasztoknak nincs joguk az uralomnak törvényeket írni elő. Egy ilyen neveletlen, vakmerő és vérszomjas nép isten szerint rászolgált a kardra.”  Csak négy nappal később a fejedelem 4500 zsoldossal és 1800 lovassal, tüzérséggel, Heidelberg-ből Bruchsal-ig vonult, megütközött a parasztsággal és szétverte csapatait. De ez már csak egy utolsó csata volt. A parasztok már egy héttel korábban elszenvedték döntő vereségüket Frankenhausen-nál. Itt a Müntzer vezette fölkelő csapatot a fejedelmi had teljesen megsemmisítette. Magát Müntzer-t elfogták, Heldrungen várában megkínozták, majd Mühlhausen-ban, május 27-én lefejezték.

127 A túlélő parasztokat ezután, a szellemi és a világi nemesség által, mértéktelen, túlzott kárpótlási követelményekkel és büntetésekkel sújtották. Luther közönyösen kommentál: „Aki a Müntzer-t látta, az az ördögöt látta testi mivoltában.” És Melanchton: „Thomas Müntzer esete intsen, hogy mindenki tanulja meg, Isten milyen keményen bünteti azokat, akik a felsőbbség ellen engedetlenek és föllázadnak.” Ezután sokáig nyugalom volt az országban – ahogy Luther akarta. A parasztok ismét iga alá hajtva, Luther legrosszabb ellensége, Müntzer-ördög nemcsak legyőzve, de kivégezve, tehát az isteni rend ismét helyre állítva – a Wittenberg-i reformátorok győztesnek érezhették magukat. És de facto azok is voltak. Mégis: a pór népnél Luther elveszítette tekintélyét. Nem volt többé mindenki által elismert, feddhetetlen autoritás, ahogy önmagát látta – és nem is lett az soha többé. Hogy a parasztfölkelés után a világi és lelki felsőbbség oldalára állt, elvette az épp megszületett új mozgalom forradalmi, előretörő szellemét. Az uralkodó társadalmi viszonyok ezzel hosszú időre bebetonozásra kerültek, a hittétellel: „Legyetek uraitok hű alattvalói!” Egészen 1789-ig, tehát több, mint 200 évig tartott, míg a kizsákmányolt, jogfosztott tömegek ismét kizsákmányolóik ellen fölkeltek és az egyház és a nemesség uralmának véget vetettek. Németországban még tovább tartott és egy ok erre Martin Luther-nél található. Ő csak azt a fölkelést tartotta jónak, amelynek ő volt a kiváltója. Azt is csak akkor, ha csak lelki fölkelésről volt szó és nem erőszakkal föllépőről. Ha a fölkelést mások csinálták, ráadásul erőszak bevetésével, ő ezt az ördög munkájának hitte. Mindig az ördög, a boszorkányok, a démonok munkálkodtak, ha a dolgok nem az ő feje után mentek. Mélyen szívében és lelkében továbbra is középkori gondolkodó maradt.

128 Hogy Amerika fölfedezése őt nem különösen érdekelte, mondtuk már. Hogy Kopernikuszt a Biblia által látta megcáfoltnak, szintén említettük. Ám még több olyan kijelentése, magatartása, gondolata van, melyek őt középkori figuraként láttatják. Így történt, hogy sokan, akiket Luther eleinte lelkesített, mert őt szellemi rokonnak és szövetségesnek vélték, később csalódtak benne és elfordultak tőle. Egy ilyen prominens csalódott volt Rotterdami Erasmus. Eleinte ő is azt gondolta, Luther-ben egy modern ember lakozik, egy humanista, aki a régit le akarja rázni, aki meg van arról győződve, hogy az embert humanista kiművelése teszi képessé arra, hogy benne rejtező képességeit optimálisan kibonthassa és önnön igazi rendeltetését fölismerje. Azt is gondolta, hogy Luther-t szintén az ókori szellemi szabadság szele csapta meg, megtanulta, hogy a szembenállók igazságért folyó vitáját valami normális, kívánatos, a megismerés-haladásban támogatandó valamiként kell látni. Azt gondolta, hogy Luther személyében egy újkori szkeptikusra lelt, aki saját tanaival szemben is képes kételkedő maradni, azokat kész bármikor fölülvizsgálni. De Luther mindez nem volt. Nem volt továbbra is egy középkori ember, de újkori sem. Csupán korának tett keresztbe. Hogy így vélekedik, Erasmus akkor tudta meg, amikor Luther-rel az emberi akarat szabadságáról vitázott. Luther egyik dolgozatában tagadta, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik. Ezen fölfogása abból a bizonyosságból következik logikusan, hogy az ember üdvösségéhez csupán isten kegyelme elegendő, tette nem szükséges. Ez Erasmus számára, aki az emberi lehetőségeket humanista módon nagyra tartotta, egy provokáció volt. Ezért publikálta 1524-ben dolgozatát „De libero arbitrio”, „A szabad akaratról”, melyben megkísérelte megindokolni, miért is rendelkezik az ember szabad akarattal.

129 Egész óvatosan Luther ellen írt, arról, hogy nem minden, ami a Bibliában áll, olyan egyértelmű, hogy arra sziklaszilárd ítéleteket lehetne alapozni. Ez a szabad akaratra különösen érvényes. E kérdés, csupán a szentírással, nem tisztázható. Ennek ellent mondott Luther 1525-ös „De servo arbitrio” írásával, „A nem szabad akaratról”. Ahol az írás nem világos, nem az írás hibája, hanem az ember tökéletlen megismerő képessége. Az emberi akarat olyan, mint az igás állat: „Ha Isten ráült, akar és megy, ahová Isten akarja, ahogy a zsoltár mondja…” Ha a sátán ül rá, akkor oda megy, ahová a sátán akarja. Az ember nem dönthet szabadon, hogy melyiket válassza a két lovas közül, hanem ezek ketten harcolnak az emberért. Ezen véleménykülönbségtől súlyosabb volt, ahogy ez kifejezésre jutott. Erasmus egy mérlegelő, nyitott kimenetelű vitalevelet írt, abban a tudatban, hogy az abszolút igazság nincs birtokában és folytatást remélt. Ő egy keresgélő és szívesen engedi magát meggyőzni. Luther pedig, ezzel szemben, dogmatikusan és autoriter lépett föl. Ő írásában nem nézeteket cserél ki, hanem „szilárd magyarázatokat adtam és adok. Senkinek nem engedem át az ítélkezést, hanem mindenkinek tanácsolom az engedelmességet. Az Úr pedig, akiről szó van, világosítson föl és tegyen az erény és a dicsőssége edényévé. Ámen.” Erasmus ajánlatára, legyen nyílt beszélgetés, Luther az igazság kijelentésével le akarja zárni a vitát. Ezzel amennyire tekintélyelvű, annyit veszít tekintélyéből, mindenekelőtt saját szavahihetőségéből, amit a Worms-i birodalmi napon kinyilvánított.

130 Akkor magától értetődően, újkorian és modern módon vette magának a jogot, hogy a legmagasabb autoritások ellen a szentírásra, az észre és a lelkiismeretre hivatkozzon. Ezt a jogot másoktól elvitatta, ha nem ugyanarra a következtetésekre jutottak, mint ő. Wartburg-ból való visszatérése óta tana árnyoldalával, problematikusságával foglalkozik, továbbá a szabadság fogalmával. Ki dönti el, milyen igazság legyen érvényes, ha pápát magunk fölött nem fogadunk el? Luther erre már választ adott: a szentírás. Ez azonban, ahogy Erasmus helyesen megfigyelte, nem mindig világos, néha önmagának is ellent mond és különbözőképpen értelmezhető. Melyik tolmácsoló, milyen jogon állíthatja akkor, hogy az ő tolmácsolása az egyedüli helyes? A probléma csak súlyosbodik, ha valaki az összes hívő általános papságára hivatkozva, nyilvánvaló badarságokat állít, mondván, a szentlélek sugallta neki. Ki dönti el, ki a balga, a megszállott, a zavart lelkű? És ha valaki egy őrültséget követ el, azt állítván, neki ezt lelkiismerete vagy maga az isten diktálta, ki mondhatja neki, hogy lelkiismerete téved? Luther ugyan ezt így sosem mondta, de e szerint cselekedett és magát – nagy titokban – az úr küldött prófétájának hitte. Ezzel magát a pápa és mindenki fölé helyezte. Kezdetben tényleg igen nagy, szinte megtámadhatatlan tekintélyre tett szert, ill. ezért meg is dolgozott. Mint kolduló barátnak, komoly szavahihetősége volt, mivel az egyház pénzügyi machinációihoz és zsíros állásaihoz semmi köze nem volt. Mint egy olyan prédikátor, aki a nép nyelvét kereste és beszélte, tudván, hol szorít a cipő - polgártársai nagyrabecsülését érdemelte ki. A művelt körökben pedig, mint tanult doktor és professzor, figyelemre és meghallgatásra lelt. Nyíltan kimondta, amit ezek csak titokban gondoltak, jobban megfogalmazta, mint ők és még új gondolatokat is tett hozzá.

131 „Különösen teológiai doktori munkája volt - először a pápisták, később saját tábora „elhajlói” ellen - egy fontos eszköz, hogy saját tekintély-jogosultságát legitimálja. Wittenberg-i kollegájával, a világi pap Karlstadt-tal szemben, aki akadémiai titulusairól lemondva, paraszti gúnyába öltözött, a komoly kolduló szerzetes csak gúnyt és becsmérlést mutatott. Karlstadt, önrendezésben, új értékelése kifejezéseképp, a laikus lelki státuszát vette föl, magát „neuer lay”-nak és Andreas testvérnek nevezte. Luther az egyetemistákkal és a tőle alacsonyabb fokon állókkal kerülte a bizalmaskodást. Ez rendfogalmának ellent mondott volna, mely „az emberek istenadta szociális egyenlőtlenségben való hitre alapult” (46). Hallgatói körében magát mindig „Herr Doktor”-nak szólítatta, soha pajtáskodást nem engedett meg, mindig éreztette, ki a főnök. Ezt a szerepét környezete méltányolta is. De sem ő, sem követői, gondolatainak horderejét föl nem ismerte és így azt sem, milyen következmények fognak elkerülhetetlenül beköszönni. Aki a pápát, mint az igazság legfelsőbb fokát jó okkal megdönti, nem állhat oda maga, mint új pápa, mert az okok, melyek a régi pápa ellen szólnak, az új ellen is szólnának. Következésképp, a pápadöntők továbbra is egy megoldhatatlan problémával kell, hogy együtt éljenek: ha bizonyos Biblia-részek helyes értelmezésében nem tudnak megegyezni, egy sem mondhatja, hogy ő rendelkezik a tisztább látással, a jobb írás-értelmezéssel, a tisztább lelkiismerettel – kivéve, ha ehhez elegendő hívet talál, aki neki hisz. Így tehát azzal kell, hogy éljen, hogy még több olyan van, aki neki nem hisz és más magyarázók magyarázataiban bízik.

132 A reformáció követőire pontosan ez a sors vár. Luther és Melanchton azt kell, hogy tapasztalja, hogy bár új gondolatokat adtak a világnak, de ezek fölött elveszítették az ellenőrzést. A gondolatok szabadok, eltávolodnak szerzőiktől, ellenőrizetlenül tovább fejlődnek és változnak, változtatják önmagukat, a világot, az embereket. 1525-től Luther, Melanchton és a reformáció követői azt éli meg, hogy a Wittenberg-ben szült gondolatok az egész világban terjednek, de saját életüket élik, ami ahhoz vezet, hogy a világ másik részein valamiket másként látnak, másként gondolnak el és másképp értelmeznek, mint Wittenberg-ben. Zürich-ben pl. a svájci reformátor, Huldrych Zwingli, 1525-ben kiadja saját hitvallását „Az igaz és a hamis vallásról”, amit I. Ferenc francia királynak is megküld. Sokban Luther-rel egyezik, de az úrvacsora, az istentisztelet és a liturgia terén Luther-től eltér és a saját útját járja. A képek, a misék és a cölibátus törlésre kerül és szabályozott szegénygondoskodást vezet be. Egy évtizedre rá Johannes Calvin, Genf-ben közzé teszi az „Institutio christianae  religionis” c. dolgozatát („A keresztény vallás tanítása”). Ez lesz a reformáció egyik legtöbbet eladott műve. Ő is Luther hatása alatt áll, vele sokban egyetért, más dolgokban azonban – pl. szintén az úrvacsora-kérdésben – sem Luther-rel, sem Zwingli-vel nem ért egyet. A pápával azonban mindhárman szembe mennek. És épp ez a fejlődés, mely Luther középkorhoz való ragaszkodását legyőzi és a gondolatok szabad ütköztetésére, a pluralizmusra, a vélemény- és a szellemszabadságra, egyáltalán a szabadságra készíti elő az utat. Luther, Melanchton és a Wittenberg-i reformátorok győznek. Gondolataik az egész világon elterjednek. De egyben veszítenek is, amennyiben mások élnek a szabadsággal, hogy ezen gondolatok némelyikét megváltoztassák, kiegészítsék, vagy töröljék. És ez megfelel a Luther által világra szült reformációs elvnek. Végül is ezzel önmaga fölött aratott győzelmet. Ez nem tetszett neki. Ő szeretett volna másokat legyőzni. De az sehol sincs a szentírásban leírva, hogy most már minden doktor Martin Luther csökönyös feje szerint kell, hogy történjen. XIII VÉGE 17XII4