XIV. ÉS HIRTELEN: „HERR KäTHE”

Marienthron kertjében kolostori csend honol. Hallani a darazsak zümmögését, a madarak csivitelését és az apácák suttogását, akik a kertben gazolnak, gyógyfüveket gyűjtenek, palántákat duggatnak. 1522 nyarán a világ itt mintha megállt volna. Olyan, mint mindig volt és ugyanolyan lesz, amilyenné mindig is lett. Ám az egyik ciszterci nővér, miután óvatosan szétnézett, ki hallhatja, így szól a másikhoz: - Hallottál már, Katharina, doktor Martin Luther-ről, az emberről, aki Worms-ban szembe szállt a császárral és a pápával? – Igen, hallottam. – feleli Katharina suttogva, - olvastam a 95 tézisét és írását a keresztény ember szabadságáról és ahogy a német nemzet keresztény nemességét megszólította. – Oh, - mondja a másik, - én csak a 95 tézisét olvastam, ha más írása is megvan neked, kölcsönöznéd? – Kopogj ma este az utolsó ima után az ajtómon, majd átadom. – feleli Katharina, - és add tovább Else nővérnek, ő is érdeklődött ez után. – Else? A jámbor, buzgó Else? – Jámbor? Buzgó? Ugyan már! És nemcsak Else, hanem Margarethe, Ave, Veronika is kíváncsiskodott. Na és Vanetha… Katharina nem fejezheti be a mondatot, az apátasszony közeledik. Az apácák ismét folytatják munkájukat csendesen. Ugyanígy csendesen terjesztik Luther gondolatait a kolostor lakói között. Az elképzelt szabadság izzik a levegőben. Egy másik élet álmait álmodják. És a veszély borzongása, ami mindig a szabadság-kereséssel jár, lobbantja föl néhány cisztercita nővér képzeletét a Marienthor-i kolostorban, a Grimma an der Mulde közeli Nimbschen-ban.

135 Legalább is így valahogy kezdődhetne egy film Katharina von Bora apácáról. Történelmileg ez a kezdet természetesen nem igazolt, de a történet folytatása valamelyest ismert. A szabadságról és egy más életről való álomból valóság lesz, ami eleinte bűzlik a halszagtól. De lássuk sorban. Katharina von Bora, 24 éves fiatal nővér, egyszerűen levelet ír Luther-nek, segítsen neki és nyolc apácának a kolostorból megszökni. A levél elveszett, de tudjuk, hogy Luther segített. Kereskedő barátját, Leonhard Koppe-t Turgau-ból, aki a Marienthor-i kolostort rendszeresen hallal, sörrel és zabbal látja el, beavatja és megkéri, hozza el a nőket Wittenberg-be. Koppe rááll, habár tudja, ez számára is igen kockázatos, mert aki szerzeteseket vagy apácákat megszöktet, az az országos jog szerint halálra ítélhető. A kolostor Georg von Sachsen nagyúr területén fekszik, aki Luther és a reformáció ellensége és kegyetlen ember hírében áll. Egy polgárát, aki egy apácát próbált megszöktetni, ki is végeztetett. Ám Koppe bátor, Luther-t nagyra becsüli, a nőknek szívességet akar tenni és vállalja a kalandot. 1523 húsvét éjszakája a megbeszélt időpont, akkor akarnak a nők vele visszautazni Torgau-ba, utána onnan Luther-hez, Wittenberg-be. Koppe tehát, miután halszállítmányát leadta a kolostorban, nem indul rögtön haza, hanem kocsijával a kolostor közelében várakozik, hogy besötétedjen. Akkor a nők kisurrannak a kolostorból és kocsiján elrejtőznek, az üres hordók között, vagy bennük akár, ahogy a krónikás hírül adja: „ugyanis minden hordóban egy szűzlány kényelmesen üldögélt” (47).

136 Micsoda utazás lehetett – halbűzben és félelemben! Csak akkor lélegezhettek föl, amikor Georg felségterületét elhagyták és Bölcs Frigyes szász körzetébe értek, Torgau-ba. Itt biztonságban vannak, mielőtt tovább utaznak Wittenberg-be, Luther-hez. Ő az apácák szökésére Nimbschen-ből, azonnal egy újabb harci írással reagál: „Ok és válasz, ha szüzek a kolostorokat istenesen el akarják hagyni” (48). Ebben megindokolja, miért van joguk a nőknek szökni, anélkül, hogy folt esne erényükön. Más nemesi családokat is arra biztat, vegyék ki lányaikat a kolostorokból és adják vissza szabadságukat. Koppe barátját dicséri, mint jó és nemes rablót, aki a zsarnokság börtönéből a szegény lelkeket megmentette és igazi csodát vitt véghez. Katharina 1523 ápr. 6. éjszakáját Leonhard Koppe házában tölti. Itt leveti apáca ruháját, és fölölti, amit a környékbeli asszonyok ruhásszekrényeikből neki ajándékoznak. De most mi legyen a nőkkel? Kézenfekvő volna, ha visszatérnek szülőházaikba. Ám ezt az utat csak hárman választják. A többieket a szülők vissza sem veszik, mert először is, azért adták őket kolostorba, mert szegénységük miatt etetni és iskolázni őket nem tudták. Másodszor, a fogadalmat megszegni és egyszerűen megszökni a kolostorból nagy szégyen. Harmadszor: éppen ezért nem fognak férfit találni, aki elveszi őket. Mi legyen hát a szökevényekkel? Luther tudja, ez az ő problémája, ő hozta őket ki a kolostorból, most gondoskodnia is kell róluk. És meg is teszi. Április 10-én, a fejedelem udvarában gyűjtést szervez számukra, hogy a nőket a szükségessel ellássa. Aztán gyorsan férjhez kell menniük,

137 tehát alkalmas férjet kell keresni nekik a Wittenberg-i és Torgau-i legények között. A professzor-doktor-reformátor-tanító-Biblia-fordító és író Martin Luther, most tehát házasságkövetítő is lesz! Nehéz ügy. A „szellemi nimfácskák”, ahogy gúnyosan elnevezik őket, nem hajlandók a legközelebbi jó partit elfogadni, igényeket támasztanak. Egyikük a Grimma-i leányiskola vezetője akar lenni. Két másik háztartásokban kap helyet. A többiek végül elfogadható férjet találnak – kivéve egyet, Katharina von Bora-t. Ő a festő Lucas Cranach házában él, ott hasznosítja magát és Barbara asszonnyal, Cranach nejével összebarátkozik. A Luther és a Cranach család szorosan kapcsolódik egymáshoz, kölcsönösen vállalnak egymás gyerekeinél keresztszülőséget. Mindketten társadalmi „hotspot”-ok, ahol hírességek és tudósok jönnek össze rendszeresen, az egész német birodalomból. Katharina von Bora is közöttük van és megismerkedik II. Christian dán királlyal, aki elűzetve országából, most külföldön tartózkodik. Kathariná-nak tisztelete jeléül egy arany gyűrűt ajándékoz. Udvarol neki? És ő tetszik Kathariná-nak? Talán. De vélhetőleg erre nem is mer gondolni, hisz a dán király már házas. Ezért egy másik, jóval fiatalabb férfi felé fordul, akit szintén Cranach-éknál ismer meg és aki nagyon tetszik neki: Hieronymus Baumgartner, egy valamikori Wittenberg-i egyetemista, egy nürnbergi patríciusfiú, gazdag házból. És úgy néz ki, hogy érzéseit viszonozza és Katharina – először életében – halálosan szerelmes lesz. Ám ekkor a fiatalember hirtelen elutazik és többé nem hallat magáról. Baumgartner szülei meg vannak botránkozva és fiukat lebeszélik egy kiugrott apácával való házasságról, ahogy mondja a fáma. És amúgy is, egy nő hozomány nélkül, kinek kell?

138 Luther még évekkel később is nejét ezzel a „szeretőjével” ugratja, aki úgy eltűnt, mint szamár a ködben. Ám most pótlékot keres, Katharinának egy másik férj-jelöltet kommendál, a sokkal öregebb Wittenberg-i kurátort, Gaspar Glatz-ot. Csakhogy ez kevésbé vonzó, tetejébe házsártos és fösvény hírében áll. Katharina számára egyáltalán nem jön számításba, válasza egy kategorikus nem. Ha már házasodik, akkor egy olyat választ, akit ő maga is jónak talál. Tehát miért nem magát, Luther-t személyesen? Nemcsak gondolja, meg is üzeni neki: csak ő, doktor Martin Luther jön számára számításba, őt hajlandó csak elfogadni, senki mást. Luther meglepődik, erre nem számított. Bár ő maga hirdeti, hogy a papok, szerzetesek és apácák házasodjanak meg, legyenek gyerekeik, akiket fölnevelni inkább istennek tetsző dolog, semmint kolostorban imádkozni. Önmagának azonban ezt a lehetőséget sosem vette számításba. Ő is már negyven évén túl van, fele életét kolostorban élte le, megszokta, hogy egyedül – legalább is nő nélkül – éljen. „Nem, hogy húsom és nemem ne érezném – nem vagyok fából, sem kőből” (49), írja Luther 1524-ben, egész nyíltan a cölibátusi életről. Házasságra eddig mégsem gondolt. És őt épp Katharina nem is vonzza, aki neki „büszkének és gőgösnek” tűnik, ahogy később visszaemlékezik. Szívesebben vette volna el a szelíd „Ave”-t, Schönfeld-ből, de az már elkelt, egy patikus és orvos vette el, Torgau-ban. És egyáltalán: évekkel ezelőtt nemcsak egy vihar, hanem egy kényszerházasság elől is menekült kolostorba? És most jön egy ilyen szemtelen, 24 éves némber és egyszerűen azt mondja neki: vegyél el. Másrészt ez az öntudatos föllépés imponál neki. Már a kolostorban ő volt az, aki a reformációt fölszívta és a többi apácát is megfertőzte vele. Kezdeményezte a szökést és mindent megszervezett. És most ő az, aki a 16 évvel idősebb, világhíres doktor Martin Luther-nek kendőzetlenül kinyilvánítja, őt akarja, ahelyett, hogy kivárná, mit terveznek vele. Bár Luther őt „büszkének és gőgösnek” írja le, valószínűleg éppen ez volt, ami őt beindította. Dehát miért is ne? És Luther ismét olyat tesz, ami az egész birodalmat izgalomba hozza: a kiugrott szerzetes elvesz egy kiugrott apácát. Micsoda botrány. Micsoda csámcsognivaló. Ezt a fiatal Katharina hogy dolgozta föl? Nem tudjuk. Ahogy amúgy is elég keveset tudunk róla. Ha a reformáció tényleg az a nagy, mindent megváltoztató, világátforgató forradalom lett volna, ahogy azt az akkori idő néhány pápahű potentátja érezhette, ma Luther „Käthe”-jéről legalább annyit tudnánk, mint magáról Luther-ről, mivel a világfordulat az uralkodó gender-rendet is megdöntötte volna. A nemek egyenlőségét elismerték volna és a nők szava ugyanolyan fontos lett volna, mint a férfiaké. Akkor nemcsak azt jegyzik föl, mi mindent mondott Luther az asztalnál, hanem azt is, erre Katharina mit válaszolt. Ám ezt nem találták említésre méltónak, nők szavai nem számítottak. Akkoriban senkinek, sem Luther-nek, sem a humanistáknak, sőt, maguknak a nőknek sem jutott eszébe, a nőknek ugyanolyan jogokat követelni, amilyenekkel a férfiak éltek. Ezért tudunk tehát Kathariná-ról ilyen keveset és azt is csak másod- és harmadkézből. És még kevesebbet a reformáció más nőiről, a többi szökött apácáról. Velük szemben Katharina egy kis előnnyel bírt: mivel egy prominens teológus felesége volt, ezért Luther gyakran szólt róla, így legalább a férj szájából tudunk meg egyet s mást Kathariná-ról, a sok levélből, amiket Luther neki írt. Tehát a sok levélből, amit Katharina a férjének írt, alig maradt fönn valami. Hogy írt, Luther válaszaiból derül ki. Ezeket azonban Luther nem őrizte meg, ahogy sok minden mást sem, ami nem tűnt neki fontosnak. Elég paksaméta papír vár körülötte rendezésre, nem fog még azzal is fáradozni, hogy mások leveleit őrizgesse, netán még erre egy titkárt is alkalmazzon, „mert ebből aztán megint egy pápaság lenne” (50), amint egyszer ironikusan megjegyezte. Így esett meg, hogy minden, ami ma Katharina von Bora-ról ismert, magától Martin Luther-től ered. Tehát itt, ebben a fejezetben is, Katharina ábrázolása nem történhet másképp, mint Luther életének egy részeként. A szerzőnő bárhogy is próbál – kíváncsiságból és a szökött apáca iránti együttérzésből – kevés igazságosságot neki is gönnölni, Katharina-t csak Luther szemével láthatjuk, az ő perspektívájából, azt is csak egy 500 évvel később élő szemüvegén át, mintegy zavaros lencséjű, éles képet nem adó távcső segítségével. Rendelkezésünkre áll egy másik, vélhetőleg szintén homályos lencse is: az „udvari festő” Lucas Cranach szeme. Ő rajzolja meg azt a képet, aminek alapján az utókor Katharina von Bora-t elképzelheti. Ő legalább elég közel áll hozzá Wittenberg-ben, nemcsak, mint a reformátor közeli barátja, hanem házassági tanúja és legidősebb fia, Johannes keresztapja is. Ez a Katharina képverzió rögzül, a már híres vőlegénye mellett, amint Luther-né-ként bekerül a történelembe; egy nett, fiatal asszonyka, vágott szemekkel, magas arccsontokkal és öntudatos tekintettel.

141 Talán a mai ízlés szerint nem egy szépség, de akaratosan csinos, erős kisugárzású jelenség, aki a nála 16 évvel idősebb, testileg erősen kiemelkedő Luther mellett is megállja a helyét - ha a képeken jól el van találva. Rossz nyelvek szerint, Cranach a nőket mindig így, vagy hasonlóan ábrázolta. Ha Vénuszát a frankfurti Städel-ben, vagy más Cranach-nőarcokat megvizsgálunk, mintha folyvást Katharina arcvonásait vélnénk fölismerni. Talán ez Cranach számára minden nő mércéje, vagy a Luther és a von Bora-képekkel annyira benne van az üzletben, hogy nem volt ideje, jelentősen variálni. Gyorsan kell dolgoznia, fiait és számos festősegédjét foglalkoztatni, hogy az emelkedő megrendeléseknek az egész birodalomban eleget tudjon tenni. Ezért eshetett meg, hogy Luther arcvonásai a Cranach-képeken föltűnően hasonlóak maradnak. Vagy azért maradnak hasonlóak, mert a festő az eredetihez mindig ilyen közel van? Luther mindenesetre Cranach portréit elismerte, ellentétben más festőkéivel. Ezek a képek tehát Luther magáról alkotott képéhez igen közel kellett, hogy járjanak. De minden világos: a képek propaganda célokat is szolgálnak, a reformáció futótűzét tovább kell szítani. Mert Martin Luther és Lucas Cranach tapasztalatból tudják: a képek erősebben hatnak, mint a szavak, különösen, ha elég kevés kortársuk tud olvasni. Így a Cranach-műhely nagy produktivitását arra is fölhasználják, hogy a reformációt keresztül vigyék és a protagonistákat népszerűsítsék. A fa és rézkarcok után nyomtatott Luther-képek tömegével járnak kézről-kézre, mint a szentképecskék. Eredmény: Luther-t úgy dicsőítik, mint egy szentet. Ma úgy mondanánk, mint egy popsztárt. Ezt a célt szolgálják Katharina és Martin Luther kettős-portré képei is, melyek az egymást követő években készülnek. Cranach mindjárt a botrányesküvő után, 1525-ben belekezd a portrékba.

142 Az ex-szerzetes és az ex-apáca szokatlan és provokatív párjából szisztematikusan udvar- és társadalomkonform házaspárt csinál. Aki ilyen polgárian-büszkén néz ki, annak a rossz nyelvek nem árthatnak, azokat komolyan kell venni. Annyira komolyan, ahogyan Luther a házasságot, mint isten akaratát, védi a cölibátus ellen. Luther-nek, Cranach-nak és néhány kortársnak köszönve, Katharina életéről, férje oldalán, valamennyit tudunk, de az előző időiről jóformán semmit. Tartsuk tehát magunkat ahhoz, ami tényszerű: Katharina 1499-ben születik, január 29-én, egy Lipcse melletti tanyán, nem tudni, pontosan hol, mert mindkét szülő nemesi ágai a szász területen szélesen szét voltak szóródva. Apja, Hans von Bora, anyja szül. Haubitz vagy Haugwitz. Meghal, mikor Katharina alig öt éves. Ezzel életének a szülői háznál vége, apja a Benedek-nővérekhez adja, Brehna városában, mint „kosztos diákot” („Kostkind”. Ez ugyan kicsit korai, de nem szokatlan. A kolostor tele elszegényedett nemesi házak kislányaival, akiknek szülei nem képesek vagy nem akarják kislányukat maguk fölnevelni, iskoláztatni és később férjhez adni, rendes hozomány biztosításával. Nőknek akkoriban ez a sors nem is a legrosszabb. Bár az élet a kolostorban szűkös, szigorú rendszabályokkal nehezítve, mégis olyan lehetőségeket ad, ami a többi nőnek nem adatik meg. Az apácák nemcsak számolni, írni és olvasni tanulnak meg, hanem a kolostor kertjében is dolgoznak, gyógyfű-ismereteket szereznek, tudják, melyik fű jó a fejfájásra, melyik a gyomorégésre. De mindenekelőtt annyi latint tanulnak, hogy koruk szellemi életében részt vehetnek. Egy évvel Katharina anyja halála után, apja ismét megnősül. Katharina életében többé nem játszik szerepet. Három fiútestvére veszi át a tanyát, de a további elszegényedés miatt tartani nem tudják.

143 A tapasztalat, ami Kathariná-ban mélyen bevésődik: házasságában Luther-rel ő lesz az, aki az okos háztartásvezetéssel nemcsak, hogy a pénzre jól vigyáz, hanem még gyarapítja is. Később a Wittenberg-i Fekete kolostorban szobát ad ki diákoknak. Ezen felül, Luther akarata ellenére, földeket vásárol a meglevőkhöz, ahol zöldséget és gyümölcsöt termel az óriási házközösségnek. És - Luther halála utánra is gondolva, hogy gazdaságilag független legyen – szülei elveszett földjeit is visszavásárolja Zülsdorf-ban és Wachsdorf-ban. Kilenc vagy tíz éves korában Katharina a Marienthron-i ciszterci kolostorba kerül át, ahol elhalt anyja egyik rokona a perjelnő. Apja egyik nővére, a szeretett Muhme Lene is ott él, így könnyebb lesz az idegen és új környezetben megszoknia. Nimbschen-ben már nem kosztos diák, hanem lelki gyakorlatra képzik ki, legyen Katharina apáca. Ő már olvas, ír és énekli a liturgiai imákat latinul, kiismeri magát az összes szent között, köt és kertészkedik. A kolostor évkönyvei szerint nyolc másik diáklánnyal él együtt, mind szász nemesi származásúak a környékről. Martin Luther felesége erre a családfára később olyan büszke lesz, hogy magát nemcsak Luther-né-nek, de majdnem mindig születési nevén, Katharina von Bora-nak hívatja. Hogy Luther mennyire tiszteli ezt az okos és öntudatos nőt valójában, a vicces és szeretetteljes „Herr Käthe” vagy Dominus Ketha” megszólításon is látszik, ahogy Luther őt nevezi, pl. 1529 okt. 4-i levelében: „Az én kedves Katharina uramnak, Luther-némnek, doktornőmnek, Wittenberg prédikátora nejének. Kegyelem és béke Krisztusban! Kedves Käthe úr!” Egy másik alkalommal, 1540 júl. 16-án, a Zülsdorf-i földvásárlásra célozva, Luther levelét így kezdi:

144 „Az én kegyelmes Katharina Lutherina von Bora és Zülsdorf zu Wittenberg kedvenc leánykámnak”. A következő levelet is, 10 nappal később, így címezi: „A gazdag Zülsdorf-i asszony, doktornő Kathariná-nak, Luther-nének, a testileg Wittenberg-ben lakó, lelkileg Zülsdorf-ban időző Kedveském saját kezeihez” (51) Nemcsak ebből a megszólításból lehet kiolvasni: szeretetteljesen, bár kissé ironikusan bánik vele, főleg, ami a „gazdag” birtokosnő üzleti érzékét illeti, a „doktornővel” okosságát elismeri, a „kedveském”-mel - ez az egyébként durva férfi - megmutatja, Kathariná-jával szemben milyen gyöngéden is ki tudja fejezni magát. Ez az eredeti megszólítás tetszeni fog neki! Ám most ő még kolostorban van, 15 éves és novíciaságra készül, az egy éves kiképzésre, Jézus Krisztussal való frigyre, ahogy a nők végleges kolostorba való lépését nevezik. Ez a legkorábbi időpont, hogy apáca legyen. Hogy Katharina kihasználja-e az egy éves próbaidőt, amit önvizsgálatra kap, hogy eldöntse, vajon választott útja számára helyes-e – nem tudjuk. Kétségről mindenesetre semmi sem maradt fent. És hogyan is vizsgálhatná meg magát – a kolostori életen kívül mást nem ismer, ebben az időpontban más életet aligha képzelhet el magának. Alternatíva lenne egy rend szerinti házasság, de ez egy szegény hajadon számára, amilyen ő, szóba sem jöhet. Így esik meg, hogy 1515 okt. 8-án leteszi a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség hármas fogadalmát és ettől fogva az apácák lelki rendjéhez tartozik. Mostantól kezdve a ciszterci apácák hosszú fehér ruháját viseli, fekete fátyollal a rövidre nyírt haján. Naponta csak kétszer eszik, hetente két napot böjtöl, naponta többször énekel és imádkozik az istentiszteleteken, kora napfölkeltétől éjfélig. A templomban, az étkezdében, a hálófülkéikben az apácáknak egymással beszélgetni tilos, hangosan nevetni még inkább. Ez a regula, e szerint élnek az apácák.

145 Ám munka közben beszélgethetnek, élményeiket kicserélhetik a környékre tett kirándulásaikról, látogatóikról a kolostorban. Katharina és nővérei azonban annyira nincsenek elszigetelve, hogy ne értesüljenek arról, ami „kívül a világban” történik. Nyolc évig érzi, hogy fogadalmát tartania kell, utána mindhármat következetesen és tartósan megszegi. Először az engedelmességet. További élete megerősíti a tapasztalattal, hogy jól jár, ha a saját fejét használja. Az engedetlenséget később is, mint házastárs, gyakorolja, Martin Luther nagy bosszúságára: „Ha még egyszer szabad akarnék lenni, faragnék egy engedelmes asszonyt kőből, mert minden női engedelmességben kételkedem” (52), így panaszkodik egyszer, bár ez nem hangzik túl komolyan. Nem, szófogadó nő, Katharina, biztos nem, különben nem venné kezdetét az a kalandos élet, ami most jön. Egy engedelmes fehércseléd – és egy apáca végképp – nem engedi magát holmiféle fölforgató eszmékkel megfertőzni és utána még arra is képes, hogy megszökjön és a kolostor falain kívül vágjon bele egy számára teljesen ismeretlen életbe. Ez a szökés őt híressé teszi és mikor, mint kiugrott apáca a kiugrott Martin Luther szerzeteshez hozzámegy, végképp bekerül a történelembe. Ám hogy jutott erre a döntésre? Mi vette rá nyolc apáca nővérével együtt Marienthron-ban, hogy szakítson eddigi múltjával, a biztonságos menedéket nyújtó kolostorketrecet elhagyja és egy bizonytalan kimenetelű kalandra vállalkozzon? Erre ismételten nincs válaszunk. Az apácák egyike sem írta le szökésének történetét, sem azt, ami előtte történhetett. Legalábbis nincs tudomásunk róla. Pedig aligha képzelhető el, hogy egy ilyen óriási élményről senkinek ne meséljenek, levélben rokonaiknak ne számoljanak be –

146 ha nem is mint a nagy kalandról, de  legalább azért írjanak, hogy magukat mentegessék. A kettészakadt társadalomban, a reformáció követői és ellenzői között az ellenségeskedés vehemens és ez a hasadás kiterjed a családokra, rokonságokra is. Nem tudjuk, mi mehet végbe a Nimbschen-i apácák fejében. Csak egyet tudunk: Luther veszélyes gondolatai áthatoltak a kolostorok vastag falain és szerzeteseket, apácákat fertőztek meg. Vélhetőleg nagyon veszélyes volt Luther írásait titokban olvasni és még meg is vitatni. De sokakra a Luther-szavak annyira meggyőzően hatottak, hogy minden veszélyt vállalva, életüket gyökeresen megváltoztassák. Egyre több szerzetes és apáca hagyta el a kolostorokat  és egy közülük Katharina, akinek Luther segített megszökni és aki most Luther-nek azt mondja: vegyél el. Luther pedig ezt gondolhatja magában: Hogy ezzel az önfejű perszónával boldog leszek-e, nem tudom, de aki ennyire propagálja a házasságot, mint én, nem kellene, hogy ő maga is jó példával járjon elöl? Elméletileg Luther már régen házasságpárti volt, kifejezetten dicséri, mint „isteni szolgálatot”, legalábbis, mint egy isten-akarta szolgálatot, amit a házastársak egymásnak nyújtanak. Nem azért teremtette isten a férfit és a nőt, hogy termékenyek legyenek és szaporodjanak? És isten „nem szolgálólány-e, aki gyereket pelenkáz, kását főz neki, még ha az a gyerek egy örömlányé is lenne – nem istennek tetszőbb-e ez a szolgálat, mint a föld összes szerzetese és apácája, akik nem hivatkozhatnak istenre? (53). Csak a kéj, ami a „termékenynek lenni”-vel szükségszerűen együtt jár, ez okoz fejtörést az egyháziaknak; számukra ez nem isten ajándéka, hanem az emberiség átka, a paradicsomból való kiűzettetés óta. Ezért a testi sóvárgást nemcsak bűnnek, hanem – mert ellenőrizhetetlen – még nagyon veszélyesnek is tartják. És főleg a némbereknél, akik kéjvágyukkal az ördöggel cimborálnak, amilyen telhetetlenek. Luther is küzd a vággyal, ő is egy egyházfi és a kor gyermeke. Ez a vágy itt van, letagadni a legjámborabbak sem képesek. Tehát gátak közé kell szorítani, erre való a házasság. „A vágy minden különösebb bejelentés nélkül jön, mint a bolhák vagy a tetvek” (54), tudatja Luther házasság- és szerelemfölfogását. A házasságban ki lehet élni a kéjvágyat, a gyerekek végett, akik lehetőleg nagy számban szülessenek. Ez megszelídíti a veszélyes ösztönöket és termékennyé teszi őket. Föltétele azonban a hűség, a fő oszlop, amin a házasság alapszik. Egymásnak szolgálni és hűnek lenni, a jó házasság föltétele. A pozitív tapasztalat, amit Luther a házasságban szerez, megváltoztatja a bűnös szexualitásról eddigi hozzáállását és arra jut, hogy „a vágy, a szerelem, az öröm” istennek tetsző dolog. Egy másik ok, ami miatt Luther már a házasságért rajong, szülei. Ők azzal, hogy fiuk kolostorba vonult, soha sem békültek ki igazán, fiuknak mindig egy jogászi pályát szerettek volna és unokákat. Most esély adódik a végleges kibékülésre. Ekkor aztán Luther-nek semmi sem elég gyors: eljegyzés és esküvő összevonva, 1525. június 13-án megtörténik. Jelen vannak, az öreg Luder-szülőkön kívül – Katharina családja részéről csak nagynénje, Lene van itt – a szűkebb Wittenberg-i baráti kör. Katharina-t Cranach-ék kísérik a Fekete kolostorba és ami a lelkipásztor Bugenhagen áldása után történik, azt barátjuk, Justus Jonas így írja le: „ Luther Katharina von Bora-t feleségül vette. Tegnap jelen voltam és láttam a jegyespárt a nászágyon feküdni és a látvány könnyeket csalt ki szememből” (56). Mit jelenthet ez? Martin és Katharina „az elhálást tanúk előtt tartották” meg, a történelmi híradások szerint, tehát a házasság – az ő első együttlétük – coram publico valósult meg, hogy a menyasszony szüzessége bizonyíttassék? Rossz nyelvek szerint már rég förtelemben éltek,

148 ez a szakadár szerzetes és a szökött apáca, a menyasszony pedig már terhes volt és ezért kellett gyorsan megesküdni. Ám ebből semmi sem igaz. A „Beilager” csak egy fennmaradt rítus, amely a házasság nyilvános elhálására emlékeztet. Martin Luther és Katharina von Bora csak jelképesen feküsznek a nászágyra, ruhában, a valódi nászéjszaka később történik, tanúk nélkül.  Philipp Melanchton, Luther legbensőségesebb munkatársa, csak a későbbi, 14 nap utáni nagy ünnepségre, az ún „virtsaft”-ra, hivatalos, a barátok és rokonok nagy körébe, közöttük a díszvendég Leonhard Koppe, az apácarabló és Katharina kiszabadítója. Ám Melanchton-t nagyon sérti, hogy nem lehetett a legszűkebb ünneplők körében. Egy barátjának írt levelében leírja, ez mennyire szíven találta: „Luther és a Bora váratlanul összeházasodtak, anélkül, hogy ezt egy barátjukkal is előre közölték volna… Nagyon csodálkozhatsz, hogy ilyen komoly időkben, amikor a jók mindenütt rettenetesen szenvednek, ez a másikkal nem szenved, hanem inkább dőzsöl és a jó hírét kompromittálja… A férfi könnyen elcsábítható és az apácák, akik Luther-t minden módon körülrajongták, behálózták, holott ő nemes és bátor férfi.” Tegye őt „a házas-státusz méltóságteljesebbé”, hogy „bohóckodásait” elveszítse (57), így zárul a levél. Így ítél az az ember, aki Luther reformációért való harcában a legfontosabb támaszának számít. Teljesen klasszikusan Luther-t egy csábító némber áldozatának látja, ahogy azt már a paradicsombéli bűnre csábítás is tanítja. Ha már a barátok így ítélnek, hogyan fogják Luther ellenségei ezt az esküvőt kivesézni! Luther-t egy „apácacsődörnek” nevezik, tarthatatlanul és mértéktelenül a hús kéjvágyainak kiszolgáltatva, Katharina von Bora pedig egy „hűtlen, esküszegő, szökött kurva” (58). A többnyire aláíratlan pocskondiázások kettejüket vajon mennyire sértik?

149 Avagy képesek a mocskot, amit csőstül zúdítanak rájuk, magukról lerázni, ignorálni, ahogy Luther mondja – nem tudjuk. Egyikük számára sem lehetett könnyű. És mégis, az első gyerek időre, egy év után születik és nincs két feje, ahogy azt megjósolták, ti. egy szerzetes és egy apáca frigyéből csakis szörnyeteg születhetik. Az egészséges kisfiú a babonás pletykálóknak betömi a száját és a hazugságoknak véget vet. A Fekete kolostorban, ahol Luther az ágostoniaktól való kilépése után egyszerűen lakni marad, az élet nem habostorta. Katharina is ide költözik be. A szerzetesek már rég szétszóródtak a világban. Végkielégítésként Luther a kolostortól kap némi pénzt és megtarthatja bútorait. Ám ezek öregek, kopottak és a várostemplom prédikátori fizetsége igen csekély. Ám Katharina von Bora a gazdálkodást Nimbschen-ben tanulta, vagy gazdasági őstehetség? Mindenesetre kettejük pénzügyeit kezébe veszi. Ez először Albrecht von Brandenburg érsek nászajándékánál mutatkozik meg. Az érsek a reformáció ellenzője és a búcsúcédula-kereskedésről nem akar lemondani. 20 guldent küld egy ezüst dobozban. Luther fölháborodottan utasítja vissza az ajándékot, de nem számított feleségével. Katharina a küldöttséget a hátsó kijáratnál elkapja és tőlük az ezüst ládikót a guldenekkel átveszi – jól jön majd a pénz a háztartás berendezésénél. Ennek rögtön neki is fog. Nagytakarítást csap, férje lakását a kolostorban teljesen fölújítja. Először is a hálóhelyiségből kidobja férje félig elrohadt szalmazsákját, új ágyat és párnákat szerez be. A refektóriumot – a szerzetesek étkezdéjét– egy óriási konyhává építteti át; kenyér-, liszt-, és éléskamrát rendez be, új tűzhelyet állíttat, vízvezetéket szereltet be. Kályhákat építtet, szúette gerendákat cseréltet, az egyenetlen agyagpadlót kisímíttatja. A szerzetesi cellákat elválasztó falait lebontatja, nagyobb lakótereket biztosítva. Új lépcsők készülnek és alápincézés folyik. A tárolók mellé mosókonyha épül, ez később igazi fürdőszobává avanzsál. A híres Luther-stube, az asztali beszélgetések, egyetemisták és barátok találka helye, a család nappalija, csak 10 év után lesz kész, amikor a város a faanyagot engedélyezi. A Wittenberg-i Fekete kolostor tehát évekig egy építési terület, nagy zajjal - a szegény doktor bosszúságára. Toronyszobájában megcsömörülve jegyzi meg, hogy a feleségek „férjeiket, foglalkozzanak azok bármily fontos üggyel, minduntalan zargatják”. A Katharina Luther által vezényelt átépítés azonban sok Wittenberg-i iparosnak ad munkát, és ezek lépésről lépésre a kopott, lelakott, düledező kolostorból  mutatós, funkcionális – mai szemmel nézve középkategóriás – üzemet, lakóépülettel és körülötte megművelt földeket, varázsolnak. És ha ez néha Luther-nek több a soknál, - mégis tudja, pontosan mit tesz a felesége és hogy tőle mit kap, ezt ki is mondja: „Az én Katharina-m ebből a rozzant kolostorból egy paradicsomot csinált ezen a sötét földön” (59). Luther-né, mindjárt beköltözése után az első évben, egy kertet is épít, ahol ő maga termel majd mindent, ami a konyhára kell: salátát és fűszerfüveket, tököt és dinnyét, almát és meggyet, őszi- és kajszibarackot, málnát és szedret, napraforgót és mákot. Ő ás és vet, ültet és arat. Egy kis szőlőt is telepít, még sört is maga főz. Méheket is hozat, hogy mézhez jusson, a viaszból meg gyertyát önt. Az udvar és az istállók háziállatai száma egyre gyarapszik, hogy a gazdaság igényeit kielégíthesse: 1542-ben 5 tehén, 9 borjú, 1kecske 2 gidával, 8 disznó, 3 malac, ezen felül lovak, tyúkok, libák, kacsák, galambok taroznak az állományhoz, ahogy mindez a Luther-ház nagy tábláján olvasható. Katharina egy halastavat is ásat, később vesz még földeket, kis folyóval, benne csukák, pisztrángok, folyami sügérek kínálkoznak kifogásra. Kutya is van a háznál, Tölpel (Fajankó) a neve, egy spitz, de a családhoz tartozik. Az összes állat hozzájárul a közösség fönntartásához. Wittenberg-ben senkinek sincs több barma és földje, mint Luther-éknak. Luther számára ez fölfoghatatlan, mert neki úgy tűnik: „többet adok ki, mint amennyit beveszek” (60). Néha azonban a pénz úgy megcsappan, különösen Katharina ismételt földvásárlása után, hogy Luther 1540 október 19-én frusztráltan jegyzi föl: „Sem sör, sem pénz a háznál”, Käthe házvezetése miatt mégsem lát okot panaszra, ezt az egészet neki  köszönheti. „Háztartási dolgokban Käthe-hez alkalmazkodom”, mondja, anélkül, hogy az ő – magasabb – szférájára ne utalna: „Egyebekben engem a Szentlélek igazgat” (61). Csak az a kérdés, Katharina-nak hogyan sikerül mindez? „Hét darabra kell esnem, hét helyen lennem, hét hivatalt igazgatnom. Elsősorban szántópolgár vagyok, másodszor parasztasszony, harmadszor szakácsnő, negyedszer tehenész, ötödször kertész, hatodszor pincész és minden Wittenberg-i koldus alamizsna-osztója, hetedszer pedig doktorné, aki évi 200 guldenből rengeteg embert megvendégel” (62), sorolja föl Luther-né, ahogy mindenütt nevezik, viccesen összes foglalkozását. Egyúttal szorgosságát is tanúsítja, ami elképeszt és megrettent. (Egy tv-celebet, nem csoda.RS17XII9). Történészek rekonstruálták Katharina Luther-né egy napját a Luther-ház azon tábláján, ahol a 1542-es év állatállománya is szerepel.

152 rajz

153 E szerint az öt gyerekes anya hajnali négykor kel, hogy a Frühmahl-t (reggeli) előkészítse. Következik a reggeli ima a ház minden tagjával. Ehhez tartozik időközben egy nagyobb, változó számú egyetemi diák is, akiknek Katharina szobát ad ki, hogy a házi kasszát föltöltse. A saját gyerekek mellé Luther-ék még 12 másikat is tartósan befogadtak, elhalt hozzátartozók gyerekeit, továbbá négy gyereket átmenetileg, akiknek szüleit elvitte a pestis. Katharina nagynénje, „Muhme Lene” is itt lakik a kolostorban (ő is szökött?RS17XII9), ahogy Luther famulusa is (egyfajta tudományos segéderő), Wolf Sieberger. 10 alkalmazott segít az üzemet fönntartani: egy intéző, egy házitanító a gyerekeknek, egy szakácsnő, egy kocsis, egy kondás és öt cseléd. „A doktor házában egy csodálatosan kevert siserehad lakik, fiatalemberek, diákok, özvegyek, öregasszonyok és gyerekek – így a házban mindig nagy a zsivaj, ezért sokan Luther-t sajnálják” (63), jegyzi föl egy kortárs Wittenberg-ben, 1542-ben. 154 Katharina Luther-nét, akinek a munka oroszlán-részét végzi, láthatóan senki sem sajnálja. A vendégek egymásnak adják a kilincset, híresek és kevésbé híresek, olyanok is, akik mindjárt hónapokig, vagy évekig maradnak, egykori apácák, akik szüleikhez nem térhetnek vissza, politikai-vallási menekültek, mint Elisabeth von Brandenburg választófejedelemné, aki férje akarata ellenére a reformáció oldalára áll. Természetesen az egész Wittenberg-i baráti kör is gyakran ül az asztalnál. Mind eszik és iszik, hálóhelyet igényel és még többet – Luther-né sage und schreibe, írd és mondd, naponta mintegy 60 személyt kell, hogy ellásson. Ez, még a szolgálókkal is, egy emberpróbáló föladat. A közös reggeli után meg csak 7 óra. Katharina most leül és pontos tervet készít magának a következő 3 órára - mi a teendő a konyhában, istállókban, kertekben – még pedig saját magának, legalább is így áll a táblán: tűzifát fűrészelni és hasítani, gyertyát önteni, gabonát őrölni és darálni, kenyeret sütni, sört készíteni, árpát főzni malátának; vajat, sajtot csinálni, barmok után nézni, levágni, húst tartósítani, besózni, szárítani, füstölni, szőlő- és kerti-munkák egészítik ki a programot, amelyek évszaktól függően igen változatosak és télen nyilván kevesebb időt igényelnek. Ám most még napirendjén a mosás, varrás, foltozás, stoppolás, továbbá orvosságok, tehát kenőcsök, italocskák, teák készítése betegeknek vagy a házi patika föltöltésére. Piacra is kell mennie, összevásárolni azt a keveset, amit a gazdaság nem termel. És végül Mittagsmahl, ebéd főzése van soron. Ez 10-kor kezdődik. Rövid pihenő után kezdődik a lista ledolgozása, du. 5-ig. Akkor vacsora, ismét áhítat és 9-kor ágyba. Luther-ék láthatólag megtartották a kolostor ritmusát.

155 Közben ún. Feierabend-ra (fájront) is sor kerül, 1535 után főleg a Luther-Stube-ban beszélgetéssel, énekkel, lant-pengetéssel a háziak és a vendégek nagy körében, ahogy a táblán írva. Egy kemény munkanap – és ez 365-ször minden évben! Luther elismerően jegyzi le: „Az én Käthe-m Wittenberg hajnali csillaga. Kora reggel 4-kor kel, fuvarozik, földet művel, legeltet, barmot vesz, főz, és így tovább” (64). Ehhez még hozzájön hat terhesség nyolc év alatt, erről mindjárt szó lesz. Ám most még egyszer vissza ezen produktív vállalat kezdeteihez, Katharina és Luther házassága első heteihez és hónapjaihoz. Sajnos, a feleség följegyzései erről sem maradtak fönn, a férj azonban lejegyzi: „A házasság első éve különös gondolatokat kelt a férjben. Asztalánál ülve ezt gondolja: Korábban egyedül voltál, most másodmagaddal. Ébredéskor két copfot lát maga mellett, amit korábban nem látott” (65). Ha a Luther-házasság boldogtalan hírében állt volna, itt egy kevéske kétely hallatszódna ki. De ellenkezőleg! A férj több – és a nej néhány - szava arra utal. hogy Katharina és Luther nemcsak tisztelték, hanem szívlelték is egymást: „Nem vagyok szenvedélyesen szerelmes, a nőm kedvelem és tisztelem” mondja Luther az esküvő után. A két copf képe, amit ébredéskor maga mellett lát, mutatja, mennyire megváltozott Luther élete házasodása után. Csodálkozik, hogy most hirtelen valaki ott van, egy fiatal asszony, akit még nemrégiben nem is ismert és aki most ágyában mellette fekszik és békésen alszik. És a férfi mellette, aki hosszú ideig – nem is, hanem mindig – éjszaka egyedül volt, alig hiszi el, hogy a copfok hordozója, most már mindig vele lesz és vele hat gyerek, míg a halál el nem választ. Ez az észházasság néha jobban kitart, mint némely szerelmi házasság

156 a későbbi, romantikus években és ezáltal is példakép jelleget kap. „Az én Käthe-m nem adnám sem Franciaországért, sem Velencéért!” (67), mondja Luther. Ez egy olyan férj vallomása, akinek választása mindent egybe vetve, igazán szerencsés volt. És Luther példáját nemcsak az evangélikus lelkészek generációi követik. Martin Luther és Katharina frigyével a házasság, amely eddig csak a nemesség és a gazdag polgárság favorizált életformája volt, ezentúl a protestáns körökön kívül is mindenki számára népszerű lesz. (?Nem a Genesis óta?RS17XII10). A „legszebb frigyzálog” Luther számára a gyerekek. Így ujjong: „Házasságból való gyerekeim vannak, egy pápista teológusnak sincsenek ilyenek.” Luther egy aktív apa, aki utazásai közben nemcsak Katharina-nak ír, hanem gyermekeinek is, kis történeteket mesél. Ha haza ér, cukorkát és játékokat hoz. Katharina 8 év alatt három fiút és három lánykát hoz a világra. Esteli órákban a gyerekek a nagy asztali társaságban jelen vannak, az apa időt talál, hogy foglalkozzon velük, mert „ha gyereket kell fölnevelnünk, magunk is gyerekké kell válnunk” (69). Ezt vallja és ezzel kimutatja, milyen komolyan veszi, hogy gyerekeit megértse. Ha nap közben kissé szigorúnak is kell mutatkoznia, ha őt munkájában megzavarják: „Ha ülök és írok, és ha a Tölpel kutyácska a leveleimen ugrál, és ha a Hänschen egy dalocskát énekel hozzá, ráadásul elég hangosan, hiába rivallok rá, tovább énekli, kissé visszafogottan, aggódva és megszeppenve.” (70). Szigorúsága is kevésbé tűnik határozottnak, ahogy azt kora elvárná. Ismert, hogy gyerekeit soha sem veri, ahogy őt verte édesapja egykor. Mégis Martin Luther számára a sorrend egyértelmű: először az Isten, másodszor a fejedelem, harmadszor a férfi, utána a nő és csak a végén a gyerekek. Ám a legidősebb gyerek, Hänschen, mint serdülő, szülei szívét szomorítja. Odahaza nem úgy tanul, ahogy kellene, ezért a szülők Torgau-ba, a környék legjobb iskolájába küldik, az iskolamester Markus Crodel-hez, ahol mindenekelőtt latint, nyelvtant és jó erkölcsöket kell, hogy tanuljon. Ám ekkor legkisebb húga, Lene, súlyosan megbetegszik. Ő Luther-ék harmadik kislánya, aki az első születésnapját meg sem élő kis Elisabeth után született. Johannes-t visszahívják Wittenberg-be, Lene kívánságára. „Annyira vágyódik bátyja után, hogy egy kocsit kell küldenem érte.” - írja Luther Crodel-nek. „Röpítsd ide tehát őt a kocsival, de okát hallgasd el. A Lenchen talán erőre kap, ha bátyja megérkezik.” (71) Ám ez nem következik be. Magdalena 13 évesen meghal, apja és nem anyja karjaiban. Katharina haldokló gyermeke okozta fájdalmát el akarja rejteni. „Käthe ott volt a szobában, de az ágytól távolabb, megtört szíve miatt.” - jegyzi le Luther. Már amikor 8 hónapos Elisabeth korai halála szívét kegyetlenül megsebezte, csodálkozva írja: „Nem gondoltam volna, hogy az apai szív ennyire meg tud lágyulni a gyerekek miatt.” (73) Ezután kedvenc kislányuk, Lene halála, annyira letöri őket, hogy még „Krisztus halála” sem segít, „ahogy kellene.” (74) A temetésnél Martin Luther térdre esik és zokog a fájdalomtól. Azonban Johannes-en kívül a házban ott van még a három fiatalabb gyerek, a két fiúcska, Martin és Paul, továbbá a kislány, Margarethe, akik vigasztalni fogják a szülőket az elkövetkező időkben. Négy évre rá Martin Luther-nek is vége. Lene halála után a depresszió ismét úrrá lesz rajta, de számos más nyavalya is kínozza: köszvény, epe- és húgykő, gyomorbántalmak, székrekedés, magas vérnyomás és súlyos fülzúgás. Mindezek vélhetően több éves böjtölés és alváshiány következményei, kolostori élete miatt, ami egészségét tönkre tette. (Nem a sok evés-ivás?RS17XII11). 1546. február 18-án hal meg, Eisleben-ben. Katharina-t a hír szíven üti és, jóval fiatalabb kora ellenére, 6 évre rá ő is meghal. A február 22-i gyászünnepélyen Katharina Luther-en és a négy gyereken kívül barátok, udvari tisztviselők, Wittenberg-iek és az egész egyetem részt vesz. A gyászbeszédeket az elhunyt reformátor fölött Bugenhagen és Melanchton tartják. Az özvegyet egy szóval sem említik. Pedig ő az, akit Luther elvesztése a legjobban érint. Hogy mennyire gyötri a bú, férje halála után két hónappal is, kevés fönnmaradt leveleinek egyikéből tudjuk meg, amit 1546. április 5-én írt sógornőjének, Christine-nek: „…ki nem lenne ennyire megtört és aggódó, egy ilyen drága ember, amilyen a férjem volt, aki nemcsak egy város, nemcsak egy ország, hanem az egész világ nagy szolgálatára volt, halála után. Ezért vagyok ennyire bánatos. Szomorúságom senkinek el nem mondhatom, azt, hogyan érzem magam. Sem enni, sem inni nem tudok. Aludni sem. És, ha egy egész fejedelemségem, egy egész császárságom lenne, annak elvesztésére sem bánkódnék ennyire, amikor most szeretett és drága férjemet, nemcsak tőlem, de az egész világtól is édes Urunk elvette. Ha erre gondolok, a bútól és a sírástól beszélni és írni sem tudok (amit Isten igen jól tud).” (75) Ez a levél mutatja, mennyire gyászolja férjét, mennyire hiányzik neki. Ez időben Katharina azt is sejti, mi következik: férje egyértelmű végrendelete ellenére, mi szerint a feleség az egyedüli örökös, körömszakadtáig harcolnia kell, hogy a Fekete kolostorban maradhasson. Miért nem respektálják férje utolsó kívánságát? Mert Katharina számára gyám nincs kinevezve. Ez egy hiba. Luther pontosan tudta, hogy Katharina az utolsó, akinek egy gyámra volna szüksége. De ez most nem segít. Így Melanchton-nak kell könyörögni, hogy maradhasson, egyik esdeklő levelet írja a másik után. Végül a fejedelem 100 guldent küld neki, áthidaló segítségként, fejében azt kéri, küldje gyerekeit iskolákba, a kolostort hagyja el, húzza össze magát és kisebb lakásba költözzön. Katharina-nak azonban ez eszébe sem jut, ellenkezőjét teszi – ismét megmutatja erős akaratát és érvényesítő erejét. Nem, hogy nem költözik ki a kolostorból, hanem még több diák-lakót vesz föl és hogy magát biztosítsa, Zülsdorf-i földjeihez Wachsdorf-ban még egy birtokot vesz. „A nő nem fogad el tanácsot”, jegyzi meg Melanchton, „hanem, amit fejébe vesz, attól nem tágít.” (76) A fejedelem és az udvar belenyugszik, ám Katharina és a gyerekek különböző gyámokat kapnak. Hogy ő maga legyen gyerekei gyámja, ahogy azt Luther kívánta, nem éri el. Ám Katharina számára a legfontosabb, hogy mindnyájan a kolostorban maradnak lakni, amely őket igen jól eltartja. Ezután a harc után, nem sokáig lesz nyugalma, kevés maradék éveiben háromszor kell neki holmijaival a Fekete kolostort elhagynia. Kétszer a háború az, amikor megtapasztalja, mi a pusztítás, szűkösség és nyomor. Még Luther halála évében kitör a Schmalkald-i háború: a katolikus-császári csapatok megkísérlik visszafoglalni az evangélikus országrészeket. Wittenberg kapuja előtt állnak, Katharina októberben családjával Dessau-n át Magdeburg-ba menekül. 1547-es visszatérésekor minden barom elpusztult, a tárolók és a kertek kirabolva, csak a kolostor áll még. Birtokait Zülsdorf-ban és Wachsdorf-ban elfelejtheti. Miután üggyel-bajjal a kolostorban mindent helyreállít, a gonosz játék megismétlődik, a császári csapatok visszatérnek. Katharina a gyerekekkel újból menekül, ezúttal Braunschweig-be, ahol egy evangélikus kolostorban lel menedékre.

160 A szökés drága, a 600 gulden költséget úgy teremti elő, hogy Luther ezüstpoharait beolvasztja. Visszatértekor júliusban ismét az a lehangoló látvány fogadja. Minden, amit két kezével fölépített, elpusztítva, leégetve, ezúttal a kolostor is, csak romok maradnak. A fölújítás 1548-ig eltart, ekkor ismét virágzik minden, a diákok beköltöznek, az aulában újból előadások folynak. Így mehetne minden tovább, Katharina alig 50, ismét kezében tart mindent. Ám két év múlva újból pakolhat és gyerekeivel most egy új ellenség elől kell menekülnie: ez a pestis, a fekete halál, ami Wittenberg-be is eljut. Ezúttal a legnagyobb kapkodással és csak a legszükségesebbel indulnak útnak, Torgau-ba, ahol a járvány elől biztonságban lennének. Ám Katharina oda már nem ér el: a város előtt lovai megbokrosodnak, ő a kocsiról lezuhan, csontjait, csípőjét törve egy hideg pocsolyában fekszik. Számára ez a halálos ítélet. Nagy nehezen Torgau-ba viszik, ahol legkisebb lánya, Margarethe három hónapig gondozza, de Katharina olyan gyönge, hogy a csonttörésekből és a kihűlésből többé föl nem épül. 1552. december 17-én lánya 18 éves, ő, Katharina Luther, szül. von Bora, 53 évesen, december 20-án meghal. A házon egy tábla van, sírja a Torgau-i várostemplomban található. Katharina 21 évig volt Luther oldalán. Nélküle a reformáció másképp futott volna le? Nagyon valószínű. Mert a pozitív tapasztalatok nélkül, amit Luther ebben a házasságban szerzett, sok meglátása egészen másképp nézett volna ki. Elméletibb, merevebb lett volna. Így azonban alapvető fölismerésekre jutott: „Nincs kedvesebb, barátságosabb, fennköltebb rokonság, közösség és társaság egy jó házasságnál.” (77) Martin és Katharina privát élete tehát rendben volna, és különben? Mi lett abból a szabadság- és kalandálomból, amit egykor a fiatal apácák a kolostorban megálmodtak? Meg tudták-e valósítani, amit elképzeltek, kívántak, óhajtottak? Katharina-nál az a benyomásunk, igen, élete Luther oldalán kb. az lehetett, ami várakozásának megfelelt. Végül is, mint egy üzlet-asszony, önállóan dönthetett dolgairól, úgy, ahogy azt helyesnek találta. Ám ez férje halálával egy csapásra megváltozik. Ha továbbra is Luther-né szeretne lenni, ez nem megy. Ő most hirtelen egy özvegy, egy olyan jogfosztott nő, amilyen a kolostorban volt. Gyámra van szüksége, csak így nyerheti vissza minimális jogait. Mindenki ellen harcolnia kell, aki Luther nélküli, Luther-né-státusz-jogát elvitatja. Át kell verekednie magát azokon az akadályokon, amelyek egy özvegy előtt tornyosulnak. Vajon kifejlődött-e benne egy érzés a férfi és a nő egyenlőtlen bánásmódja miatti jogtalanság iránt? Vélhetőleg inkább nem. A patriárkális rend túlságosan is egyértelműen le van szögezve a Bibliában, ami szerint a nő a férfi alárendeltje. Nemzedékek idézik a híressé vált Pál-szavakat, mígnem azok az igazság rangját meg nem kapják. Ahogy azokat a szintén híressé vált szavakat is, amelyek a nők egyházhoz való viszonyát a mai napig rögzítik és amiket a még kevéssé Biblia-jártasak is ismernek: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincsen megengedve nekik, hogy szóljanak, hanem engedelmesek legyenek, amint a törvény is mondja. Ha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket, mert éktelen dolog az asszonynak szólni a gyülekezetben.” (78) írja Pál a korintusi levélben. Ez az üzenet jobban tetszik a férfiaknak az egyházban,

162 mint más Biblia-sorok, melyek szerint minden ember egyenlőképp isten gyermekének érezheti magát, vagy Jézus, aki szerette nőkkel körülvenni magát, mert értékelte társaságukat. Hozzá jön, hogy az emberek több, mit tíz ezer éves patriárkátusa annyira beivódott a génekbe és a csontokba, hogy a gondolat, a férfi uralmát a nő fölött kétségbe vonni, föl sem merül. Luther sem teszi ezt, holott sok mindent kétségbe von. Még a 250 évvel későbbi francia forradalom férfiai számára a nő és a férfi közötti egyenjogúság sem érdemes méltatásra. Pedig a 1789-es Nemzetgyűlésen elfogadták azt, ami még ma is az egyetemes emberi jog alapköve: „Születésüktől fogva az emberek szabadok és azok is maradnak, jogaik pedig egyenlők” (79) Egy világos mondat, vélhetnénk. Nem csoda, hogy a filozófus- és írónő, Olympe de Gouges, a forradalom követője, ebből logikusan ezt vonja le: Minden ember egyenlő. Én ember vagyok. Tehát egyenlő vagyok. Ezért 1791-ben, negyed évezreddel Luther halála után, maga és nemtársai számára követeli az egyenlő jogokat, „ A nő és a polgártársnő jogainak kinyilvánítása” c. írásában. A forradalmár urak a dolgot azonban kissé másként látják és Olympe de Gouges-nak 1791-ben megadják a jogot, hogy a vérpadra fölhágjon. Így nem meglepő, hogy Luther reformációja, sokkal korábban, a nőknek nem sokat, ill. majdnem semmit sem hozott, holott kezdetben némely nő ebben nagyban reménykedett. (Elisabeth Cruciger zeneszerző, Brandenburgi Erzsébet őrgrófnő, Olympia Fulvia Moratadie egyetemi tanár, stb. stb.RS17XII11). Genf-ben pl. a protestánsokhoz átlépett perjelnő, Marie Dentiére, minden hittársát és társnőjét, a nő egyenjogú embertársként való elfogadására szólítja föl és arra, hogy a vallási vitákban nő is szót kaphasson. Erre az egyházvezetők írását rögtön elkobozzák, szigorú cenzúra-törvényeket vezetnek be, nehogy ismét egy ilyen provokáció előfordulhasson. A végén a nők ismét azok maradtak, amik mindig is voltak: lelki szolgáló lányok, vallási segédnők, akik férjüket szolgálják, takarítják a templomot és gondoskodnak a virágokról. (80) És még sokáig ezek is maradnak. Közkézen Luther családi idillképek forognak, évszázadokig arra használják ezeket, hogy a család patriárkális rendjét bebetonozzák. A XIX. sz.-ban a festő Gustav Adolph Spengenberg képe lesz népszerű, melyen a hangadó Martin Luther, mint pater familias látható, éneklő gyermekserege közepében, a legkisebb anyja ölében, a többi a Luther-Stube kályhája vagy a földíszített karácsonyfa előtt, ami Luther idejében még nem is volt. Nem tesz semmit. A motívum kedvelt, mint levelezőlap ezrével kerül szétküldésre és számos paplakban azon fáradoznak, hogy legalább külsőleg ennek a képnek megfeleljenek. Ezért nem meglepő, hogy a nő, mint pap, sokáig nem lesz téma a protestáns templomokban. Németországban két világháború kellett, hogy a protestáns teológia tanait fölülvizsgálják. E közben az a kérdés is fölmerült, valójában a nők a papi hivatalból mért is vannak kizárva? Van erre nyomós teológiai indoklás? A válasz így hangzott: Tulajdonképpen nincs, de… Ezt alaposan meg kell vitatni és ez tartott és tartott… Bár az evangélikus egyház egyes tartományi templomaiban már az 50es és a 60-as években bevezették a nőordinációt, de az evangélikus-luteránus Schaumburg-Lippe temploma ezzel magának egészen 1991-ig időt hagyott. Maria Jepsen, mint első luteránus püspöknő megválasztása 1992-ben világszerte föltűnést keltett. Margrot Käßmann, mint a legnagyobb német evangélikus-luteránus egyházmegye Hannover püspökasszonyának hivatalba való beiktatása szintúgy fölkavarta az állóvizet. Mégis: a protestáns egyház ezt az utat választotta és talán ezt könnyebben tehette, mert Martin Luther oldaláról az ő „Herr Käthe”-je az egész világnak megmutatta, mennyit is megtehet egy nő, ha hagyják. Ő egy papi hivatallal is megbirkózott volna, ha egyet rábíznak.