KI A RENDSZEROPERÁTOR A KAPITALIZMUSBAN?

Flassbeck: Gescheiterte Globalisierung

Tom Strohschneider, Oxi, 2018.06.14.

A fogalmak kevésbé élesen körvonalazva

Jót tett volna a könyvnek, ha a „másik oldal” fogalmait kissé élesebben adják meg. Néha liberális, majd gazdaságliberális, aztán újliberális kezdeményezésekről beszélnek. A „liberalizmus ál-válaszai” és a „liberalizmus tévhite” külön fejezetet kaptak. Ez tévértelmezésekhez vezethet, végül is itt a piac-apológiák szabadságjogainak radikalizásáról van szó, ha helyeseljük a privátvirtsaft költségei szocializálásának állami korrekcióit, ha nem. Hogy létezik egy progresszív liberális hagyomány is, kissé kifelejtődik. Ez a gazdaságkritikus tradíció tud a gazdasági viszonyok „néma kényszeréről”, itt csorbul újfent a szabadságígéret.

Aki a „meghiúsult globalizálásról” beszél, az egy nagy poént tartogat. A szerzőknél ez egy olyan demokratikus állam, melyet a politika újból képessé tesz arra, hogy szabályzó forrásokat fejlesszen. Míg a gazdaságliberalizmus az összgazdasági dimenziót kihagyja, a szerzők kiemelik: „abszolút megkerülhetetlen kérdés, ki vegye át a piacgazdaság rendszeroperátorának szerepét?”

Az állam szerepe: két implikáció

Az első az állam a gazdaságba való beavatkozásának „mélysége”. „Tervgazdaságról szó sincs”- védekeznek a szerzők. Csak egy utat keresnek „egy decentrálisan szervezett és nyereségorientált termelés vitathatatlan előnyeit egy államilag okosan szabályzott piaccal kombinálni.” Továbbá: „Az általunk követelt államreneszánsz nem vak államhitből ered, hanem az összgazdasági és globális összefüggések átlátása szükségességéről”.

A második implikáció a nemzetállami szabályzás ellentmondásait érinti – úgy anyagát, mint térbeliségét. Flassbeck és Steinhardt tudatában vannak a kockázatnak, ami az államreneszánsz-stratégiával jár. „Államok éltek vissza 'nagy ideálok' nevében erőszakmonopóliumukkal”. Elismerik, hogy sok fölpanaszolható társadalmi állapot egyértelműen nemzetállami intézkedésekre vezethető vissza. Ha ebből a szemszögből, a nemzetállam erősítését egy szociálisabb és demokratikusabb világ végett sokan hibának tartják, érthető. Ám szükséges, hogy egy nemzetállami, intézményes keretek közötti, demokratikusan szervezett társadalom kérdését tovább vizsgáljuk. Így nézve, a szerzők szinte pragmatikusok, akik egy bizonyos „időségben” gondolkodnak. Természetesen mindketten tudják, hogy a globális kapitalizmus bekerítését ezen termelési mód térbelisége követi. A kérdés csupán, hogy az egyik – a transznacionális integráció - milyen messzire jut és a másik – az egyes állam - ebből milyen következtetéseket kell, hogy levonjon.

Amíg nincs világállam...

A két közgazdász állítása: „Amíg nincs világállam, amely legalább olyan messze van a megvalósítástól, mint a közösség teljes decentralizációja – kell a kettő között egy platformnak lenni, ahol olyan döntések születnek, melyek nem egyes gazdasági érdekeket szolgálnak, hanem azonos belátásra jutva, vallják, hogy egy munkamegosztásos gazdasági rendszer csak akkor működik, ha összgazdasági, tehát csak egy regionális egység számára létező összefüggések képezik. Hogy ez a belátás milyen gazdasági elemzéseken, milyen elméleti kiinduló pontokon, milyen politikai szabályzásidéákon nyugszik – erről szól ez a könyv. A „meghiúsult globalizálás” tehát az aktuális balos ellentétek ökonómiai alfabetizálásához is hozzájárul – és ehhez nem szükséges a szerzők álláspontjára állni.

Lehet pl. egy teljesen más államelméletet előhozni. Vagy politikailag a „nemzetállam erősítése” helyett épp a másik irányba törekedni, tehát minden erőnket a „világállamba” fektetni. A pénz szerepét illetőleg szintén lehetünk más véleményen. Stb.

Ám, Labriolát még egyszer idézve: vitatkozni annyi, mint megérteni. F. és S. egy olyan programot adnak, amely a létező, valós ellntmondásokat segít földolgozni. Azért is, mert a globális kapitalizmusban a politikai cselekvőképesség dialektikájáig törnek előre. Kezdik ezzel: „ Nincsen olyan mechanizmus, amely a nemzeti síkon található árak, bérek és kamatok konfliktusmentes államközi összehangolását lehetővé tenné. Ezért a nemzetközi koordináció elkerülhetetlen, ha egy olyan világrend a cél, amely különböző országok polgárai közötti kultúracserét, a javak kereskedését, a szolgáltatásokat mindenki előnyére, továbbá az egyének nemzeti határokon kívüli szabad mozgását lehetővé teszi.

Nem lehet az egyiket ejteni, ha a másik nem smakkol.