A GÉPEK DOLGOZNAK, A MUNKÁSOK ÉNEKELNEK

- Egy világ bérmunka nélkül -

101

A világmindenség egy messzi, csendes zugában volt egyszer egy csillag, amelyen okos állatok egész nap dolgoztak, de mindent megpróbáltak, hogy ebből a kényszerből kiszabaduljanak. Föltalálták a hasítóéket, később a kereket és az ekét, és valamikor tüzet okádó, gőzt lehelő gépeket, de a gürcöléstől semmi sem szabadította meg őket. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy önmaguknak dolgoznának, pénzért kezdtek el dolgozni. Ez azonban ahhoz, hogy igazán jól éljenek, rendszerint kevés volt. És ahelyett, hogy magukról gondoskodtak volna, egész nap ugyanazt a monoton munkát végezték. Az okos állatok a gépek rabszolgáivá váltak, melyek valójában őket kellett volna, hogy fölszabadítsák. Ez annál inkább érthetetlen volt, mert röviddel azelőtt kijelentették, ők természetből adódóan egyenlők és szabadok volnának. Ám igazán szabadok a legkevesebbek voltak. A legtöbbjük 16 órát dolgozott naponta, nem tudtak művelődni és kibontakozni, hiszen csak a kenyérkeresés kemény igája alatt aszalódtak. Ezen a villamosság termelésre fogása sem változtatott. Az áram a gyárakban töménytelen izomerőt helyettesített, de ez sem szabadította meg az állatokat szomorú sorsuktól. Hisz csak akkor lett jobb, mikor szén és acél helyett munkanapjaikat papírakták között töltötték.

102

Az egykori 80 órás munkahét helyett lassan 37 óra lett. Az okos állatok megtanulták, hogy joguk van munkaszüneti időre. Életüket „munka- és szabadidőre” osztották föl. De azt nem tanulták meg, hogy értékük és életük értelme nem a munkától függ, habár ezt a módosabbak feleségei életén már rég láthatták. Ehelyett még sokáig annak a nézetnek a maradékát hordozták magukban, miszerint a munka „nemesít”. Mert a nemesség sohasem a munkából ered, hanem épp az ellenkezőjéből, a Müßiggang-jából, a kedvelt időtöltésből. Ez lehetőség a napot saját ízlésünk szerint alakítani, nem a „muszáj”, hanem az „akar” szerint. És akkor egy napon az okos állatok olyan gépeket találtak föl, melyek sokszorosan intelligensebbek voltak náluk, ha nem is bölcsebbek. Ekkor változott meg valójában a munkás állatok bolygója. Minden unalmas és monoton munkát a gépekre bíztak, és az okos állatoknak végre idejük maradt igazi küldetésükre: jellemük szabad alakítására, saját filmjük független rendezésére, cselekvő gondoskodással magukról és másokról.

Amit egy csinos meseként olvashatunk, vélhetőleg egy igazi történet. Mindenesetre nem kevésbé igaz, mint sok más történet, melyek a haladást az új technikában láttatják, és melyeknél sajnálatos módon a döntő poén kimarad: hogy ez bolygónkon egyre több embernek azt a fölbecsülhetetlen előnyt adja meg, hogy többé nem kell munkabérért dolgozni! Erről már a régi görögök is álmodtak. Bár a szabad görög férfinak nem kellett dolgoznia, továbbá az egyiptomiak, trákok, szittya törzsvezetők vezető rétegének sem – ám a nőknek, külföldieknek és rabszolgáknak igen.

103

Az okos Arisztotelész sokat bajlódott azzal, hogy a rabszolgaságot sovány és erőltetett érvekkel mentegesse. Végül is az egész nép gazdasága a rabszolgáktól fügött. De ő is egy olyan társadalmat óhajtott, amely rabszolgák nélkül is boldogul. „Ha minden szerszám parancsra vagy már előrelátva, az elvégzendő föladatot végbevinné, önmaguktól mozognának, mint Dedalusz szerkentyűje, vagy Hefesztusz háromlábúja, saját meghajtással; a szent munkát elvégeznék, a szövőszékek maguktól szőnének - akkor sem a segédek mesterére, sem a rabszolgák uraira nem volna szükség” (20).

A XIX. századi automatizáció, amiről Arisztotelész csak álmodhatott, részben megvalósult. Bár Dedalusz gépeinek és Hefesztusz háromlábúinak még hiányzott a meghajtás és az intelligencia, de már sok mindent elvégeztek. Nem csoda hát, hogy Karl Marx veje, az orvos és szociálforradalmár Paul Lafargue, a 2. ipari forradalom előestéjén a lustasághoz való jogot követelte. Ha már a gazdag polgárság szebbet nem is tudott elképzelni, mint életművészként a művészetekkel és az élvezetekkel foglalkozni – akkor mért legyen a munkások étosza, hogy embertelen körülményeknél, lelkük és testük károsításával, reggeltől estig robotoljanak? A jövőben napi 3 óra munka mindenkinek elegendő kellene, hogy legyen. A 21 munkaórás hét követelmény. Mert: „Gépeink tüzes lehelettel, acélos, fáradhatatlan tagokkal, kimeríthetetlen nemzőerővel, tanítólag és önmaguktól végzik munkájukat.”. Lafargue számára: „A gép az emberiség megváltója, isten, aki az embereket a bérmunkától megszabadítja; isten, aki nekik 'Muße-t' (aktív időtöltést) és szabadságot hoz.”(21). Azt nem lehet mondani, hogy Marx nagyon örült volna vejének: egész gondolkodása központjában a munka állt. Másrészt fiatal éveiben Engels-szel arról álmodoztak, hogy a gép megszabadítja az embereket a buta bérmunkától, úgy, hogy azok pásztorok, vadászok, kritikusok lehetnek, anélkül, hogy erre hivatalból rákényszerülnének. Ettől az ellentmondástól Marx sosem tudott megszabadulni. Egyrészt bírálja az elidegenítő munkát, másrészt a „munka” fogalmat nem képes elengedni. Marx és Engels számára az ember definíciója egyenlő a dolgozó ember fogalmával. Engels, akit ez az ellentmondás nem hagyott nyugodni, 1896-ban, rég Marx halála után, ezt adja dolgozata címéül: „A munka szerepe a majom emberré válásában”. Hogy minden, ami kultúrát teremtett az ember, az a „munka” eredménye, ehhez csökönyösen ragaszkodott. Ám itt nem a másoknak való munkáról és különösen nem az elidegenítő munkáról van szó.

Amikor Barmer gyáros fia már megőszülve azért harcol, hogy a választott tevékenységet továbbra is „munkának” nevezzék, egy másik szocialista már lekörözte. Oscar Wilde sem mint a munkásmozgalom hőse, sem mint a XIX. sz. prófétája lett híres. Mégis az ír dandy 1891-ben egy figyelemre méltó dolgozatot tett közzé: „A szocializmus és az ember lelke”. Az ő poénja hasonlít Lafargue-éhez: Az ember individualitását csak akkor valósíthatja meg, ha megszabadul az alantas bérmunkától. „Minden tisztán mechanikus, minden egyhangú és tompa munkát, mely undorító és visszataszító dologhoz kötődik, és az embert megalázó helyzetbe kényszeríti - gép kell, hogy végezze. (22).

105

Még messze a mesterséges intelligencia előtt, Wilde a jövőbe pillantva, követeli: „Most a gép szorítja ki az embert, ahelyett, hogy neki szolgálna.” Semmi kétség, a jövő a gépé és éppúgy, ahogy a fák nőnek, amíg a gazda alszik, az emberiség örömöket halmoz. A nemes „Muße”-nak engedi át magát – a lazításnak, ami az ember célja és nem a munka. Szép dolgokat teremt, vagy olvas, vagy csak a világot csodáló és élvező pillantásokkal pásztázza – addig a szükséges és kellemetlen munkákat elvégzik a gépek. (23). A GÉPEK DOLGOZNAK – A MUNKÁSOK ÉNEKELNEK!

Hogy az emberek a rabságukkal magántulajdon utáni sóvárgásukat is le kell, hogy vetkőzzék, Wilde számára ez a következő logikus lépés. Sok évtizeddel Erich Fromm előtt leírja: „Az ember legfőbb hibája: birtokolni és nem tudja, hogy a lenni a legfontosabb”. Az ember igazi tökéletessége nem abból áll, amije van, hanem abban, amilyen ő maga.” (24). Egy ilyen országnak, külsőleg és belsőleg is szabad emberek által belakottan, nincs is szüksége erős államra. És a végén Wilde is oda jut, ahová Marx az „osztálynélküli” társadalommal : Marx-szal ellentétben, úgy Wilde, mint Lafargue is, a döntő dolgot tisztábban látja. Ez a szabad társadalom önálló egyéneivel, munkateljesítményével, egyre inkább gépeket épít, és nem a munkásosztály nyakába varrja a piszkos munkát.

106

A „nemes proletár” - a korai XIX. sz. egy romantikus fantáziája - legalábbis, mint tömegjelenség olyan giccsesnek bizonyult, mint a „nemes vadember” a fölvilágosodás filozófusainak fantáziájában. Máig érthetetlen, hogy gondolhatta Marx, hogy a hatalomra jutott proletáriátus nemesebben viselkedik, mint az ókor rabszolgatartós nemessége és polgársága. Ezzel szemben Lafargue és Wilde a proletár józanság bírálatát vázolják föl. Számukra nincs szükség proletár diktatúrára, hogy az embereket fölszabadítsák. Ellenkezőleg. Mintha már saját szemeivel látta volna előre a sztálinizmus iszonyatait, Wilde még a XX. sz. beköszönése előtt óva int a szocialista teljhatalmú államtól. „Ha a szocializmus autoriter, ha kormányai gazdasági erőszakkal lesznek fölfegyverkezve, mint most politikaival, ha mi az ipari zsarnokság állapotát kapjuk, akkor az emberi fejlődés utolsó fokozata szörnyűbb lesz, mint az első. (25). A gép, mondja Wilde, ne legyen az állam tulajdona, hanem mindenkié. Még ha a magántulajdon eltörlésének gondolata túlságosan is radikális volt, és az államról alkotott fogalma eléggé anarchisztikus, abban, hogy fölismerte, a gépek valóban fölszabadíthatják az embert, ha köztulajdonná válnak, Wilde próféta volt és minden balos utópistát megelőzött. George Orwell 1948-ban még alábecsülte az ír utópistát. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy minden alantas munkát gépek fognak elvégezni. Pedig semmi sem készíthette jobban elő a női emancipációt, mint a mosógép. És azóta hány villamos segítő gép jött még hozzá? Mennyi kemény testi munka, egyhangú folyamat került át a gépekhez a XX. században? (Van egy kis probléma: ezek a gépek perpetuum mobilék? 8 mrd ember önként takarékos „zöld” lesz? Az öko-államokat lerohanják a haramia-államok, kitör a harc a maradékért - ez a harc lesz az utolsó! A 60-as évekhez képest a háztartási gépek nem csökkentették a munkát, több ruha = több munka. RS18IX10).

107

No.-ban ma már egyharmaddal kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Wilde idejében. Heti átlagos 37 munkaórával olyan szabadidő-mértéket kaptak, ami Lafargue ideálját már rég megközelítette. És Wilde áhított individualizmusa is virágzik. Fiatal emberek magas százaléka egyetemre jár és csak húszas éveinek közepén vagy végén áll munkába. Onnan átlag 63 évesen távozik, hogy még két évtizedig bérmunkamentesen éljen. (Most emelik 67-re!RS). Ha Lafargue és Wilde a mába láthatnának, az általuk vázolt út felét már megvalósítva látnák – legalábbis a gazdag nyugati államokban.

*

Maradt még a második fele. Bár a helyzet ijesztő. A technika barátai, a nagy diszrupciók beharangozói, a digitális jövő rajongói, a korszakváltást nagy hangon ígérgetik, ám társadalmi-politikai ideáik annál fantáziátlanabbak. Eddig az ember történetében a hatalmas gazdasági-technikai forradalmak mindig óriási fordulatokhoz és a társadalom újra-föltalálásához vezettek. Ám e helyett jelenleg derék növekedés-tippek és a vállakozó szellem serkentése uralja a színpadot. Különösen a közgazdászok tehetséges céhe az, mely már régóta elvesztette jövőépítő fantáziáját. (Célpont Flassbeck, aki szerint Precht egy álmodozó!RS18IX11). Akik még az együttélésről a XXI. században képeket vázolnak, azok Hollywood filmrendezői és a science fiction-szerzők.

A társadalomutópia olyan műfaj, amit sem a gazdaságban, sem a politikában alig vesz valaki komolyan. Föltűnően konzervatívak – ne csodálkozzunk – a Silicon Valley szuperhatalmai.

108

Az ő reményei épp abban vannak, hogy – minden diszrupció és smart találmány dacára – az üzleti modelljük a régi maradjon és semmi se változzon! Semmi mástól nem félnek jobban a GAFA-k, mint a Palo Alto-kapitalizmus diszrupciójától. Ha ebből az aggodalomból utópiák nőnek ki, akkor valójában csak olyanok, melyek a demokráciát kisiklatják. Egy csinos példa erre az US-repülőmérnök és vállalkozó, Peter Diamandis. Mint egykor Oscar Wilde, arról álmodik, hogy a politikát fölöslegessé tegye és emberek milliárdjainak egy jobb életet ígér – kizárólag technikai megoldásokkal. Emberképe azonban az ír esztétát és humanistát elborzasztaná. Míg Wilde az embert, mint művészt látja, aki szabadon kibontakozik ott, ahol elnyomás nélkül másokkal békésen együtt élhet, Diamandis darwinista szólamokat zengedez: „Az emberek genetikailag versenyre vannak kódolva – társválasztásban, sportban, munkában. A versenyzés ösztönzi az embert, adott keretföltételek mellett világos célra kell törni, mely a probléma megoldása.”(26). Csak kár, hogy Diamandis 6 éve bejelentett „áttörése 7 mrd ember számára” még mindig várat magára. Az emberiség „problémái”, úgy tűnik, más törvényszerűségek alá esnek, mint a technika. És a „megoldások”, a vízhiány, nyersanyag-szűkösség, polgárháborúk és kizsákmányolás fölszámolására, nem akkor meggyőzőek, ha smart-ok, hanem, ha politikailag megvalósíthatók.

109

Lényegesen kendőzetlenebbnek mutatkozik a konzervatív Silicon Valley nagybefektető Peter Thiel, a PayPal alapítótársa és a FaceBook egyik legnagyobb résztulajdonosa. 2009-ben egy tengeri projektet jelentett be. Messze Kalifornia partjától, nemzetközi vizeken építené meg a Seasteading Institute-ot, egy kutató labort, ahogy azt Francis Bacon Nova Atlantis utópiájában, a korai XVII században megálmodta. Az US-törvényektől távol, ellenőrizetlenül és függetlenül, itt kerülne sor az emberiség boldogítására. Thiel saját szavai: „Másként, mint a politikában, a technológiában az egyes ember döntésjoga még mindig abszolút elsőbbséget élvez. A világ sorsa talán egyetlen ember kezébe van helyezve, aki azt a szabadság-gépet megalkotja és elterjeszti, amelyre szükségünk van, hogy a világ a kapitalizmus számára biztonságos legyen.” (27).

Egy gátlástalan nagy befektető egy sci-fi-filmben nem tudná ezt kerek-perec jobban kimondani. Kell egy a technikai mátrix, amely minden demokratikus ellenőrzéstől távol, a kapitalizmust biztosítja és a demokráciát eltörli. Ám alapjában Thiel is tudja, hogy ehhez nem szükséges egy offshore-közösség az óceánban. Ahogy a dolgok most fejlődnek, céljához minden szárnyaló fantázia nélkül is közelebb jut.

Ahol ilyen álmok virágoznak és ilyen nem-demokratikus észjárás-módok uralkodnak, egy ellenutópia, éppenséggel kényszerűen, szükséges. Mégis a nyugati világban a politikai vitákból a demokratikus utópiák szőrén-szárán eltűntek. Már Marx és Engels is védekezett az ellen, hogy történelmi próféciájuk csak egy utópia volna – a szót törölték szótárukból. És még ma is az utópiák bugyutáknak és világ-idegennek számítanak, legalábbis akkor, ha nem a technikára, hanem a társadalomra vonatkoznak – mintha a kettőnek semmi köze sem volna egymáshoz.

Tévelygő jelenségek, mint a kalózpártok, hozzáadták a magukét: csordultig tele ellentmondásokkal és gyerekes mindenható fantáziálgatással. Gyorsabban eltűntek, mint ahogy jöttek.

110

Fölszívódtak, ahogy a trapper, outlow és cowboy figurák a vadnyugaton, amikor az igazán hatalmasok a vasparipáikat építették és az országot maguk között fölosztották. A vadnyugat nem a free spirit-eké volt és ugyanúgy nem az övéké ma az internet. A hatalom a hálóban – ezt kellett 2014-ben a kalózoknak fájdalmasan megtapasztalniuk – nem egy pár tucat fiatal ember kezében van, akik ott demokráciát játszhattak, hanem az óriás digitális konszernek és az NSA kezében. „Csak semmi kísérletezés!” – úgy tűnik, ezen az Adenauer-lózungon kívül, az 50-es évekből, ma a demokrácia védelmezőinek semmi sem jut az eszükbe. Jól emlékszem, amikor 1997-ben az akkori CDU-politikus, Friedbert Pflüger, egy „víziótlanság vízióját” magasztalta, mint a XXI sz. adekvát politikáját. Valljuk be, ez a prófécia eddig jól bevált. „Egy utópia senkinek sem segít.” - fújja ugyanezt a DIE ZEIT-szerkesztő Kolja Rudzio és a föltétel nélküli alapjövedelmet csípőből elveti. (28).

Ez már kissé kísérteties. Mert utópia nélkül, valószínű, senkin sem segíthetünk, kivéve néhány status quo-profitőrön. Mert csupán a középtávú jövőn elgondolkodni és a csak-így-tovább-tól eltérni manapság jelentős kockázatot jelent. A helyzet az olasz rendező Sergio Leone egy mondatára emlékeztet. A kérdésre, mi a különbség egy amerikai és egy olasz western között, így válaszolt: „Ha valaki John Ford-nál kinéz az ablakon, ragyogó jövőbe lát. Ha nálam néz ki valaki az ablakon, mindenki tudja: agyon fogják lőni.”

111

Demokráciánk jövő-ablakával ugyanígy állunk. Amikor Ludwig Erhardt és Willy Brandt a régi NSzK-ban egy víziót festett No. jövőjéről, ünnepelték és dícsérték. Ha valaki ma egy jobb No. konkrét vízióját vázolja föl, mindenki tudja: a tömegmédiumok agyon fogják lőni! (Precht, mint ZDF-celeb, csak tudja!RS18IX10) Úgy tűnik, mintha a politika és a gazdaság az utópia azon jogát védték volna, hogy az utópia mindig utópia maradjon és életünkhöz semmi köze ne legyen. Ám a folyamatok és változások elindultak, ha látjuk, ha nem. Ha a politikusoknak és a közgazdászoknak Lafargue és Wilde korában elmondták volna, hogy a munkások és az alkalmazottak olyan országokban, mint Anglia és No., 2018-ban ennyire kevesebbet dolgoznak, és ennyivel több fizetést kapnak – akkoriban ennek a „mesének” és hízelgő „utópiának” senki sem hitt volna. Így a mai ökonómusoktól nem különböznének, kiknek lehetőséghorizontját szinte mindig a status quo határozza meg. Tanulmányaik során mást nem is tanultak. Számtalan publikációik mellett a vízióknak helye nem maradt. Sokan közülük még azt is elhiszik, hogy a munka, a foglalkoztatás és a társadalomszerkezet a következő évtizedekben változatlan marad.

A gazdasági kihívások gyakran láthatatlanok maradnak, ameddig ezeket csak ilyeneknek tekintjük. Valójában minden lényeges gazdasági kérdés nem tisztán gazdasági, hanem pszichikai, etikai, politikai és kulturális kérdés is. És nem kacifántos gazdasági értekezések, megspékelve számokkal és táblázatokkal, döntenek a történelem lefolyásáról, inkább ideák, képek és víziók, legyenek azok technikaiak vagy társadalmiak. Ilyen értelemben írhatta Wilde: „Egy világtérkép, amelyen az utópia nincs elhelyezve, egy pillantást sem érdemel, mert hiányzik rajta az az ország, mely felé az emberiség mindig is törekedett.”

Milyen utópiáról van szó? A digitalizálás nagy ígéretét sokféleképp lehet érteni. Egyik lehetőség: kevés embernek mérhetetlen nagy gazdaságot juttatni. Ezzel valószínűleg semmi értelmeset nem tudnának kezdeni, azon kívül, hogy szabadság-gépeket és egyéb világboldogító ketyeréket terveznének. Alapítványaik (Talán Bill Gates kivételével) közhasznúságot mímelnek, szándékaikat ezzel aligha mentik föl. (Találj ki egy tolvajnyelvet, szoktasd rá a világot és kaszálj. Nem helyes, hogy huszonévesek milliárdok fölött diszponálnak. Tüntetés a MtudE ellen, 2004RS18IX11) A másik ígéret: lehetőleg sok embernek egy értelmes, választott élet esélyeit adni meg. És ha Silicon Valley szuperhatalmai nekünk megígérik, akkor őket ebben a tekintetben komolyan kell vennünk – még pedig komolyabban, ahogy eddig ők magukat vették. Még nem dőlt el, hogy a Zuckerberger-ek, Bezo-k, Brin-ek és Page-k hosszú távú szerepüket a világban, mint vállalkozások egocentrikus birtokosai vagy a világszellem akaratlan kivitelező-segédei lesznek. Követelhetik az első szerepet, de heroikusok valójában csak a második alapján lehetnek: vihetik tovább az „automatizálást”, ezzel egyre több ember kibontakozási esélyét megadva – ha ők maguk sem tudják igazán, mi az. Jelenleg mindenesetre függő, pénz-sóvár embereknek tűnnek, akiket semmi mást nem érdeklő részvényesek ösztökélnek.

112

És mindez idáig minden boldogságígérettel csak a user-jeik és ügyfeleik gátlástalan kizsákmányolását erősítik, akiknek profiljait a legtöbbet kínálóknak eladják. A haladás hajtói még egy régi gazdasági modell önhajtói, mely csak egy „többet” ismer és semmi elégségest. Az elismerés semmi másban nem fejeződik ki, csak pénzben. Akkor is, ha ebből egy több az életükben már semmi jót nem hoz.

És ez miért van így? Nos, a Silicon Valley világmegváltói egy olyan gondolkodás gyerekei, mely a XVI. sz. olasz reneszánszban és később az erzsébeti Angliában keletkezett. Ideológiává – egy rögzített, egyoldalú emberkép világnézetévé – a XVII-XVIII. sz. Angliájában vált. A kereskedőrend nyereség-törekvése, mely a régi görögöknél és a középkorban inkább megvetendő volt, kulturális vezérképpé lett. (Nem Évánál kezdődött a telhetetlenség?RS18IX12). Eközben az újgazdag kereskedőréteg propagandistái a kereskedő állampolgári nézeteit nem tették mérlegre. Minden kereskedő eleve erkölcsös, igazságos és erényes – egyszerűen azért, mert kereskedő. Az ókori polgári erényekből kereskedőerények lesznek. Meg sem kell erőltetnie magát, hogy jó ember legyen. Nyereségvágya természetes, mert minden más angolnak automatikusan jólétet hoz. Nem a fölfogás, hanem egyedül a közhasznúság lesz tettei egyedüli mértéke.

De hogyan különböztethető meg a hasznos ember, a kevésbé hasznostól? A brit Kelet-Indiai Vállalat lobbyistái és olyan filozófusok, mint John Locke egy világos kritériumot adtak meg: a munkával! Az élet egy piac és csereüzlet, és az ember minden élethelyzetében egy kufár, egy homo mercatorius. Ahogy John Wheeler, a Merchant Adventures főtitkára már 1691-ben megfogalmazta.

114

Számára – modern nyelven – minden szociálnorma = piacnorma – nem másképp, mint ma ismét némely közgazdász és szociálbiológus nézeteiben. A munka- és a teljesítménytársadalom, mely ma nekünk olyan magától értetődőnek tűnik, mintha ez lenne a társadalom egyetlen értelmes formája, egy angol találmány a polgári korszak kezdetéről. Az összes erényből többé nem a phónesis - a világ-okosság – számít az elsőnek, hanem a szorgalom – a munkatársadalom erénye. A „munka” panaszolja Friedrich Nietzsche 1882-ben, egyre inkább minden jó lelkiismeretet áthúz a maga oldalára, az örömvágy már a 'pihenés-igény' nevet kapja és elkezdi magát szégyellni. „Adósak vagyunk egészségünknek!” - mondják, ha rajta kapják egy kerti partin. Igen, nemsokára az is jöhet, hogy életünket egy vita contemplative nélkül nem is engedhetjük meg magunknak.” (30). (Gondolatokkal és barátokkal sétálni). Az elképzelés, hogy a munka nemesít, olyan hatalommal bír, hogy még ma is, mint vezérfikció egész társadalmunkat határozza meg. Mert a „teljesítmény” fogalom egy rendkívül ködös szó. Ha valaki csalárd biztosítási modellekkel milliárdos lesz, ügyfelei hátrányára, ez egy meredek tézis. Tevékenységek az alvilágban, a sportban, egy vállalat forgalmának emelésében, a költészetben, a gyereknevelésben vagy az ápolásban a „teljesítmény” fogalom alkalmazásával megfelelően aligha mérhető össze. És ha azon múlik, a legtöbb ember nem a (a köz által nem méltányolt) teljesítményt, hanem mindenekelőtt a sikert díjazza. Ám épp sok ember önbizalmára az NSzK-ban a teljesítménymítosz hatott a legjobban. Aki munkás, paraszt vagy szerelő gyerekként a XX. sz. második felében szorgalommal és kitartással mint elektrotechnikus, kisvállalkozó, menedzser vagy iparkamarai elnök diplomázott, magát tekinti a teljesítménytársadalom élő bizonyítékának. És mégis a régi Bundesrepublik-ban a kollektív fölemelkedés inkább egy kivétel-ablak volt, semmint egy szabály. Hogy a karrier belső hozzáállás és erkölcs kérdése volna, dédelgetett mese, aminek a saját életsiker ad csillogást. Valójában akkoriban a kulturális környezet volt más, mint ma; a fölemelkedés esélyei és az ösztönzők jobbak voltak. És ha No.-ban évi 400 mrd euró örökség hull a fiatalok ölébe, akkor a teljesítménytársadalom alig több, mint eufemizmus (31). A teljesítménytársadalom egy fikció, mégis mindenkinek egy hasznos motiváció. Társadalmi klímát és tartást szül – legyen az egyedül fiktív normatív ereje útján. Ne becsüljük alá a teljesítménytársadalom jelentőségét, de ne is túlozzuk el!

Mert képzeljük csak el, ha a teljesítmény puszta elvét egy terhelési tesztnek vetnénk alá! Mennyi teljesítmény-igazságosságot bír el társadalmunk? Az angol szociológus, Michael Dunlop Young 1958-ban, kissé kacsingatva, föltalálta a „meritokráciát” - egyfajta „érdemek uralmát”: minden ember teljesítménye szerint ítéltessék és jutalmaztassék meg. Minden más kritérium – származás, kapcsolatok, protekció és szerencse – legyen eliminálva.

116

Ez természetesen teljesen irrealisztikus. Amit teljesítek, nemcsak saját érdemeim kérdése, hanem ugyanúgy mások érdeme is. Pl. szüleimé, akik tehetséget örökítettek rám, nevelésemmel bevésődéseket rögzítettek bennem. Továbbá tanáraim talán és szociális környezetem. Teljesítményének senki sem egyedüli szerzője. Mégis, újból kérdezve, kívánatos-e egy teljesítménytársadalom? Vélhetőleg nem. Mert mi történne? A jövedelmi viszonyok teljesen újjá szerveződnének. Egyesek alulra kerülnének, mások a csúcsra. Ezzel bízvást állíthatnák, hogy ők a legjobbak – a jogosan elit. És valószínű elviselhetetlenül arrogánsok lennének. Ám a nagyobb probléma a lenti maradék tömeg. Aki ott találja magát, az onnan többé föl nem jöhet. Azzal kell, hogy feküdjön-keljen, hogy objektíve nem teljesít semmit és ő a legrosszabb. Senki sem tudná magát azzal kibeszélni, hogy a társadalom nem eléggé fair hozzá. Magáról ilyen igazságot senki sem akar megtudni. Ám ez mégis felszínre törne és milliók önérzetét provokálná. Egy ilyen kilátástalan, fogát csikorgató tömeget egy társadalom sem lenne képes elviselni. Lázadások, talán még polgárháborúk is törnének ki. Tehát a mi teljesítménytársadalmunk No.-ban azért képes működni, mert szigorúen véve nem is az, és sok illúziót enged meg. Az illuzórikus teljesítménytársadalomnak még módszere is van. Tehetne mindenki max erőfeszítéseket, akkor sem lehetne mindenkit megjutalmazni. A kapitalizmusban, mondja a stand up-os Volker Pispers, bárki gazdag lehet, de nem mindenki! A „dolgozó középosztályról” szóló retorika, mellyel minden párt udvarol, szintén telis-teli illúziókkal. A mondat föltételezi, hogy egy „nemdolgozó középosztály” is létezik. Ki tartozik ide? Gyerek nélküli háziasszonyok vagy tehetős nyugdíjasok, akiket a néppártok akarnak megnyerni? És ki a dolgozó és ki a nem dolgozó szélcsoport, akikkel nem szeretnének sokat foglalkozni? Kiskeresetűek, napszámosok, szegény nyugdíjasok, szociálisan hátrányos gyerekek és nagyrészvényesek? No.-ban a közép és a „munka” szent házasságban van. Az oltár árnyékában áll aztán az emberek több, mint fele. Akik bár köztársaságunkban dolgoznak, nem számítanak a „dolgozó középhez”. Pl. a nyugdíjas, aki vasárnap focibíró két ificsapat mérkőzésén; felesége, aki szír menekülteknek segít, az ország összes háziasszonya és -embere, egyetemista gyakornokok és az alacsony bérszektor milliói, akik gyakran 2-3 állást is el kell, hogy vállaljanak. Ezek mind megérdemlik, hogy a munkaethosz rájuk ne, hanem csak a „dolgozó középre” vonatkozzon? A régi NSzK fölemelkedő társadalma 2018-ban is annyira érzékelhető, hogy a szociológus Oliver Nachtwey által diagnosztizált lecsúszó társadalom sokaknak csak balos túlzásnak számít. Még hihetetlenebb, hogy No.-ban már hamarosan a klasszikus gyártásban és a titkárságokon is számos foglalkozást levált a számítógép, olyan ágakat is kiritkítva, mint a gépgyártás és a logisztika. Nem föltűnően alacsony az 5-6% munkanélküliség? Közben a nagy fordulat előhírnökei már az ajtónkon kopogtatnak.

118

Nürnbergben megy egy vezető nélküli metró. Hamburgban autonóm kisbuszok járnak, a posta pedig drónokkal szállít a hegyekbe. Callcenterek egyre inkább számítógépekkel dolgoztatnak és egyre kevesebb emberrel. Ám ha ez a dolgozó közép foglalkozásait el is fogja érni, a németek tudatába ma még alig érkezett meg (33). A helyzet, amiben ma élünk, tényleg kísérteties. Egyrészt úgy néz ki, a polgári teljesítmény-társadalom lassan a végéhez közelegne. Másrészt a kapitalizmus radikalizálódik, az a gazdasági és társadalmi forma, mely épp ezen a vezérfikción, a teljesítményen, alapszik. Ez a mi korunk idő-egyenlőtlensége.

Hogy a jelenlegi munkavilág így nem folytatható, a Millenium Projects Delphi stúdiumának is a következtetése. A szerző egy think-tank, amelyhez tartoznak: Bertelsmann Alapítvány, VW AG, VDI Technológia Központ, Fraunhofer Institut rendszer és innovációs osztálya, továbbá a Freie Universität Berlin. A 289 szakvélemény kiértékelése után minden kiesik, amely közép és hosszútávon technikával helyettesíthető. Bent maradtak főleg olyan foglalkozások, melyeknél „empátia” igényeltetik: gondoskodás valakiről, ellátása és ápolása, szórakoztatása, coach-olása, műveltetése, személyes gondjainak és ínségeinek csillapítása, segítség problémái megoldásában. Mit fognak csinálni az emberek a jövőben? Delphi: „Mindenki tesz valamit, de sokat ebből nem a bérmunka keretein belül. Mindenki produkál valamit: legyen az öröm vagy lárma” (34).

119

Lafargue és Wilde társadalma az egyre kevesebb bér- és keresőmunkával nagy léptekkel közeledik. És a mi munkáltatási, gazdálkodási és szociális biztosítási rendszerünk nem maradhat így, hanem alapos átépítésre szorul. Ezzel egy időben egyre többen a képzést is sürgetik. Aki legjobban képzett és kiképzett, az állja ki a legjobban az új munkavilág rohamait. Valahol, mint ember, nélkülözhetetlenné teheti magát. Aki túl keveset tanul és azután semmit, labdába sem rúghat. Csak a kreatívak, az alkalmazkodók és az empatikusok lesznek sikeresek. Aki (mérhető) hozzáadott értéket nem produkál, az a jövő társadalmában elveszti értékét.

Képzést követelni mindig helyes. Ám ahogy ez most kinéz, nem felel meg a társadalmi változások követelményeinek. Aki ebben a képzésben látja a jövő munkanélkülisége mindenható ellenszerét, nem értette meg teljesen, mi is a képzés: képesség egy gondolatgazdag és remélhetőleg egy teljes élet betöltéséhez – nem pontosan a mai piac követelményeihez való igazodás. Először is minden további nélkül lehetséges, hogy a legteljesebb képzés sem akadályozhatja meg, hogy valakit technikával helyettesítsenek, vagy hogy ne passzoljon a jövő technika világához. Másodsorban épp azoknak van magas képzésre és kreativitásra szükségük, akik időszakosan vagy hosszabban nincsenek kereső munkában. Egész napokat szabadon alakítani, önkéntesen egy dologra törekedni, terveket-célokat kitalálni, melyeket nem fölülről kényszerítenek ránk – mindezek a boldogabb, bérmunka nélküli embert különböztetik meg az amortizálódó, hasznos célt hiányoló boldogabbaktól.

120

Sokan, akik ma képzésre szólítanak föl, a lassan eltűnő munka- és teljesítménytársadalom merev sémáira gondolnak, amiket eddig ismertek. Azt, hogy a jövőben nem kell majd kereső munkára menni, nem jut eszükbe. De ha az emberek nem végeznek többé fizetett munkát, hogyan fogják megőrizni önérzetüket és önértékelésüket? Hogyan tapasztalják meg, hogy hasznosak és számítanak rájuk? Minden képzés célja mi más lehet, mint saját hatásunk megtapasztalása? („Selbstwirksamkeitserfahrung”). Az, hogy értelmesen és hatékonyan cselekedjünk? A homo mercatorius ideológiájával szemben a természetes ember nem föltétlen akkor érzi magát boldognak, ha pénzbeli nyereséget könyvelhet el. Ebben az esetben a gazdagok lennének a legboldogabbak. Ez nem föltétlen van így, egy gyors pillantással az életbe ennek az ellenkezőjét láthatjuk. Férfiak számára, mint Platón vagy Arisztotelész, még a vita activa sem, hanem a vita contemplativa a legboldogítóbb életforma – a filozófus élet. Tehát amit az emberek boldog vagy elégedett életnek tartanak, ez attól a kultúrától függ, amelyben élnek. És az a kultúra, amely a reflexiót és az ismeretnyerést önmagáért becsüli, más embereket szül, mint az olyan, ahol a legfőbb erény a szorgalom - pénzen és sikeren mérve.

Ugyanígy társadalmak, melyek a vitézséget és a harcművészetet becsülték legtöbbre, nagy számú harcost neveltek ki. Vita activa és vita contemplativa, a közjó iránti felelősség, barátságok ápolása, a helyes életmódról való gondolkodás – mindez a régi görög működő állam alapja volt. És a polgári kultúra vívmányaihoz nem föltétlen tartozik mindkettőt egyaránt kevésbé becsülni, mint a minden áron való gazdasági sikert. Mindenesetre a szabad görög férfiak, önértelmezésük folytán, nem éltek egy „természetellenes életet”, amikor nőket, rabszolgákat, külföldieket dolgoztattak. Ezek után „természetellenesnek” kellene találnunk, ha „görög” föltételeknél, egyre több számítógép és robot dolgozik helyettünk? De hogy lehet egy ilyen társadalmat csinálni? Oscar Wilde nem a hosszú úton töri a fejét, amikor koldusszegény, képzetlen bérrabszolgákból individuumok és saját életük szabad művészei lesznek. Már ezért is önti nyakon esszéjét egy jó adag iróniával és jókedvű provokációval. Mert Wilde is tudhatta, a mennyországot nem hozhatja le a földre, hanem, ahogy a filozófus Odo Marquard vélte, a földet a földön kell valamivel jobbá tenni. Az utópia mértékmérője nem a perfekció, hanem az emberség. A világ komplex és nem smart. Végső „megoldásokat” és „szabadság-gépeket”, továbbá egy jobb világot csak néhány sarlatán ígér Kaliforniában. Kaparj meg egy altruistát a Silicon Valley-ben és egy kóklert fogsz látni vérezni...

Ha az emberek 2025-ben vagy 2030-ban, mint busz- vagy taxisofőrök állásukat elvesztik, nem lesznek föltétlen kreatívak. Némelyek inkább agresszívak, destruktívak vagy depressziósok. Az elbocsájtások óriási hullámát bizonyára az értékváltások hulláma n e m fogja megelőzni. Az emberek ragaszkodnak kedvelt vezérideáikhoz, a jutalmazást pénzzel dokumentálják, hogy valamit teljesítettünk és értékesek vagyunk. Egy ilyen helyzetben agresszívakká, destruktívakká vagy depressziósokká nem válni nagy művészet.

A problémát már a 2000-res évek elején diagnosztizálta pl. az US-szociológus Richard Senett és a lengyel-brit Zygmunt Bauman (35).

122

Senett a mindenütt fenyegető veszélyről beszélt, belehullani a semmibe; Bauman „a modern elszigetelődéséről”. Míg régen háborúk és katasztrófák kényszerítették az embereket az új rugalmas elfogadására, ma a permanens flexibilitás a modern kapitalizmusban „mindennapi gyakorlat”. Egy ilyen életbizonytalanság azonban sokakat irritál és millió áldozatot szed. Ahol korábban a protestáns munkaetika az emberi életnek egy tartást adott, ma hire és fire uralkodik (Senett). A végén ott áll majd egyre több vesztes, egyre kevesebb nyertessel szemben – egy folyamat, melyet a számítógép iszonyúan fölgyorsít. Hány ősi és hagyományos kézművesképesség, kérdi Senett, nem lesz a jövőben hasznosítva?

Amikor 2012-ben a berlini irodalmi fesztiválon Senett-tel erről vitáztunk, fölpanaszolta, amit a könyvében, Az új kapitalizmus kultúrájában is sérelmez: a kapitalizmus elvesztette lojalitását és felelősségét. Ha a valamikori kulturjószág, az „együttműködés” eltűnne, fölheccelt magányos harcosok maradnának, a legnagyobb létbizonytalanságban. Ellenvetettem, hogy fölfogását a veszélyeztetett és szétzúzott munkaidentitásról csak részben osztom. Mert a munka = identitás, a protestáns munkaetika fénykorában is csak igen ritkán fordult elő. Mi Lafargue koráról beszélünk, amikor a drasztikus kizsákmányolást, a félig éhezők állapotát, a gyerekmunkát kellett eltörölni. Amennyiben Senett diagnózisa az identitást adó, gondtalan és jobb munkavilág a múltban lehetséges lett volna, akkor is csak egy parányi időablak tartamáig lett volna érvényes, a XX. sz. második felében és nem a fiatalabb embertörténetben. Az „elismerés”, a „jutalmazás”, a „lojalitás” és a „biografikus biztonság” csak 1950 és 1990 között volt érvényben, akkor sem mindenki számára. És ez a történelmi időablak – itt egyezek Senett-tel – most bezárul. De ennek mért kell szükségszerűen egy katasztrófának lennie? Vagy épp nem ebben rejlik, legalábbis potenciálisan, a továbbfejlődés esélye? A bérmunka-identitás vesztesége csak akkor gyászolható alapvetően, ha, mint Senett, túlságosan romantikus szemmel nézzük az elmúlt munkavilágot. Ez egy mérgezett nosztalgia, ami No.-ban sok balost lebénít és az előre haladó gondolkodásban akadályoz. Senett látja a veszteséget, amit ez az „MP3-kapitalizmus” az életvilágnak okoz. Helyteleníti a fiatalság-őrületet és a hideg ideológiát, mikor az újat vizsgálat nélkül a régi helyébe teszik. Fölháborodik, hogy rátámadnak a tradícionálisra és a tapasztalatra, azok a tapasztalatlan geek-ek, akik a Silicon Valley-ben ötletelnek. Sajnálja a gyorsuláskultuszt, mivel az követhetetlenséggel jár. Amíg Senett kitart romantikus ideája mellett, miszerint a bérmunka alapvetően identitást ad, a marxista tradíció munkafogalmát magyarázza félre.

Hogy a kereső munka életbetöltő vagy identitást adó, sok tényezőtől függ: magától a ténykedéstől - szalagmunka aligha lehet valakinek életcél, a callcenter is ritkán – valamint a társadalom kultúrájától. A munka, úgy tűnik, akkor betöltő, ha én a munkám teljesen független ura vagyok, a legbizonytalanabb körülmények között is. (Nagyapám, ha elfáradt, ledőlt a diófa alá pihenni.RS18IX17). De itt is rákérdezünk: az ilyen munka mért legyen föltétlen kereső munka? Az első feltétel, a digitális korszak új világát egy emberalázó disztópiába süllyedni nem engedni, az anyagi alapjövedelemmel már megvalósulna. Nézzük ezt meg még egyszer pontosan. Egy humánus utópia megszabja, hogy az ember, ne egy homo mercatorius, egy kereskedő legyen, aki teljesítményét pénzre cseréli. Inkább a „munkát” tekinti sok ember igényének, azt, hogy tegyen valamit, ami életét betölti és értelmet ad. Ezért a „munkát”, mint szabad tevékenységet elválasztja a bér- és a keresőmunka fogalmától. Már az ókor, de az 1.+2. ipari forradalom óta gyakrabban költők és gondolkodók álmodnak arról, hogy az embert megszabadítsák a munka kényszerétől. A XXI. sz. technikai fejlettsége ezt az álmot nagyon sok ember számára megvalósíthatná, mert intelligens gépek egyre több és több munkát vesznek át. Az ember, mint saját élete szabad alakítója – ez a vízió áll a humánus digitális utópia központjában. (Mennyit is vehetnek át a gépek? Minél többet gépesítünk, annál több energia és levegő fogy. És élelem. Egy drasztikus fogyasztás-fogyasztás nélkül nem megy.RS18IX17).

Szabadon élni:

ALAPJÖVEDELEM ÉS EMBERKÉP

(Magyar dolgozók százezreinek adatai váltak szabad prédává, HVG 2018. jún.22; új foglalkozás: „adatvadász”,RS18IX28)

125

Berlin, kormányzati negyed, 2017 nyárutó. A Reichstag előtt a füvön migránsgyerekek futballoznak. Újságírók nyugágyakban lustiznak, a Spree-kanyarban hátizsákos turisták a kancellária hivatal árnyékában pihengetnek, kíváncsi gyalogosok a Bellevue kastély kertjében sétálgatnak. A nyugalom és a béke allegóriája: egy virágzó kor ideális képe, az olasz korai reneszánszból a jelenbe ide varázsolva. Egy freskó, derűs és bizakodó, mint Ambrogio Lorenzetti műve, az Egy jó uralkodás jelenetei (látható a Palazzo Publico-ban, Siena). A 2010-es évek végén No. még mindig a világ egyik leggazdagabb országainak egyike. Alacsony munkanélküliség, „szakemberhiány”. A sok turista, aki a nyugati világ legoldottabb metropoliszát látogatja meg, smartphon-jaival fotózgat. Szeretik a falusit, az álmatagot. Itt nem olyan, mint Londonban, Párizsban vagy New York-ban, vagy Ázsia fölajzott megacity-jeiben. A munkanélküliség meg 9%, jóval több, mint az országos átlag. Szinte azt lehetne gondolni, Berlinben dolgoznak a legkevesebben, minden olyan lazának tűnik. És mert aki itt kattintgat, nem igényel sem fotólaboránst, sem stúdiót; az Airbnb kiad neki egy szobát és ha önvezető autókat is hívhat, itt még kevesebben fognak dolgozni.

Akkor miből fognak az emberek Berlinben megélni? A közigazgatásban, a kórházakban ezrével szűnnek meg a munkahelyek. Biztosítók és bankok tömegesen bocsájtják el alkalmazottaikat. Ki vagy mi fogja őket elhelyezni? Ezen törik a fejüket köz- és privát kutatóintézetek, a világgazdasági fórumon forró téma, a CEO gyakori napirendje: hogyan készítsenek föl az elbocsátásokra? Csak a nagypolitikába, úgy tűnik, ebből semmi sem érkezett meg. „Teljes foglalkoztatás” - tűzte ki Merkel a célt 2025-ig (36). Ez Vilmos császár „lovas” mondataira emlékeztet. Még az NSzK-ban sem volt ettől nagyobb valóságtévesztés!

Davos-ban, a napilapok rovataiban, a nyugati világ think-tank-jaiban viszont ezzel ellentétes szcenáriumokkal foglalkoznak. Lehetséges lesz-e ennyi embert a munkában megtartani úgy, hogy ezek egyszerűen kevesebbet dolgozzanak? Lafargue, akit itt senki sem ismer, gyorsan ráismerne gondolataira, melyek a XXI. században sem veszítettek charme-jukból. Elvégre azt a kormányok megakadályozzák, hogy tömegeket zárjanak ki. A német fémipari munkáltatók és szindikátusok 2017 februárjában 27 órás munkahétben egyeztek meg – egy kedvező lépés, akkor is, ha nem a tömeg-munkanélküliség elkerülése volt a kitűzött cél. A kérdés ui. az, mely ágazatokra érvényes a Lafargue-féle modell? A közszolgálatban valószínűleg az óvónők, tanítók ezt megtehetik. Az igazgatóságoknál a munkaidő csökkentése csupán egy átmeneti intézkedés lenne, míg a legtöbbjükre később egyáltalán nem lesz szükség. Nyilván egy topmenedzsernél, külügyminiszternél, Bundesliga-profinál, projektigazgatónál vagy főorvosnál a félnapos munkaidő a jövőben sem jöhet számításba.

127

Tehát a nagyobb falat: mikor és hogyan jön el a „föltétel nélküli alapjövedelem”? Egy fix minimáljövedelem, mely elég az élethez? Ezen ideáért olyan különböző kedélyek lelkesednek, mint az egykori US-munkaminiszter Robert Reich, a ciprusi gazdasági Nobel-díjas Christopher Pissarides (London Scool of Economics), a mesterséges intelligencia-kutató Dileep George, a Silicon Valley nagybefektető Joe Schoendorf, Marc Andreessen és Tim Draper, a német vállalkozó Götz Werner és Chris Boos; a topmenedzser Joe Kaeser és Timotheus Höttges, valamint a volt görög pénzügyminiszter Yanis Varoufakis.

Ám a motiváció nem mindig ugyanaz. Silicon Valley számára világos, hogy a szegények adatai semmit sem érnek. (Legyünk szegények!RS18IX24). Kinek lehetne eladni, ha nekik a kínált árukra nincs pénzük? Az adatökonómiának nem érdeke a kollektív elszegényedés: ez üzleti modelljüket fenyegeti. Mások az öregszegénységtől tartanak, növekvő tiltakozásoktól, szociális zavargásoktól, polgárháborús viszonyoktól – ha milliók zuhannak le a szociális segély szintjére. És megint másik, mint Varoufakis, az alapjövedelmet az alapvető részvétel és újraelosztás eszközének látja, talán még egy rendszerváltás kulcsának is, amit már a francia szociálfilozófus, André Gorz is megelőlegezett.

Az alapjövedelem gondolatához ilyen különböző motívumok fűződnek, amióta Thomas Morus az Utopia-ban először leírta. Amikor Morus barátja, a spanyol humanista Juan Luis Vives az ötletet fölkarolta, a keresztény ember kötelességével érvelt, miszerint a legszegényebbeket nem szabad oltalom nélkül hagyni.

128

A fölvilágosodás harcosai, Montesquieu, James Harrington, Thomas Paine és Thomas Spence az ideát tovább fejlesztették, mint mindenkiről való állami gondoskodást, nem pénz, hanem földhöz való jog formájában. Az ipari forradalom kezdetekor számos francia és angol gondolkodó csatlakozott a koncepcióhoz, miszerint egy állami alapjövedelem mindenkinek jár. A közgazdász John Stuart Mill a garantált minimumban a szocializmus összes formájának legravaszabb kombinációját vélte látni. A XX. században egy pszichoanalitikus, Erich Fromm és egy polgárjogi harcos, Martin Luther King állt ki az alapjövedelemért.

Azt azért látni kell, mi volt ennek a követelésnek a szociális háttere. Amikor a jobb-konzervatív közgazdász Milton Friedmann a 60-as évek elején egy negatív jövedelmi adóról beszélt, mely a csekély-jövedelműeknek egy minimumot szavatolt, a tervezett összeg igen csak kicsinyre sikeredett. Ahogy az US-közgazdász James Tobin-nál is. Ha egy állam polgárainak nem garantál nyugat-európai szintű alapjövedelmet, az USÁ-ban a föltételek teljesen különböznek a jóléti EU-államokétól. Így a Silicon Valley-től származó alapjövedelem-elképzelések Nyugat-Európában nem lehetnek mérvadók.

Hogy a veszélyesen fogyó kereső munka korszakában az alapjövedelem egy új formája szükségeltetik, ebben gyorsan meg lehet egyezni. (Kivéve, ha a fenyegető problémát egyszerűen elvitatják).

129

A globalizálás és a digitalizálás munka- és életvilágunkat olyan alapvetően forgatják föl, hogy kényszerűen egy új társadalomhoz vezetnek. Csak az a kérdés, milyenhez? Egy olyan világhoz, ahol bár a produktivitás és a nyereségek emelkednek, a középosztály ebből semmit sem kap, ellenkezőleg: munkanélküli lesz és elszegényedik? Vagy ez út egy új társadalmi szerződéshez, mely a megváltozott körülményekhez alkalmazkodik, hogy a jót megőrizze, netán gyarapítsa is? Egy eddigi munka és teljesítménytársadalom világában, mely a szorgalom ideáját a kereső munkához köti, nem lesz semmilyen új társadalmi szerződés.

Ha No.-ban a föltétel nélküli alapjövedelmet, az FNA-t propagáljuk, először reflexszerűen megkapjuk a kérdést: És ki fogja ezt fizetni? A kérdés, ami annyira csípőből jön, hogy abban a pillanatban senki sem vitatja el jogosságát – eléggé érthetetlen. Miért ne lehetne az FNA pénzelhető? Végül is a leggazdagabb Németországban élünk, ami volt valaha. És a produktivitás a digitalizálással még egyszer ugrásszerűen megnövekszik. Szgépek és robotok nem fizetnek szociális hozzájárulást, nem vesznek föl nyugdíjat, sem szabadságpénzt vagy anyasági segélyt. Nem alszanak, hanem éjjel-nappal, fáradhatatlanul dolgoznak. Az FNA tehát föltétlen megfizethető – ám nem a régi megszokott módon, a munka megadóztatásával. Így minden kritika, mely az összes dolgozó adóemelésével riogat, alaptalan. Az FNA poénja: a kereső munka adói épp nem nőnek, sőt, az is lehetséges, hogy csökkennek. Amikor a DIE ZEIT-szerkesztő Kolja Rudzio ezt írja: „Minél több embert ment föl az alapjövedelem a sivár kereső munkától, annál inkább saját pénzelését ássa alá” (37), a döntő pontban téved.

130

A folyton kevesebbet keresők korában ugyan hogyan finanszírozzák a szociális államot? Ez a mostani rendszernél sem működik! Ez is összeomlik, ha adómentes szgépek és robotok műveletek millióit végzik el, melyeket korábban emberek csináltak. Furcsamód ez a balos politika-kutatónak, Christoph Butterwegge-nek sem szúrt szemet, amikor a fönnálló szociális rendszert a jövőben is fönn szeretné tartani, de az FNA-t me