A ZÖLD PÁRT TÖRTÉNETE I.

(Geschichte von Bündnis 90/Die Grünen)

A német Zöld Párt (Bündnis 90/Die Grünen) története két gyökerű. A Zöld Párt Nyugat Németországban és Nyugat Berlinben az 1970-es években a környezetvédő és az új szociális mozgalmak nyomán alapult 1980 január 13-án Karlsruhe-ban. Az NDK-ban polgárjogi csoportok egyesültek Bündnis 90 néven, melyek zömében az 1989-es békés forradalomhoz vezettek. Az NDK Zöld Pártja, mely a Zöld Ligával együtt, a keletnémet ökológia-mozgalmat testesítette meg, 1990 december 3-án egyesült a nyugatnémet zöldekkel.

1979 márciusában alapult egy választói csoport a „Zöldek Egyéb Politikai Egyesülése” („Sonstige Politische Vereinigung Die Grünen”) néven, amely az 1979-es Európa-választásokon 3,2%-ot ért el. Ebből a választói közösségből keletkezett az első zöld párt 1980 januárjában. Az első tartományi zöld szövetségek már 1979 végén alapultak meg.

1979 októberében először jutott tartományi parlamentebe, Brémában, egy zöld listás csoport (Bremer Grünen Liste), orzságos szinten először 1989-bern (Bundestagswahl) . Így lettek a zöldek 1950 óta az első sikeres országos új párt. 1985-1987 között ők adták az első zöld tartományi minisztert (Joschka Fischer) Hessen-ben.

A zöld pártalapítás és véglegesítés folyamatát heves belső pártharcok kísérték az ún. radikális „fundik” ill „ökoszocialisták” és a pragmatikus „reálók” között. A környezetvédelem aspektusa mellett a zöldek több másban is egyekeztek elkülönülni a többi történelmi párttól: rotációelv, mandátum és hivatal szétválasztása, nő-kvóta.

1990 nemcsak az NDK-események és az újraegyesítés miatt hozott fordulatot a párt történetében. A nyugatnémet zöldek, akik az újraegyesítést megkérdőjelezték és elvetették, az országos választásokon nem érték el a bejutási 5% küszöböt. Ezzel szemben a keletnémet Bündnis 90 bejutott a Bundestag-ba. 1990/91-ben több jelentős balos zöld elhagyta a pártot. A rá következő években a Bündnis 90 és a Zöld Párt egyesülésével a párt teljesen megújult és 1994-ben ismét bekerült a Bundestag-ba.

A Bundestag-választás után, 1998-ban a Bündnis 90/Die Grünen Schröder kabinettjében először lett kormánypárt. Ezt a piros-zöld koalíciót a választók 2002-ben megerősítették. A koszovói háborúben és Afganisztánban való német részvétel a pacifista pártot szakításpróbának tette ki. 2005-ben ismét ellenzéki párttá váltak.

Tartalom

1 Előtörténet és kezdeti csoportulások

1.1 Új szociális mozgalom és polgári környezetvédők

1.2 Első helyi választási szövetségek (1977)

1.3 Zöld és tarka listák a tartományi választásokon (1978)

1.4 Európa-választások, egy tartományi parlamentbe való bevonulás és pártalapítás előkészületek (1979)

2 Építkezés

2.1 Pártalapítás (1980)

2.2 Első országos választás /Bundestagswahl/ (1980)

2.3 Tartományi választások és parlamenten kívüli akciók (1980–1983)

3 Zöldek a Bundestag-ban

3.1 Első Bundestag-frakció (1983–1987)

3.2 Alternatív pártstruktúrák

3.3 Társadalompolitikai viták

3.4 Szárnyharcok1983–1989

3.5 Első tartományi piros-zöld koalíció (1985–1990)

3.6 Második Bundestag-frakció (1987–1990)

4 NDK-áttörés és újraegyesülés

4.1 Polgári mozgalom NDK-ban az első tartományi választásig (1989/1990)

4.2 A nyugati zöldeket meglepi az újraegyesülés

4.3 Bundestag-választás 1990: a nyugati zöldek kiesenek, a Bündnis 90 bekerül

5 A Bündnis 90 és a Zöld Párt egyesülése

5.1 A zöldek újjászervezése éa a balszárny kiválása (1990–1993)

5.2 A Bündnis 90 és a Zöld Párt fúziója (1993)

5.3 Választások és kormányzati részvétel 1990–1994

6 A Bundestag-ba való visszatérés

6.1 Bundestag- frakció1994–1998

6.2 Tartományi választások és kormányzati részvétel 1994–1998

6.3 A Fiatal Zöldek /Grünen Jugend/ és a Heinrich-Böll-Alapítvány alapítása (1994/1996)

6.3.1 Előtörténet (1988-ig)

6.3.2 GAJB /Zöld Alternatív Fiatalok Szövetsége/ és GRÜNE JUGEND /Fiatal Zöldek/

6.3.3 Heinrich-Böll-Alapítvány

7 Piros-zöld kormánykoalíció Berlinben

7.1 Első kormányzási ciklus (1998–2002)

7.1.1 Választási kampány és kormányalapítás

7.1.2 Koszovói háború, Bevetés Afganisztánban, háború Irakban (1999, 2001, 2002)

7.1.3 Zöld súlypontok a kormányzásban

7.1.4 A zöld kormányzás bírálata

7.1.5 Vereségsorozat a tartományi választásokon 1998–2002

7.1.6 Új alapprogram és belső pártszerkezet-változás

7.2 A piros-zöld koalíció második ciklusa (2002–2005)

7.2.1 Bundestag-választás 2002

7.2.2 Gazdasági és szociális politika

7.2.3 További konfliktusok 2002–2005

7.2.4 A zöldek képe a nyilvánosságban a második kormányzás alatt

7.2.5 Tartományi és Európa-választások 2002–2005

8 Új választás és ellenzékben a Bundestag-ban (2005 óta)

8.1 Első ciklus ellenzékben (2005–2009)

8.2 Második ciklus ellenzékben (2009–2013)

8.3 2013 után

9 Lásd még

10 Irodalom

11 Weblink

12 Egyes források

1 Előtörténet és kezdeti csoportulások

1.1 Új szociális mozgalom és polgári környezetvédők

Az anti-atomerő-mozgalom jelképe

A régi Nyugat-Németországban (NSzK) az 1970-es években, az 1960-as évek diákmozgalmai nyomán, sokféle színes szociális mozgalom kelt életre. A zöldek parlamentáris sikeréhez a „Marsch durch Institutionen” (Menetelés az intézményeken át) idéája is hozzásegített, amit már 1967-ben Rudi Dutschke követelt. Ezen új szociális mozgalmak zöme hagyományosan az új baloldalnál szökött szárba. A politikai aktivisták egy kisebbsége már az ún. K-csoportoknál szerveződött, mint a Kommunistische Bund (KB), a Kommunistische Bund Westdeutschland (KBW) és a Kommunistische Partei Deutschlands (KPD). (Ide próbáltak engem is beszervezni a a spartakisták!RS19V6). Számukra az ökológiai problémák a kapitalista termelési viszonyok közvetlen következménye voltak. A nemdogmatikus balosok anarchista szárnya, a Sponti-k, a K-csoportoktól elhatárolódva, ugyancsak befolyással voltak a zöldek fejlődésére. [1] Nem lebecsülendő a csalódott szociáldemokraták hatása sem, akik Helmut Schmidt kancellár védelmi és atompolitikája miatt hagyták ott az SPD-t.[1]

Egy ökológiai választási alternatíva kialakulásakor a balos szcéna az 1960-as évek polgári és konzervatív erőivel találkozott. Ezek a természetvédők főleg helyi polgári kezdeményezésekben erősödtek, az 1960-as évek végén. Az új baloldalt és a konzervatív környezetvédőket, főleg a háború után születetteket, egyesítette egy posztmateriális értékváltozás.[2] Különösen az ökológiai mozgalom tette kérdésessé a lineáris fejlődés fogalmát és elvi technika- és civilizációbírálatot folytatott.[3] A történelmi pártok miliőjével szemben az új szociális mozgalmak hordozócsoportjai kevésbé partikuláris érdekeik mentén szerveződtek, értékközösségük univerzális értékek alapjaira épült.[4] Ezzel a gazdasági növekedés és pénzügyi stabilitás klasszikus támájának politikája háttérbe szorult a környezetvédelem, életminőség, önmegvalósítás vagy egyenlőség új politikai területeivel szemben.[5] Ezzel a csírázó zöld párt politikai miliője csak föltételesen volt a régi jobb-bal sémájába besorolható.[6] Ám az új politikai mozgalmat zömében liberális, posztmateriális-ökologikus baloldal testesítette meg, mely a hagyományos, elosztási kérdésekre fókuszáló és erősebben ideologikus baloldaltól eltávolodott.[6]

1.2 Első helyi választási szövetségek (1977)

A francia önkormányzati választásokon 1977-ben, baloldali választási szövetségeknek sikerült előre törniük. Ez arra ösztönözte az újnémet csoportokat, hogy ők is mérettessék meg magukat politikai választásokon, mivel a parlamenten kívüli ellenállás az antiatom-démóknál a kemény rendőrségi föllépés miatt tovább már nem volt növelhető. Eközben a szigorúan parlamenten kívüli új baloldal és más kifejezetten szocialista csoportok is összetűzésbe kerültek a fősodorral.

Először csak helyi választási közösségek és szövetségek kötődtek. Az első jelölések1977 október 23-án történtek, Alsó-Szászország járási választásain. Ezekre a választásokra a kommunális újratagozódás miatt került sor.

A Landkreis Hildesheim választókerületben a Grüne Liste Umweltschutz (GLU), mely 1977 novemberében a fiatal Niedersachsen-i környezetpárttal egyesült, egy mandátumot szerzett a Kreistag-ban. Ez a zöld lista inkább konzervatívnak mondta magát és élesen elhatárolódott a balos antiatomosoktól. Tartományi szinten, a Landkreis Hameln-Pyrmont-ban, a „Wählergemeinschaft – Atomkraft Nein Danke“ („Választószövetség Atomerő köszönjük, nem”) lépett színre. Ez az atomerő elleni polgári kezdeményező bizottság, a „Bürgerinitiativen gegen Atomkraft Weserbergland“-ból nőtte ki magát, mely a tartományban fekvő Grohnde községbe tervezett atomerőmű ellen már 1977 március 19-én 20.000 tiltakozót hozott egy tüntetésre össze. 2,3%-kal sikerült egy helyet szereznie a járási gyűlésben.

Választási eredmények 1978/1979

                                                                       %      lista

Niedersachsen 4.6.1978                               3,9 % GLU

Hamburg 4.6.1978                                        3,5 % Bunte Liste

                                                                      1,0 % GLU

Hessen 8.10.1978                                         1,1 % GLH

                                                                      0,9 % GAZ

Berlin 18.3.1979                                            3,7 % AL

Schleswig-Holst. 29.4.1979                          2,4 % GLSH

Europawahl 10.6.1979                                  3,2 % SPV-Die Grünen

Bremen 7.10.1979                                         5,1 % BGL

1.3 Zöld és tarka listák a tartományi választásokon (1978)

1978-ban folytatódik a zöld választási részvétel fejlődése. Eközben belharcok folynak a balos „Bunte“ ill. az „Alternative Liste“ és az inkább konzervatív zöld és környezetlisták között. Rendszerességgel véleménykülönbségek lépnek föl, amikor K-csoport tagokat a közösségi munkába kellett bevonni.

A tartományi választáson, 1978 június 4-én, Niedersachsen-ban az induló Grüne Liste Umweltschutz (GLU) helyből 3,86 %-kal a 4. legerősebb párt lett. A hamburgi polgárságválasztáson a hamburgi GLU a KB-uralta „Bunte Liste – Wehrt euch“, „Tarka Lista – Védd magad” nevű formációval versenyzett, előző 1,1%-ot, utóbbi 3,5%-ot ért el.

A CDU Budestag-frakció néhai környezetfelelőse, Herbert Gruhl, környezeti kérdésekben áthidalhatatlan nézetkülönbségek miatt kilépett és más, főleg a Junge Union-politikusokkal megalapította a Grüne Aktion Zukunft (GAZ) nevű csoportot. Mivel Bundestag mandátumát megtartotta, tartják az első zöld Bundestag-képviselőnek.

Interjú Jutta Ditfurth-tal (1987)

1978 okt. 8-án, Hessen-ben a polgári Grüne Aktion Zukunft a hasonló Grüne Liste Hessen (GLH) formációval versenyzett. Ezt Jutta Ditfurth alapította, aki később Thomas Ebermann és Rainer Trampert mellett a Zöld Párt balos szárnya jelképes alakjává lett. A GAZ alapító Herbert Gruhl 0,9%-kal igen csak csalódott, pedig 6%-kal kívánta az FDP-t a sírba vinni.

A GLH is 1,1 százalékkal messze az 5%-os belépő küszöb alatt teljesített, noha vezéralakja, a néhai SPD-politikus Alexander Schubart, frankfurti magisztrátusigazgató volt. A frankfurti sponti-szcéna alakja, Daniel Cohn-Bendit a 7. listás helyet szerezte meg. Kampánybeszéde, amelyben hatalomra kerülésük esetén szabad hasisfogyasztást és a belügyminiszteri szék elfoglalását ígérte, az újságok címlapjaira került.

A lista 8. helyére a biobolt-tulajdonos és melegjogi aktivista Herbert Rusche (Offenbach), aki később zöld országgyűlési képviselő is lett.

A bajorországi tartományi választásokon, 1978 okt. 15-én, az Aktionsgemeinschaft Unabhängiger Deutscher (AUD), (Független Németek Akciócsoportja) a GAZ-cal és az átigazolt CSU-tagok által alapított „Grüne Liste Bayern“ (GLB) formációval lépett választási szövetségre és ők vették először föl a „Die Grünen“ nevet. Az eredetileg nemzeti-konzervatív AUD (Hessen-ben: „Aktion Umweltschutz und Demokratie“) az élet védelme téma mellett a környezetvédelemmel is elkezdett foglalkozni. Olyan VIP-személyiségeket nyert meg, mint a művész Joseph Beuys Düsseldorf-ból, aki már az 1976-os országos választásokon mint pártnélküli jelölt indult. A zöldek Bajorországban 1,8 százalékot értek el. Legjobban Freising-ben 4,8%-kal szerepeltek az első szavazatoknál, a másodvoksoknál 3,7%-kal.

1.4 Európa-választások, egy tartományi parlamentbe való bevonulás és pártalapítás előkészületek (1979)

Otto Schily und Petra Kelly egy sajtóértekezleten, az 1983-as országos választás után

Az Alternative Liste für Demokratie und Umweltschutz (AL) Ny-Berlinben, 1979 márc. 18-án, 3,7 %-kal 4 kerületbe 10 képviselőt küldhetett. Az AL 1978 okt. 5-én alakult. Az alapító gyűlésen kb. 3.500 személy vett részt. Az ügyvéd Otto Schily hiába próbált meg egy összeférhetetlenségi határozatot átvinni a maoista K-csoportokkal szemben. A Grüne Liste Schleswig-Holstein (GLSH) 1979 ápr. 29-én 2,4 százalékot ért el a tartományi választáson.

Megindult a fölkészülés az 1979 június 10.-i Európa-választásokra, ahol a a Bundesverband Bürgerinitiativen Umweltschutz (BBU), /a Környezetvédők Országos Szövetsége/, amelyben már 1972 óta polgári környezetvédők szerveződtek, javaslatára, márc. 17/18-án, választási szövetség alakult Frankfurtban. Itt – nem úgy, mint a Bundestag-nál – az Egyéb Politikai Csoportulásoknak nem volt föltétel a pártalapítás. Erre a „Sonstige Politische Vereinigung (SPV)-Die Grünen“-választási listára bekerültek: GLU-Niedersachsen, Grüne Liste Schleswig-Holstein, AUD, GAZ, Freie Internationale Universität, Aktion Dritter Weg (A3W) stb. Elnökségi tagok lettek: Herbert Gruhl (GAZ), August Haußleiter (AUD) és Helmut Neddermeyer (GLU). Csúcsjelölt Petra Kelly, aki ebben az évben lépett ki az SPD-ből. További jelöltek: Roland Vogt, Baldur Springmann, Joseph Beuys, Georg Otto, Eva Quistorp und Carl Amery; pótjelöltek: Herbert Gruhl, Milan Horáček, Dieter Burgmann és Wilhelm Knabe. Ezt a listát támogatták: Heinrich Böll, Helmut Gollwitzer és más prominensek.

Ez a lista, az SPV–Die Grünen, 900.000 szavazattal 3,2 százalékra jutott. Ez az eredmény jelentős erőeltolódást okozott a polgári és az alternatív tábor között és lökést adott további listák állítására az Északrajna-Vesztfália önkormányzati választásaira 1979 szept. 30.-án. Eredmények: Bielefeld (Bunte Liste 5,6 %), Münster (Grüne Alternative Liste 6,0 %), Leverkusen (5,0 %), Datteln (9,9 %) és Marl (Wählergemeinschaft Die Grünen 8,9 %). Ezzel megkezdődött a zöldek bevonulása a kommunális parlamentekbe. A Kölner Alternative (4%) 2 kerületbe is bejutott, 2 mandátummal. Ahaus-ban, egy atomtemető tervezett helyén, az antiatom választási szövetség 25,5 %-ot ért el.

Rudi Dutschke

1979 szept. 30-án Stuttgart/Sindelfingen-ben 700 ökológia aktivista találkozója vezetett az első tartományi zöld szövetség alapításához, Baden-Württemberg-ben.[7] A Bremer Grüne Liste (BGL) 1979 okt. 7-én 5,1 százalékkal elsőnek szerzett mandátumot egy tartományi parlamentben (Bremer Bürgerschaft). A BGL főleg ex-SPD-tagokból, Olaf Dinné társaiból állt. A vele szemben föllépő Alternative Liste 1,4 %-ot kapott. Előtte Rudi Dutschke egy gyűlésen a brémai városcsarnokban megkísérelte a szakadást megakadályozni a „Grüne“ és az „Alternative“ között – mindhiába.

1979 novemberében Offenbach-ban az SPV-Die Grüne tartott egy második országos találkozót. Határozat született a pártosodásról, 1980 januárjára időzítve, melyet azonban inkább átalakulásnak aposztrofáltak, hogy az Eu-választás előtt elnyert 4,5 M márkát pártépítésre fölhasználhassák anélkül, hogy a balos listákat is föl kellett volna venniük.[8] Mindazonáltal az alternatív listatagoknak megnyitották a lehetőséget 1979. dec. 20-ig az SPV-Die Grüne-be való belépésre. A tervezett pártalapításkor (Karlsruhe 1980) a zöldeket föl akarták venni, de kizárni a K-csoportokat. Baldur Springmann kizárólagossági kérvényét, miszerint párhuzamos tagság a K-csoportokban nem megengedhető, nem került elfogadásra. Ezután a taglétszám 2.800-ról 12.000-re növekedett.[9] Az országos szövetség alapítása előtt, Nordrhein-Westfalen-ban (Bonn/Hersel) 1979. dec. 16-án tartományi SPV-Die Grüne is alakult.[10]

2 Építkezés

2.1 Pártalapítás (1980)

A német Zöld Párt („Die Grünen) 1980 január 12/13-án alapult Karlsruhe-ban. Az utolsó pillanatig a kommunista szervezetek körüli vita fenyegette a pártalapítást. A kettős párttagság engedélyezése végleg lekerült a napirendről. Az NDK-menekült Rudolf Bahro és társai kisebbségbe kerültek. Bahro rögtön ki is lépett a pártból. A hamburgi Bunte Liste (Henning Venske) részvétele szintén vitatott volt. A pártprogramot és az elnökség megválasztását elnapolták. Az SPV-Grünen elnökségét hivatalában az országos gyűlésig megerősítették, ennek Eu-választási programja szolgált munka-alapul.

1980 márc. 22/23-án Saarbrücken-ben megtartott országos nagy-gyűlés megválasztotta az elnökséget: August Haußleiter, Petra Kelly und Norbert Mann pártszóvivők lettek, Rolf Stolz jegyzőkönyvvezető és Grete Thomas pénztáros. Megszavaztak egy alapprogramot, amely minden fontos pontjában a bal alternatív oldal érvényesítette nézeteit, a polgári-ökologikus szárnnyal szemben.

Így az első zöld pártprogram pontjai lettek:

• Minden atomerőmű leállítása

• Egyoldali leszerelés

• A katonai tömbök (NATO, Varsói Szerződés) föloszlatása

• 35 órás munkahét teljes bérkiegyenlítéssel

• A 218-as paragrafus eltörlése (abortusz-tilalom)

Ezt e programot a konzervatív oldal, Herbert Gruhl és tárasai vereségként könyvelték el. Az új párt önmagát, mint a korábbi SPV-Die Grünen Eu-választási programjában, „ökologikus, szociális, bázis-demokratikus és erőszakmentes” pártként mutatta be.[11] Ez egy „anti-párt-párt“ (Petra Kelly).[12] Inkább mozgalomnak mondták magukat, a pártalapítás csak mint parlamentáris második támaszként szolgált. Vitatott volt, hogy a parlamentáris jelenlét csupán ennek a mozgalomnak a színtere legyen, vagy tényleg kormányzati hatalomra törekedjenek. A következő éveket a

„fundik“ és a „reálók“ közötti belső vetélkedés töltötte ki.

A következő országos gyűlésen (Dortmund, 1980 júni. 21/22) August Haußleiter-t, az 1950-es években tett nacionalista kijelentései miatt éles támadás érte.[13] Az új pártra való tekintettel, mint szóvivő, visszalépésre kényszerült.[14] A pénztárost, Grete Thomas-t szintén leváltották, miután őt egy párttársa detektívvel figyeltette és az a gyanú érte, hogy az alkotmányvédő hivatal beépített ügynöke. Haußleiter helyébe Dieter Burgmann ( a bajor AUD-elnök) került, miután a vetélytársak, Herbert Gruhl és Otto Schily visszaléptek. További elnökségi tagok lettek: Helmut Lippelt, Halo Saibold, Christiane Schnappertz, Ursula Alverdes és Erich Knapp. Jan Kuhnert veszített Bettina Hoeltje-vel szemben. Eva Reichelt lett az új pénztáros.

Ezzel a teljes országos vezetőség megválasztásával a pártalapító folyamat lezárult.

A dortmundi vereség után Herbert Gruhl és Baldur Springmann konzervatív szárnya kilépett a pártból. Gruhl kilépését egy NDR interjúban a bázis-demokrácia és a rotációelv képtelenségével indokolta. München-ben megalapította a konzervatív Ökologisch-Demokratische Partei (ÖDP) nevű pártot, ez azonban a kommunális szinten felül jelentéktelen maradt.

Az 1980-as pártgyűlések után rövidéletű csoportok alakultak: Basisdemokratische undogmatische Sozialist/inn/en in den Grünen (BUS). Ezeket Kuhnert, Ditfurth, Eckhard Stratmann-Mertens és társai szervezték. A BUS ökologikus-bázisdemokratikus ellensúlyként lépett föl a Kommunista Szövetségből kinőtt Z-csoporttal szemben, melynek más párt-, demokrácia- és ökológia fölfogása volt. A Z-csoport sikeresen beemelte Bettina Hoeltje-t az elnökségbe. A BUS-ban egészen1990-ig belső harcok folytak az ökoszocialisták, a radikálökologisták és az ökoliberalisták között.[15] Végül az ökoszocialisták kerültek fölénybe, úgy a pártprogramban, mint az elnökségben is és 1990-ig, kilépésükig uralták a pártot.

2.2 Az első Bundestag-választás (1980)

1980 okt. 5-én indultak először a zöldek országos választáson, ám a másodszavazatokkal, 1,5%-kal messze a belépési 5% alatt maradtak. Sok zöld támogató az SPD Helmut Schmidt-et választotta, mint „kisebb bajt”, a CSU Franz Josef Strauß kancellárrá választását megakadályozandó.

Tartományi választások és parlamenten kívüli akciók (1980–1983)

A pártalapítás után 2 hónappal 5,3%-kal a zöldek bejutottak a Landtag-ba Baden-Württemberg-ben, ahol csak a második választás után kaphattak frakciót, mivel több mandátumot nyertek az FDP-nél. A zöld listák Saarland-ban és Nordrhein-Westfalen-ban azonban vereséget szenvedtek. A kiábrándító 1980-as országos választás után ismét szerencsével jártak:

Berlin, Niedersachsen, Hamburg, Hessen és az ismételt Hamburg 5% fölött hozott nekik, csak Bajorországban maradtak kissé ez alatt.

2.3 A békemozgalom jelképe

A zöld pártalapítás a német békemozgalom csúcspontjával esett egybe. 1979 decemberében a Bundestag megszavazta a NATO-kettőshatározatát. A békemozgalom 1983-ra 300.000 - 500.000 aktivistát számolt, 4.000 egyes csoporttal.[16] A béketüntetések egyre csak nőttek. 1981 okt. 10-én 300.000 ember tüntetett, 1982 júni. 10-én, Ronald Reagan látogatásakor 500 ezren.(Volt szerencsém köztük lenni!RS19V8). 1983 okt. 22-én ismét egy fél millió ember gyűlt össze Bonn-ban, a Hofgartenwiesen területein, hogy az újrafegyverkezés ellen tüntessen.[17] Ugyanezen a napon országosan kb. 1,3 millióan demonstráltak, 200.000 képezett élőláncot Stuttgart és Neu-Ulm között. Ezekben az években a rendszeres húsvéti tüntetések (Sternmarsch) szintén százezreket mozgattak meg.

1982 szept. 11-én „Művészek a békéért” rendezvényén a Bochum-i Ruhrstadion-ban 200.000 résztvevő volt. Amikor a Bundestag am 1983 nov. 22-én amerikai középtávú rakéták fölállítását tűzte napirendre, ismét forró ősz következett, óriási tömegtüntetésekkel. Ám a fegyverkezést a parlamentben minden régi párt támogatta. Így a Bundestag döntése vereséghez vezetett, ezután a békemozgalom gyorsan kialudt.

1981 novemberében Frankfurtban megkezdődött az új repülőtéri Startbahn West építése. Szélsőséges militáns csoportok erőszakos összetűzéseket provokáltak a rendőrökkel. Ezek az atomellenes tüntetéseknél Brockdorf-ban megismétlődtek, ahogy a tervezett atom-újraföldolgozó építésénél is, Wackersdorf-ban. Az erőszakos föllépések sokat ártottak a környezetvédő mozgalomnak és a lakossági csoportok támogatása nagymértékben lecsökkent.

A Zöldek ill. a Bündnis 90/Die Grünen a Bundestag-ban

Bundestagswahl 1980 1,5 %

Bundestagswahl 1983 5,6 %

Bundestagswahl 1987 8,3 %

Bundestagswahl 1990 Zöldek 4,8 %

                                    Bündnis90 6,0 %

Bundestagswahl 1994 7,3 %

Bundestagswahl 1998 6,7 %

Bundestagswahl 2002 8,6 %

Bundestagswahl 2005 8,1 %

Bundestagswahl 2009 10,7 %

Bundestagswahl 2013 8,4 %

Bundestagswahl 2017 8,9 %

3 Zöldek a Bundestag-ban

3.1 Első Bundestag-frakció (1983–1987)

1983 szept. 17-én a szocialista-liberális koalíció fölbomlott.

A béke- és környezetvédő mozgalmak időközben tömegmozgalmakká váltak és jelentős szavazatnövekedést hoztak a zöldeknek az előrehozott Bundestag-választásnál, 1983. márc. 3-án. Más vetélkedő környezetpártok nem játszottak szerepet. Az ÖDP Bajorországban csupán 11 000 voksot kapott.

A zöldek másodszavazatokkal, 5,6%-kal, 28 mandátumot nyertek a Bundestag-ban. Ezzel az 1950-es évek óta először sikerült egy új pártnak a szövetségi parlamentbe való bejutás. 1961 óta most lett első ízben ismét 4 frakció. A Hessen-zöldek ügyvivője, Herbert Rusche, volt az első országos képviselő, aki nyilvánosan vállalta, hogy meleg.

1983-ban Petra Kelly, Otto Schily, Antje Vollmer, Gert Bastian, Dirk Schneider, Gustine Johannsen és Lukas Beckmann ellátogatott az NDK-ba. Ekkor egy személyes békeszerződést írtak alá, amellyel mindkét fél kötelezte magát, hogy hazájában támogatja az egyoldali leszerelést. Petra Kelly „Schwerter zu Pflugscharen” (Kardokat ekékké) föliratú pulóvert viselt és megkérdezte Erich Honecker-től, mért tiltja be az NDK-ban azt, amit az NSzK-ban követel.[18]

3.2 Alternatív pártstruktúrák

Mint „anti-párt-párt”,[12] és a „szokványos pártok alapvető alternatívája”[19] jelszavú zöldek természetesen tartották magukat a párttörvényhez. Ám olyan pártstruktúrával kísérleteztek, amely meg kellett volna egy hivatásos polit-funkci-kaszt kialakulását akadályoznia, amelyet a zöldek a többi pártoknál kritizáltak. Mint mozgalompárt, nem kellett volna, hogy többek legyenek, mint egy parlamentáris támasz-bot, míg a fő támasz továbbra is a parlamenten kívüli ellenzék kellett volna, hogy maradjon.[20]

A zöldek bírálták az új baloldal latens antiparlamentarizmusát, ahogy a képviseleti demokráciát is. Az általuk favorizált bázisdemokrácia az 1980-as években nemcsak össztársadalmi követelés volt, hanem ezt a gyakorlatban is be akarták vezetni. Ezért a politikai képviselők folytonosan a decentráltan szervezett pártbázishoz tértek vissza, hogy általuk ellenőriztessenek és azok akaratát érvényesítsék. Így a pártbázis a képviselőknek csupán egy imperatív mandátumot adott. Ez a valóságban azonban – amellett, hogy az alkotmányjognak is ellentmondott – kezdettől fogva nem volt betartható.[21] Eleinte minden ülés, beleértve a Bundestagfrakcióét is, nyilvános volt, döntések konszenzussal születhettek. Mindkét elv tarthatatlannak bizonyult, egyrészt a zöldek vitakultúrája, másrészt heterogenitásuk miatt.[22] („Vitakultúra?” Iszonyodtam, ahogy nyírták egymást, mint a répát!RS19V9). Hogy a hivatalhalmozást és a hatalomkoncentrációt elkerüljék, sokáig a hivatalt és a mandátumot szétválasztották. Ezen csak 2003 után lazítottak. Egy pártelnök helyett egyenrangú pártszóvivők voltak. Konzekvensen a zöldek sokáig nem folytattak személyes választási kampányokat.

Hogy megakadályozzák egy politikai osztály bürokratikus kérgesedését, kezdetben minden párthivatalt társadalmi munkában kellett vezetni. Ez oda vezetett, hogy a frakciókban professzionálisan dolgozó fizetetlen politikusok fizetett munkatársakkal fizetetlen, alig fölszerelt, a parlamenti munkába kevéssé bekötött pártelnökséggel álltak szembe. Mivel ez a koncepció tarthatatlannak bizonyult, 1987-től a szövetségi elnökségi tagok javadalmazást kérhettek.[23] Így is még 1988-ban is 24 pártalkalmazott 200 frakciómunkatárssal állt szemben, így a pártelnökségek hírhedten a frakciók árnyékában álltak.[24]

A parlamentáris professzionális elit kialakulása ellen pl. kötelező volt az üléspénzek nagy részét a párt öko-alapítványának átutalni és eleinte csak az egy szakérőnek járó fizetést volt szabad megtartani. Ez 1950 DM volt, plusz 500 DM az eltartott személyeknek.[25] Mindmáig a mandátumok pénzelése a zöldeknél minden más pártnál fontosabb szerepet játszik. Ez az országos párt összköltségvetésének 20%-a volt, 2003-2010 között, Niedersachsen-ban még 2016-ban is.[26]

Egy olyan szervezési különlegesség sem kavart akkora vihart, párton belül és kívül is a zöldeknél, mint a néhány évig gyakorolt rotációelv. A képviselők egy 1983-as országos határozat szerint kötelesek voltak mandátumukat már a ciklus felénél egy fölzárkozónak átengedni, aki a választott képviselővel már egy irodaközösségben együtt dolgozott. Ezzel már az első ciklusban, a Bundestag-ba való bejutás után, problémák jelentkeztek. Petra Kelly und Gert Bastian megtagadták a rotálást, mások kelletlenül engedték át helyüket egy vélt vagy valódi második képviselői gárdának. A csúcs-pártvezetőségbe bevezetett rotációelv ugyanígy gondot okozott. Ezért már 1986-ban a 2 éves rotációt 4 évesre bővítették.[27] A következő ciklusokban már csak a hamburgi és a berlini képviselők rotáltak.[22]

Leghosszabb életű volt a nő-kvóta, amit minden hivatalnál és választási listánál vezettek be. Ezzel akarták elérni a nők egyenrangú részvételét a politikában.[28] Nagy föltűnést keltett az 1984 ápr. 3-án megválasztott Bundestag-frakcióelnökség. Csupa nőkből állt: Annemarie Borgmann, Waltraud Schoppe, Antje Vollmer, Christa Nickels, Heidemarie Dann és Erika Hickel. A 10. legiszlatúra-periódusban a nő: férfi arány 18:10 volt (28 Btag-képviselőnél). Az összes későbbi zöld frakcióban mindig több nő kapott helyet, mint férfi.

Így a zöldek a több pártonbelüli kísérletet gyorsan ejtették vagy erősen relativizálták. Hamar megmutatkozott, hogy a hivatásos politikaelit bázisdemokráciára való cserélése különböző áramlatok informális eliteit kedvezményezte, melyek a belső párellenőrzések alól kicsúszhattak.[29] Ehhez jött, hogy a szándékos amatőrszerű, pártstruktúra által, így, egy nem tervezett, különösen aktív munkatársak rétege alakult ki. Ezek idővel és anyagi függetlenséggel bőven rendelkeztek. Ilyenek voltak a közhivatalok tisztviselői, egyetemisták és munkanélküli diplomások. (Mint szerény személyem,RS19V9)

3.3 Társadalompolitikai viták

A zöldek sikere heves társadalompolitikai vitákat keltett, mert a lecövekelt társadalmi erők a zöldek törekvéseit a fönnálló rendszer fenyegetésének és megtámadásának érezték. A zöldeknek ezért védekezniük kellett a vád miatt, hogy Németország-ellenesek és rendszerkritikusak. Rovásukra írták, hogy a rendszer erőszakmonopóliumát ki akarják kezdeni és közel állnak az 1970-es évek terrorista Rote Armee Fraktion-jához.

A zöld Otto Schily és Christian Ströbele szemére vetették, hogy az 1970-es évek terrorista pereiben a terroristák védőügyvédei voltak. Ezek a politikai támadások még 2003-ben is folytatódtak, mikor Joschka Fischer múltját kaparták elő, amikor ő erőszakos utcai harcos volt Frankfurtban.

Az 1985-ös tartományi választásokon Nordrhein-Westfalen-ban címlapra került az ún. „gyerekszex-botrány”. A tartományi zöld szövetség egyik munkacsoportja követelte, hogy töröljék el a szexuális büntetőjog § 176 StGB-törvénycikkelyét. Ezt a követelést 76:53 szavazattal el is fogadták és ennek első változata be is került a zöldek választási programjába.

3.4 Szárnyharcok 1983–1989

A polgári erők kivonulása után, 1980/81-től a pártot az ökoszocialisták uralták. A szélre szorított polgári vonulat mellett 1983-ban, különösen Baden-Württemberg-ben erősödött meg az ún. ökoliberalisták csoportja, akiket antropozófikus és humanista nézetek jellemeztek. Bár a vak haladáshitet elvetették, mégis az NszK gazdaságát reformálhatónak tartották, üdvözölték a parlamentáris rendszert és a legkevesebb állami beavatkozást akarták.[30] Már az 1980-as években koalíciós készséget mutattak a CDU-val szemben.[31] Legfontosabb szószólói voltak: Wolf-Dieter Hasenclever és Winfried Kretschmann.

Még hevesebbé váltak az összecsapások a piros-zöld koalíció idejében (Hessen, 1983). Az NSzK rendszerének bírálata és a zöld kormányzati részvétel került terítékre. A jobb-bal sémán kívül az ún. „fundik” (fundamentalisták) radikális rendszerkritikát képviseltek és elvetettek minden kompromisszumot a polgári pártokkal, ahogy a kormányzati részvételt is. Radikálökologisták követelték a rendszer meghaladását de-indusztralizáció útján. Két esemény erősítette őket:

• A csernobili atomkatasztrófa 1986 ápr. 26-án és

• a piros-zöld koalíció szétrobbanása 1987 februárjában.

A fundik így a háromtagú szövetségi elnökségben túlsúlyt szereztek.

Ezzel szemben a Bundestag- és a legtöbb Landtag-frakcióban domináló reálók (reálpolitikusok) egyre inkább megegyezésekre és koalíciókra törekedtek a nagy pártokkal, hogy a zöld politikát legalább apránként érvényesítsék. Főbb reálók voltak Joschka Fischer és Hubert Kleinert, míg Jutta Ditfurth a fundik oldalán harcolt. A két szárny kb. egyenlő erős volt és egymás kölcsönös lebénításával, sőt, pártszakadással fenyegették, mikor a szak-kérdések egyre inkább hatalmi kérdésekké váltak. A leghathatósabb közvetítő szerep a két egymással viaskodó áramlatnál a Bundestag 5%-os bejutási küszöbe volt, mivel egyik fél sem érezte magát ahhoz elég erősnek, hogy ezt a gátat megugorja.[32]

1988-ban egy „Grüner Aufbruch“ (Zöld Fölkelés”) nevű csoport, Antje Vollmer, Ralf Fücks és Christa Nickels zöldekkel megkísérelte a médiát uraló szányharc-képet megszelídíteni, közvetíteni és egy közös zöld politikát képviselni. Egy perspektíva-kongresszuson, ahol különböző zöld áramlatok eltérő elképzeléseit akarták egy kompromisszumba fésülni, megalakult egy „Linkes Forum“ Ludger Volmer, Jürgen Reents és Eckart Stratmann közreműködésével, egy további belső pártpolitika céljából.[33] Ez tartalmilag zömében az ökoszocialistákkal egyezett, mivel a kapitalista rendszert végül is egy ökologikus gazdasággal összeférhetetlennek tartották. Emellett azonban stratégiailag támogatták a reálók kormányzati részvételét. 1988 decemberében a Grüne Aufbruch a reálókkal szövetségre lépett. Így 1989 januárjában az ökoszocialista Thomas Ebermann-t megválasztották a Bundestag-frakció egyik szóvivőjének, a reáló Otto Schily ellenében.[34]

1989 novemberében Schily, megunva az örökös huzakodást, a vádakat hataloméhsége és hivatásos politikussága miatt, levonta a konzekvenciát és átigazolt az SPD-hez.