A NYAMBIKVARÁK ÉS AZ ÍRÁS – MI ÉS A DIGITALIZÁLÁS
„Az írás a nyambikvaráknál is megjelent. Nem arra kellett nekik, hogy megismerjenek, megjegyezzenek vagy megértsenek valamit, hanem hogy mások kárára növeljék az egyén – vagy egy tevékenység – dicsfényét és tekintélyét.
Furcsa dolog az írás. Az emberiség történetének egyik legtalálékonyabb szakasza az újabb kőkorszak: ekkor kezdődik a földművelés, az állatok megszelídítése és sok más eljárás, pedig még akkor ismeretlen volt az írás. Az egyiptomiak vagy a sumérok építészete nem állt magasabban egyes amerikaiak alkotásainál, akik felfedezésük idején még nem ismerték az írást. Egy görög vagy egy római állampolgár és egy XVIII. századi európai polgár életmódja közt nem volt nagy különbség. Nyugat történelmi civilizációi az írás ismeretében is sokáig pangtak. Egyiptomtól Kínáig az írás mintha már akkor kedvezne az emberek kizsákmányolásának, mielőtt még szellemi világosságot gyújtana. Ez a kizsákmányolás dolgozók ezreinek tömörítését tette lehetővé, hogy aztán elcsigázó munkára kényszerítse őket.” (Szomorú trópusok, C. Lévi-Strauss).
„Az angolok megtanultak írni és mire mentek vele?” (Bennszülött törzsfőnök)
-Hát kirabolták a fél világot!
Írom ezt a XXI. században (de nem is én, hanem a gép), egy olyan parányi nyelven, amin naponta 30 (harminc) eldobható ipari könyvet gyártanak (14 000 könyv/Mo.)
Az értelmiségi munka megvetendő. (A sasadi tsz levele a Pestiekhez, 121 kézzel írt levél, RS 2008. A kormány elrendelte, hogy mindenki egy kis dobozzal járkáljon és kövesse az azon megjelenő utasításokat, OPeBaSzö – Országos Pech és Balek Szövetség).
„A sötét szavannán tábortüzek csillognak. A tűz körül, pálmákból és ágakból álló, sebtiben földre szúrt védőfal mögött, a szegényes holmikkal megtöltött kosarak mellett, amelyek egész földi vagyonukat alkotják, körös-körül, a puszta földön hálnak, ellenséges és egyszersmind riadt hordáktól rettegnek, s a szorosan összefonódó házastársak egymás támaszának és egyetlen segítőjének érzik magukat a mindennapi gondok és a nyambikvara lelket időnként elárasztó mélabú közepette. De ezt a nyomorúságot suttogás és nevetgélés élénkíti. Mindegyikükből valami határtalan kedvességet, mély gondtalanságot és valami jámbor és bájos állati elégedettséget érez ki az ember, és ezeknek a különféle érzéseknek a csokra olyan, mint az emberi gyöngédség legmeghatóbb és legigazibb kifejezése.” (C. Lévi-Strauss, 1939)
