FÖLSZABADÍTANI A MUNKÁT Lisa Herzog: Könyvet írni munka?
Csak humánus munka ad demokráciát
Lisa Herzog (35) filozófus professzor (TU Uni München, Uni Groningen), témája a piac és a gazdaság-etika. Ez „munka”? Kérdi magától is „Die Rettung der Arbeit”, (A munka megmentése) c. könyvében.
Egy képzelt párbeszédben a szélsőjobbos AfD-s az akadémiai tevékenységet „úri huncutságnak”, a kedvezményezettek pénzszerzésének tartja. Herzog: Ha tudná, milyen keveset hoz heti 5x8 óra kemény íróasztal-munka! És fordítva: olyan tevékenység, mely társadalmilag szükséges és amelyhez viszonyunk tiszta funkcionális, mennyire értelmet adó és eltöltő? („Az értelmiségi munka megvetendő. Könyvet írni bűn.” L.: A sasadi tsz levele a Pestiekhez, 2008; azt hisszük, ésszel minden megoldható. Ismét furcsa találkozás: AfD-s volnék?RS19XI5).
Munka és fizetség – e körül kering Herzog. Ha mindenki megkapná, amiért megszolgált és ami jár neki, itt lenne a szociális igazságosság. Hogy egy társadalom mennyire igazságos, az munkavilágán olvasható le, valamint az azokhoz való bánásmódon, akik állítólag már nem hasznosíthatók. Politikai fölhívása: A gazdaság és a politika hatalomviszonyát fölül kell vizsgálni. A digitalizálás, a foglalkozások és a munkahelyek eltűnése félelmet kelt és a populisták karjaiba hajt. A liberális demokrácia túlélése attól függ, mit szegez a kapitalizmus ellen.
De mért kéne a munkát egyáltalán megmenteni? A modern utópia nem abból kellene, hogy álljon, hogy a munkát fölöslegessé tegye és az embert megszabadítsa a munka kényszerétől? Ahogy ezt Marx megálmodta: „ Ma ezt, holnap ezt tenni, reggel vadászni, délelőtt halászni, este állatokat ellátni, evés után kritizálni, ahogy kedvünk tartja, anélkül, hogy vadászok, halászok, pásztorok vagy kritikusok lennénk.” Herzog a sok vízióval szembesülve azt kérdi, vajon a munka teljes kivétele a társadalom minden tagja számára realisztikus lenne-e? Ezért nem kellene a munkának valamilyen alakított véget adni, hanem azon gondolkodni, hogyan szervezhetnénk meg másképp ezt a még mindig bérmunka alakú tevékenységet. Nem a munkától kell megszabadulnunk, hanem a munkát kell fölszabadítanunk!
A bibliai „orczád verítékében”-től Arisztotelészig azt olvashatjuk, hogy a munka az ember természetéhez, önmegvalósításához tartozik. Embernek lenni annyit tesz, az anyagi világot alakítani és ezáltal önmagunkat is. Tehát a munka az értelemkeresés egy fontos forrása. Az emberi munka egy szociális dolog. Mivel az ember szociális és politikai lény, másokkal együtt és másokért is dolgozik. A munkamegosztást nemcsak a kapitalizmus külső kényszere hozza létre, mint Marx gondolta. A munka összekapcsol bennünket, szociális terekbe állít, amelyek nélkül sokszorta szegényebbek lennénk. A munka világa a diverzitás és a közösségiség megtapasztalása. Ez a sokrétűség az egyént gazdagítja és ez a társadalom elengedhetetlen szociális gittje. Ennek a digitális jövőben is így kell maradnia.
Hogy a munka szocialitása integráló, tulajdonképpen magától értetődőnek kellene lennie – ez azonban gyakran elfelejtődik. Ha a modern munka természeténél fogva megosztott, boldogító és gazdagító lehet, az ilyen munkamegosztásos rendszereken tovább kell dolgozni – kivéve, ha ezek az embernek kényszert, megalázást vagy kizsákmányolást jelentenek úgy, hogy a munka mindmáig büntetésnek számít. Tehát az utópia nem a munka végét kell, hogy elhozza, hanem a humanizálását. Ehhez adhat esélyt a digitalizáció? Nem föltétlen úgy néz ki. Ígéret, hogy mindnyájan „kreatív” influenszerek leszünk, miután a robotok és az algoritmusok a butító rutint és az elidegenített munkát leveszik a vállunkról. Azok a gazdasági modellek, melyek a munkát csak árunak, egy jövedelemszerző eszköznek tekintik, elhibázottak. A munka még a szupermarket pénztárosnőinek is több mint pénzkereső eszköz. Nem mondanának le munkájukról akkor sem, ha más módon juthatnának pénzhez (Isabelle Ferreras). A munka által biztosított autonómia-nyereséget inkább jobban értékelik. Nem magát a munkát találják terhelőnek, hanem konkrét feltételeit, a beleszólás lehetőségének hiányát, a szigorú főnök önkényét. (Jöjjön a jugoszláv „samoupravljanje”, önigazgatás? RS19XI6) Ha pedig a munka szervezése közös világunk része, akkor az egyén méltóságát és jogait, valamint a társadalmi jólétet, mint egészet kell kezelnünk.
Ez általánosságban banálisnak és ártalmatlannak tűnik. Valójában azonban azt jelenti, hogy a demokrácia nem kapitulálhat a gazdaság előtt. A kapitalista gazdaság, az egyenlőtlenség birodalma és a politikai demokrácia közötti ellentéteket újból és újból le kell gyűrni, nehogy erőszakba csapjanak át.
Herzog a „workplace republicanism”-ra utal, mely az együttműködés és az ellenőrzés jogai biztosítását jelenti, amit a vállalatok az egyéneknek is meg kell, hogy adják. A participáció, reprezentáció, felelősség és ellenőrzés a demokrácia alappillérei, a gazdasági életben is alkalmazásra kell, hogy kerüljenek, még erősebben, mint ahogy azt ma az üzemi tanácsok (Betriebsrat) vagy az egyenjogúsági biztos (Gleichstellungsbeauftragte) garantálja. Ez a változás a munkába is mélyen bele kell, hogy hatoljon.
Herzog a szociális piacgazdaság megújítására és megerősítésére törekszik – a digitalizálás korában. A jószág, amit a végén elosztanak, legyen inkább elismerés, mint pénz. De e kettő gyorsan nem választható el. A méltóságért kiáltani édeskevés, míg hatalom- és a jövedelemegyenlőtlenség egyre csak nő. A szociális igazságosság olyan absztrakt érték, amely osztályhatárokon át konszenzust élvez, legalábbis addig, míg konkrétummá nem válik, mint pl. az adóemeléseknél. Akkor az egyetértésnek fuccs. Ám minden társadalom szociális összetartozásának alapjaihoz mindig valamilyen szolidaritás is kell. A legvégén nem kerülhető el a központi kérdés, mennyi egyenlőtlenséget is bír el egy társadalom, mielőtt a társadalmi szerződés fölbomlana. Vagy csak erőszakkal, az erőszaktól való félelemmel lehet betartatni.
Hatalmi kérdések sohasem dőlnek el harc nélkül. Ám Herzog előtt egy olyan munkavilág lebeg, ahol egyenjogú emberek találkoznak és egymás hozzájárulásait becsülni tudják. Egy munkamegosztásos, de igazságtalan társadalom saját alapjait rombolja, gyengíti a munkamegosztásban való részvételi hajlandóságot, a szerződések betartását, továbbá alkalmat ad opportunista magatartásra mások kárára.
A „Verdienst” (kereset, érdem) a németben ambivalens fogalom: Egyrészt a munka pénzbeli fogalmát jelenti, másrészt a teljesítmény nem anyagi minőségét, melyet erkölcsileg ítélnek meg. Ilyen értelemben a teljesítő elitek kinövekedését és fölemelkedését igazolja. A tehetségek arisztokráciája ily módon önmagát örökösen legitimizálja, mivel privilégiumait megérdemeltnek tekinti.
Ám kubikosok nélkül elitek sincsenek. A megosztott munka rendszere komplex, mindenki mindenkivel össze van kötve, a pizzaszállító az IT-programozóval, így az önfelelősség gyakran elvész. (A munkamegosztás abszurd. Minden negyedik a téves diagnózisba hal bele /HorváthÁ. 2007/, mert az orvos túl specialista.RS19XI7) A szerencse, a véletlen és a külső körülmények aztán még ahhoz is hozzá játszanak, hogy az egyén helye nem pusztán megszolgálás kérdése.
Ezek után hogyan mérhetnénk objektívan, mennyi egyenlőtlenség igazságos vagy sem? Mekkora legyen a játéktér, ha teljesítményt számítunk át keresetre; a megszolgálást, mint erkölcsi kategóriát fordítunk át monetárisra.
Herzog itt kissé vonakodva, de 1:10-et mond, a legmagasabb kereset ne legyen 10szer nagyobb a legkisebbnél. Ám rögtön hozzáteszi, hogy ez kissé önkényes becslés, az igazságosság ebben inkább ösztönösen jut kifejezésre.
Izgalmasabb, hogy egy társadalom minimálbérével szembe kell-e állítani egy maximálbért, egy jövedelemplafont? Aki olyan munkavilágot akar, amely nem elválaszt, hanem integrál, annak ezt a kérdést sürgősen meg kell válaszolnia. Különben a jelképes és pénzes hierarchiák és velük az új osztályok annyira előre törnek, hogy a demokrácia valamikor oligarchiába csap át. E gyanú miatt már most nő a populisták dühe.
Herzog a munkavilág demokratizálásánál a piacgazdaságot a hatalomgazdasággal azonosítja. A szabad piac nem szabad, hogy elfojtsa a polgári szabadságot. Ehhez a piac korlátozására van szükség.
A filozófus Herzog Groningen-be költözését az is sürgette, hogy a TU München 6,5 M €-t fogadott el a Facebook-tól, egy MI-etikai intézet alapítására. Ez számára egy konszern beavatkozása a kutatásba, a kapitalizmus előremenekülése, amikor egy PR-huszárvágással olyan kritikának veszik elejét, amely húsbavágó lehet. („Ne engedjük, hogy a multik fölvásárolják az egyetemeket és a professzorokat!” Tüntetés a MtudE ellen, 2004RS19XI7).
DER SPIEGEL, 2019. okt.19.
