BOLDOGSÁG A MEKONG FELSŐ FOLYÁSÁN?
Az „Evezz velünk” bátor hajósa, 2006-ban, 5 napot evezett Laoszban a Mekongon, Huay Xai és Luang Prabang között. Amióta az ember nem vadászik mamutra, keresi a kalandot. Idéztem intakt társadalmakat (nyenyecek, nyambikvarák, szentinelézek), most a laokról hallom: „Mindent áthatott a béke, a kedvesség és a szeretet”. Versengtek, ki lássa vendégül ezt a furcsa idegent. (Feleséget is kínáltak). Ezek a félmeztelen, civilizálatlan vadak?
Nem maradhatnak le a „fejlődéstől”, jön a fehér ember , elhozza nekik az okostelefont – és akkor vége a vendégszeretetnek és a paradicsomi életnek!
Igazából nekem nem is az fáj, hogy ismerőseim pusztítják a környezetet, hanem, hogy elengedik magukat, magyarán: lemennek kutyába. A könnyű, átlátszó, sav- és lúgálló, jól zárható palackot – és egy sereg jól használható holmit - kidobnak. Ezzel azt mutatják: nem becsülik a munkát (sajátjukét sem), sem a természeti kincset. Autóval mennek a sarki boltba. A fiatalember a metrókocsiban le-föl járkálva hangosan telefonál, az orvos a fejünk fölött beszéli meg a nővérrel intim dolgait. Ezzel azt üzeni: rajtad átnézek, te senki vagy, le vagy ejtve. Nagy László meghagyta: Csókolom őket, ha emberi arcuk lesz...
Az ökokiskátéban meg ez áll: Előbb embernek kell lenni, aztán zöldnek.
Ha emberek maradtunk volna, ma nem lenne gondunk, hogy mint emberek, megmaradjunk.
