DERŰLÁTÓK ÉS KOLLAPSZOLÓGUSOK
A klímakatasztrófa elleni harcot elveszítettük, mondja Jonathan Franzen. Néhány kutató már azt is állítja, hogy civilizációnk még ebben az évtizedben összeomlik.
Az US-író, J. Franzen (lásd itt, korábban: Az Amazon szörnyen gonosz, 2019. aug.) bestseller-jei révén világhírnévre tett szert. Tavaly a New Yorker-ben közzé tett klíma-esszéjével fölkorbácsolta a kedélyeket. Érve: az emberiség már 30 éve tud a fölmelegedésről, mégsem képes a CO2-kibocsájtást megfékezni. Minden fogadkozások ellenére az utóbbi 30 évben annyi CO2 került a légkörbe, mint előtte 200 év alatt. A szükséges irányváltás herkulesi feladat. Ezzel megbírkózni lehetetlen, egyszerűen azért, mert az emberi természet belátható időn belül képtelen megváltozni, mondja Franzen.
Ezért a téziséért Franzen kemény kritikákat kapott. Klímavédők szemére vetették, hogy ezzel eltántorítja azokat, akik az ökológiai fordulatért harcolnak. Klímakutatók azért bírálják, mert érvelésében sok a pontatlanság. Azok pedig, akik az ügyet amúgy is csak fölfújtnak tartják, nevetnek az aggódó természetbarátokon. Egy pontban azonban Franzen-nek igazat kell adnunk: mindmáig semmi jele annak, hogy a fölmelegedés megfékeződne. Számos tanulmány, konferencia, fölszólítás, nemzetközi egyezmény születik a klíma megőrzéséért, még az óriásvállalatok is megnyilvánulnak, ám minden évben több CO2 kerül a levegőbe, mint az előző évben. A kutatók minden évben rekord-melegeket mérnek, a sarki jégsapkák erősödő olvadását jelentik. Az ENSz óceán-biztosa, Peter Thomson, a helyzetet a II. világháború előttihez hasonlítja. "A politikusok próbálkoznak itt-ott visszafogó rendelkezésekkel, ám el kell kezdenünk úgy gondolkodni, ahogy az egy háborús helyzetben szükséges." 1933 óta a tengerszint évente 3,15 mm-rel emelkedik, Thomson szülőföldjét, a Fidzsi szigeteket egyre erőteljesebben támadja a tenger és a trópusi vihar. "A lakosoknak ez háborús állapot".
Eltúlzottnak tűnik? Fölhívtuk Peter Höppe-t, aki sokáig a Munich Re, a világ legnagyobb viszontbiztosítójánál vezette a kockázati kutatást. Nem gyanúsítható téves riasztással, munkája a klímaváltozás következményeinek józan számbavétele. De még ő is mondja: "Semmi jele, hogy a következő években kevesebb üvegházgáz kerül a légkörbe, pedig a nemzetközi jog erre kötelezné az államokat, a két-fok-limit betartása érdekében." A Munich Re adatai már most mutatják, hogy az időjárás okozta természeti katasztrófák egyre gyakoribbak, 1980 óta a háromszorosára nőttek. Höppe óriási problémának látja, hogy a klímaváltozást nem fékezhetjük meg egy olyan szinten, amelyen az emberiség még nagy gazdasági és humanitárius katasztrófák nélkül elboldogulhat.
Tehát Franzen föltételezése, hogy a klímaváltozás fékezetlenül tovább folytatódik, nem is annyira valóságtól elrugaszkodott. Legalábbis lehetségesként kell kezelni. Vegyük számba ezt a szcenáriót! Föltéve, hogy a klímakatasztrófa be fog következni, hogyan készüljünk föl rá?
Ezzel egy egész sor kutató foglalkozik, témájukat "kollapszológiának" lehetne nevezni, ahogy azt a francia ökológus, Pablo Servigne 2015-ben elkeresztelte. (A kollapszológia kézikönyve, Comment tout peut s'effondrer: Petit manuel de collapsologie, Editions Seuil). Szerzőtársával, Raphael Stevens-szel egy civilizáció fejlődését nem lineárisnak, hanem körkörösnek tartja. Másként: A társadalmak valamikor meghaladják csúcspontjukat és látványosan összeomlanak - ahogy ezt az evolúcióbiológus, Jared Diamond "Kollaps" c. könyvében a korai kultúrákról leírja.
Jem Bendell hasonlóan gondolja, aki most a legbefolyásosabb kollapszológus. Könyve, az "Útmutató klímakatasztrófa esetén", a kollapszushívők evangéliuma lett. Félmillió letöltése mellett, nyomában számos fórum és facebook-csoport alakult, ahol koncepcióját, a deep adaptation-t (mélyalkalmazkodás) vitatják. Tudósok a homlokukat ráncolják: Bendell írását inkább véleménynek, semmint tudományos munkának tartják. Szaklapok visszautasították, jelentős korrekciókat kértek, de Bendell kirakta saját honlapjára és ezzel elképesztő visszhangra talált - bizonyos körökben. A fenntarthatóság-kutató (Uni of Cumbria, London) meg van győződve, hogy "elkerülhetetlen társadalmi összeomlás következik be, a klímaváltozás következményeként." Az eddigi alkalmazkodási stratégiákat elégtelennek tartja. Ezek társadalmunk normális működésére vannak beállítva. Ám Bendell "diszruptív és ellenőrizhetetlen" változásokat lát közeledni, minden síkon egyidejűleg. A mezőgazdaság és a halászat hozamai elmaradnak, éhínség lép föl; árvizek, epidémiák jönnek, 100 millió menekült indul el, ez a globálisan összekötött világ biztosító rendszereit letarolja.
Bár Bendell bevallja, ő sem tudja pontosan, hogy fog a jövő valójában kinézni, ám ezt a jövőt meglehetősen sötétnek tünteti föl: "Az áramszünet következtében egy csöpp víz sem jön az ön vízcsapjából; hogy ennivalót és meleget kapjon, csak a szomszédjai segítségére lesz rászorulva. Hamarosan alultáplált lesz. Nem fogja tudni, induljon-e, vagy maradjon. Retteg attól, hogy megölik, mielőtt éhen halna."
Nem csoda, hogy ilyen prognózisok után az internet-fórumokon az "inevitable near term human extinction" vitája folyik. (Az ember rövidtávú elkerülhetetlen kihalása.) A prepper-szcénában (to prepare = fölkészülve lenni) élelem tárolási és védőbunker építési tanácsok keringnek. A klíma-apokaliptikusok és a "népi" szélső jobbosok között részben furcsa szövetségek alakulnak. Egy zavaros "népek végharcára" készülnek föl.
Ám Bendell-nél nem ilyen erőszak-képzelgéseket találunk. Koncepciója a "mélyalkalmazkodás", inkább az elkerülhetetlen belátását akarja megkönnyíteni. Honlapján egész sor pszichológiai tanácsadót és Facebook-csoportot ad meg, amelyek az összeomlás miatti sokkot és gyászt segítenek földolgozni. Olyanokról van szó, mint a "Klíma-pszichológusok Szövetsége", az "Aching Heart Movement" (A Fájó Szivek Mozgalma), a "Human Near Term Extinction Support Group", vagy a halál-kávézók, ahol kávé és süti mellett a halálról méláznak és saját végesség-tudatukat erősítik. Ettől eltekintve B. azt tanácsolja, gondoljuk át életünket ("karrier-játékokra már nincs időnk") és szövetkezzünk másokkal. "Kommunális párbeszédre" szólít föl, amelyben megfontolnánk, miket vagyunk hajlandók föláldozni ( tenger- és folyóparti házakat, ipari létesítményeket) és miket kellene újra fölfedeznünk (renaturálandó tájakat), nem-elektronikus alapú játékokat és mindazt, ami válság esetén fontos lenne, pl. gyógyszerek (aszpirin) gyártása kis mértékben. (Szalicilsav + ecetsavanhidrid, de eléggé pepecselős.RS20II6).
Egy általános menetrendet, kollapszus esetére, sajnos senki sem tud összerakni, vallja be B., hiszen "Egy ilyen kísérlet olyan helyzetből indulna ki, amire kiszámítható menedzsment-intézkedések alkalmazhatók - holott valójában olyan összetett problémával kell szembenéznünk, melyet kezelni képtelenség." Meg sem kísérli fölmérni, hogyan futna le civilizációnk eróziója, honnan kezdődne, mennyire terjedne ki és meddig tartana. Ehelyett a teljes összeomlást föltételezi, slussz, ausz, vége. A ZEIT kérdésére azonban megnevez egy időpontot: "Becslésem szerint 2018-ig a szociális összeomlás a világ minden pontján kezdetét veszi."
B.-t még a kollapszológusok köre is hevesen bírálja. "Vad spekulációkat hord össze katasztrófa-szcenáriókról, minden hihető alátámasztás nélkül.", mondja Simon Beard, Centre for the Study of Existential Risk, Cambridge. "Kiábrándító, hogy ennél a témánál ilyen fekete-fehér gondolkodás uralkodik. Egyrészt az emberek azt hiszik, a klímaváltozás elkerülhetetlen katasztrófa, másrészt, hogy teljes mértékben megakadályozható."
Hasonlóan érvel Alice Hill és Leonardo Martinez-Diaz, Obama volt klímapolitikai tanácsadója. Friss kézikönyvük címe: Building a Resilient Tomorrow, Oxford University Press (A közeledő klímapusztítás kezelése). Bár ők is elkerülhetetlennek látják a klímaváltozás hatásait, Bendell összeomlás-tézisét eltúlzottnak tartják. "A klímaváltozás nem fog mindenkit ugyanúgy érinteni. Egyes társadalmak óriási problémákkal fognak szembesülni, mások meglehetősen hosszú ideig stabilak maradhatnak." Ezenkívül a katasztrófát elhárítani még egyáltalán nem késő. Akkor is, ha a CO2-emisszió tovább növekszik, nagy különbség, hogy a fölmelegedést 2, 3 vagy 4 foknál állítjuk meg."
Sok kollapszológus ezért azon fáradozik, hogy a katasztrófa-kockázatot egzaktabban írja le, mint ahogy azt B. teszi. Ehhez már rendelkezésre áll néhány "billenő pont" (Kipppunkt), melyek különböző fölmelegedésekhez köthetők. (Lásd grafikon). Nehezebb megmondani, mikor válik a fölmelegedés az emberiség számára létkérdéssé. Néhány kutató már a 3 fokot is végzetesnek találja, mások 5 fokot jelölnek meg. Az ilyen veszélyes állapot föllépésének valószínűségét a század végéig némely tanulmány 5%-ra, mások 10%-ra becsülik.
A helyzet semmi esetre sem annyira reménytelen, ahogy azt B. sugallja. A változás nem máról holnapra jön, hanem fokozatosan. Ez egy probléma, de lehetőség is. Probléma, mert az emberek hozzászoknak a lassú katasztrófához és elmulasztják a cselekvés időpontját. Másrészt esély, mert marad elegendő idő a kihatásokra reagálni és ellenintézkedéseket tenni. Olyan kollapszust, amely hirtelen jön, Beard nem tart realisztikusnak. "Természetesen a klímaváltozás legrosszabb következményeit jobban féken tartanánk, ha idejekorán kezdtünk volna cselekedni. Ám még mindig megakadályozhatjuk, ha a helyes utat választjuk."
De melyik a helyes út? Fölkeresni a klímapszichológusokat és a szomszédokkal szövetkezni, ahogy B. javasolja? Vagy kövessük J. Franzen-t és foglalkozzunk kevesebbet a CO2-kibocsájtásokkal (mert ezt a harcot már úgyis elveszítettük), hanem inkább a természetvédelembe fektessünk be és a jogállami intézményeket erősítsük (mert a káoszban az erősebb joga fog érvényesülni)? Hill és Martinez-Diaz: "Franzen-nal egyetértünk annyiban, hogy föl kell készülnünk a klímaváltozás hatásaira. Azt az érvét is támogatjuk, hogy a klíma-káosz elleni legjobb védekezés a demokrácia, a jogrendszer és a civiltársadalom erősítése." Ám Bendell-lel szemben is tagadják, hogy a klímaváltozás elhárítása már késő és többé már nem fontos az emissziók csökkentése. "Nagyon fontos, milyen gyorsan stabilizáljuk a kibocsájtásokat. Egyidőben nem engedhetjük meg többé, hogy ignoráljuk az ellenállóképesség (resilience) erősítését, ezért a politika szembe kell, hogy nézzen a klímaváltozás gazdasági következményeivel." (A megelőzés olcsóbb, mint a kárbehatárolás). Több egyszerű intézkedést javasolnak. "Intézményes fantázia" szükségeltetik: "A képzelőerő gyakorlata legyen rendszeres és kötelező." Nem lehető egzakt prognózisról van szó, hanem arról, "milyen lehetséges jövők ölthetnek formát, függetlenül attól, milyen valószínűnek tűnnek."
Egy ilyen jövőszcenárió lehetne az is, ha a megszokott biztosítási rendszerek összeomlását eljátszák - hogy elgondolhassák, mi minden történhet és milyen elővigyázatossági intézkedéseket kellene előkészíteni. Simon Beard: "Tisztában kell, hogy legyünk azzal, hogy senki sem tudja, milyen lesz a jövő, de a mai viselkedésünk nagy mértékben fog rá hatni."
És aki úgy hiszi, a jövő válságaira nincs kellőképp fölkészülve, nem kell rögtön halál-kávézóba mennie. Kezdetnek az is szép lenne, ha saját otthona ellenállóképességét növelné, pl. úgy, hogy 10 napra elegendő élelmet és ivóvizet tárol. Ezt javasolja a Bundesamt für Bevölkerungsschutz (lakosságvédelmi hivatal) is, 70 oldalas katasztrófavédelmi tanácsadó füzetében.
DIE ZEIT, 2020. január 30.
Be kell valljam, én is kollapszológus vagyok, már jó ideje. Az 5 jövőszcenárió utolsó lehetősége: visszahúzódás a régiókba. 1993-as előadásom címe: Lesz-e Budapest 30 év múlva? "33 kockázati tényező." Az nem igazán katasztrófa, amiről tudjuk, hogy jön. A klímán kívül tucatjával fenyeget más, ami előbb törheti ki a nyakunkat. (A 26. épp most dúl: fölriasztott vírusok.) Világvéget hirdetni felelőtlenség, végkiárusítás-hisztéria törhet ki. Megszóltam egy klímakutatót, mert 10 évet mondott a visszafordíthatatlanságig, aztán magam is így címeztem egy előadásomat: Nem fognak megöregedni. Szerencsére (?) nem okoztam nagy fölzúdulást, ha a közönyt szerencsének lehet mondani. Igazából nem is az fáj a legjobban, hogy embertársaim pusztítják a környezetet, hanem az, hogy lemennek kutyába: megalázzák, becsapják, semmibe veszik egymást. Nagy László meghagyta: Csókolom őket, ha emberi arcuk lesz... Pedig milyen szép volna emelt fővel, dalolva alámerülni - ha tényleg itt az idő!
