AMIT A SZÁZÉVES EMBER NEM MOND KI
Ott ültünk Heller Ágnes könyvbemutatóján, fél történelemkönyv. (Szép neve van, mondta nekem Ágnes.) A levegőben volt, hogy ez lesz az utolsó – mégis mindenki derűs volt! Aztán jöttek a halálhírek. Ágnes halála rejtélyes, sőt, abszurd - Bálint Györgyé „gyönyörű”. Láttam már ilyet: Hóka Laci bácsi, a recski fogoly, leült a kanapéra és nem kelt föl többé. Csettintettem a nyelvemmel, ha nem értetek félre.
Összegyűjtötte a morzsákat az asztalról, ahogy én is.
„Hétköznapi ember vagyok.”
Hát nem, kedves Gyuri bácsi! Százévente, ha jön egy ilyen csoda!
Egy szavában sem kételkedem. Nem mások hátán élte túl, hanem magának köszönve: adottságainak, erejének, emberségének. Megbocsátásának: Senkit sem hallottam még ilyen megadóan, tárgyilagosan, szinte szenvtelenül beszélni a koncentrációs táborokról.
Mégis, ahogy hallgatom: valami hiányzik, valamit nem mond ki – aztán egyszerre beugrik: isten neve. Míg sorstársai nyilván sokszor fordultak a legfölsőbbhöz (vagy éppen fordultak el), míg minden más emberi tragédiánál istent hívják, Bálint Györgynél nem hallom. Nyilván neveltetésénél sem játszott nagy szerepet az istenhit, bár ott kellett, hogy legyen. Az sem lehet válasz, hogy náluk nem keresztény isten volt a hagyomány – az isten az isten.
A válasz csak egy lehet: nála más valami volt a fő támasz – az emberség. Nem mondja ki, de ott lappang: Segíts magadon, az isten is megsegít.
Ha pedig ez így van, hogy az emberség, az ember-ideál megelőzi az istenhitet, akkor ez az istenhitre nem hízelgő!
De mivel Bálint Györgyök csak egyszer születnek százévente – ezért mégis az isten győz!
RózsaS, egy halandó
