AZ AUTORITÁS VISSZATÉRTE - NZZ Zürich

Miért kell új 68? - A toleránsok intoleránsokká lettek, a progresszívek reakciósok: üdvözöljük a jelen társadalmában. Bálványaik: nyitottság, diverzitás és multikulti. NZZ 2020.okt.6.

Autoriter társadalomban élünk és erre büszkék vagyunk. Intézményeink az egyetemek, egyházak, parlamentek, melyek néhány évtizede még tiszteletet parancsoltak, mára már csak vállvonogatást váltanak ki, ha egyáltalán. A papok, rendőrök, tanárok tekintélyüket már rég elvesztették, a hierarchiák ellaposodtak. A Helmut Schelsky által az 50-es években előre jelzett nivellált középosztály mára valósággá vált. Ez a hétköznap kultúrájában is megnyilvánul: szolid menedzserek sportsneaker-be öltöznek, szinházigazgatók hoody-ban tetszelegnek, őszülő halántékú vállalatvezetők lazán letegezik ügyfeleiket.

Ami egyszer jó illemnek számított, ma a személyes autonómia korlátja. A régi idők tekintélytisztelete kiszolgált.

A megsértett hiúság

Másrészt viszont előírásokra, tiltásokra, autoritásra vágyunk. A dohányzás, az ivási szokások, a táplálkozás már évek óta a regulázó fanatikusok terepe, akiknek nagy kielégülés embertársaiknak szabályokat előírni. Távutazások, tengeri hajózások gyanússá váltak, nem beszélve az autózásról. A szabad beszéd, az őszinte véleménycsere és a keresetlen gondolkodás még inkább megfigyelés alá került - egy politikai-erkölcsi atyáskodás által. A hagyományos médiában és a kultúra területein egyre gyakrabban találkozunk kioktató hangokkal. Továbbá nemcsak értelmiségiek vigyáznak arra, mit merjenek nyilvánosan kimondani és mit tartsanak meg maguknak, mint privátvéleményt. Az antiautoriter társadalom megmutatja autoriter arcát. Hogy jutottunk idáig?

Ennek kiváltói - paradox módon - a fölvilágosodás és a liberalizmus központi céljai: az emancipáció és az önrendelkezés. A társadalmi gyakorlatban a szabad önmegvalósítás ideálja narcisztikus követelésbe torkollik, mely minden életmódnál tapsot és csodálatot vár el. Ha ez megtagadtatik vagy még kritikát is kap a nyakába, az önmegvalósító ember narcisztikus sértést, diszkriminációt, emancipáció-ellenességet érez.

Ennek azonban nem szabad megtörténni, nehogy a fölvilágosodás alapigérete a korlátlan önrendelkezésről meginogjon. Tehát nyelvi és magatartás-szabályozás szükségeltetik, hogy az emancipációs projekteket kritika ne érhesse. Az egaliter társadalmak logikája diktálja, hogy a polgártársak és szomszédok a digitális média révén, ezen új szabályok és normák betartását ellenőrizzék. Ha ezzel valaki tartást mutat, mint a civiltársadalom hőse dicsőül meg.

Mivel azonban az egaliter társadalmaknak is szükségük van a helyes magatartás szakértőire, új autoritásokat nevel ki.

Tehát ma tekintélye nem a professzornak, a mesternek vagy a rendőrnek van, hanem a diverzitás-biztosnak és az antidiszkriminációs hivatalnak. Hatalmukat nem egy hivatás-státusz, vagy egy szakképesítés adja, hanem az ideológiai világnézet. Ez azért bír hatalommal, mert teljesen kompatibilis a mai hedonisztikus fogyasztói társadalommal. Így minden értékes, ami a személyes értelemkeresést szolgálja: nyitottság, diverzitás, sokféleség. Ezzel szemben gyanús, ami korlátoz, ami diszkriminálónak érezhető és ez - az érintett előszeretete szerint- bármi lehet.

Így nő ki a fölvilágosodás eredeti impulzusából végül napjaink politőrsége. Az autoriter jelleg, egykor a 68-asok ádáz ellenségképe, föltámadott. A 60-as években, Erich Fromm számára az embereket a szabadság általi túlkövetelés (Überforderung) űzi az alávetettségbe, konformizmusba, engedelmességbe. Itt ölt alakot az autoriter karakter, mely a mindenkori ideológiával és képviselőivel való azonosulással kompenzálja tehetetlenségét és bizonytalanságát. Fromm-ot főleg a saját történelmi fasizmus-tapasztalatai ösztönözték. Amit nem sejtett: az antifasizmus és az antiautoritás ugyanúgy mutálódhat uralkodó ideológiává, amivel az autoriter jellem alávetettséggel és engedelmességgel azonosul. Theodor W. Adorno ugyanígy leszűkítette az autoriter személyiség profilját, a nemzeti szocialisták hatása miatt. Ez volt a konzervatív, prüd, emberlenéző és fasisztoid kispolgár.

Az utóbbi évtizedekben a nagyvonalú világpolgárságnál is fölnövőben van az autoriter karakter. Épp napjainkban a progresszív és elkötelezett kozmopolita polgár próbálja meg félelmeit dogmatizmussal, alávetettséggel, morális ortodoxiával kompenzálni. Riadtan kapaszkodik miliőjében imádott bálványaiba: a diverzitásba, nyitottságba és a multikulturalitásba. Az ő "zeitgeistige Habitus"-a csak alig álcázza a tényt, hogy ő ugyanúgy autoriter ideológiának veti magát alá, mint derék úttörői - csak ez most nem prűdként és görcsösen jelenik meg, hanem szórakoztatóan és látszólag a világra nyitottan. Ahogy az egy hedonisztikus konzumtársadalomban nem várható másképp, az autoriter karakter nem hangos zene, gyerekzsivaj és elhanyagolt előkertek révén buzdul föl. Polgári tabukat, a szexmorál és a drog tekintetében, kinevet. E helyett rosszul válogatott szeméten, SUV-sofőrökön botránkozik meg, továbbá állítólagos szexlistákon és minden fajta teljesítmény-etikusokon.

Herbert Marcuse, a 68-as előrelátó volt az, aki a liberális polgári társadalom toleranciáját represszívnek találta, mivel az a valódi ellenzéket marginalizálta. Az ő mai modern követői arra sem veszik a fáradságot, hogy toleranciát mímeljenek. Napjaink emancipáltjai a régi liberális polgárság represszív toleranciája feletti győzelmükből azt tanulták, hogy a rigid intolerancia hatalmat biztosíthat és a diskurzusok politikai előtereit uralhatják. Poénjuk, hogy intoleranciájukat toleranciaként képesek eladni. Politikai ellenfeleiket következetesen kizárással büntetik, diszkreditálással, célzott delegitimálással és a véleménycsinálás minden lehető technikájával. Az autoriter karakter az utóbbi évtizedekben, a társadalmi átrendeződések folyamán, csupán az autoriter retorikát vette át és az egészet a visszájára fordította.

Bátorság, kíváncsiság és anarchia

A neoautoriter kényszerkarakter ezen intoleranciája veszélyes lehet a demokráciára, mivel védőjének adja ki magát. Ha a demokráciát nem demokratikus eszközökkel kell védeni, a toleranciát pedig intoleranciával, akkor a fölvilágosodás központi vívmányai, mint a szabadság és az autonómia a politikai "Zeitgeist" oltárán kerül föláldozásra. Ez ellen a neopuritanizmus és neoautoritás kísértete ellen csak szabad és elfogulatlan gondolkodással, bátorsággal, kíváncsisággal és anarchiával lehet védekezni.

Bármennyire is képtelenül hangzik: új 68 kell, de most fordítva!

Neue Zürcher Zeitung, 2020. október 6.

(A nyakatekert bikkfanyelven kívül, lehet ebben valami? A mezei dolgozó, 8 óra munka után, további 8 órát nyomozzon az igazság után? Költözzünk ki a vezetékes házakból! RS).