TECHNIKA: APOKALIPSZIS, AZTÁN EUFÓRIA - K. P. Liessmann/Wien
Konrad Paul Liessmann (67), osztrák filozófus, fáradhatatlan közéleti vitázó gondolatai a technika ellentmondásosságáról
A filozófus Günther Anders (1902-1992) írta: Napóleon 150 éve mondta a politikáról, Marx 100 éve a gazdaságról, hogy ez a sorsunk. Ma ezt a technikáról mondhatjuk. Ami Anders-t akkor aggasztotta, ma lelkesedés tárgya: magától értetődő, hogy a technika a sorsunk. Nemcsak minden jövő-reményünket a technikai innovációkhoz kötjük, hanem azt hisszük, ez az emberi faj felvilágosodás projektje beváltásának egyetlen és megbízható útja. Fölfedezések, forradalmak, átfordulások a társadalom és a szellem területén már semmit sem számítanak, de a technikában mindent jelentenek.
A nagy változásokat nem a politikától várjuk, hanem a technológiáktól. A technika öndinamikáját természeti törvénynek vesszük, melynek ellenállni oktalanság volna. Mindent - a nyugdíj-kifizetéstől az oktatásreformig - fékezni lehet, csak a technika haladását nem. Több demokráciát, jobb szociális viszonyokat, mindenkinek nagyobb oktatási esélyt természetesen az internet és a kommunikációs technológiák révén érhetünk el. Hosszú élet, betegség-rezisztencia, szelíd, okos és szép embereket a géntechnika igér nekünk. És aki mégis emberkerülő lenne, ott a remény, hogy az ember önmagát hiperintelligens gépekkel túlszárnyalja.
A szép és új technikavilág
Az új technikák és a jövő a második modern éra szorosan összekapcsolt varázsszavai lettek. Az új technika-lelkesedés szembetűnő: rafinált és komplex technikák lettek mindennapi életünk részévé - anélkül, hogy valakit elképesztene vagy aggasztana. Amikor az US-informatikus, Bill Joy riadóztatni próbált, mert úgy látta, hogy a számítógép és a nanotechnológia által az emberiség épp magát készül kioltani, senki sem figyelt rá. Arra sem emlékezett senki, hogy ezt már évekkel előtte Anders is megírta. Inkább foglalkoztak Ray Kurzweil-lel, aki üdvözölte, hogy saját perfekt gépeink fognak bennünket háttérbe szorítani. A cyborg-tól, az ember-gép hibridtől való félelem eloszlott, egy izgalmas utópiává vált.
Anders diagnosztizálta, hogy a technika az ember eliminálására törekszik. Belső logikája, hogy fölülmúlja az embert. "Prométeuszi esésnek" nevezte azt a civilizáció-kritikus elemzést, mely az ember tökéletlensége és a gépek perfekcionizmusa közötti szakadásból indul ki. Ha az ember szembesül a gépekkel, elpirul a szégyentől. Amikor Kasparovot megkérdezték, mit érzett, mikor veszített a Deep Blue számítógép ellen, ezt mondta: "Szégyent".
A technika történetét mindig lelkesedés és félelem keveréke kísérte. A nagy katasztrófák, a Titanic, Hindenburg, Hirosima, Csernobil, Bhopal, Challenger - aggodalmat és technika-ellenességet keltettek. A 80-as évek apokalipszisei egész nemzedék jövőjét ingatták meg. Elterjedt, hogy az emberiség az önpusztítás felé halad.
A világvége elmaradt
A dolgok azonban megváltoztak. A generáció, amely akkor nem bízott a jövőjében, ma a jövővel üzletel. A világégéstől való félelemből az új világra való türelmetlen várakozás lett - a fóbiából eufória. Ennek oka egyszerű volt: az apokalipszis elmaradt. Az új technika-lelkesedés a meghiúsult untergang-szcenáriók fonákja. A hidegháború vége a nukleáris fenyegetés végét is jelentette. A sugárzásáldozatok nem keltettek alapvető kétséget egy egész technológiával szemben. A Concorde lezuhanása, Csernobil esete többé nem jelentett nagy katasztrófákra való figyelmeztetést, hanem csupán olyan üzemzavarokat, melyeket biztonságtechnikával el lehet kerülni. A technika problémáit rendszerint további technikával lehet megoldani.
Heidegger azt mondta, mi megértjük a technikait, de a technika lényegét nem.
A technikához való megváltozott viszonyunkat ma semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy Heidegger kérdését ma nem is értjük. Nem mintha a technika lényege ma jobban fölfogható lenne, hanem mert a kérdés tárgytalan lett. Ma minden a technika használatától függ. A technikával szembesülő ember nyelvileg a felhasználó. Már itt látszik az eltolódás egy olyan pragmatizmus felé, amely a technikát úgy ártalmatlanítja, hogy a felelősséget a felhasználó egyénre pakolja át. Hogyan működik, az a szakember dolga. Egy a fontos: a felhasználónak kifizetődjön. A technika-kritika legerősebb pontja, hogy a piacuraló számítógéprendszerek nincsenek a kultúrtudósok igényeihez illesztve. Az internetről sem szabad ma többet mondani, minthogy átláthatatlan és a keresőgépeket javítani kell. Az internetet lehetetlen úgy alapjában bírálni, mint régen a televíziót. Hogy a fennálló megerősítése a gondolkodás hanyatlásával függ össze, nagy kérdés.
A biotechnológiához való hozzáállás hasonló változáson megy keresztül. Ahol az egyén egészsége és reprodukciós esélye kerül szóba, ott az etikai érvelés elhalványul - bármennyire is komoly és jövőbe-mutató legyen. Csak ahol az egyén gyomra kerül veszélybe, ott nő az aggodalom, mint a GNO-kukoricánál, a marhahúsnál, a halak nehézfém-szennyeződésénél.
Vajon ezáltal a technikához való viszonyunk valóban laza, tisztán pragmatikus lett? Vagy ebben az eufóriában is annyi irracionalizmus rejtezik, mint a régi apokaliptikus félelmekben? Itt egy paradoxonra lelünk: egyrészt a modern technika a racionális tudomány alkalmazása, másrészt ez a technika számunkra egyre nehezebben fölfogható. A sci-fi író, C. Clark írta, hogy egy bizonyos komplex technika a mágiától már nem különböztethető meg. Úgy a működése, mint interferenciája az élő világgal és a környezettel használói racionális horizontján kívül kerülnek. Ekkor a technikára való reakció más kultúrák "természetfeletti" jelenségekre való reakciójához hasonlít: megigézik, elfogadják, áldoznak neki, vis maior-nak nevezik. "Gyere már!" - mondja a kamasz a számítógépének, aki nem egy józan technika-felhasználónak tűnik, hanem inkább egy bálványimádónak. Az objektív kényszer metaforája isten akaratát helyettesíti az elkerülhetetlennél. A technológiákért való harc a régi vallásháborúkhoz hasonlít. A technikát egyrészt fölmagasztalják, másrészt demonizálják.
Ma nem azt kiáltják ki kultúrpesszimistának, aki a kulturális végpusztulást vizionálja, hanem azt, aki nem hisz a technika mindenható erejében. Kultúrák nagy paradoxonja, hogy a technikai racionalitás termékei könnyen tehetők hisztérikussá. A technika nem lett hirtelen ártalmatlan, vagy veszélytelen, csak alakját változtatta meg. Bármennyire banálisan hangzik, de kicsi és feltűnés-mentes lett. Régen a technika-iszonyt az atomerőművek óriás hűtőtornyai, a gigantikus duzzasztógátak, rakéták váltották ki. Ma úgy tűnik, a technika annál inkább lesz elfogadható, minél kisebb, szerényebb, tetszetősebb és minél inkább az egyén szolgájának tűnik. Ezt nem mutatja más jobban, mint az a paradox jelenség, hogy az emberek jobban félnek a repüléstől, mint az autótól - holott az utóbbi sokkal veszélyesebb. Az autót test- és életszférájukhoz tartozónak hiszik. Balesetkor nem a technika kockázata kerül szóba, hanem az egyén képessége és sorsa.
Amint a technikát sikerül testközelbe hozni, nő az elfogadottsága. A digitalizálás igazán akkor kapott lendületet, mikor a behemót computerek helyett a kis PC-k kerültek használatra. A mobiltelefon szinte testrésznek lépett elő, forradalmasította a kommunikációs struktúrákat. A monstrumok helyébe a készülékek személyisége lépett. Ezzel azt az illúziót erősítik, hogy az ember a géppel szembeni szuverenitását és szabadságát megőrizheti. A kis cuki kütyük elfedik, hogy csak egy óriási komplex rendszer részei, melyek használatát senki sem kerülheti el. (Nekem nincs okostelefonom, én az eszemet használom.RS21II18).
A cselekvések és döntések alapját a technikai paraméterek adják meg. A technológiák a hétköznapok kis konvencióit és magatartás-módjait is meghatározzák. Az emberek egymás közötti érintkezését a gépek és a médiumok szabják meg. "A magatartás-kodexünket ezek a gépek diktálják nekünk" (Anders). Föl sem tűnik, mert hétköznapivá vált, ahogy a beszédet, a gesztusokat és mimikát, a privát és nyilvános magatartást mennyire az autó, a telefon, a számítógép, a tévé alakítja.
Ami a kommunikációs technikáknál megfigyelhető, megismétlődik a biotechnológiáknál. Nem erkölcsi sztenderdek vagy társadalmi értékek korlátozzák, mit lehet megtenni, hanem az összes, ami technikailag lehetséges, helyezi a normákat hatályon kívül. Anders egyszer megjegyezte, technikával minden könnyebben megy: a hétköznap és a nagy gaztett is. Minél komplexebb egy technika, annál kisebb az erkölcsi gátlás. A nácik nagy munkával végrehajtott tömeggyilkossága rosszabbnak tűnik, mint egy egész város eltörlése egy atombombával. Nem az emberi méltóság adja meg a technikai manipuláció kereteit, hanem ezek kényszerítik ki az emberi méltóság új körülmények közötti újra definiálását. És ameddig a régi értékek átírása nem tűnik állami kényszernek, hanem az egyén döntési szabadságának van átengedve, a technikai totalitarizmus nem fenyegethet, mondják.
Az isten a gépben
A technikai fölfegyverkezést a szabadság illúziója kíséri. Ezt a felhasználó retorikája mutatja. Aki valamit csak használ, szuverén marad. Csak a "távirányítás" sejteti, ki irányít itt kit. Persze senkit sem kényszerítenek autót vagy számítógépet használni, gyerekét genetikailag formálni, önmagát klónozni - de ha van rá technikai lehetőség, senkitől sem tagadják meg. A piac dönt az informális kényszerekről, a finom imperativusokról, melyeknek aztán mindenki alá kell, hogy vesse magát. Ez nem rettent el, míg ez a kereslet-kínálat eredménye - és egy lépés a jobbítás, az ember túlszárnyalása felé. Ami a totalitarista társadalomban gaztett, pl. az eutanázia vagy az eugenetika, az, mint a technológiák konzekvenciája és egy piaci folyamat eredménye, informális normává változhat.
Heidegger a technikait mint az emberre lényegest értelmezte. Lassan látható lesz, mire is gondolhatott!
tagesspiegel, 23. 02. 2001.
Von Menschen und Technik: Von der Apokalypse-Angst zur Euphorie
Előszeretettel ásom ki a véleményem megerősítő cikkeket?
A tudomány- és technika-kritika 1977 táján kezdődött Kölnben, sokadmagunknál. Könyvet írtunk a kemikáliák megjelenéséről az élelmiszerekben ("Chemie in Lebensmitteln"), a savas esőről; tüntettünk a fúziós reaktor, a rakétatelepítések ellen. Több, az iparból, a tudományból hozzánk "átálló" kutató erősítette meg bírálatunkat. Itthon, sajnos, ilyennel eddig még nem találkoztam. (Talán Heller Ágnes a hiszékenység-cikke a M. Tudományban érinti a problémát és persze Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete fordítói, 1984-ben). Mentségem a Szelíd Energia füzetsorozat, mely megmutatni próbálja, mennyi technikát szabad és kell beengednünk az életünkbe.
RS
