A VÍRUS ÉS A BARÁTOK - A ZEIT-munkatárs vallomása/RózsaS

Fabian Herriger (28), berlini Y-generációs mesél a barátairól és a járványról. Barátságait egy éve támadta meg a vírus. Vajon minden úgy lesz-e számára, mint régen?

Ha tudtam volna, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó bulim, ébren maradtam volna még egy kicsit és örültem volna barátaimnak. De nem sejtettem semmit. Tehát hajnal 5-kor bepiálva ledőltem a Berlin-Friedrichshain-i WG-ben (Wohngemeinschaft, lakó-közösség), míg körülöttem a barátaim tovább táncoltak, ölelkeztek, smúzoltak. Tették, amit akkor magától értetődőnek gondoltunk.

Ez már egy éve történt, 2020. március elején. Azóta a járvány mindent a fejére tetejére állított: terveket, munkát, családot. És a barátságoknál sem állt meg. Megtámadta, hagyta szétszéledni vagy szét is zúzta őket.

28 év alatt rengeteg barát, barátnő, ismerős, rokonszenves ember gyűlt össze életemben - akik egy óceánjárót is megtöltenének. Most jött egy vihar, a hajót elsüllyesztette és ott találtam magam egy mentőcsónakban, néhány közeli baráttal a tengeren. Szárazföld sehol a láthatáron.

Hogy a távolságtartás, a "social distancing" idején barátságok is sérülnek, ez eleve világos volt. Hamar láttam, hogy a zoom-call-ok, a telefonok, a találkozókat nem pótolják, inkább csak elkeserítenek. Ezek többnyire kibírhatatlan csendet, kapkodó témaváltást, monológokat, befagyott képeket, szégyent jelentenek. Hirtelen itt a távolság köztem és azok között, akiket szeretek.

Már a járvány kezdetén föltettem magamnak a kérdést: kivel kellene még föltétlen találkoznom? Akik maradtak: testvéreim és néhány intim barát, azok is főleg fiúk, akikkel egy Nordrhein-Westfalen-i kisvárosban nőttem föl. Persze, a pandémia alkalom is, kínos, kötelességszerű ismeretségeket lezárni. Ezt mondjuk: "Sajnos, épp most nem lehet, tudod, itt a vírus... de valamikor pótoljuk..." Valójában ezt gondoljuk: "Hagyjuk annyiban." Ám a többieket is, akiknek nem jutott hely a mentőcsónakban és akiket mégis kedvelek, elveszítettem. És ők is engem. Ezek olyanok voltak, akiket valakik a partira hoztak. Ismerősök, akikkel összefutottam néha a berlini éjszakai életben (Jaj, de sajnállak! RS21IV10), akik mindig meghívtak egyszer, a szülinapjukra. Közben alig beszéltünk, ez mindkét oldalon magától értetődő volt. Nyáron néhányukat viszontláthattam. Ősszel ismét szünet. Szülinapjukra megy az üzenet: "Remélem, ismét találkozunk!"

Szűk körünkben is minden átkozottul megváltozott. A több év alatt kialakult szokásoknak vége. Régen pl. ritkán voltunk kettesben. Inkább parkokban, WG-kben bandáztunk, mindenki jöhetett, hozhatott valakit.

Most a találkozások számadásokká váltak: új fertőzések, kontaktok, lakások. Némely háztartásban betelik a létszám, többen nem kapnak meghívást. Kettesben szép, de valahogy fárasztó is. Amikor P-vel sétálni megyek, nekem kell beszélnem, rá figyelnem, jelen lennem. Régen egyszerűen hátra dőlhettem, ásíthattam, szórakozottan néha odafigyelhettem, mit dumálnak a többiek. Azt is észrevettem, némelyek alig kaphatók a találkozásra. Régen egyszerűen odavágódhattunk, ma magunk kell, hogy fáradozzunk a barátságokért.

A vírus megölte a small talk-ot

A vírussal való bánásmód is vezethet feszültségekhez. M. közeli barátom nem fél a fertőzéstől, lazán veszi a szabályokat, randevúzik, bulizik, repülőre ül. Emiatt összekaptunk - beavatkozok a döntéseibe. Így szakadhatnak meg barátságok. Ha találkozni akar, nemet mondok. A baráti körben gyorsan megbélyegzett lett.

Szilveszter után - kevés kivétellel - visszahúzódtam. Senkivel sem találkoztam, még hóban sétálni sem, túl fárasztónak tűnt. Nem akartam tovább azon agyalni, mi a helyes és mi a nem, fejben utánaszámolni kontaktjaimnak, rossz lelkiismeretet szerezni - tehát átmenetileg kiszálltam a közösségi életből.

Nagyon gyorsan magányos lettem, bár itt volt a barátnőm, a WG. Nem volt kedvem senkit sem fölhívni. Boldogtalan lettem, semmi nem jött kívülről, nem értettem jobban magam barátaim nélkül. Február végén nem bírtam tovább. Írtam J-nek: Szombaton marhulunk egy jót? Jött a válasz: IGEN! Átmegyek hozzád és csak játszunk, eszünk, piálunk és Mucke-t hallgatunk! (Zenét). Ritkán vártam ennyire a szombatot.

Beszélgetéseink is problémásak. A vírus megfojtotta a small talk-ot, a kérdést, "Hogy vagy?" és "Mit szoktál csinálni hétvégén?" nem lehet egyszerűen megválaszolni. Holott néha a legegyszerűbb dolgokról szeretnénk beszélni, hogy kikapcsolódjunk. Ám mi már semmit sem élünk meg, semmit sem tervezünk. És ha azt állítjuk, csodálatosan jól vagyunk, ezt meg kell magyaráznunk.

Egyébként is, miről beszélnénk? Szürke hétköznapjainkról? Jóga-óráinkról, a Netflix-sorozatokról, a humusz-receptjeinkről? Vagy frusztrációnkat, önsajnálatunkat, kétségbeesésünket sírjuk el? Szidjuk a vírust, az oltakozást, az istent? Beszélhetünk a munkánkról, soknak közülünk megmaradt ugyanolyannak. Ám mindez már cseppet sem izgalmas.

Barátaimmal egyre többet nosztalgiázunk - ha már új emlékekre nem tehetünk szert. J-vel azon kuncogunk, hogy egy éjszaka ugyanazzal a lánnyal smároltunk. P-vel a lakóhajó-partit emlegetjük. M-mel a már 10 éves filmjét nézzük újra meg, az Interrail-utazgatásunkról. Mivel semmi új nem jön, ami összekötne bennünket, a múltat használjuk barátságunk fenntartására. Az emlékezés bátorít bennünket. És ehhez ismét utazásokat, partikat tervezünk tengerparti nyaralóban - mindez lehetséges lesz, ha vége a járványnak.

Ami még segít, egy téma, amit a kovid békén hagyott: a futball. Bár a szellemjátékok a képernyőn igen haloványak. Még sosem követtem ennyire a Bundesligát, mint most. Van egy kis szurkoló csapatunk, a Borussia Mönchengladbach-klub. Marco Rose utódjáról minden hírt megtárgyalunk, a Manchester City elleni kilátástalan meccset kommentáljuk. A Schalke ellen minden gólt megünnepelünk. A mobilom ez miatt rezeg mindig - és itt tényleg egy szó sincs sosem a vírusról.

Azt olvastam, 30 után megfogyatkoznak a barátok. Nyilván, mert az emberek többet dolgoznak, karriert építenek, jönnek a gyerekek - és mindezzel a mozdulatlanság és a stressz. Ezt a járvány csak fölgyorsítja.

Egyre több időt töltök kedvesemmel. Pénteken főzünk, szombaton piacolunk, vasárnap kirándulunk, hétközben dolgozunk. Mindez OK. De régi barátaim hol vannak?

Remélem, a vírus nem hagy maradandó sérüléseket a barátságaimon. Remélem, visszatérnek régi szokásaink, ismét ellazulva elaludhatok egy partin, mert úgyis jön a következő.

Egy bátorít: Hogy hónapok vagy évek múltán barátaimmal ismét láthatjuk egymást és minden úgy lesz, ahogy régen!

KOMMENT

ANSV: Most saját magának kell a barátságait ápolni? Nem árt, ha egyesek újra definiálják maguknak a barátság fogalmát!

SUPEROXID: Ha 90%-ban egyet is értek, az az érzésem, hogy a szerző itt magas színvonalon nyavalyog. Egy WG-ben lakik és barátnője is van. Kettesben oda kell figyelni a másikra? Igen, ez a barátság. Furcsa hozzáállása van, mondhatom.

NOAFD: Igen, ha valaki a "fészen" gyűjti a barátait, annak élőben barátkozni igen fáradtságos lehet. Mit szóljon, aki egyedül ücsörög kis lakásában és alig lát valakit, mert betartja a szabályt?

DA MORITZ: Iskoláskor után a társak nem lesznek "csak egyszerűen ott", őket keresni kell. Bajban mutatkozik meg, ki az igazi barát. És: Fölnőni sosem késő!

PRUDENZIA: Aki nincs padlón, az tartsa a száját? Ekkor itt, Európában a hallgatás csak úgy harsogna! Engedjük át magunknak a hangulatot, lépjünk kissé hátra, hogy láthassuk, itt egy reflexióra képes személy élete pillanatfölvételét adja közre.

zeit.de, 10. 4. 2021.

Sind wir noch Freunde?

RózsaS: Hátradőlve mondom, itt már a vírus előtt is ez az életstílus végzetes! Lieber Freund, nem Ti adjátok meg ennek a világnak a kegyelemdöfést? Önfeledten buliztok, mindent föléltek, közben mégis halálra unjátok magatokat. A Bundesligán kívül semmi más nem jut az eszetekbe? Pl. a klíma, az egyenlőtlenség, netán a harmadik világ? Szerencsére van egy Grétánk, aki egyedül is ki mert állni az utcára egy táblával!