A JELEN VALÓDI VÁLSÁGA – A. Nassehi, SPIEGEL/RózsaS

Armin Nassehi (61) szociológia professzor a München-i Ludwig Maximilians Egyetemen. Szerinte valójában a nyitott társadalom ütközik határaiba. Könyve, „A túlfeszített társadalom elmélete”, szeptemberben jelenik meg.

Lassan kifárasztanak a rendkívüli állapotok, a járvány, az árvíz. De vajon ezek valódi krízisek-e?

A válság egy csúcs, amikor eldől, lesz-e egy megoldás vagy sem. Hippokratész szerint a crisis egy betegség döntő napjai, amikor eldől, a szervezet regenerálódik-e vagy összeomlik. Legyen szó lelki, gazdasági, katonai, társadalmi vagy értelem-krízis: a horizont mindig egy egészséges, nyugodt világ; aránylag problémamentes állapotban.

A pandémia, az árvíz ilyen értelemben tényleg válság?

Egyrészt igen: a károk elhárítása belátható időn belül, rendkívüli pénzügyi és logisztikai eszközök bevetését kényszeríti ki.

Másrészt nem: maga a társadalom az, amely krízisállapotba zuhan, amikor erejét meghaladó zavarok és kihívások érik. A francia szociológus, Bruno Latour, így kommentálta a klímaválságot: „Ha csak egy válság lenne! Sajnos, a válságot az a megnyugtató fölvilágosítás kíséri, hogy 'Elmúlik!' 'Hamarosan magunk mögött lesz!'”

Az a sejtelem nyugtalanít, hogy az árvízkárok szanálása, az incidenciaszámok lecsökkentése után az alapprobléma megmarad. A klímaváltozással járó árvizek továbbra is pusztítani fognak. A krízisszerűség abból is ered, hogy pl. a CO2-emissziók kezeléséhez minden eszköz és tudás adott, mégsem sikerül ezeket megfelelően bevetni.

Mindig megrázkódom, amikor a varázsképlet elhangzik: „Közösen kell a problémát megoldanunk, mindnyájan életmódot kell változtatnunk, áttérni egy másmilyen gazdasági és munkaformára.” A könyvpiac tele van ilyen kiáltványokkal. Politikai, tudományos és morális beszédek harmada ebből áll. Folyik a szép beszéd általi nyugtatgatás – ám mindezek csak tünetek, mellébeszélések, hogy a problémamegoldás-képtelenségünket nehogy kinyilvánítsuk.

Az iránytévesztés abból ered, hogy a társadalom saját földolgozó szabályai kerültek krízisbe. A modern társadalomra az erőszak- és munkamegosztás formája jellemző, a decentralizálás és a koordináció megszakítása, részeinek emancipációja. A történelmi teljesítményrekord nem a központi tervezés eredménye, hanem a differencializáló folyamatoké. A modern társadalom igencsak jó abban, ha elszigetelt, speciális problémákat kell megoldani.

A járványvédelem a különböző logikák kombinációjánál és összehangolásánál hiúsult meg. Probléma a tudományos evidencia érvényesítése intézkedések formájában, politikai többséggel, ahogy az orvosi szükségesség és a gazdasági folytonosság kiegyensúlyozása. (Vagyis: hány embert áldozhatunk föl? RS).

A modernitás teljesítőképessége nem más, mint az „egész-ség”, mint alapideológia meghaladásának kihatása. (…). Nem hiába rángatják elő a balos társadalmi modelleket (lásd Streeck), és ismét a nemzetállam összezártságát és autonómiáját dicsérik. Ez a társadalmi átláthatóság már történelmi föllépésekor illúzió volt. Ez nem kizárólag egy hibadiagnózis. A kölcsönös ellenőrzésről való teljes lemondás védőmechanizmus is egyben, szabadságot tesz lehetővé, mert az eltérést és a pluralitást jutalmazza. Célja a kormányzás és a totális politikai uralom strukturális behatárolása.

A XX. sz. társadalmi katasztrófái, a fasizmus és a kommunizmus, az ellenforradalmi Kína, nem véletlenül teszik rá a kezüket erre a mechanizmusra, a védőmechanizmusok kiiktatására.

A krízisként megéltet földolgozni igen csábító, a modernitás ezen biztosításának kiiktatása, mert az erőszak megosztása, a differenciálódás és a decentralizálás kockázata épp most lesz látható. Bár a piacok kiváló problémamegoldók, de problémákat is gyártanak, sok terméket, melyeket csak a piac igényel, de pl. a környezet nem. A döntéshozatal egy zseniális formája a demokrácia, de az emberek olykor a téves megoldást választják és elvszerűen ellentmondásokat rögzítenek. A tudomány fölfoghatatlanul teljesítőképes, ám az egyértelmű megoldás elvárását épp ezért nem képes kielégíteni. A képzéssel tudást kapnak az emberek, de több képzés még több ellentmondást generál és kevesebb konzisztens magatartásmódot.

A klíma- és a kovidkrízis általi szorongató érzés a modern társadalom ezen ellentmondásaiból táplálkozik. Mindkettő, a teljesítőképesség és a kollektív cselekvésképtelenség a differencializálásból keletkezett. Sok szociológus az első lockdown után reményteljesen észlelte, ha a társadalom strukturális védőmechanizmusát kiiktatják, vígan lehet tovább kormányozni. Ám ez nem egy disztópikus fantázia? A társadalom mostani krízisei nyilván nem a hippokratészi crisis-ek. Egy mélyen a társadalomba gyökerezett permanens állapotra mutatnak, ambivalencia jellemzi, melyet politikai döntésekkel nem lehet meghaladni – mert ezek a politikai döntésekre is érvényesek. Ezek – legalábbis a demokráciákban – a közvéleményre és arra a hatalomkörforgásra vannak ráutalva, mely először is arról dönt, mi dönthető el legálisan.

A pandémia tapasztalata, hogy a hétköznapi életben magatartás-sztenderdek hatalommal nem érvényesíthetők. A politika mechanizmusa ellenzéket hív elő, mely a szabadság fogalmát liberálisnak tartja. Vagy a szabadság időleges korlátozásában megszüntetése előtti tesztfutamnak véli. Ezek a hangok az intellektuális gyöngeség jelei, de a nyitott társadalom kifejeződései is, mely a teljes ellenőrzés alól kivonja magát.

A pandémia felszínre hozta azt, amit a rutin eddig elrejtett. Ernst Bloch-hal szólva, „fölismerhetővé változtatta” (»zur Kenntlichkeit verändert«). Nem volt egyáltalán rendkívüli állapotban, hanem struktúrájában mutatkozott meg: célkonfliktusok, kormányozhatatlanság, fordításproblémák jellemezték.

A valódi kihívás még jönni fog, amikor az a kérdés merül föl, hogy a kínai vagy a szingapúri technokrata modell bizonyul-e reziliensebbnek, krízisállóbbnak? (A magyar 30 000 kovid-halott megválaszolja a kérdést. RS). Ott a demokrácia és a szabadság hiányát már nem szégyenlősen vallják be, hanem programra emelik. Ezt olvashatjuk a pekingi neokonfuciánus filozófus, Zhao Tingyang írásaiban. A Nyugat deficiteit bírálja, a populista-demokratikus válságkezelés hatástalanságát. Nyugat a legjobb normatív érvekkel bír – gyakorlata, krízismódja természetesen gyakran más nyelven beszél. A Trump-éra és az US társadalom polarizálódása Zhao-nak érvelési ajándék, ahogy a maszk- és oltásellenes mozgalmak szintén.

Talán itt az alkalom öntudatos társadalomformánk önkorrekciójára. Eljárásokat kell kitalálni arra, hogyan bánjunk a politikai és gazdasági logikák közötti konfliktusokkal. Talán a pártalakzatoknak kellene az ipari társadalom régi konfliktusait megoldani? Mit jelent a mai illékony világban konzervatívnak vagy inkább szociáldemokratának lenni? Még mindig a több vagy kevesebb állami intervencióról van szó vagy inkább az irányítás egy új formájáról? Hogyan kezeljük az ökológiai problémát? Újkonfuciánus módon kellene eljárni, az ellentmondásokat és konfliktusokat már megelőzőleg kiiktatni. Ez lenne az igazi alternatíva? Válságával szembesülve eldől, hogy a nyugati gyakorlat világtársadalmilag kézenfekvő marad-e?

Momentán a járvány és a klímaváltozás kérdésére Bruno Latour-ral csak ennyit mondhatunk: „Bárcsak egy krízis lenne!”

SPIEGEL, 31. 7. 2021

Die wahre Krise der Gegenwart

Armin Nassehi1: »Unbehagen. Theorie der überforderten Gesellschaft«

KOMMENT

Nem értem, mit akar a tanár úr mondani. Nyakatekerten fogalmaz, überelni akar minden elemzőt? A lemondás sem jó neki. Kínát akar csinálni Európából? Vagy tényleg mélyre ásva megtalálta a „valódi krízis” gyökereit?

RS