AZ IGAZSÁG SZÉTZÚZÁSA – J. Rauch – SPIEGEL/RózsaS

Dezinformáció, fake news, konteók és cancel culture – miért nem képesek többé a liberális társadalmak egy közös realitásban megegyezni?

2021. január 6-a az US-demokrácia legsötétebb napja. Fölheccelt emberek rohanták meg a kapitóliumot, hogy megakadályozzák a hatalomátadást. Ez a republikánus párt válsága, melynek követői kiábrándultak, radikalizálódtak és vezetőik sem akarták őket megfékezni.

Ez egyben egy hitháború is, melyben emberek képtelenek egy közös realitásban megegyezni. Episztemologikus polgárháborúnak is lehetne nevezni. Az ismeretelmélet azt kérdezi, honnét tudjuk, amit tudunk? Mi a valóság? Mi az igazság? Még ma is a republikánusok fele azt hiszi, Trump nyerte meg a választásokat és még a demokraták a felelősek a zavargásokért. A »The Misinformation Age«, »Truth Decay«, »Post-Truth«, »The Death of Truth« azok a könyvek, melyek szerint elveszítettük a képességünket az igazság megkülönböztetésére a nem-igazságtól. Obama: „Ha a valót a falstól nem tudjuk megkülönböztetni, demokráciánk többé nem működik.”

Európa sincs biztonságban. Ott is államok terjesztenek dezinformációkat, szélsőséges pártok erősödnek, konteók burjánzanak a közösségi oldalakon. Nő az elégedetlenség a politikusokkal és az elitekkel szemben. Avagy a brexit-kampány megtévesztő információi nem a Trump-győzelem előhírnökei voltak? A corona-tagadók Reichstag-megrohanása tavaly augusztusban nem jan. 6 előszele volt?

Németországban a pandémia alatt a konteókból, rögeszmékből, oltásellenes ideológiákból egy alternatív valóság állt össze. Keleten pedig olyan demagógok és zsarnokok, mint Orbán, Erdoğan és Putin a valóság saját verzióit rakták össze.

Emberek csak kevés dologban képesek megegyezni. Eddig konszenzus volt, hogy a nézetkülönbségeket szabályokon alapuló társadalmi vitákban rendezik. Ezt „Constitution of Knowledge”-nek nevezem. Ez a tudás íratlan alaptörvénye. Minden társadalom rendelkezik szociális rendszerekkel, melyek a nyilvánosságnak olyasvalamit produkálnak, mint az igazság. Régen tekintélyek, hercegek, papok, politirodák adták ezt az igazságot, míg az USA-alkotmány az uralkodók helyébe a kutatókat és a szakértőket tette. A kitáncolókat többé nem, mint eretnekeket üldözték, hanem a hibakeresők és kritikusok kultúraművelőiként fogadták el. Ez a tudás, a szabadság és a béke generátor-rendszere a legnagyszerűbb szociális technológia, amit valaha az ember megalkotott. Arra alapul, hogy ütköző véleményeket nemcsak eltűr, de véd is, legyenek azok bármennyire is megtévesztők, felforgatók, szentségtörők vagy bigottak. Egy teljesen kontraintuitív elv, egyenesen paradox, mert minden emberi impulzus ez ellen védekezik.

Ez a rendszer nem marad fenn magától: az elitek integritása és a nép támogatása élteti. Ma az USA-ban mindkettő veszélyben - a modern információs hadviselés finomodása által, amikor eszközöket vetnek be szétszakítás, összezavarás és demoralizálás céljából. Mi vagyunk a célcsoport.

A fenyegetés két irányból jön. Egyik a trollkultúra, mely virális dezinformációt és alternatív realitásokat terjeszt. A másik a cancel culture, mely kényszerű konformitást akar és kiközösíti a másként gondolkodókat. A troll jobbos és populista, káoszra és összezavarásra épít. A másik balos, eliter; alkalmazkodásra és szociális nyomásra számít. Szándékaik hasonlók, furcsamód úgy agitálnak, mintha az ismeretprodukció szabályainak megdöntésében szövetségesek lennének. Mindkettő expanzív, emberi gyöngéinket használja ki; a modern információs háború eszközeivel él. Fontos intézményi pozíciókat szerzett meg, úgy a Fehér Házban, mint az akadémikus világban. A digitális technológia irama és ütőképessége fontos fegyverük.

A filozófusok Platón óta tudják, hogy érzékeink és hitünk becsaphat. Mégis sokáig abból indultak ki, hogy az ember természeténél fogva az igazságot keresi és az értelem vezeti. Észlelésünk torzít, elfogultak vagyunk. Agyunk olyan sejtéseket és előrejelzéseket kreál, melyekkel időt és energiát spórolunk meg.

A szavannán, a kis törzsközösségekben, az ember, hogy a halálos veszélyektől megmeneküljön, mások információira és védelmére volt rászorulva. Ez így van a modern társadalomban is. Alig valaki veheti magának az időt, hogy egy politikusról vagy más emberről teljes képet kapjon. Elfogultságaink nemcsak, hogy félrevezethetnek, de tévedéseinkről sincs tudomásunk. Azt hisszük, ami nekünk megfelel és meggyőzőnek tűnik. Ehhez keresünk bizonyítékokat és érveket. Ha látunk három fekete macskát, azt hisszük, minden macska fekete és nem vesszük a fáradtságot, más színűeket keresni. Pedig olyan információkat és véleményeket kell keresnünk, melyek sajátunkat megkérdőjelezik. Sajnos, ez az utolsó, amire rászánjuk magunkat. Hibáinkat megtalálni és kijavítani nehéz és kellemetlen.

Ha közös meggyőződés alapján összeáll egy csoport, könnyen a vallás szerepét veheti át. Velünk egynézetűek véleményét elutasítani nehéz. A csoport átveszi helyettünk a gondolkodást. Mint a szavannán: a törzs gondolkodik. Jonathan Haidt, szociálpszichológus: Erkölcsi vitákban a beszélőnél inkább a látszatra és a reputációra ügyelünk, semmint arra, amit valóban vél.

Szókratésznek fontosabb volt, hogy igaza legyen, mint, hogy kedveljék. Sokan közülünk jóhírüket igyekeznek megőrizni a törzstagoknál. Szókratészt polgártársai kivégezték. Csoportok, közösségek, egész népek képesek személyi kultuszt kifejleszteni és ideológiáknak hinni, melyek szembe mennek a realitással. Ezek a rendszerek nem képesek önmaguk szétzúzása nélkül megújulni, lásd náci Németország és a Szovjetunió. Az ember történelme során sok vér omlott ki, míg hibáit sikerült kijavítania. Karl Popper: Hagyjátok az elméleteket meghalni, ne az embereket!

Ma egy tudós sem fizet életével hibáiért. Naponta új hibákat követ el, ez a tudásprodukció nyersanyaga. Az elméletek mutálódnak, legtöbbje elbukik, néhány sikeres lesz és az evolúciót hajtja. Ha a hibákat kiszűrjük, ismeretekhez jutunk. A tudomány hibakereső rendszer (Popper), hasonlít a mai hálózatelmélethez. Egy bizonytalan világban az objektív tudás nem egy zseniális egyén ismeretein alapszik, hanem egy szociális hálóművön. Olyan fejlett és békés világban élünk, mely képes az elfogultságokat és törzspreferenciákat kicselezni. Nem hiszünk el mindent, amit mesélnek nekünk. Az evolúció lehetővé tette számunkra nagy mennyiségű információ szortírozását és a tévesek és károsak elvetését.

Hogy mikor gondolkodunk jól és helyesen, az társadalmunk alakította szociális környezetünktől függ. A liberális világ nem tökéletes, még csak megközelítőleg sem. Ám története során iszonyú iramban tengernyi tudást szerzett, gyűjtött és terjesztett. Ma bármely napon ehhez a tudáskánonhoz több adódik hozzá, mint Galilei előtt 200 000 éve. (Olyan, hogy pl. a macskabolha kisebbet ugrik? RS). Nem véletlen, hogy ott születnek úttörő innovációk, ahol a gondolat szabad. A tudás alaptörvénye első szabálya, hogy senkié nem lehet az utolsó szó. Egy ismeret mindig csak átmeneti és addig áll meg, míg kiállja a vizsgálatot. A másik szabály megköveteli a személyes autoritásról való lemondást. Minden kijelentést mindenki fölülvizsgálhat. Mindkét szabály kizárja a retorikai manővereket, melyeket naponta átélünk. Ha egy vita túl veszélyes, túl elnyomó vagy traumatizáló, mindig sérti a szabályt – ne legyen utolsó szó. A „mint zsidó”, „mint miniszter”, „mint pápa” kezdetű mondatok helyénvalóak, ha összefüggéssel vagy referenciával szolgálnak, de érvként megsértik az autoritást kizáró alapszabályt.

Intézményes csomópontokat képzelek el, szűrő és pumpa-állomásokat, melyeken át az elméletek és ideák folynak. Minden állomás begyűjti és értékeli őket, egybeveti a tárolt tudással , hibákat keres és továbbítja a többi állmásokra, melyek ugyanezt teszik. Ezek az állomások hálóműveket alkotnak, de nem hierarchikusan. Nem egyes gatekeeper dönti el, mi kerülhet be a rendszerbe. Elégtelenül alátámasztott tézisek rövid életűek lesznek, nem mennek tovább. A szivattyúk és szűrők összjátéka az információkat az igazság felé terelik.

Most képzeljük el, hogy ezt a rendszert egy démon megbabrálja. A rendszer, ahelyett, hogy a hibákat kiszűrné, tovább adja. A téves és félrevezető állításokat nem fékezné le, hanem fölgyorsítaná; a személyes támadásokat bátorítaná, a szaktudást dilettantizmussal helyettesítené. A megalázást előbbre tartaná a kommunikációnál. Ez a rendszer sem ismereteket, sem igazságot nem produkálna – nem információs, hanem dezinformációs technológia lenne.

Ezt senki sem látta előre. Azt vártuk, hogy a digitális technológia az ideák piacát szélesíti és elmélyíti. Több elmélet, több vizsgáló, több tudás. Sajnos elfelejtettük, hogy a valósághoz való viszonyunk a szabályoktól és az intézményektől függ. Kognitív és törzsi elfogultságaink attól függnek, mennyire tiszteljük ezeket a szabályokat és intézményeket és nem degradáljuk őket „platformokká”. Az információs technológia nagyban különbözik a tudástechnológiától. Információt nagyon egyszerűen továbbíthatunk, a tudás komplex szociális interakció terméke. A tudásért meg kell dolgoznunk.

Hogy egy digitális világban az információt tudássá változtassuk, fontos koncepcionális döntéseket kell hoznunk. Sajnos, a digitális médiumok rosszul döntöttek: olyan publikumra optimalizálódtak, melynek az információ helyessége csak mellékes. A metrikák, algoritmusok és optimalizációs szerszámok érzékenyek a tartalmak népszerűségére, de az igazság nekik mindegy. Kizárólag klikkelésekre és oldalbehívásokra vannak kihegyezve. Az az információs technológia, mely téves és helyes eredményeket szállít, de nem képes e kettő között különbséget tenni, zsákutcába visz. Pedig nem pont olyan információs rendszerre van szükségünk, mely megvéd bennünket a tévedéstől és elfogultságtól? Az intézményeket és a modern tudomány standardjait nem épp erre állították föl? A digitális médiumok üzleti modellje szavatolja a figyelem iránti versengést. Ám ez mellett olyan tulajdonságokat fejlesztett ki, mely nemcsak vak a téves információkra, hanem még erősíti is ezeket.

Először agyunkat darálták le

2009-ben a Twitter bevezette a „Re tweet”, a Facebook a „Nekem tetszik” funkciót, amik standardok lettek a hálón. A „megosztani” kombinálásával a felhasználók tetszőleges tartalmakat azonnal kritikátlanul terjeszthettek az egész szociális hálóműveken. „Egy négyéves kezébe adtunk egy töltött pisztolyt.” - mondta Chris Wetherell, a Re tweet kifejlesztője. Ennek a dinamikának köszönve, kevés vagy nulla ráfordítással és kockázattal, névtelenség mögé rejtőzve, bekapcsolódhatok egy támadásba, ha emberek egy csoportja fölháborodik. Az áldozat és én talán nem is ismerjük egymást. Eszembe sem jut, hogy talán elveszítheti munkáját, vagy kiközösítik, mert az együttérzés és a felelősségérzet megütközéssel és anonimitással van helyettesítve. Míg megszégyenítéstől és rágalmazástól szenved, azt fogom hinni, rászolgált. A dühöm nem megszokott düh, nem szemtől-szembeni érzés, mely interakciót tehet lehetővé és megbékéléshez vagy új ismeretekhez vezet. Mi, csoportbeliek, azt hisszük, az áldozat áruló, fenyegetés számunkra. Ha jó szándékú is volt, megszégyenítése intés másoknak. Így szítják a fölháborodásokat a clickbait-médiumok, aktorok és állami trollfarmok, egy olyan szoftverrel, mely minden klikket figyel. Az ilyen rendszer megakadályozza, hogy olyan emberekkel kommunikáljunk, akik a valóságot másképp látják. Még furcsább, hogy a bennünket befolyásoló szoftver nem magyarázza meg, mit mutat nekünk. Megtanulja, mire kattintunk mi és a hozzánk hasonlók rá, egy virtuális avatart készít rólunk. Utána mindazzal etet bennünket, amit az avatarunk akar. Senki sem göngyölítheti föl, miért azt látjuk, amit látunk. Senki sem tudja, mit látnak a többiek. Még a gépek sem tudják, mit csinálnak algoritmusaik. A digitális médiumok nem úgy vannak megtervezve, hogy rákényszerítsenek egymástól való különbségeink fölismerésére és mindnyájunk egyesítésére. Nem akarnak közös realitást előállítani. Az információözön lelassítása, vizsgálata, tesztelése helyett a direktséget és az impulzivitást jutalmazza, érzelmeket tárgyilagosság helyett. A személyes támogatásokat támogatja, megvetése helyett.

Kb. 2016-ig a digitális világ vezetőinek mellékes volt, hogy az információk, melyeknek platformot adtak, igazak-e vagy sem. Trump győzelme, az US-választások befolyásolása jobbos hálóművek, destruktív, külföldi aktorok által sok mindent megváltoztatott. A Facebook nemcsak egy platform, hanem egy community is és a közösségek összeomlanak, ha szociopaták ámokfutásba kezdenek. A Facebook egy vállalkozás is és nem lesz nyereséges, ha ügyfelei vagy a társadalom számára toxikussá válik.

Ha a felhasználók olyan anyaggal árasztják el a hálót, amely másokat elbizonytalanít és elriaszt, reklámügyfeleket üldöz el, márkát mérgez és rendszeresen hazudozik, a vállalat arra kényszerül, hogy tartalmakat vagy felhasználókat tiltson ki. A régi szerkesztőségi átdolgozást kell alkalmazni a killer app-oknál. A nagy közösségi hálóművek már rég egy intézményes köntöst öltöttek fel. A felhasználók magatartását normákkal és ösztönzőkkel próbálják megváltoztatni. Egy globális hálómű jött létre, mely a Facebook-kal, Google-lal, Youtube-bal együttműködik. Egyes szakértők elvitatják, hogy a fact-cheking eredményes. Fontosabb, hogy a korábbi kommerciális döntések és ideológiai előítéletek tető alá kerülnek. Mára világossá vált, hogy a platformok semlegessége csupán mentség.

Az a szociopata, aki a szociális normákat nem fogadja el.

Szabálysértések és egy kevés szemérmetlenség lehet építő, mert a gazdaság, a politika, a művészet innovációi határok ignorálásából élnek. Ám túl sok vétség egy békés társadalmi rendet szétzúzhat, főleg egy liberálist, melyet mindenki szabálykövetése tart egyben.

Amikor digitális anonim seregek jelentek meg és ezek állami aktorokkal szövetkeztek (Putyin, Orbán, Trump), a digitális dezinformáció jelentősége megnövekedett. 2016-ban az oroszok beavatkoztak az US-választásokba. Nem hitték, hogy Trump-ot sikerre viszik, de remélték, hogy az USA-t polarizálják és kevésbé kormányozhatóvá teszik. Ez sikerült.

A támadások nem egyes személyeket vagy témákat vesznek célba, hanem a teljes információs teret. Steven Bannon, Trump-stratéga: „Az igazi ellenzék a média. A velük való eljárás: Flood the zone with shit.” A közösségek bizalmi hálóművekre vannak ráutalva, hogy kiszűrjék, mi igaz és mi nem. Tudniuk kell, ki a szavahihető. A bizalom és a hitelesség veszélyben, ha a tér el van árasztva. Amikor 2016-ban Skripal-t és lányát megmérgezték, az orosz médiumok az UK-t tették felelőssé. Vagy Ukrajnát. Vagy mindkettőt. Vagy baleset volt. Vagy öngyilkosság. Vagy bosszú. Economist: A Kreml-propaganda ellentmondásos állításai nem hiba, hanem szándék. Így próbálták a nyugati titkosszolgálatokat vad állítások kakofóniájába belefojtani – egy koherens tagadásmese összeállítása helyett. A siker kulcsa, hogy a megtámadott társadalmak az álinformációkat fölkapják és terjesszék. Az újságíró Peter Pemerancsev Moszkvában élte át az orosz propaganda változását. A kommunizmusban arról akarták meggyőzni az embereket, hogy milyen ragyogó szocialista jövő áll előttük. Az új propaganda arra koncentrál, hogy zavart keltsen és konteókat terjesszen. A Kreml médiahatalmát nem arra használja, hogy a népet a kormány támogatására motiválja, hanem, hogy demotiváljon. Ha összeesküvés elméletek vesznek körül, az az érzésünk, semmit sem tehetünk; semmi nincs, ami irányt adna. A meta-narratíva: Putin mellett nincs alternatíva.

A hagyományos cenzúra abból indul ki, hogy az információk szűkösek és ezek terjedését korlátozni lehet. A digitális korszakban az információ tengernyi. Figyelmet az kap, amiből kevés van. Tehát az információk helyett mért ne gátolnánk a figyelmet? Ha a teret elárasztjuk elterelésekkel és szeméttel, a publikum figyelme kimerül és kihuny.

Mi történik, ha nem tudjuk biztosan, manipulálnak-e vagy becsapnak-e bennünket? Abból indulunk ki, hogy mindig átvernek. Vagy online barátainkkal elbújunk a valóság egy privát verziójába. Vagy fölülünk egy demagóg politikusnak és minden szavát elhisszük.

Trump már 2013-ban hihetetlen mértékben terjesztett valótlanságokat és elferdítéseket, naponta 22-őt. Ezek nevetségesek is voltak. Senkit semmiről nem akart meggyőzni, csupán demonstrálni, hogy normális szabályok már nincsenek és a vezető a legjobb autoritás. Trump támogatói az információs teret cirkusszá változtatták. Paranoiát szítottak azzal, hogy konteókat ismételgettek és erősítettek. Minden tárgyilagos ellenvetést, minden vádat visszautasítottak és az összes realitásalapú médiumot fake news-nak kiáltották ki. Nem kívánt tudományos kutatásokat politikai hecckampánynak minősítettek. A fölháborodást fegyverként vetették be, manipulálták a digitális agendát és meghatározták a nemzeti vitát. Korruptságukról és inkompetenciájukról sikerült a figyelmet elterelni. Trump a 30-as évek után a legügyesebb dezinformátor, „a legjobb troll”.

Az információs teret a másik, inkább balról jövő befolyásolás is veszélyezteti. Ez eliternek tűnik, konformitásra és szociális kényszerre épít.

1989. február 14-én Khomeini „cancel”-te Salman Rushdie-t, a Sátáni versek szerzőjét. K. fölszólította a muszlimokat, öljék meg az írót és mindenkit, aki a könyvhöz hozzájárult. A japán fordítót meg is ölték, ezután írók, kiadók, tanárok nagyon vigyáztak, mit mondanak – az öncenzúra kezdett működni. K. megmutatta, hogy egyik napról a másikra, a tömegmédia segítségével, mindenkit elérhet.

John Stuart Mill leírta, miért fontos a vélemények sokfélesége:

-Bármennyire is biztosnak érezzük magunkat, tévedhetünk.

-Főképp az erkölcs és a politika területén szinte sosincs úgy, hogy egy vélemény abszolút helyes és a többi abszolút téves.

-Ha egy nézet érvényre is jutott, mindig újból ütköztetni kell ellentétes véleményekkel.

„Ha nem vitatjuk rendszeresen, átfogóan és félelem nélkül, halott dogma lesz és nem élő igazság.” Mivel az emberi szellem nem lehet tökéletes, az igazsághoz sokféle vélemény szükséges.

Az ismeretelmélet előrejelzi: Ha egy közösség az intellektuális konformitás áldozatául esik, egyfajta episztemologikus gödörbe jut. A szociológus Elisabeth Noelle-Neumann ezt „hallgatás-spirálnak” nevezi. Az emberek félnek a szociális elszigetelődéstől. Meggyőződésüket és észleléseiket öntudatlanul is a körülöttük levő emberekkel egyeztetik. Az autokraták állami eszközöket arra használhatnak, hogy elhitessék, a vezetőt a sokaság támogatja és alig van valaki más véleményen.

Online propagandisták algoritmusos erősítéssel, hamisított identitással igyekeznek kis csoportot, pl. oltáselleneseket nagy, tekintélyes gondolkodás-iskolának föltüntetni. A kisebbség azt föltételezi, véleménye kioltódik. Minél jobban elszigetelik magukat, annál inkább visszatartják véleményüket és alkalmazkodni kényszerülnek. Minél többen teszik ezt, annál jobban tűnik az egyik frakció dominánsnak, a másik hanyatlónak. Egy rész nyilatkozik, a másik rész inkább hallgat – ez egy spirálszerű folyamat, amelynek végén az uralkodó vélemény rögzül.

Cailin O’Connor és James Owen Weatherall a »The Misinforma-tion Age« c. könyvben leírják, hogy ez a perverz dinamika hová vezethet. Képzeljük el, hogy egy tudományos közösség két ellenséges táborra szakad. Elveszítik bizalmukat egymásban, nem kommunikálnak. Csak saját táboruk eredményeiben bíznak. A másik oldal semmilyen bizonyítékát, érvelését nem fogadják el. A végén csak önmagukkal beszélgetnek.

Ezt csak intellektuális sokféleséggel lehet megakadályozni. Keressen más véleményeket - ha Ön körül mindenki egyetért, valamit rosszul csinál. Nem azt mondom, hogy minden zsidó neonácikkal csevegjen, vagy a pszichiátria vizsgálja meg újra, a melegek lelki betegek-e? A vélemények sokfélesége nem azt jelenti, hogy minden megengedett. Plauzibilitás, hihetőség, egyezés – mind ezen kritérium fontos. Ám a ráijesztés vagy a szociális nyomás, az intellektuális sokféleség csökkentése céljából, a tudás alkotmánya elleni vétség – függetlenül attól, mivel is akarjuk igazolni. Ha szembe jön egy kellemetlen vagy visszataszító elmélet, ne azt kérdezzük, hogyan rázhatjuk le, hanem, hogy mit tanulhatunk belőle?

Egy terápia-irányultságú társadalomban az az elképzelés rögzült, hogy a szavak és ideák érzelmi következménnyel járnak, mert sértőek. Minden beszéd vagy idea, amely valakit sért vagy összezavar, „támadás”. Ha az áldozat egy kisebbség tagja, a támadás gyűlölet-bűntett. Ha jogunk van az utcán a fizikai erőszaktól védve lenni, a nyilvános vitákban is jogunk lenne az érzelmi erőszaktól való védelemre. Tehát nem elég reagálni, ha valaki sértve vagy bosszantva érzi magát, az egész környezetet meg kell tisztítani a bizonytalan ideáktól, nehogy váratlanul, vagy még rosszabb, kikerülhetetlenül beléjük ütközzünk. Ideák és szavak szubjektíven is sértőek lehetnek.

Természetesen civilizáltan kell bánnunk egymással, ne személyeskedjünk, hallgassuk meg figyelmesen másokat, állításainkat támasszuk alá. Fenyegetés és személyes sértegetés tilos. Ne alázzunk meg másokat. A kritikákhoz mégis vastag bőr kell, mert fájhat és megalázhat. Maga a nyelv nem képes mágikusan megsérteni bennünket. A mi döntésünk, hogyan értelmezzük mások szavait. Egy pisztolygolyó nem ad értelmezésre teret.

A cancel culture nem egy személy vagy egy mű, hanem motiváció a csoportszolidaritás megrendezésére. A „cancel”-ni egy performatív aktus, egy show, melyet a szociális csoportjuknak adnak elő. Ahol a trollkultúra összezavarni és szétzúzni akar, a cc elriasztani és megfélemlíteni. Egy szociális vagy mediális környezetet akar szervezni, manipulálni, demoralizálni az ellenfelet, elűzni a digitális platformokról. Elszigetelni és megfélemlíteni akar. Egy személy bírálata és elutasítása közötti határ a gyakorlatban nem éles és igen szubjektív. Sokat érdemes volna megvitatni. Aki gyakran Cancel Culture!-t kiált, magát a probléma részévé teszi és egy kölcsönös vádaskodást indít el.

Az információ-forradalom techno-utópistái abból indultak ki, hogy tudás az egyenjogúak közötti interakcióból spontán születik – várható kiábrándító eredménnyel. Intézmények nélkül, ahol szakértők, szerkesztők, tudósok vitákat szerveznek, téziseket hasonlítanak össze, kompetenciákat értékelnek, elszámolnak – nincs ideák piactere, hanem csak szekták, melyek egymással harcolnak és személyek, akik szaladgálnak és lármáznak.

Mi történjék tehát?

Az akadémikus szféra vegye komolyan a világnézeti sokféleséget, ahogy a többi diverzitást. A vállalatok szálljanak szembe az aktivisták cancel követeléseivel. Az óriás techkonszernek a tengernyi tartalmakat szűrjék át.

És a befutott médiumok?

Növekvő nyomás alatt állnak, saját tagjai részéről is, akik a híradásokat az igazságosság felé terelnék, ellentétes véleményeket gyaláznak vagy legalábbis rosszallnak. Konzervatív és mértékletes liberális újságírók bevallják, hogy önmagukat cenzúrázzák, csakhogy kollégáik haragját elkerüljék. Tom Rosenstiel, American Press Institute: „Ahol a történetekről nincs vita, az egy diszfunkcionális szerkesztőség.” Fontos minőségi médiumok balra sodródnak. A hírszerkesztőség legyen ideológiailag sokrétű, különben a termék elfogultságtól szenved, amit az újságírók észre sem vesznek.

A végén azonban az egyénen múlik, ellenszegül-e a cancel-nek és a propagandaháború más, hasonló formáinak.

SPIEGEL, 2.10.2021

Zerstörung der Wahrheit