DEMOKRÁCIA VS AUTOKRÁCIA – Mit tehetünk a diktatúrák ellen? - SPIEGEL/RózsaS

A demokrata államok vonakodnak a diktatúrák ellen föllépni - saját biztonságuk, jólétük kedvesebb, mint mások szabadsága.

Ez különösen hitvány, ha Nyugaton azt állítják, Ukrajna demokráciáért és szabadságért küzd egyáltalán, a Nyugat eredeti projektjéért – csak a Nyugat csapatai és vadászgépei nélkül. Ez a probléma eszkalálódhat. Az ukrán háború csak egy nagy konfliktus előfutára a demokratikus és az autoriter országok között. Az orosz támadás Kína általi jóváhagyása mutatja, hogy egy táborban vannak. Az orosz félelem a kínai vezetőségé is: Csak semmi demokrácia, az az ő végüket is jelentené. Hosszú távon nem akarnak ebben a félelemben élni. A Nyugat számára veszélyes lenne ezzel a konfliktussal sodródni, minden idea, stratégia nélkül. A szabadság vonzereje felelősséget teremt azoknál, akik ezt saját projektjüknek tekintik. Hogyan tudna a Nyugat ennek a felelősségnek megfelelni? Olyan profán dologról van szó, mint az elvárás-menedzsment.

1917 ápr. 2-án az USA-elnök, Woodrow Wilson, a kongresszus előtt ezt mondta: „A világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára.”A német császári birodalom elleni háborúra biztatott, az óriási kockázatokat nem elhallgatva. „A jog értékesebb, mint a szabadság. Harcolnunk kell azért, amit a szívünk diktál, az elnyomottakért, a kis államok jogaiért, az egész világ szabadságáért.” A kongresszus tapsolt. Ezzel univerzális igény mondatott ki és ezzel kezdetét vette a „cserbenhagyás” története.

Kicsit később a kongresszus megtagadta a népek szövetségébe való belépést, amely az új békerendet biztosította volna.

Bár az I. világháború után sok demokrácia épült Európában, de a 30-as évek végéig szinte mind autoriter formába ment át. A szabadság barátainak senki sem segített. Legtovább Csehszlovákia bírta, de a németek földarabolták majd megszállták – a Nyugat eltűrésével. Ezt a nagy cserbenhagyást az 1938-as München-i egyezmény tanúsítja, és az appeasement fogalma is.

A hidegháborúban ugyanígy folytatódott. Senki sem segített azoknak, akik a vasfüggöny mögött föllázadtak Magyarországon, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországon. Ugyanezt élték át férfiak és nők az arab tavaszkor, főleg Szíriában, az elnyomottak Kínában, Mianmarban, Belaruszban.

Az USA még támogatott is autoriter rendszereket, ha ez hasznára volt, főleg Közép- és Dél-Amerikában. Aki Afganisztánban a Nyugat ígéretében bízott, csalódnia kellett, amikor 2021-ben a csapatok fejvesztve kimenekültek, a talibánoknak átengedve az országot. Irak esete hasonló. Amikor a Nyugat kivételesen segített, mint a Koszovó-albánoknak a szerbek ellen, tette ezt az ENSz mandátuma nélkül. Most ezt Putyin örömmel idézi, Ukrajna lerohanását igazolandó.

Aki a szabadságot szereti, annak ez a mérleg elfogadhatatlan. Ám volt-e alternatíva? Ha Magyarországon vagy Csehszlovákiában beavatkoznak, atomháború tör ki. Wilson korában ez a kockázat nem állt fönn, ezért könnyebben mondhatta, a jog fontosabb, mint a béke.

A nyugat története folyamán legalább két sötét hagyományt kultivált: A kettős morált és a cserbenhagyást. Ezek a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok világos üzenete mellett állnak, sőt, egymással össze vannak fonódva, bármennyire keserű is ez. A kettős erkölcs ebben az esetben azt jelenti, hogy a demokratikus államok nem mindig felelnek meg saját mércéiknek, pl. az USA általi emberi jogok megsértése Abu Ghuraib vagy Guantanamo esetében.

A cserbenhagyást most Ukrajna mutatja, amely hiába kér katonai segítséget. Ezt nagyon nehéz kibírni. Aki a szabadságot szereti, nem szeretheti csak magának. Ez az igény egyetemes kell, hogy legyen. De vajon beváltható-e? A Nyugat elvben a világ demokratizálódását akarja. Ez expanzív terv. Támogatja a szabadság álmát, segíti a szabadságmozgalmakat, szóval, pénzzel – néha bojkottal, fegyverrel. Az EU asszociációs szerződést kötött Ukrajnával, kilátásba helyezte NATO tagságát, ezzel reményeket keltve.

A demokrácia és a szabadság vonzása sokakban félelmet kelt, 9/11 fanatikusaiban, sok autoriter uralkodóban világszerte. Minden demokratikus megmozdulást eltipornak. Putyin vissza akarja állítani az orosz impériumot és hatalmát megtartani. Saját félelme késztette a háborúra. A Nyugat táplálja a demokratikus tüzet, de amikor tettre kerülne a sor, cserben hagyja.

Államok belső ügyeibe beavatkozni mindig problémás. Egy diktatúra elleni szembeszállás belső ügy, akkor is, ha, köszönve a médiának, az egész világ szeme előtt játszódik le. Ez a Nyugatot további nyomás alá helyezi, hogy beavatkozzon saját biztonsága rovására. Kijev tragédiája, Tibet és az ujgurok elnyomása miatt a Nyugatot kritika éri.

De hát milyen lenne a stratégia, amit alkalmazni kellene? A válasz az intézményeknél kezdődik. Egyáltalán, ki képviseli a demokráciák érdekeit? Az ENSz nem, mert autoriter tagjai vannak. Itt a NATO, az EU, a G7 - de egy sem képviseli az összes demokratikus államot. Az EU csak Európa egy része, a NATO-ból hiányoznak a pacifista demokráciák, mint Ausztrália, Új Zéland, Japán, Dél-Korea. A G7-hez csak a legnagyobb ipari államok tartoznak. A demokráciáknak nincs egységes hangja a világ színpadán.

Ami hiányzik, a demokratikus államok szövetsége. Hogy ne komplikáljuk, elég Adam Przeworski minimális demokrácia fogalma: Amely ország valamennyire nyílt választásokat megenged, tagja kehet a demokratikus államok szövetségének. Ezzel elbúcsúztatnánk a Nyugat koncepcióját. A szövetség szélesebb, globálisabb, sokrétűbb. Baráti távolsággal bevonja a Nyugat szabadsághagyományát, de idővel újat, sajátot fejleszt. Feladata a liberális értékek népszerűsítése világszerte, ezen értékek központja és fóruma lenni.

Két előnnyel járna: A szövetség a tagoknak irányvonalakat írna elő. Az autoriter államokhoz való viszony politikailag definiált, nem gazdaságilag. Eddig azt hihetnők, a német Kína-politikát inkább a VW határozza meg. A profit és a jólét miatt Kínát nehéz kritizálni. A jövőben föl kell számolni a függőségeket, főleg az energia terén. Nem kell föltétlen minden szálat elvágni, rugalmasnak kell maradni. Ha szükséges, azért legyen egy nagy bojkottra lehetőség.

Egy másik irányvonal: A demokráciák békések, de védekezésre készek. Az ukrajnai háború véget vet a Putyinra való szelíd pillantásoknak. A diktátorok mindenre képesek, ezért a demokratikus államok és szövetségeseik fegyverezzék föl magukat önvédelem és elrettentés céljából. Ez búcsú a békeosztaléktól, de nem a békétől, mint céltól. A szövetség ki kell, hogy mondja: Kívüle nincs jog katonai intervencióra. Ezt ki is kell, hogy zárja, hogy bizalmat keltsen.

A demokratizálódás nemzeti folyamat, az autoriter államok is szuverének. Természetesen fájdalmas nézni, ahogy egy forradalom meghiúsul, mint Belaruszban. Ám a népek önmaguk kell, hogy lerázzák diktátorukat. Ha egy állam szuverenitását megsértik, mint most, nem lehet igénye katonai beavatkozásra, de támogatásra minden más formában. A cserbenhagyás tehát nem végződik, csupán intézményes lesz. Mindenki tudná, mire számítson. Ez fáj, de az alternatíva a világháború. Az atomkorszakban a béke fontosabb a jognál. Ez nem csak a demokrácia nemes részlege. Ez egy program realistáknak, nem idealistáknak.

Nyugaton vonakodnak nyíltan beszélni, mert csúnya benyomást keltenének, hogy eltávolodnának az ideáltól. Ám itt az idő a demokráciát megszabadítani a sunnyogástól és a magas elvárásoktól. Ezek nem valósíthatók meg és a demokrácia ideájának csak rossz hírét keltik.

SPIEGEL, 19. 3. 2022

Die Demokratien brauchen eine Strategie für den Konflikt mit autoritären Staaten.