AZ OROSZOK A SPÁJZBAN - A. Smoltczyk- SPIEGEL/RózsaS
Alexander Smoltczyk békepárti családjának története
A legenda szerint már az Adenauer alatti újrafegyverkezés ellen elkezdtem a harcot. Szüleim babakocsiban toltak az első húsvéti békemenetben, a Lüneburger Heide-i katonai gyakorlótéren. Ma ott NATO-tankok gyakorolják a célbalövést. Ügyködésem, mint oly sok más is, hiába volt. Ami zavar: Most megértéssel vagyok. Szüleim 90+-os generáció. Átélték a náci-időket és Berlin bombázását. 1948-ban, a blokád alatt, várták a „mazsolabombázókat” (»Rosinenbomber«), a Kuba-válságról az újságból értesültek.
Apám segített Bonn-ban a polgáriszolgálat-törvénynél. Egy angol tiszttől, Alec Dickson-tól, hallott a sorkatonaság alternatívájáról. Békepártibb, mint a családom, kevesen lehetnek. Minden gyerek polgáriszolgálatos lett, támogatta a „Bűnhődés akciójelet” (Aktion Sühnezeichen). Anyám 1948-ban részt vett a francia-német kibékülés-táborban. Háborúellenes Erich Kästner-verseket olvasott föl:
»Und als der nächste Krieg begann /
da sagten die Frauen: Nein / und
schlossen Bruder, Sohn und Mann /
fest in der Wohnung ein.«
(„És amikor a következő háború kezdődött,
ezt mondták a nők: Nem
és bátyjukat, fiukat, férjüket
bezárták a lakásba.”)
Mi gyerekek, nem kérhettünk játéktankot, sem pisztolyt ajándékba. Még a vízipisztoly körül is vita volt. A településen egy szomszéd furcsán húzta a lábát maga után, ő volt „a katona”. Ugyanolyan egzotikus, mint a hatgyerekes katolikus család. Néha látogatók jöttek, akikről később megtudtam, hogy aktív ellenállók voltak. Amikor a 80-as években elkezdődött az újrafegyverkezés, anyám ott állt a demo-láncban, majd együtt utazott barátnőivel az egyháznapi „Fegyver nélkül élni”-szekcióba. A lila kendő ciki volt, de hát minden szülő ciki volt. Amikor Reagan jött Berlinbe, a Győzelem Oszlopára (Siegessäule) molinót akasztottunk. Sajnos elcsavarta a szél, olvashatatlan volt. A szövetséges katonai felvonulást erőszakmentes ülőblokáddal próbáltuk megzavarni. Visszagondolva, necces volt. (Volt szerencsém ott lenni 1982-ben Bonn-ban, a Reagan elleni tüntetésen. RS).
Ma alig tudok ellenállni a robogó Leopard-2 tankok esztétikájának. Az »Institute for the Study of War« közlönyét olvasgatom, kíváncsian és érdeklődve, közben olyan kifejezéseket tanulok, mint »thermobarische Bomben«, »Zielsuchkopf«, »manngestützte Boden-Luft-Rakete«. Úgy érzem, valami tilosat teszek.
Szüleim természetesen utaztak az NDK-ba, Leningrádba, Taskentbe. Egy 1985-ös fotón a Szovjetúnió nőbizottsága két tagja látható a nappalinkban. „Életfontosságú barátsághíd”, állt másnap a helyi lapban.
Anyám most: „Szörnyű, hogy minden tönkre megy.” Mindig kereste a kapcsolatot az oroszokkal, csomagokat küldött. A Humboldt-Uni-n oroszt kellett tanulniuk, mint Nyugat-Berlin-ieknek. „Mindig azt hittem, beszélgetéssel és látogatással a múltat meg lehet haladni – mindmáig.” Február 24-től a balkonon egy pace-szivárványos zászló csüng, 40 év után előszedve a pincéből. „Könnyű a háború ellen lenni, ha az messze van. Újra kell gondolnunk, ha irtózunk is, a passzív erőszakmentesség nem segít. Most hirtelen a fegyverkezés mellett kell lenni, mert a Kreml más nyelven nem ért. Keserű csalódás.”
És most? „Never surrender?” Vagy engedni, még menteni, amiért harcoltunk? Reggel Gandhi-ként ébredek és este Churchill-ként megyek ágyba. Nem úgy anyám: „Védekezni kell, nem lehet egy egész népet beáldozni. Most nem beavatkozni, ezeket az embereket veszni hagyni, generációk örökös bűne lenne.”
Ez meglepett. És egyáltalán nem volt ciki.
SPIEGEL, 26. 3. 2022
Sowjets im Wohnzimmer
