MIVEL TARTOZUNK SZÜLEINKNEK? - S. Flamm – ZEIT, Hamburg/RózsaS
Mit kell nekik adnunk, ha öregek, betegek és magányosak lesznek? Egyáltalán: Szabad nekik bármit is elvárni? Stefanie Flamm a ZEIT munkatársa.
Aki ma 50, az az „öregedő társadalom” fenyegető szcenáriójával nőtt föl. Így nem mehet tovább, több gyerek kell, különben nem lesz elég befizető, összeomlik a szociális rendszer, a biztosítók nem fizetik az ápolást. Mára a németek 1/5-e nyugdíjas. Több idős nem csak több kifizetést jelent, de több segítségre szorulót is. Anyák kerekesszékben, eltévedő apák, akik nem találnak haza.
Anke Lingnau-Carduck (LC) családterapeuta Düsseldorf-ban és a Deutsche Gesellschaft für Systemische Therapie, Beratung und Familientherapie (DGSF) elnöke. Mára a családalapítás nemcsak ritkább, de ki is tolódott. A nők 30 év fölött szülnek először – ehhez jön az állandóan változó munkavilág is. Így jön össze minden: Kamaszodó gyerekek, ingatag pályázati önéletrajz, csikorgó párkapcsolat, óriási hiteltörlesztés. Vagy: gyerek nélkül, de egy új szerelem. Esetleg stabil életrajz és fölfelé induló karrier. Vagy nincs hitel, de vannak kivándorlási tervek és egyéb rengeteg tennivalók.
Mivel tartozunk szüleinknek? LC-nek már a többesszám sem tetszik. Ez azt sugallja, lehetséges e g y válasz mindenkinek. És: „Tartozunk?” Mintha Ön egész életében a szülők iránti adósságot vett volna magára, amit le kell dolgoznia. Barbara Bleisch, filozófus, Svájc: Szülők gyermeket hoznak világra, akire az első perctől hálateher rakódik. Ez az eredendő bűnre emlékeztet, amire családot aligha építhetünk – írja bestseller-könyvében („Warum wir unseren Eltern nichts schulden”/Miért nem tartozunk semmivel szüleinknek).
Ám mi nem attól félünk, hogy örökké a tisztítótűzben fogunk élni, mintha Szent Péter ránk olvasná: „Nálad hiányzik 10 000 km szülőkísérgetés, 500 telefonálás, 3x karácsonyi látogatás, sült libával.” LC ügyfelei szociális nyomás és rossz lelkiismeret keverékétől szenvednek. Elvárások mások és önmaguk iránt. „Ön személyesen mit is akar? Mi akar szüleinek adni és miért? Hálából, együttérzésből, empátiából? Vagy csupán belátásból, különben senki sem gondoskodna róluk?” Mindez sokkal jobb ok, mint a bármennyire tisztelt konvenciót követni. Azzal ugyanis a probléma: Elöl-hátul nem stimmel. A többnemzedékes házak, ahol gyerekek, fölnőttek, öregek együtt gondoskodtak egymásról, mára eltűntek. A családtagok szétköltöznek, más városba, más országba is. A lányok, akik az ápolás főterhét régen viselték, ma szakmát tanulnak és dolgoznak valahol. Munkahelyüket nem akarják otthagyni, ezt idős szüleik sem kívánják. Ettől a dilemmától szenvednek.
LC sok olyan időst látott, akik nemrég még beutazták a világot, hegyeket másztak meg – most pedig nem képesek elfogadni, hogy ezeket már nem tehetik. Egy 88 éves, szinte teljesen vak ember még mindig egyedül akar az erdőben sétálni. Apám is ilyen lett. Parkinzonos, de átall járókeretet használni. Életében először láttam sírni, amikor az orvosa közölte vele, többet sem buszon, sem villamoson nem fog utazni.
Mivel tartozunk szüleinknek? Először talán a rádöbbenéssel, hogy az öregség nekik jóval nagyobb szerencsétlenség, mint nekünk. Hogy a hízelgő silver age-ből az aggságba való átmenetkor semmi példakép nem segítheti őket. Mint egy óriási XXI. századi kísérletben veszünk részt, ahol mindenki keresi a szerepét. Legalább egy világos: Amióta szétesett a nagycsalád, a fiatalok diktálnak. LC: „Hogy ki a jó leány és ki a jó fiú, azt csak Ön döntheti el.”
Jared Diamond etnológus olyan kultúrákat tanulmányozott, ahol a gyerekek érzései nem számítottak. A gyerekek úgy viszonyultak a szüleikhez, ahogy azok a nagyszülőkhöz. Ez folyamatosan öröklődött, az öregség nem volt sem dráma, sem tabu – csak egyszerűen a halál előtti utolsó életszakasz. Ám ez az élet minden más volt, csak nem „gemütlich”. Ma ezért az államügyész aktív lenne. A vadászók és gyűjtögetők az öregeket egyszerűen hátrahagyták. A szibériai Csukcsenben, még a XX. században is, ha a csoport úgy döntött, a gyerekek az öregeket öngyilkosságra szólították föl. Örök vadászmezőket ígértek nekik és egy lélekvesztőn a tengerre bocsájtották őket. Diamond: „Egy társadalom föláldozza tehetetlen tagjait, hogy ne veszélyeztessék az egész közösség túlélését” A fiatalok felelőssége először ott jelentkezik, ahol az öregek tapasztalata fontos a túléléshez. A gyógyító emberek, a bábák, a törzsfőnökök mind idős emberek voltak. Diamond a 70-es években a csendes óceáni Rennell szigetén egy olyan idős asszonyra lelt, akit a törzs nagy tiszteletben tartott. Ő volt az utolsó, aki az 1910-es tornádót túlélte és tudta, hol talál menedéket és élelmet a törzs, ha ismét jön a vihar.
Az idősek iránti felelősség egy civilizációs teljesítmény és végül is az emberi méltóság kérdése. A mai fiatalok is öregek lesznek, ezért a felelősség nem üres konvenció, hanem egy jó deal. A modern állam mentesíti a gyereket a szülőkről való gondoskodásról, ezt a feladatot átteszi a társadalomra. Nyugdíjat és orvosi ellátást biztosít és még az ápolási költségek egy részét is átvállalja. A szociális állam célja volt, hogy a lázadó munkásságot a császári birodalommal kibékítse. Most a fölvilágosodás régi követelésének kell eleget tenni, miszerint a szülők nem rendelkezhetnek gyerekeik fölött. A gyerekeknek nincs alkalmuk egy ilyen függőségre igent mondani. Immanuel Kant (Metaphysik der Sitten): „A gyerekek beleegyezés nélkül jönnek a világra.” Kötelességet csak a szülőknél lát. Ők kötelesek a gyereket etetni, védeni, nevelni – és életük végén minden költségről és ellenszolgáltatásról le kell mondaniuk ( »allem Anspruch auf Kostenerstattung für ihre bisherige Verpflegung und Mühe (...) entsagen«. Az egyetlen, amit a szülők gyerekeikre hagyhatnak, az a hála erénykötelessége (»Tugendpflicht« der Dankbarkeit).
A jó hír: Mint társadalom, már ott vagyunk, ahová Kant 1790-ben kívánkozott. Magunk dönthetünk a háláról, mivel ennyi szabadság a szülő-gyerek viszonyban talán még sosem volt. Elméletileg. Az állam azonban kívül marad, ha arról kell döntenem, a szüleimmel vagy a gyerekeimmel töltök el több időt. Tragikus, ha az idős hölgyet a takarítónő találja meg reggel a padlón és nem a fia. Egy barátnőm: „Az anyám egész életemben mindig pácban hagyott. Most hívja csak a nővéreimet.”
A család a védettség és a fejlődés helye, hosszú távú szolidaritásközösség. Még a nem-vérrokonok is szorosan élnek egymással. Nem tudatosan választották egymást és nem is szabadulhatnak meg egymástól egyszerűen. Ezért a család az a hely, ahol sok minden félre mehet. Kafka, 36 évesen, ezt pontosan tudta. A „Levél az apához”-ban az agilis, társasági vállalkozó apa csalódik a félős, tétovázó fiában. Barátnőm, a sikeres kutatónő, csak későn sejtette, miért kapott jóval kevesebb szeretetet anyjától, mint nővérei. Mint harmadikat, nem is kívánták? Miatta váltak el? „Vigyázok a formaságra, látogatás csak karácsonykor, születésnapkor – ennyi.”
„Ez olyan, mint a kamaszkor – csak más szereposztásban.” - mondja Andreas Kruse, Heidelberg-i gerontológus. Most a segítségre szoruló szülők nem ellenfelek, akiket le kell tagadni. A gyerekek fölnőttek és elég érettek ahhoz, hogy fölfogják, ők is egyszer vissza fognak nézni egész életükre, amelyben sok minden sikerült, sok minden nem; sokat hibáztak, az ő gyerekeik tekintetében is. „Itt olyan gyógyulások történhetnek, amikben senki sem hitt.”
Az Oldenburg-i ügyvéd, Michael Klatt, nemrég egy telefonhívást kapott. Egykori ügyfele, akit a Karlsruhe-i szociális hivatal ellen védett, örömmel újságolta, hogy anyja végre meghalt. Még gyerekként kiemelték a családból, mert anyja pszichikailag labilis és erőszakos volt. Évtizedekig semmit sem hallott anyjáról, mígnem egyszer kapott egy 30 000 €-s számlát, anyja költségeiről az idősek otthonában. Ez a szociálállam egyik hiátusa: Ha nincs vagyonfedezet, a gyerekek kötelesek a szülőket eltartani, itt a havi 1500 €-s számlát kiegyenlíteni. Bár 2020-tól ezt a kötelességet csak a 100 000 € fölötti éves jövedelműekre korlátozták, Klatt ezt is igazságtalannak tartja. „Bár a szegényeket nem büntetik többé, de azokat igen, akik prekárius viszonyokból küzdötték föl magukat.”
Egy jól szituált polgárgyerek mentesül a fizetéstől, mert a szülők rendszerint rendelkeznek vagyonnal. Akik gyerekeiket kínozták, azoktól egy szakügyvéd segítségével lehet elszakadni, ha sikerül a szülők „méltánytalan keménységét” (unbillige Härte) bizonyítani. Ezek hosszas, fájó procedúrák, amelyekben a gyereknek egész szerencsétlen gyermekkorukat kell bíró előtt igazolniuk. (Magam is találkoztam Dormagen-ben, a Bayer-munkásszállón egy szerencsétlennel, aki elpanaszolta, hogy apja nyomorékká verte. RS). Ha valamilyen iratban rögzítették, hogy a szülő pszichikailag labilis, azt mentesítésként értelmezik, a gyerek kárára. A hölgy, aki koccintott anyja halálára, nem bírta tovább a pereskedést és 15 000 €-ban kiegyezett a Karlsruhe-i Legfelsőbb Bírósággal.
Mivel tartozunk szüleinknek? Klatt: „Csak azzal, amit tőlük kaptunk- ez sok esetben a nagy semmi.” Megfordítja a kérdést: Mivel maradtak szüleink nekünk adósok? Nem mindig erőszakról van szó, sokszor elmaradt tartásdíjról, zűrös válásról, ahol az egyik szülő egyszerűen eltűnt egy új életben. Nem mindig pénzről van szó, hanem sok mindenről, ami hiányzott.
LC: Minden családban mindig hiányzik valami.
Sosem mutattad meg, mit jelent férfinak lenni.
Gyereked terapeutaként használtad.
Sosem jöttél, mikor kellettél.
Nővéreimnek kedveztél.
Tekintélyed fontosabb volt, mint az én boldogságom.
A férjemet mindig lenézted.
Sokan azonban bízhatnak abban, hogy a kötelék szüleikhez sosem szakad meg. Szüleink, hibáik ellenére, mindig azok maradnak, akik első éveinkben, mikor semmire sem voltunk képesek, etettek bennünket, vigasztaltak és támogattak. Ez a kötés mindennél erősebb, bármi menjen is félre. Erős késztetés alakul ki bennünk, hogy valamit szüleinknek visszaadjunk. Ez nem döntés kérdése, a tudatalattinkból jön.
LC-hez akkor jönnek, ha veszekedés van. A nővér az anyát magához venné, a báty inkább otthonba küldené, amit viszont a nővér drágáll. Vagy a fiú szeretettel gondoskodik az anyáról, de ezt mindig a nővér orra alá dörgöli, aki messze lakik. Ő otthont választana, hogy ne legyen rossz lelkiismerete. LC pragmatikus megoldást javasol. Először tisztázni kell, ki mit akar. Aztán megnézni, ki mit tehet. Kívülről nézve a közel lakó testvérek többet tehetnek, kevesebb fáradtsággal. Ők maguk is többet profitáltak a szülőktől. A távolabb lakók ezt sűrűbb látogatásokkal kompenzálhatják, hosszabban maradhatnak és papírügyeket intézhetnek. És ha otthonba kell menni, a házat rá kell áldozni. Ekkor a gyerekek semmit sem örökölnek, de így a legegyszerűbb. Kruse: A "filiális válság” után jön a „filiális érettség”. A gyerekeknek és a szülőknek sikerül higgadtan közös történetük napos és árnyékos oldalait megbeszélni. Ez kissé naivnak tűnik, mert ha valami kényes jön szóba, a papa hallókészüléke kiesik, a mama pedig megkérdezi: Ki kér még nachtisch-t?
Közelítünk az ideálishoz, ha szüleinket nem kezeljük gyerekként, hanem segítünk nekik gyötrelmeikről elfelejtkezni és azzal foglalkozni, ami még fontos nekik.
Az én szüleimnél ezek a klasszikus zene és a politika. Egyik sétánkon apám elmagyarázta, mért tartja a konzervativizmust emberbarátibbnak. „Nem ideológusok, hanem pragmatikusok vagyunk. Mindig megfontoljuk, milyen árat fizetünk a haladásért.” Apámat mindig is autoriter öreg csontnak tartottam, de sosem tűnt föl, hogy egész életében önmaga és a modern között egyensúlyozott. Másnap elindultak kocsival „haza” Rheinland-ba. Pokoli út lett, majd 3 napig tartott. Jobb lett volna, ha én viszem el őket és a gyerekeknek ígért Ostsee-kirándulást elhalasztom.
ZEIT, 5. 5. 2022
Was schulden wir unseren Eltern?
KOMMENT
Vertek otthon, az utcán, az iskolában. Azt kívántam, apám bárcsak halna meg. Később értettem meg: Családunk túléléséről volt szó. Ezért dolgoztattak, mint gyereket. Másrészt ezt meggyógyította a családi kör. A gangon álltunk, zuhogott az eső, verte az udvart, a virágokat. „Farmerek nézik az esőt.” - mondta bátyám. Nevettünk. A természet részei voltunk. Követtük az évszakokat, nyáron hajrá, télen lazítás. Állatokat nemcsak azért tartottunk, hogy megegyük őket - családtagok voltak. Az élelmet behoztuk a földről és megettük. Kukoricaszárral, csutkával fűtöttünk. A középiskolával szakadtam ki a természetből. Hiába történt velem azóta ez a sok minden, („heiße Doktor gar... Da steh ich nun, ich armer Tor! Und bin so klug als wie zuvor”) - a legértékesebb éveim a paraszti évek maradtak.
RS
