MEGFIZETNI A HÁZIMUNKÁT? - R. Hank – NZZ/RózsaS
Rainer Hank az FAZ-Sonntag gazdasági újságírója ezt zsákutcának tartja alábbi cikkében.
Az Oxford-i Oxfam humanitárius szervezet szerint a világon naponta 12 mrd óra házimunkát végeznek a nők - fizetés nélkül. Ha minimálbért kapnának, járna nekik 11 billió $. Ez csak növeli a nemek közötti jövedelemkülönbséget és a társadalmi igazságtalanságot. Ezen az állapoton akar változtatni a «Care-Revolution», amikor célul tűzi ki az egyenjogú nemek társadalmát. De honnét jöjjön ez a 11 B $? Nyilván nem, mint régen, a férfiak hazaadott „háztartáspénzéből”. Ez a paternalizmust betonozná be, a rabszolganők kegyelemadományát. Az állam csorogtassa vissza az adóbevételekből? Ezt a 12 mrd órát az Oxfam hogyan számolta ki, hiszen senki sem méri. Föltűnő, hogy ez az aktivitás milyen magától értetődőnek minősül munkának. És a munka csak akkor jó, ha megfizetik. Ez szűklátóság. Hannah Arendt a «vita activa»-ról beszélt: Gondoskodni a családról, szomszédokról, barátokról. Senkinek sem jutna eszébe az „aktív életet” a munka szinonimájaként értelmezni. Pláne nem, hogy ezért bér is járjon. A keresztény Paul Jostock ezt írta 1941-ben («Berechnung des Volkseinkommens und ihren Erkenntniswert»):
„A házimunkának kétségkívül van egy gazdasági mozzanata, de nem számít gazdasági cselekvésnek. Inkább az életvezetés és -alakítás aktusának, szeretetből végzett gondoskodásnak. Az egészséges érzés visszatart attól, hogy itt gazdasági mércéket alkalmazzunk.” (Jó, akkor pucolja ő a klotyót, szeretetből! RS). A mai care-mozgalom Jostock-ot kiátkozza, mert a nők gondoskodó munkáját a társadalmi értékteremtésből kizárja. „Ezzel a konvencionális gazdasági elmélet önmaga bornírtságáról rántja le a leplet.” Mondja a feminista Teresa Maria Bücker. Közben nem veszi észre, hogy épp azt a racionális gazdaságkiterjesztést igenli, amit a balos feministák, mint neoliberális-kapitalista túlkapásként átkoznak ki. Míg a care-aktivisták egyrészt egy gazdaságon kívüli terület elismerését szorgalmazzák, az igazságosság nevében a gazdaságkiterjesztést követelik. A díjazás oda vezetne, hogy a work-life-balance a fizetett (férfi) és a nem fizetett (női) munka közötti különbségre redukálódna. Ez a férfivilág imitációja lenne. Nem szolgálná jobban az emancipációt, ha a nem gazdaságosítható életterületeket megmentenénk, persze, azzal a föltétellel, hogy a gondoskodás illetékessége megoszlana nő és férfi között, miután a polgári család munkamegosztása elveszítette magától értetődőségét? A gyári munkásnő sokáig fehér holló volt. A XIX. századi férfiak büszkék voltak, hogy feleségeiknek nem kellett bérmunkát vállalniuk. Ám idővel a férj fizetése nem lett elég, ezért a nők is rákényszerültek gyárba járni dolgozni. Ám ez még a XX. sz. végéig is szégyellnivaló volt, ezért a nők inkább otthon dolgoztak vagy albérlőt vettek föl, hogy növeljék a család bevételét.
A XIX. és a XX. sz. polgárkori felsőbb rétegei olyan „család és munka”-modellt részesítettek előnyben, amihez képest a maiak nem épp haladók. A nők semmi esetre sem akarták a férfiak munka- és társadalmi rádiuszát lemásolni, sem a care-munkáért pénzt kérni. Csak a XX. sz. közepétől indult el a «Wages for Housework» az USA-ban, főleg Mariarosa Dalla Costa és Silvia Federici akivitásának köszönhetően - amiből aztán a care-mozgalom kifejlődött. Ezeket az összeegyezhetetlen csoportokat egyesítette a házimunka díjazása. Még egy lapáttal is tettek rá: A fizetetlen reprodukciót szolgáló munka az ipari termelés fölé helyezendő. A kérdés sokáig nem került átvilágításra. Csak 1977-ben tette napirendre Alice Schwarzer, a német feminizmus doyenje. Szerinte a nők elnyomása akkor sem szűnik meg, ha a házimunkát megfizetik. „És továbbra is engedjük, hogy pénzért nekünk essenek és megerőszakoljanak? Főzzünk tovább is a teremtés koronájának otthon és az irodában kávét? Ehelyett harcoljunk a háziasszony-gettó ellen!” Egész életében a „háziasszonyság” ellen küzdött.
A harcot megnyerték. Ma a középréteg mindkét neme dolgozik. A házimunkát, gyerekfelügyeletet fizetett munkaerőre bízzák, vagy az állami bőlcsödékre és óvodákra. Ezzel a „vita activa” először kerül bele a GDP-be – legalábbis a számlázott munkák útján. A népgazdaság növekszik. A jólét nem, csak a polgári család elégedettsége és önrendelkezése – sok stresszel és kiadással kísérve. A Harvard-filozófus, Michael Sandel, 2012-ben kiadott könyvében («What Money can’t buy») a piac erkölcsi határait feszegeti. Erkölcsileg megvetendőnek tartja, ha valakinek fizetnek azért, hogy beálljon egy sorba koncertjegyért. Érdekes módon, a házimunkáról nem beszél. Túl kényesnek találta? Logikáját követve, a fizetés nagy kockázat és morális crouding-out-hoz vezet. A házimunkát a pénz inkább leértékeli. Ezt egész sor tapasztalat igazolja, pl. Richard Titmuss kísérletei a véradás kapcsán. Amikor a vérért pénzt adtak, kevesebb lett a véradó. (? RS). A kommersz szétzúzza a véradó és a fogadó közötti kapcsolatot, amely emberi melegségre és altruizmusra alapul. (Ilyeneket alig találunk a mai tömegtársadalmakban! RS). Nem minden csere megy pénz útján. Az emberek nemcsak pénzért cselekednek. Ez a piac hatékonysága ellen szól. Meg kell engedni a különféle csereformák versenyzését (munka pénzért, gondoskodás szeretetért). Fizetetlen szeretetgondoskodás megtartja saját értékét (care-cselekvés és nem care-munka). Nők és férfiak egyaránt végzik, ez haladó és nem reakciós. A haladás a régi fix szerepek tárgyalhatóságában rejtezik, nem a gondoskodás gazdaságosításában.
NZZ Int., 7. 1, 2023
Welchen Wert hat die Sorge?
KOMMENT
Kedves Rainer! Mosol, főzöl, takarítasz? Vagy nem alacsonyodsz le ennyire, esetleg munkát adsz egy takarítónőnek? RS
