ÖRÖMHÍR: NEM FOGNAK MEGÖREGEDNI

Öreg, beteg, szegény, magányos.

Ez a sors nem fenyegeti a ma 72 év elé néző újszülötteket.

Ők előbb el fognak pusztulni:

• Őrült iramban folytatódik a tartalékok fölélése, a fegyverkezés, a közösségek fölbomlása. Újabb 70 békeév nem fog ölünkbe hullani. (Lásd: 33 kockázat, 1998).
• Az egyén most profitál a globalizációból, de halálos függésben áll: 2008 megmutatta, hogy néhány kapzsi spekuláns a Wall Street-en hogyan számolhatja föl százezrek munkahelyét a világ másik felén.
• Ulrich Beck kozmopolita világkormányának semmi nyoma, ellenkezőleg: a nemzetállamok nyomulnak, vedd el, amíg van.
• A Végítélet Óráját egyre gyakrabban kell átállítani.
• A gyerekek mindent tanulnak, csak azt nem, hogyan lehet túlélni, ha a világgazdaság összeomlik.
• Ahogy elnézem embertársaimat, nem, hogy 70 év túlélésre, de a következő hónapra sem készülnek föl. Ha nem kapnak fizetést, belezuhannak a hajléktalanságba.
• A magyar preppers fórum túlélni akar, de nem fogja föl, hogy nem lőfegyverek, hanem a közösség: rokonság, utcabeliek, munkatársak jelentik a jövőt.
• A Gyüttment és az Élőfalu mozgalom szívmelengető, de ha nagyvárosi vidékre költözik, olyan, mint mikor állatkerti vadat visszaengednek a dzsungelbe.
• Kivéve, ha korán kelünk és eddzük magunkat! (L. Robinzon-ház). NOLfórum/alter.

OPEálíccsukmeg

-Brüsszel: Állítsuk meg Budapestet!

-Mo. erős és büszke európai ország – ezért ne küldjetek több pénzt!

-Nem is küldenek: EU-ügyészség alapul és megvonja a támogatást a tolvaj államoktól. Tőlünk? Addigra kint leszünk!

-Mo. erős és büszke: Lám, mennyi plakátot tudunk kiragasztani!

-Álarcos, civilruhás TEKesek támadtak meg két villamost a Fehérvári úton. „Egy személyt elfogtak”. Zsebtolvajt? A nehéz fiúk villamoson mennek bankrabolni? Gyakorlatoztak? Az utasok rémülten menekültek és majd a kormánypártra szavaznak, amely lám, megmenti őket.

-Trump átveszi az Orbán-módszert: Semmi a neveden, mégis minden a tied.

-A kormány elhatározta, a tízemeletesekről lebontanak egy-egy szintet, átviszik a Kopaszi gátra és abból építenek felhőkarcolót.

-Semjén a vadászkutyák után a vadászokat is adómentesítette. A civilek meg lakóterületen kívül kilőhetők.

-Semjén Zsolt keresztény lovardákat építtet a stadionok mellé - csak megkeresztelt lovaknak. A kancák fedeztetése is a regula szerint történik.

-A kormány atomfizikusa, dr. Semjén stratégiai megállapodást kötött Iránnal, miszerint az iráni atombombát Paks II-ben gyártják sorozatban.

-Katarnál látszik, milyen, ha megszakad a beszállítás – megehetik az olajukat.

-Áder neje vért adott, de sok kellene még, amennyit kiszívtak.

-Lázár nem akarja megváltoztatnia a határokat, pedig pl. Sopron szívesen helyrehozná a hibát.

-Itt állt: Szili Kati WC-t épít a Beregszász téren (lásd tábla). Szegény, még az sem sikerül neki: amióta megépült, technikai okok miatt zárva.

-Másik WC-építő: a milliárdos Gerendai és Bús Balázs polg.mester – mindkettő a természet és az emberek lenyúlásában nagymester. Az évente megismételt szigetfesztivál egy hete alatt energiafogyasztásával annyi klímagyilkos CO2 gázt produkál, mint 300 kistelepülés egész évben. (Hozzáadandó a szürke energia, lásd: Energiamenü).

-Mi a különbség a zavarodott és a mobiltelefonozó között? Semmi. Mindkettő magában beszél.

-Mindenki azt hiszi, ha A-ból B-be megy, ott jobb lesz neki.

-Bárhogy is választasz, mindig a másik megoldás tűnik majd jobbnak.

-Korán kelek és hülyeségeket csinálok.

14. SZEMBENÁLLÁSOK: TÉMÁK, POZÍCIÓK, ÉRVEK

Bezárólag vázolunk néhány tipikus pozíciót, melyek a bemutatott indítványok főszereplőNői közötti vitákban merültek föl és vélhetőleg a szociál-ökológiai diskurzust, valamint a nyilvánosságot, a tudomány és a politika határterületein, hosszabb ideig meg fogják határozni. Eközben nemcsak a kiértékelt publikációkra korlátozódtunk, hanem az interjúkban, vagy a tudományos-politikai vitákban elhangzott érveket is figyelembe vettük. A bemutatás a „meztelen” argumentumok szisztematikus dokumentálására szorítkozik, az indoklások az előző szövegekben találhatók.

14.1 KAPITALIZMUS – PROBLÉMA, VAGY MEGOLDÁS? VAGY ALAKÍTHATÓ FORMA? VAGY?...

1. a) A kapitalizmus keretein belül, az ökológiai kérdés megoldása nem lehetséges, mert

• egy használati-értékszerű anyagi tervezést, vagyis az egész társadalmi reprodukciós eljárás tudatos alakítását követeli meg, ez azonban az önállósodott társadalmasítási és irányítási mechanizmusok, a tulajdon- és a versenyviszonyok, a spekulatív önállósodott pénzpiacok, stb., alapján ki van zárva. Még ha azt is föltételezzük, hogy a komplex modern társadalmak tudatos alakítása legalább csekély mértékben lehetséges, egy folytatólagos kapitalista fejlődés kockázatai túl nagyok, és a szerkezeti tanulóképesség behatárolt – ahogy ezt a nem régi pénzügyi és gazdasági krízis mutatja (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 5.fej. Értékbírálat);
• egy növekedés nélküli társadalmi fejlődés-perspektívát és gazdasági dinamikát követel, ez viszont a kapitalista fölhalmozási dinamika miatt kizárt és a dematerializált, tisztán értékszerű növekedés, természetfogyasztás nélkül csupán illúzió (vö. 4,5 fej.);
• csak globális mértékben gondolható el és az ún. 3. világ fölzárkózó, ipari kapitalista fejlődése az 1. világ megfelelő növekedés-visszavétele nélkül ökológiai katasztrófába vezet;
• végül a nyugati modernitásba beleírt természet uralmi-kizsákmányoló viszonyának megszüntetését követeli meg. Ami éppen a kapitalista racionalitás, instrumentális-praktikus természetviszonyának a bázisa (vö. 2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia, 5.fej. Értékbírálat);
• az egyszerű „csak-így-tovább”, a kiélesedő problémák fenyegetése miatt nem engedhető meg, a civilizáció-romboló konfliktusok (forrásháborúk) veszélye nő. Ami ma, mint a nyugati kapitalista „civilizáció vívmányai” sokak számára attraktívként hat, pillanatok alatt elillanhat (vö. 2-5, 12 fej.);
• ilyen körülmények között, a ma még többségileg nem elfogadott, ignorált alternatívák (pl. a szubszisztencia) egyetlen praktikábilis, már elgondolt és részben kipróbált „mentőcsónakok” lehetnének.

(b) Csak az adott modern kapitalista kereteken belül ésszerű az ökoválság megoldásáról gondolkodni. Mert:

• A mások által okozónak bélyegzett, ellentmondásos és elismerten kockázatos viszonyok a modern társadalomépítés alakítható formái egyáltalán. Ha a tárgyilagosan, szisztematikusan közvetített társadalmasításon (tőke, piac, hitel és más értékgazdasági kategóriákon) túl akarunk lépni, ez csak az elő-modern, közösségi, bornírt, statikus viszonyokba való visszaesést jelentené. A természeti források értékesítésére, mint „öko-tőke”, szociálisan és ökológiailag beágyazva is elképzelhető, mikor pl. az ökológiai és regionális érdekképviselők a tőkeértékesítési társaságokban arányosan együtt dönthetnek (vö. 8.fej. Evolúciós szociálökonómia).
• A súlyos ökológiai kockázatok fenyegetéseivel szemben más választásunk nincs, mint a „technológiai-forradalmi” megoldás útján menni, mely a kapitalizmusra valamilyen módon testre szabott. Egyszerűbb a technológiát megváltoztatni, mint az embereket és a társadalmat átgyúrni, vagy más veszélyes kísérletekbe belevágni. Egyébként is, parlamentáris rendszerben, az olyan megoldások, melyek az igények és szokások ilyen durva, hirtelen változtatását kényszerítenék ki, demokratikusan nem érvényesíthetők (vö. 7.fej. Ökológiai modernizálás).
• Hogy egy szociális-ökológiai útra való belsőkapitalista átállás nem kötelezően illúzió, azt a modern kapitalizmus történelme és szocio-földrajzi variabilitása mutatja. Másrészt a történelem azt is igazolja, hogy az államosítások, központi tervezés, stb., a természettel való ökológiailag romboló bánásmódot semmi esetre sem szünteti be, ennek inkább az ellenkezője az igaz (vö. 7,8.fej.).

 Bár, mint azt a) állítja, a döntő ökológiai probléma a gazdasági növekedés. De egy poszt-növekedési ökonómia, a mi gazdasági rendszerünk alapvető keretein belül is, éppenséggel lehetséges. Piacok, vállalkozók, fogyasztók, innovációk egy kulturális fordulattal való kölcsönhatással, egy ilyen zsugorodó gazdaságban is „funkcionálhatnak”. Néhány intézményt párhuzamosan meg kell változtatni; a pénz, a kamat, a hitel szabályozása is másképp kell, hogy történjen. Ehhez azonban a jelenlegi társadalmi rendszer alapjait nem szükséges megváltoztatni (11.fej. Kultúraváltás).

(c) Fáradtságos, elvont-akadémikus módon, a „rendszerkérdés” miatt civakodni. Jobb kézzelfogható megoldásokat kifejleszteni, melyek, bár nagyobb irányítási kapacitásokat igényelnek, de az adottak keretein belül megvalósíthatók. Hogy ez így van-e, a gyakorlat meg fogja mutatni. Ha sikerül, a kapitalizmus (vagy ami belőle akkor még megmarad) egy jövőesélyt jelent - ha nem, „rendszerváltás” szükséges. (Amikor nyakunkig ér a tenger?RS). És mivel láthatólag a rendszert sokan megtartásra érdemesnek tartják, a fenyegető veszély, hogy összeomlik, ösztönző kell, hogy legyen fenntartására, a modern kapitalista társadalmak játéktereinek a végsőkig való kifeszítésével.

Valójában az ellen, hogy a kapitalista profit és értékesítési logika, globális mértékben, egy ökológiailag fenntartható fejlődéssel összeegyeztethetetlen lenne, sok minden szól. Ám pontosan nem tudhatjuk, és egy rendszerváltáshoz elegendő hatékony hatalom sem áll rendelkezésünkre. Ezért egy kettős stratégiát kellene követnünk. Egyrészt politikai nyomás útján, radikális politikai reformokkal, szociális-ökológiai projektekkel a gazdasági rendszer ökológiailag kockázatos, rövidlátó, spekulatív dinamikáját megszelídíteni, beágyazni és ezzel a reál létező kapitalizmus ökológiai határait kitolni. Ezzel együtt az aktorkonstellációkat és cselekvési föltételeket úgy kell megváltoztatni, hogy, adott esetben, mélyen szántó rendszerváltoztatások lehetővé váljanak (12.fej. Alternatív szabályzás).

2. d) Az ökológiai kérdést, mint kapitalizmuskérdést, tematizálni téves útra visz. Valójában az ökoproblémát a kapitalizmus mechanizmusait átszövő szerkezetek, racionalitások, gondolkodási- és magatartásmódok okozzák, ill. mélyebben fekszenek és régebbi eredetűek: uralom általánosságban, instrumentális természetviszony, az ember/társadalom elválasztása a természettől - ilyen dichotómiákban és hierarchikus logikákban való gondolkodás egyáltalán (2.fej. Uralombírálat, 3.fej. Szubszisztencia).
3. e) Az ökoválságból rendszerimmanens társadalmi kiutak speciálisan esetleg elképzelhetők, ám ezeket keresgélni, ezekről vitázni, ezekért elkötelezni magunkat nem kifizetődő. Ezt a rendszert elvetni, más okok is léteznek, mint pl. a növekvő egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, melyeket a rendszer kényszerűen kitermel.

14.2 GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS – IGEN VAGY NEM, LEVÁLASZTVA  ÉS SZELEKTÍVE, VAGY IDŐSZAKOSAN…?

4. a) Állandó növekedés egy véges bolygón az ökológiai problémák fő oka (vö. 4.fej. Ökoszocializmus, 11.fej. Kultúraváltás). Ezt legalább a fejlett ipari államokban le kell állítani, mert

• egy dematerializált növekvés, megkerülhetetlen fizikai okokból, a jövőben sem lehetséges. Ha ugyan egy tovább folytatódó szétválasztás és méregtelenítés stratégiái léteznek vagy kifejleszthetők is, túl soká tartana, ha ezeket világszerte a megfelelő mértékben elterjesztenék.
• a fejlődő és a küszöbállamoknak történelmileg indokolt joguk van a fölzárkózó-iparosító gazdasági növekedésre. Mi tehát zsugorodni kényszerülünk, hogy a szükséges gazdasági növekedés negatív szaldóját elérjük.
• a gazdasági növekedés amúgy sem hoz – az ún. fejlett államokban már elért – életminőség- és elégedettség-küszöbszint fölötti emelkedést. Inkább az ellenkezője igaz.
• különben a termékenkénti forráshatékonyság általi nyereségeket az összességében emelkedő fogyasztás (rebound-effekt) elnyeli.
• az ún. minőségi növekedés sem – pl. a képző- és kultúrszektor kibővítése által – ökológiailag „ártatlan”, mert pl. az így alkalmazottak jövedelme a fogyasztásra fordítódik, továbbképző távutazásokra (Elefánt-kihalás-fórum, Dél-Afrika, Fidesz 2016.RS)
• b) Az olyan növekedés nem probléma, amely egy specifikus, ökológiailag motivált cselekvésigényt kelt. Ez ökológiailag csak bizonyos körülmények közötti problémás, melyek azonban változtathatók (A rendszer modernizálása, 7,8. fej.). Mivel:
• Általában egy rendszer növekedése – nemcsak a gazdaságié – nem egy örök tendencia, hanem egy átfogó növekedéshatékonyság-összefüggés momentuma. Ez oda hat, hogy a növekedés valamikor úgyis mérséklődik. Mivel ez az átcsapási pont mesterségesen nem hozható előre, cselekvéskényszer sem áll fönn.
• Az utóbbi 200 év magas gazdasági növekedése történelmileg egyedülálló, a fosszilis energiahordozók kapitalista használatának egy kísérő jelensége. Elapadásával a növekedési probléma magától megoldódik.
• A növekedési probléma a gazdaság gyors szerkezetváltozásával (ipariból szolgáltató társadalomba) föloldódik. Mivel utána a gazdasági fejlődés további stádiuma nem képzelhető el, egy új növekedéshullám sem jöhet. És a szolgáltatások amúgy ökológiailag elviselhetők.
• A növekedés csak akkor súlyosbítja az ökológiai válságot, ha a természettel való anyagcsere minőségében, ökológiailag problematikusan inkonzisztens. Ezt kell megváltoztatni. A növekedésről való lemondás az ökológiai problémákat nem oldja meg, mivel ezzel csak a növekmény marad el, az anyagforgalom zöme továbbra is „hibásan” folyik tovább.
• -ban évek óta nő a forrástermelékenység (tehát a természetforrás egységenkénti árfüggő értékteremtése), gyorsabban, mint a GDP.

8. c) A gazdasági növekedés belátható időkre nélkülözhetetlen, legalábbis szelektíven és mindenek előtt, mint minőségi növekedés. Egy szociál-ökológiai átépítés csak egy növekvő GDP-vel lesz lehetséges, a növekedés korlátozása csak akadályozná (8.fej.: Evolúciós szociálökonómia).

A következő évtizedekre egy szociálisan-ökologikusan irányított, szelektív és minőségi növekedés nélkülözhetetlen, mert:

• Az egész termelő- és életmód, az infrastruktúra, az anyag- és energiafolyamok alapos átépítése óriási befektetéseket és munkaráfordítást követel, tehát GDP-emelést.
• Ugyanezt a szociális célok (teljes foglalkoztatás) is – különösen a továbbképzésben való foglalkoztatás, a szociális szolgáltatások – vagy magasabb bérek, stb. Ha több ember alkalmazotti munkához kell, hogy jusson, anélkül, hogy a többiek ennyivel kevesebbet keressenek, ez óhatatlanul GDP-kérdéssé válik.
• Ezért a gazdaság és a társadalom szociális és ökologikus átszerkesztése, egy hosszabb időre, a GDP növekedéshez lesz kötve, világszerte, a fejlett országokban is. Ez a leggyorsabb, gazdaságilag és politikailag egyetlen reális út, egy új természetbarát gazdaság- és életmód infrastrukturális és technikai alapjait 7 mrd embernek megteremteni.
• Ha az a) pozíció igaz is lenne, ez a belátható időben, demokratikus úton nem kivitelezhető, mivel a nem-növekedés túl sok társadalmi hatásmechanizmust és érdeket érint. A növekedéstől való tudatos lemondás, egy természetbarát gazdaság prioritásáért, igen föltétel-gazdag: szociális biztosítás, a konkurencia- és teljesítmény-nyomás, valamint a szociális egyenlőtlenség lebontása; az anyagi igényszerkezet változása, munkaidő-rövidítés, az érték további kapitalista értékesítése elvetése. Először egy kulturális fordulat szükséges, és sok reform, melyek a társadalmi intézményeket, főleg a szociális rendszereket a növekedéstől leszakítja.

14.3 IDŐSZŰKE: ALAPVETŐ TÁRSADALMI TRANSZFORMÁCIÓ – IGEN VAGY NEM?

1. a) Az ökológiai probléma nyomása nagy és a valamennyire fájdalommentes megoldások időablaka egyre keskenyebb, köszönve a klímaváltozásnak, a küszöbállamok ipari fölemelkedésének, stb. A katasztrófa mindenkor lehetséges.

Ezért a gazdasági válságot egy zöld technológiai forradalomra esélyeként kell kezelnünk (7,8. fej. A rendszer modernizálása). Lehetőleg gyorsan, mert egy ilyen átépítés fölfutása időt igényel, hosszabb befektetési ciklusokhoz kötött, stb. Ehhez óriási társadalmi innovációkat kell mozgósítani. Ezeket nagyon túlterhelnénk, ha a társadalmi viszonyok – melyet egyesek az ökoválság okának tartanak – kiszámíthatatlan fölforgatását is előidéznénk. Mi a kapitalizmus Marx által megjelölt képességére kell, hogy támaszkodjunk, mi szerint az anyagi termelőerők folytonosan forradalmat élnek át. Ebben kellene mind megegyeznünk, pl. egy „Green New Deal” keretein belül, az anti/nem-kapitalista transzformáció híveivel is. Ők fontolják meg, hogy épp az ő jövővízióik számára szűkülnek be a játékterek, ha kaotikus viszonyok lépnének föl. Terveikre később is sor kerülhet, miután először a technológiai forradalommal a legrosszabbat, a klímakatasztrófát, minden szociális és politikai mellékhatásával, elhárítottuk. Ezek a társadalom átépítési tervek, éppen azokat az innovatív vállalkozói erőket ijesztenék el, melyeket egy zöld ipari forradalom végett mozgósíthatnánk.

1. b) Éppen, mert az idő sürget és óriási a cselekvéskényszer, megoldásokat kell keresnünk, melyek az ökoválság valós okait felszínre hozzák:

A kapitalista viszonyok, melyek a növekedési kényszert létre hozzák, először változtatandók meg. Eddig a környezet-terhelés (pl. a CO2) csökkentése bizonyítottan csak akkor volt eredményes, ha a gazdasági növekedés akaratlanul is negatív volt – krízisek idején és a posztszocialista társadalmak ipartalanítása/transzformációja idején (az „ivartalanítás” után milliók kerültek az utcára, de milyen jó volt, hogy lenyelték azt a kis CO2-őt? RS). A technológiai forradalmak, magukban véve, összegezve, éppen olyan csekély tehermentesítést eredményeztek, mint a nemzetközi szerződések. De mivel a növekedéskényszer a kapitalizmuson belül nem kapcsolható ki-be, az ezt kiváltó meghajtó erőket és dinamikákat kell leállítani.

Ezen fölül, a fosszilisről a dekarbonizált-szoláris energiahordozókra való, megkerülhetetlen áttérés, egyébként is a társadalmi termelési módok alapvető változását hozza magával (decentralizált, regionális gazdaságok). Ezek céltudatosan a fosszilis kapitalizmus formái ellen irányulnak, a tér és az idő globális kompressziója, központosítása ellen. A fosszilis korszak vége – „Green New Deal-lel” vagy anélkül – a az általunk ma ismert kapitalizmusra hideg zuhanyként fog hatni (Altvater).

14.4 A CÉLOK ÉS TARTALMAK KOMLEXITÁSA – ÁTFOGÓ ALTERNATÍV VÍZIÓ VAGY ÖKO-KÖZPONTÚ ELGONDOLÁS?

10. Az ökológiai kérdés megoldhatóságának koncepcionális terve a társadalmi fejlődés egy átfogó jövővízióba beágyazandó, más egyenjogúsítási célok követésével. Ez elméletileg legitim, mivel az ökoválság multikauzális eredetű, ill. más társadalmi bajok közös gyökere (pl. az uralom különböző formái, az ún. reproduktív leértékelése – 10.fej. (Re)produkció). Ez a gyakorlatban azért is ésszerű, mert csak így, és nem elszigetelten, az érintettek és aktorok nagyobb köre, továbbá különböző miliők szólíthatók meg, ill. mobilizálhatók. Ezzel egy szélesebb szövetség, vagy egy hegemón blokk esélyei is növekednek, szociális-ökologikus átépítés céljából. Ezért a társadalom-változtatás közös, átfogó céljai koncepcionálisan és nyilvánosan is megjelenítendők.
11. Egy elgondolást nem kellene túlpakolni és ezzel komplikálni. Elég, hogy csak az ökológiailag szükségest tartalmazza és ne a szociális-egyenjogúsító kívánságokat. Az ökológiai kérdés jelentősége és logikája önmagából adódik. Egy koncepció pragmatikusan a környezetkérdésre és –politikára, alkalmas irányítási eszközökre, stb., kell, hogy irányuljon. Az ökológiai alakítás nemkívánatos szociális mellékhatásait a szociálpolitikában kell megtárgyalni. Egy (szociális)-ökológiai átépítő koncepció céljai minél átfogóbbak, a megfelelő transzformációs folyamatot annál nehezebb irányítani és alakítani.
12. Bár minden problémára, mely esetleg az ökoválságot súlyosbítja, nem kötelező egy megoldással előállni, a nem-ökológiai keretföltételek fontosak, ha az öko-problémák gyakorlati megoldásához és elfogadtatásához funkcionálisan nélkülözhetetlenek, és késznek kell lenni, azokon aktívan dolgozni. Ez elsősorban a javasolt indítványok szociális következményeit érinti. Ezek legalább a szociális egyenlőtlenségeket ne növeljék (9. fej. Reflexív modernizálás, 12.fej. Alternatív szabályzás) és ne a gyöngébb szociális csoportok kárára történjék. Ehhez pl. a környezetfogyasztás piacalakú szabályzásánál előre kompenzációkat kell eltervezni.
13. Elgondolások vagy víziók, különösen, ha radikális változtatási igénnyel lépnek föl, ne csak a pozitív célkitűzésekre szorítkozzanak. Kézenfekvőként azt is meg kell fogalmazni, hogy az ellátás, a konszenzus- és bázisdemokrácia a mindennapi életben hogyan működjenek, hogyan lehet a működés, a teljesítmény, a hatékonyság most hiányzó kényszereit, fegyelmezéseit és ösztönzéseit pozitívan helyettesíteni. Különben az a veszély fenyeget, hogy ugyanolyan illúzió- és hit-csapdába esünk, mint pl. az NDK átlagpolgárok 1990-ben, hogy a pozitív és a problémamentes magától értetődő marad (esetünkben a szociális biztonság) és az új, csak valami ráadás, és semmi kioltódás. Ezért az önigazgatás, az egaliter elosztás, a konszenzus- és bázisdemokratikus kezdeményezések történelmi és aktuális tapasztalatait kritikusan reflektálni és földolgozni kell.
14. Ilyen konkretizálásokra most nincs szükség, erre később is lesz idő, és sok mindent ma még nem kell előre látni. Ezen kívül, egy ilyen óhaj elégtelen szociális képzelőerőről és bizalmatlan emberképről tanúskodik. (Egy tucat bringám lopták el az évek során, ne legyünk előítélettel, várjuk meg, mit csinál az oroszlán a báránnyal, RS). Egy más kiindulópont jobb: Ha elidegenedés, hierarchia, elnyomás már nincsen, akkor olyan sok önmotiváció, kreativitás, önszervezés születik, hogy a speciális ösztönzők fölöslegessé válnak.

14.5 TÁRSADALMI FOLYAMATOK TUDATOS ALAKÍTÁSA – LEHETSÉGES ÉS SZÜKSÉGES?

1. a) A szociális-gazdasági reprodukció anyagi használatszerű céljai és folyamatai, tudatos alakítás nélkül, az uralhatatlan mellékkövetkezmények, mint az ökoválság, nem kerülhetők el és nem gyűrhetők le. Egy ilyen tudat akkor is lehetséges,

• ha a gazdasági és szociális élet áttekinthető egységekben szervezett és/vagy
• diskurzívan közvetített termeléscélok és társadalmilag beágyazott piacok révén irányított, vagy
• ha egy társadalmi tervezés/keret-irányítás létezik és az egyes területek nincsenek egymástól fallal elválasztva, amire a modern IKT lehetőségei is használhatók (vö. 4. fej. Ökoszocializmus).

9. b) A tudatos társdalomalakítás a komplex modern gazdálkodásban nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehetséges, vagy egyáltalán nem lehetséges. Az áttekinthető közösségektől eltérően, főleg elvont értékkategóriák és területspecifikus médiumok által szabályozódik. Bár a politikai irányító kapacitás növelése elgondolható, és ezzel a gondoskodás-, az okozó-, a biztosításelvek érvényre jutása jobban erősíthető, a kockázatok csökkenthetők (vö. 9. fej. Reflexív modernizálás), ám az ilyen szabályozások borotvaélen való táncolást jelentenek, ha nem akarjuk a hatékonyságot, az innovációt, a vállalkozási szabadságot aláásni és a bürokráciát fölfújni (7. fej. Ökológiai modernizálás, 8. fej. Evolúciós szociálökonómia).
10. c) A társadalmi folyamatok tudatos irányítása a jelenleg uralkodó társadalmi viszonyok mellett (értéktársadalmasítás, stb.) csak részben lehetséges. Ilyen körülményeknél legfeljebb az ellenhegemón erők erősítését, bizonyos ökológiai kockázatokat csökkenthetünk és a társadalom reflexívpotenciálját konfliktusok és tanulási folyamatok révén megemelhetjük (2,4,5,12. fej.).
11. A KORSZERŰ ÁRAMLATOKAT MEGTÖRNI, ERŐSÍTENI, VÁLTOZTATNI?

Ebben a könyvben az ökológiai válság megoldás-útjait, ill. jobb földolgozását taglaló gondolkodási irányait mutattuk be, melyek a társadalmi okok specifikus nézeteit tartalmazzák. Fölfogásaik és kritikáik, az ökoválság elemzésében, sajátos haszonnal bírnak és ezért nem mellőzhetők. Saját szemszögükből – különböző konkretizált fokozatokban – új társadalomszerkezetű alternatívákat építenek föl, melyekben az ökoválság földolgozására, ill. egy tartós, hordképes társadalmi természetviszony kialakítására jobb helyzet lenne.

Most ezeket az alternatív indítványokat, a modern társadalom eddigi egyes alapáramlataival való viszonyításával – reprezentáció, anonim irányítás, individualizálás és állandó innováció – pozícionáljuk (15.1). A fundamentalista kritikusok az ilyen fejlődések java részével, többé-kevésbé szakítani akarnak, míg a modernizálók az eddigi modern szerkezeteket még jobban modernizálnák. Ám úgy a radikális elvetésükből, mint a teljes elfogadásukból – mintegy fordított következtetéssel – a társadalom bizonyos igényei veszélyeztetése következik. Ezen „fehér foltokat” mutatjuk most be, először a fundamentál-kritikusok csoportjában, majd a modernizálóknál (15.2). Ám a „fázisváltó” csoportnál is maradnak nyitott kérdések, melyeket ezen alaptörekvések és antitézisek szintézisével, sajátmódon, megválaszolni.

15.1 KORSZERŰ ÁRAMLATOK ÉS AZ ÖKOVÁLSÁG: POZÍCIÓK

Az ökoválság kiútjait fölvázoló indítványok olyan fölfogásokat tükröznek, melyek minden koncepcióban szerepet játszanak és, mint a korszerű társadalmak alapáramlatainak vitái, a szociális-ökológiai diskurzusokban is ismételten fölmerülnek. A következők viszonyáról van szó:

• Reprezentáció és önszerveződés.
• Anonim irányítás és tudatos tervezés.
• Individualizáció és közösség-vonatkozás.
• Változtatás és megőrzés.

Ezek a szembenállások olyan fejlődésekre vonatkoznak, melyek, mint az anyagi modernitás alaptrendjei, több modernizáló teoretikus által kerültek fölvázolásra. Wolfgang Zapf pl., ebben az összefüggésben, ezeket konkurens-demokrácia, piacgazdaság, jóléti állam (Wohlfahrtstaat) és tömegfogyasztás néven említi. Daniel Lerner a politikai választást, a gazdasági növekedést, valamint a szociális, fizikai és lelki mobilitást hozta föl. A modernitás ezen alapáramlatai a koncepciókban, az ökológiai kérdést illetőleg, gyöngébb-erősebb ellentmondásokkal kerülnek szembesítésre. Mint a megoldások részei, támogatást nyernek, és egy szintézis kísérletére kerül sor. Az általunk bemutatott 11 koncepció, első megközelítésben, pozícionálásuk révén kerülnek tisztázásra, a fönt említett négy szembeállítással.

Reprezentáció vs. önszerveződés

Ezen szembeállítás egyik pólusa az „ökológiai modernizálás”. E szerint, a reprezentatív rendszerek, melyeknél professzionális szakértők a politikában, tudományban, gazdaságban szakilletőségükkel, képviseletileg, az ökológiai irányításnál nélkülözhetetlen kulcsdöntéseket hozzák. Ha általuk a helyes keretföltételek újra és újra nem lesznek beállítva, az aktorok „alulról”, a kivitelező és alkalmazó síkokon, édeskeveset mozdíthatnak. A reprezentáció elfogadásához, a globális piacon és a globális környezetpolitikai irányításban, egy irányultság is szükséges. Kissé legyöngítve, ez a „szociális „ökokapitalizmus” (8. fej. Evolúciós szociálökonómia) indítványára vonatkozik, mely a kezdeményezésekkel, a részvételi irányultságú öko-tőke-társadalmakban és erősebb régió-irányultsággal, a nem profi aktorokat a döntésekbe jobban be szeretné vonni.

produktivitás egyidejű növekedése (Huber 2001, 183.o.). Két üzenete van:

1. a növekedést illetőleg: a rendszer nagyságával növekszik az abszolút forgalom, először gyorsulva, majd lassulva, de abszolút redukció nélkül.
2. az efficienciát illetőleg: a produktivitás (= anyagproduktivitás = öko-effektivitás) a fejlődés folyamán nő,vagy a specifikus ráfordítás (egységenkénti forgalom) a nagyságnövekedéssel tükörképszerűen csökken. Más szavakkal: Az effektív fejlődéssel az eszközök és források hatékony használat egyben növekszik, a rendszer műveleteiben. Ezek az alapkijelentések érvényesek a biológiai rendszerekre ugyanúgy, mint az ipari, technikai, gazdasági, stb. rendszerekre is (Huber 2001).

világ-kockázattársadalom --- kockázattársadalom (Weltrisikogesellschaft 9 --- Risikogesellschaft

Personenregister

Aglietta 224,231,240,24

Akhter 45,58,59

Altvater 18,76,160,223,227f.,233,242,245,247

Amery 64,

Bahro 17,21,46,89,95ff.,118,303,314

Baier 60,313

Beck 17,86,91,159,162ff.,176,189,286,309f.

Bennholdt-Thomsen 16,21,24,44f.,50,53,55f.,312f.

Bergmann 46

Bierhoff 97,102f.,110

Biesecker 18,159,178ff

Binswanger 116,198,213

Böhme 178

Bonß 162,170,309

Brand 16,18,21f.,29f.,35f.,160,223,229,233,301f.

Brandt 107,108

Braudel 141

Braungart 201

Brie 228,233,244,245

Brunnengräber 30,31

Busch 269,279,143ff,150,152f.

Busch-Lüthy 178

Candeias 223,242

Daly 64,66,72,73

Dawkins 142

Deppe 159,233,240,241,243

Döring 209f.,214

Eblinghaus 24,30,38

Ehrlich 117

Esteva 56

Exner 65,67,71

Farclas 50,53

Ferst 21,99,101,104f.,109

Fischer-Kowalski 264

Flechtheim 64

Frank 101

Fromm 96f.,198,303

Funk 97f.

Gandhi 56,64,108

Gebicke 141

Georgescu-Roegen 64,69,70,126,299

Gesell 198,213

Giddens 163,310

Gimbutas 49

Görg 16,18,21f.,28f.,35f.,160,223,229f.,232,242f.,290,301

Gramsci 36,64,75,224,246,302

Gregg 102

Groll 216

Gronemeyer 97,106,202f.,209f.,.

Gross 202

Gugutzer 167,179

Habermas 191,246,285

Haraway 163,179

Hardt 91

Harich 106

Hauff 116,117

Haug 290

Havemann 106,108

Havemann 106,108

Hawthorne 61

Hedtke 153

Heinrich 81

Hirsch,F. 201,214

Hirsch,J. 226,227,231,233,248

Hirschl 126

Hobbes 98,234

Hofmeister 18,159,178

Holloway 37

Hosang 21,96,101f.,109,298

Hösle 141

Huber 17,113, 116ff.,163, 298,300,303ff

Illich 46,49,64,96,111,198,210

Immler 76,178,185

Jacob 128,132f.

Jänicke 17,113,116,118,120ff,163,306,314,

Jessop 231

Jochimsen 194

Kant 81,173,239

Kaufmann 34,38,242

Keller 167,170

Keppler 154

Kern 64f.,69f.,76,299

Klein,D. 18,160,227f.,233,243f.,247f.

Knobloch 178,189

Kollmorgen 141

Kondratieff 116,117,140f.,154

Kurz 16,21,47,80ff.

Land 17,113,140ff.,301,304,311

Latouche 65,74

Latour 163,178,180

Lau 162f.,170

Lipietz 18,38,159,223,224,233ff,246,248,297,302,310,312

Lovins 116

Löwy 74,76

Luhmann 116,142,166,301

Luks 71

Luxemburg 46,305

Mahnkopf 248

Mandel 141

Marx 46,47,64,76,79f.,85f.,91,104,140,142,178,181,224,228,256,280,310

Mathes 194

Mayer 235f.

Mc Donough 201

Mesarovic 116

Mies 16,21,24,44ff., 65,312f.

Mölders 192

Müller,C. 58

Müller,T. 34,38,242

Negri 94

Norberg-Hodge 49,58

Odum 299

Ortlieb 82,84f.,90

Ott 209f.,214

Paech 18,159,198ff.

Paust-Lassen 189

Pestel 116

Pfriem 215

Postone 84

Radermacher 74

Redak 241

Rosa 203

Roth 226,231,248

Sachs 31,209,214

Sarkar 16,21,64f.,69f,74,263,299

Scharpf 116

Scheer 68

Scherer 64

Scherhorn 127,209,213f.,219

Schmidt-Bleek 68,71

Schnell 69f.

Scholz 80

Schön 297

Schriefl 67,71

Schumpeter 74,113,116,117,140f.,154f.,207,231

Schwarz 140

Scurrell 194

Seidel 194

Shiva 16,21,24,47,50,52,55,58f.,74

Simmel 199f.,208

Simonis 118,303

Spangenberg 228,235

Spehr 16,21,24f.,33f.,38f.,45

Steinbauer 81

Stickler 24,30,38

Strydom 163

Thomas 153

Ulrich 64

Viehöfer 167

Vilmar 64

Wagner 140

Wallerstein 141

Weizsäcker,E.-U. 68

Werlhof 44,45,50

Wichterich 36

Winterfeld 181,191f.

Woderich 153

Zapf 116,128,253,283,301

2017. június 1, Bp. Zentai Rózsa Sándor www.okobetyar.blog.hu

(VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,VÉGE A JÓ KEDVÜNKNEK!)

viszünk be üzemanyag formájában, amennyi munkát és hőt leveszünk. Mivel a meghajtó munka súrlódással végül hőbe megy át, a végén az üzemanyag összes energiatartalma a környezetbe szóródik szét, mint hulladékhő. Az energia tehát nem fogyott el, csupán átalakult, kevésbé használható formába. 15*C-os meleg víz energiamennyisége kevésbé koncentrált, mint egy 1500*C-os meleg tűz energiája, utóbbinak nagyobb az entrópiája (görögül: átváltozás). Zárt rendszerben (nincs energiabevitel) minden átalakuláskor az entrópia növekszik, az energia irreverzibilisen szétszóródik és használhatatlan lesz (a termodinamika II. főtétele – az energia nem alakítható át tetszőlegesen). Fosszilis tüzelők elégetésekor az entrópia irreverzibilisen nő. Ez analóg módon az anyagok átalakulására is érvényes. Egy fémmennyiség egy körfolyamat-gazdaságban ugyan változatlan marad, ám minden átfutáskor szóródik (kopással) és entrópiája nő. Ezért (Georgescu-Roegen szerint) a természethasználat visszavonhatatlan károsodással jár. (Ehhez mért kell termodinamika?RS). Mindazonáltal a Föld nem egy zárt rendszer. A Nap külső energiaközlésével az entrópia ismét csökkenhet és az energiahasználhatóság megnövekedhet (pl. napkollektor vízmelegítésekor). Az anyagok entrópiája is csökkenthető. Bár ezek a Föld zárt rendszerében vannak, ám külső energiabevitellel koncentrációjuk ismét növelhető (pl. fémek kiszűrése óriási földtömegekből). Sarkar ez ellen fölhozza, hogy a nap sugarai bennünket egy magas entrópia állapotban érnek el, csekély energiasűrűsége a mezőgazdasági termelésre elegendő, ám az ipari termelés legtöbb folyamatára korántsem. Ezekhez magas hőfok és villamos energia szükséges.

fejlesztésmód (Entwicklunsweise 8,12)

a fejlődés modusa a kapitalizmus egy történeti szakaszában. Egy fejlesztésmódhoz egy akkumulációs rezsim (~) és egy regulációs mód (~) is tartozik, melyek a szabályzó indítvány szerint nem redukálhatók egymásra. Egyike a másikából nem következik. Mindkettő a társadalmi szerkezet önálló forrásaként áll egymással függő viszonyban. Ha össze illenek, és egy hosszabb időn át, viszonylag változatlanok maradnak - egy fejlesztésmód keletkezik. A kapitalizmus története különböző fejlesztési módokon fut át, pl. a fordizmus (~) (ca. 1945-1970) vagy neoliberalizmus (1970-es évek közepétől). A reguláció-indítvány szerint, egy fejlesztési mód sem marad örökké stabil, mert a kapitalizmus ellentmondásai ezt nem engedik.

evolució (Evolution 7,8)

ez a fejlődési egységek fejlődése, mutáció, szelekció és diffúzió által. Evolúció alatt itt pl. nem élő szervezetek életfejlődését értjük, hanem génjeik fejlődését. Nem egy funkció változó értékeinek lefutását, hanem magának a funkciónak a változását. Nem egy aktorok és funkciószerkezetek adott setting-jei keretein belüli szociális fejlődéseket, hanem magának az alapvető szerkezeteknek a fejlődését. Általánosan hatékony evolúcióelv a komparatív előnyök általi specializáció. A specializációnak a társadalmi evolúcióban két aspektusa van: A munkamegosztás, szereposztás általi aktor-specializáció és a funkciórendszerek differenciálódása (Huber 2001). Egy fejlődési folyamat – az evolutívtól eltérően – egy életciklusú eseménydinamikát tartalmaz, a rendszer szerkezeti változása nélkül (Huber 2001, 105.o.). A fejlődés átváltozást és növekedést jelent, egy életciklus lefutása alatt. A növekedés a fejlődés kvantitatív szempontja, a mennyiségek és mértékek változása; negatív paraméterekkel zsugorodás. Átváltozás viszont a kvalitatív oldalon történő formai és strukturális változás (Huber 2001).

egzisztenciális (Existential 6) --- lásd: érzelmi mátrix

fordizmus (Fordismus 2,8,12)

a fordizmust a kapitalizmus fejlesztésmódjaként (---) írják le, a háború utántól a 1970-es évek elejéig, mely stabilitását az ipari tömegtermelésben a termelékenység növelés-spirálisával, nagyobb nyereséggel, megemelt bérekkel, több tömegfogyasztással, több tömegtermeléssel, az economy of scale (skálahatás) általi termelékenységnöveléssel, etc.,  biztosította. A munkások először vásárolhatták meg saját maguk gyártotta termékeiket (mint a történelem előfutár Ford alkalmazottai, az 1910-es években). A kapitalizmus ezen fejlesztésmódja (---) a munkatermelékenység emelésén, a pozitív visszacsatoláson alapult. Ennek következményei (olcsóbb termékek) voltak egyidejűleg a további emelések föltételei. A forrástermelékenység növelése, ezzel szemben, szisztematikusan elhanyagolódott. Az eredmény: a fordizmus világtöténetileg egyedülálló természetfogyasztás emelkedése és a környezetproblémák globális síkon való elterjedése.

Néhány szerző a kapitalista fejlesztésmód fordista fogalmát szélesebben értelmezik. Land/Busch (2009) szerint, az NDK reálszocializmus egy fordista alapú ipari társadalom volt, csupán kevesebb gazdasági forrásokkal, társadalmi innovációkkal, tanuló-potenciálokkal.

funkcionális differenciálás (Funktionale Differenzierung, 9)

a társadalom különböző részrendszereinek kialakítása, mindegyik saját funkcióval. A funkcionális differenciálás uralkodó folyamata a munkamegosztás. Ezt Renate Mayntz három fázisra osztja:

• Egy szociálisan elismert célú foglalatosság helyzeti kizárása;
• speciális és funkcionális szerepek kialakítása folyamatos végrehajtással, foglalkozások kialakítása;
• nagyobb specializált formáció kialakítása, széles társadalmi összefüggéssel: funkcionális részrendszerek (pl. tudomány, jog, gazdaság, politika, vallás, oktatás, etc.).

A modernizációs elmélet (Parsons, Münch, Zapf, etc.) abból indul ki, hogy a funkcionálisan differenciált társadalom nem rendelkezik vezérlő központtal, mivel minden részrendszer önmagából operál; saját logikája, irányító médiuma van (gazdaság: pénz; politika: hatalom; tudomány: igazság; (??Hát itt a baj!RS); jog: legalitás; etc.). A szociológiai rendszerelmélet (Luhmann) a szubrendszerek szélsőséges önállósodását, autopoiesis-ét, önmagukból való állandó építkezését látja.

társadalmi természetviszonyok (Gesellschaftliche Naturverhältnisse 2,12)

társadalmilag szervezett anyagcsere, a természet és a társadalom szervezete között. A társadalmi természetviszony, a természettel való bánásmód szimbolikus (természetképek) és anyagi gyakorlatát öleli föl. Kiinduló pont az a fölismerés, hogy az öko-probléma nem egy dualisztikus megközelítéssel, a szociális problémák az öko-problémáktól való elválasztásával lehet megoldani (Brand/Görg 2000). A természet nem a társadalommal szemben álló valami, sem tetszőlegesen előállítható része. A társadalom és a természet egy „dinamikus folyamatokból álló, közvetítő összefüggés” megkülönböztethető pólusai. A természet ható potenciáljai társadalmilag alakíthatók, de teljes ellenőrzés alá nem vehetők (Jahn/Wehling). A természet és a társadalom komplex viszonyai egyrészt „társadalmi termelési- és fogyasztási folyamatok” által, tehát a társadalom és a természet materiális anyagcsere folyamatai révén, strukturálódnak, másrészt „szociális érzékeléssel és értelmezéssel hegemonikusan definiáltak” (Brand 2008). A társadalom-természetviszony, mint egy egyén-, társadalom-, és természetviszony történelmileg változtatható. Szabályozása (---) gazdasági, politikai, technológiai és kulturális folyamatokat ölel föl.

Új Zöld Üzlet (Green New Deal 7,8,12)

a gazdasági és ökológiai krízis egyidejűsége miatt, reformindítványok, melyek a két válság megoldását integrálva kísérlik meg, növekvő mértékben kerülnek a figyelem központjába. Legvilágosabban a „Green New Deal” követelése jut kifejezésre, ahogy ezt nemcsak a DIE GRÜNEN párt, hanem UN-intézmények, NGO-k és növekvő számban közgazdászok, ill. környezetkutatók is propagálják. A projekt lényege, hogy az állam innováció- és befektető programmal „zöld” technológiák fölfutását indítsa el. Az ez által indukált gazdasági növekedés egyben egy ökológiai haladás is, mivel az új technológiákkal kevesebb környezet fogy és károsodik. Ennek történelmi példaképe Roosevelt elnök 1930-as évekbeli New Deal gazdasági programja. Ez egyrészt az infrastruktúrába (vasútba) és az oktatásba befektetett állami tőke, másrészt a munkásmozgalom követeléseinek érvényesülése: jobb jogi védelem, méltányos bérek, szociális biztosítás – mindez államilag, ill. intézményesen biztosítva. A Deal tehát egy növekedés-koalícióból állt. Visszatekintve megállapítható, hogy a gazdasági kapitalista rendszer csak ezzel, a tőketulajdonosok és bérből élők közötti új „társadalmi szerződéssel”, ezzel a New Deal-lel tudott abból a tőkehasznosítási szerkezeti problémából kievickélni, amibe az 1930-as évek mély depressziója vetette. A „Green New Deal” ezt a világtörténeti kapitalista gazdaság transzformáció eljárását aktualizálná.

hegemónia, hegemón blokk (Hegemonie, hegemonialer Block 2,12)

Gramsci nyomán a hegemónia uralkodó csoportok és osztályok képessége saját érdekeit keresztül vinni, úgy, hogy az alárendelt (szubaltern) csoportok és osztályok ezt, mint közérdeket tekintik és viszonyukról, fejlesztésükről messzemenő közös társadalmi elképzelés alakul ki. Hegemónia alatt a fönnálló viszonyok és praktikák kifejezett elfogadása vagy legalább is passzív jóváhagyása értendő (Brand 2005). Gramsci szerint a hegemónia harctere a „civiltársadalom”, tehát minden nem állami szervezet összessége, mely a hétköznapi megértésre és közvéleményre kihatással van. A hegemón blokk definíciója (Lipietz) szocio-gazdaságilag konstituált csoportok koalícioja, melyek „projektjüket”, mint össztársadalmit legitimálják és ezáltal realizálhatóvá teszik (Lipietz 1998a). Egy hegemón blokk széleskörű konszenzust jelent. Nagy kiterjedésű kell, hogy legyen, hogy azok, kiknek érdekei kívül esnek, „nagyon minoriter” maradjanak. A konszenzus pszichológiai, anyagi és ideológiai igények figyelembe vételén alapszik: egy hegemón blokkon belül az egyének „identitásukat, érdekeiket és véleménykülönbségeiket ki kell, hogy fejezhessék.”

homo consumens (6,11)

„Der nimmersatte, unzufriedene Mensch mit Habenorientierung”, a kapzsi, örökké vásároló, telhetetlen, elégedetlen ember. Valójában ez a telhetetlenség az embertől idegen. A homo consumens látszólagos igényeit a reklámok zúdításával é egy represszív szociálintegrációval tüzelik föl. Egy konkurencia-irányultságú társadalomban, a lecsúszástól való örökös félelemben, a homo consumens megkísérli ezeket a fenyegetéseket kompenzációs-, státusz- és élménykonzummal semlegesíteni. Telítettséget nem lehet elérni, mert ezek a hajtóerők mindig tovább hatnak. A Bahro et al. által fölkapott fogalom eredetileg Erich Fromm-nál található először (Fromm 1999, 1966).

homo integralis (6)

a „teljes, minden magában elhelyezett képességet realizáló ember”, Bahro, Jean Gebser nyomán. Bahro az emberi faj tudatállapota evolúcióját négy fázisra osztja, melyek mindegyike egy bizonyos társadalmi alakzattal esik egybe: archaikus (horda), mágikus (törzsi), mitikus (városi), mentális (ipartársadalmi, „megagépezet”). Mindegyik tudatfokozat az agy specifikus lebenye fejlődésével korrespondeál (hüllői agyalap, limbikus rendszer, jobb nagyagy, nagyagy), valamint az ettől függő emberi magatartás irányításával (szervek általi hogylét, vezetés „emlősállat-test” által, nagyagy általi vezetés; nagyagy, mint szerv használata). Egy új fokozat kialakítása konfliktusos és megpróbálja a régit kiszorítani. Ám a korábbi tudatalkatok, a régi erők elvileg még rendelkezésre állnak. A mentális fokozatba való átmenetkor, mely az ókorban kezdődött és ma is tart, a régi erők leküzdése megzavart. Az ipari megagépezet minden pszichikai reakciót elnyom, mely a régi tudatalkatban, érzéki világkontaktusban, gyökerezik. Csak az absztrakt dominál és az „életellenséges”. A baj az őseredettől való leszakadásban rejlik. Az eltemetett, a világ egészébe való bekötéséhez nélkülözhetetlen tudatszerkezetek, azonban a homo integralis által újraéleszthetők. Ezáltal egy integrált tudatalkat lesz lehetővé, egy „spirituális posztmodernben” (Bahro 1990, 268.o.ff).

ipari anyagcsere, ipari ökológia (Industrieller Metabolismus, Industrielle Ökologie 7)

ezek a modern ipari társadalom anyagforgalmai (Huber 2001 158.o., Ayres/Simonis et al. nyomán 1994). Az ipari metabolizmus az antropogén anyagáramlatok dinamikus rendszere, a geo- és bioszférában. Becslések szerint, a hagyományos agrártársadalomban az anyag- és energiaforgalmak a vadász-gyűjtögetőkkel szemben 5-10-szeresére növekedtek, a mai ipari társadalomban pedig még egyszer 5-10-szeresével, fejenként. Az ipari metabolizmus az ipari ökológia keretein belül valósul meg. Ez az egész Föld ipari társadalmainak anyag- és energia-háztartását jelenti.

innováció (Innovation 7,8)

evolúcióelméletileg olyan új elemek, formák, etc., bevezetése vagy emergenciája (--- életciklus) értelmében vett mutáció/variáció, melyek környezetföltételeiken át egy szelekciót éltek át. Rendszerképzések alapozását jelenti, vagy immanens fejlesztő potenciálok specifikus szerkezetképzéseit. (És ezen a nyelven szóljunk a néphez?RS) Innovációk, szorosabb és tulajdonképpeni értelemben, bázisinnovációk. Életciklus (---) tekintetében olyan folyamat, amely során az emergencia fázisaival és a beinduló föllendüléssel, amelyben koncepciója, konstitúciója és stabilizáló fejlesztése valamilyen evolúciós újítást nyer (Huber 2001, 115.o.). Ebben az értelemben pl. a „forradalom” is egy bázisinnováció, melyet különösen jelentős, tehát szerkezetváltó hatásúnak tartják (Huber 2001, 116.o.). /Pl. a Téli Palota szerkezetét is megváltoztatta!RS./ A legtöbb innováció a társadalmi kommunikációból és interakciókból adódik, anélkül, hogy valaki tudatosan, szándékosan előidézné (Huber 2001, 117.o.).

értékbe helyezés  (Inwertsetzung 12)  --- földfoglalás

koherenciák (Kohärenzen, 8)

társadalmi aktorok cselekvéseinek koordinációja különböző területeken belül és között (üzemek, gazdaság, életmód, stb.,) a funkcionálisan differenciált modern társadalomban. Ezzel a koherenciák egy bizonyos időponttól föloldódnak, föladatukat, cselekvéseket koordinálni, egy egész társadalom reprodukcióját és fejlesztését közvetíteni, többé nem végzik el. A koherens fázisból az átfordulásba való átmenet okai vitatottak. Vélhetőleg a koherens fejlődés minden szakasza megvalósításával saját gazdasági és kulturális föltételeit emészti föl, specifikus forrásait kimeríti és a fejlesztés belső és/vagy külső határaiba ütközik (Land 1993).

konzisztencia, ökológiai konzisztencia, öko-hatékonyság (Konsistenz, Öko-Konsistenz, Öko-Effektivität, 7,8,11)

a technikai indítvány konzisztencia célja, hogy antropogén körfolyamatokat tartósan a természetes körfolyamatokba beleillessze, tehát a nem természetes emissziókat, a természet lejtőiben - ideális esetben – nullára csökkentse. Ide tartoznak a regeneratív energiák, vagy körfolyamatok technikáinak használata. Szenzációs példa a komposztálható csomagolás. Konzisztencia-stratégia ugyanúgy, egy elektromotor bevezetése robbanó motor helyett – a regeneratív áramtermelésbe beiktatva. Ez ideális esetben egyáltalán nem bocsájt ki CO2-őt többet. (Csak radioaktív sugárzást az atomerőműben és hulladékában.RS). Az autó egész életciklusában (---) , az érckitermeléstől a forgalomból való kivonásáig, a kiinduló anyagok hasznosításáig úgy legyen megszerkesztve, hogy a természetes körfolyamatokkal konzisztens, tehát összeférhető legyen, így a biológiai körfolyamatok semmiféle emisszióval nem terhelje. Mindazonáltal reálisan teljes konzisztencia nem érhető el, mert egy veszteségmentes anyag- és energia-átalakulás, a termodinamika II. főtétele szerint, elkerülhetetlen entrópia (---) emelkedése miatt, nem lehetséges. Ezek a veszteségek (pl. fémporok formájában), később valahol a természetes körfolyamatokban ismét fölmerülnek.

földfoglalás; belső, külső (Landnahme, innere und äußere 12)

a termelés ill. a reprodukció, a tőke-körfolyamatokba még be nem vont területek integrációja. Ennél a termékeket és szolgáltatásokat első ízben értékkel látnak el és nyereség céljából a piacon fölkínálják. Ezt az első „értékbehelyezést” (---) már Rosa Luxemburg, mint folytatólagos „eredeti akkumulációt” írta le. A belső földfoglalásokat sajátmunkával, szubszisztenciával termelt javak, a kapitalizmus által integrált területen, a kapitalista értékesítésbe kerülnek bevonásra. A külső földfoglalásnál egy territórium népességét először integrálják a globális kapitalizmusba. Ha a ruhám nem magam mosom, hanem fizetős mosodában mosatom, akkor egy belső földfoglalás történik. Az egykori tervgazdasági országok, vagy Afrika szubszisztencia-irányult gazdaságainak integrálása a világkapitalizmusba, a külső földfoglalás példái.

életciklus (Lebenszyklus 7)

a ciklusok nem lineáris trendek. Egy bizonyos térbeli és szociál-térbeli kiterjedéssel rendelkeznek, egy időablakban, hozzávetőleges kezdettel és véggel. Egy normális életciklus nem más, mint zavartalan fejlődés-lefutás, változatlan föltételeknél. Egy életciklus négy stádiumot fut be, melyeknél három innovációt (---) találunk (bázisinnováció, kibontakozási innováció és státuszmodifikáció).

• Emergencia, életbelépés (Ins-Leben-Treten), egy bázisinnováció kialakulása. Ez történhet szándékosan (pl. találmány). Megtalálja alapformáját és kitölti a hiányrést, többnyire konkurencia és alternatívák ellenében. Új fejlesztések – legalább is a gazdaságban – nem véletlenül játszódnak le, hanem egy alkalom-konstellációt követnek, egy bizonyos időablakban. Ezek az alkalmak különösen a versenyző előfutár és helytartó rendszerek fejlődés-sorsából adódnak.
• Föllendülés, miután egy rendszer által, vagy egy rendszerben, a képződő fejlődés egy bizonyos minimum-mértéket meghalad (differenciálhatóság, specifikusság, rés-simulékonyság tekintetében) a föllendülés fázisába való átmenet játszódik le, egy sor kibontakozási innovációval és önerősítő rebound effekt-tel (---), az önmagát gyorsító rendszernövekedésben.
• Érés vagy átmenet. Ha a kibontakozási lehetőségek spektruma legnagyobb részben ledolgozott, vagy a környezet-tér rendelkezésre állásának restrikciója következik be és ezért a stádium növekedési és tanulási lépései legnagyobb növekményét elérték - az életciklus fordulópontjára kerül sor, folytatólagos differenciálásra, a termelékenység-emelés finomítására. Ez a már apadó rebound-hatások mellett történik, továbbá  a növekedés csökkenő rátái és a lassan alábbhagyó szerkezeti fordulat-dinamikája mellett. Az effektivitás és az efficiencia az érés-stádiumban kezd a határhasználatához közeledni. Ez a stádium azért is átmenet, mert fordulópontjában egyidőben, alternatívák és konkurenciák kezdik fölemelkedésüket. Ez a fázis átmegy a
• megőrzés szakaszába. Itt már csak a status quo modifikációit találjuk, nem szerkezetváltást dinamikus potenciál-kibontakozással. Ez hosszasan húzódhat, amíg komoly rés-konkurencia nem nő föl.

modernizálás (Modernisierung 7)

innovációk történelmi összkomplexitása (Huber 2001, 124.o.). Hosszú távra szóló szerkezetváltási folyamatokról van szó, egy – időközben már több, mint egy fél évezredet átfogó - történésről. Szociológiai közös nevezőjük, az összes társadalmi terület átváltozása, az okcidentális racionalizmus formatív hatására (Weber). Axiális alapelvét két aspektus adja: egy szociálpszichológiai személyes világközi aszkézis (? Ez egy Sokal?RS) és egy aktív, a világi dolgok felé forduló önfegyelmezés (a belső élet egyfajta racionalizálása). Ezen folyamatokon keresztül – geopolitikailag Európából kiindulva- váltak a hagyományos társadalmak modernekké (Huber 2001).

A modernizáció kezdetei a középkori XIII. sz.-tól számítanak, főleg É-Itália és a hanzavárosok területén. 1250-1500 közé tehető a posztmodern, ez az olasz-német éra. Gyorsítólag hatnak: pestis, keresztény hadjáratok, a XV.-XVI. sz. hideget hozó klímaingadozásai. A modernizáció föllendülése 1450-1550 közé esik, a rinascimento (renesszánsz), a humanizmus és a reformáció megjelenésével. A korai újkor vezető hatalmai közé tartoznak a portugál és a spanyol korai nemzeti királyságai (Ibér-korszak 1750-ig). A kései és az iparosodás előtti új korszak 1650-1800-ig tart (francia epocha) – az állami erőszak, merkantilizmus, stb. kibontakozásával; Párizs, Antwerpen, Amszterdam, London központi városokkal. 1750-1800 körül az ipari forradalommal föllendül a termelés, valamint a fölvilágosodás, a városiasodás, a népesség- és a gazdasági növekedés. Ez a politikai és az ipari forradalom szakasza, amit Karl Polányi Nagy Transzformációnak nevez (Huber 2001). Jänicke a modernizációt gazdasági szempontból termelési folyamatok és termékek szisztematikus, tudásalapú jobbításaként fogja föl. A modernizálási kényszer, a vállalkozók és a népgazdaságok közötti verseny a kapitalista piacgazdaságok lényeges ismérve. Az innovációs verseny főleg a fejlett ipari országokban jelentős. A modernizálási kényszer irányában befolyásolható, ha így az ökológiai és gazdasági megoldások számára előnyös (Jänicke 2008, 60.o.).

modernizálás, meghaladó (Modernisierung, weitergehende 7)

a fejlődő ipari országok a modernizálás mai állapotát fejezi ki. Halad életciklusa útján tovább, de másképp, mert fordulópontját elérte. És mégsem egészen másképp, hanem az érés kibontakozási innovációja átmenete értelmében. A csökkenő növekedés és a lassan alábbhagyó szerkezetváltó dinamika kíséri a tovább haladó differenciációt (Huber 2001, 147.o.). /? Megint egy Sokal? Olvasatta valakivel? Háromba vágtam a mondat-monstrumot.RS/. A fölszállóból az átmenetibe való fordulópont eléréséhez az alábbi trendek járulnak hozzá:

• A világnépesség 1990-től visszaesőben.
• A fejlett országok energiafogyasztása a stagnáláshoz közeledik, a gazdasági növekedés rátái hosszú távon csökkenést mutatnak. A globalizációval, a meghatározó rendszersíkok, a nemzetiről a globális felé eltolódnak. Az ökokérdés először merül föl globális szinten.
• A szociális mozgalom dinamikájában, anamodális (lásd alább) haladás - (különösen tudomány- és technika-szkeptikus) áramlatok, az 1980-as években, először érnek el közvélemény-többséget - rövid ideig, egyes haladó ipari országokban.

A gazdaság és az elosztás szemszögéből az ökológiai kérdés növekvő mértékben restriktív faktorként mutatkozik. A környezet-tér behatároltságának fölismerése, a modern társadalmak életciklusában, az átforduló érés lényeges keretföltételévé lesz. A nemzetállamok ökológiai readaptációja a világrendszerben elkerülhetetlen. (Trump elnökkel?RS). Ez jelöli meg a fölemelkedő-átváltozó ág átlépését a modernitás életciklusában (Huber 2001, 153.o.). Hogy a modernitásban még sok modernizálandó várat magára, ezt mutatják a modern társadalmak hagyomány-állományai. Itt a bioszociális örökléselv épp úgy kevésbé meghaladott, mint a patriálkális reliktumok. Ezen felül, világállam-rend állítandó föl, az örökléséletben és a döntéshozatalban erősítendő a részvétel, a teljesítményelv kibővítendő, a magántulajdon öröklése, lépésről-lépésre megszüntetendő (Huber 2001, 153.o.).

öko-effektivitás ---konzisztencia (Öko-Effektivität 7,8---Konsistenz)

útfüggőség (Pfadabhängigkei 7,8)

egy életciklus lefutása irányát írja le, az újabb, szisztematikus-evolutív gondolkodásban (Huber 2001, 108.o.). A rendszerek, amint életciklusukat (---) elkezdték, a meglelt életciklus egy ösvényét alapozzák meg, amely lépésről-lépésre stabilizálódik. Az útfüggőség keletkezését úgy képzelhetjük el, mint egy előre haladó lehetőség-megvalósítás dialektikát.

Minden egy rendszerben sem lehetséges. A legtöbb lehetetlen, a legkevesebb lehetséges és csak föltételek mellett valószínű. Az ebből realizált lehetetlenségek és valószínűségek spektrumát rekurzív változtatja meg. Minél több tény keletkezett egy fejlődés lefutása alatt - a lehetségesre és arra, ami mint új, lehetővé vált - annál több restrikció lesz. Ily módon stabilizálódnak a szerkezetek, továbbá a szerkezetváltás folyamatos lesz. Amilyen mértékben a fejlődések útfüggés-szerűen zajlanak, jővő-nyitottságuk úgy szűkül és szabadságfokaik úgy ritkulnak. Egy fejlődés potenciálja, evolúciós vagy ökológiai rése, csak visszatekintve deríthető föl, megvalósításai tükrében. Komplex rendszerek zavarások ellen puffer-lehetőségekkel és resilienciával (---) rendelkeznek. Egy zavar, az út-metafora szerint, letérés az útról.

posztfordizmus (Postfordismus 2,8,12)

a fordizmust (---) követő fázis

promodus és anamodus (Peomodus und Anamodus 7)

egy rendszer környezethez való alkalmazkodás módjai, melyek a modernitás identitását megadják.  Elvileg két alakja ismert: intraverzió, melyet a mindenkori rendszer környezet-restrikció keretein belül berendez és extraverzió, amelynél a rendszer a környezetre hatva, a környezet föltételeit megváltoztatja. A modern társadalom főleg az elmúlt 250 évben ennek a két modusnak alakította ki specifikus párját: az extravertált unitáris promodust és az intravertált polimorf anamodust. A promodus aktorai világosan-élesen elhatárolódnak a környezettől, mely számukra rejtettnek és ellenvilágnak tűnik. Megpróbálják kezessé tenni, patologikus szélsőségben abszolút-uralmi alárendeléssel, ill. az ember és a természet szétzúzásával. Az anamodusban az aktorok magukat a környezet szerves tagjainak tekintik, amit világ-társként (Mitwelt) fognak föl, abba magukat be akarják illeszteni, patologikus extrém esetben teljes öntagadással és önvesztéssel. Mindkét alkalmazkodásmód komplementer formatív alapbeállítódást képez, mely a társadalom értékbázisához tartozik (Huber 2001, 91.o.). Az anamodus szellemi áramlatai: romantika, kultúrpesszimizmus, életfilozófia, fejlődéselmélet, vágyakozás nem elidegeníthető közösség- és természet-kapcsolat iránt.

Ezzel szemben állnak a promodus megnyilvánulásai: racionalizmus, a fölvilágosodás materialista hajtása, utilitarizmus, klasszicizmus, diszciplina, produktivitás, strukturalizmus/funkcionalizmus, ellenőrzés-követelmény; taylorizmus, fordizmus, tervezhetőség- és megvalósíthatóság-hit.

Nietsche és Scheler eredetüket a lelkivilág fajtörténeti gyökerezésére, a korai apa- és anyakultúrákra vezeti vissza, a biológiai nemek viszonyában (Huber 2001, 93.o.). A szociális mozgalmak és frakció-tagoltságuk többnyire egy világos pro-, vagy anamodális irányultságot mutatnak. Utóbbi pl. a béke-, alternatív-, természetvédelmi-, ökológiai mozgalmakra vonatkozik. A munkásmozgalom a két pólus között ingadozik. Ez idáig a promodális áramlatok széles tömegbázist értek el, anamodálisak viszont az ellenmozgalmak és kisebbségek. Mindazonáltal népszerűségi bázisuk nő (Huber 2001, 95.o.) /Szeretnéd.RS/. A mai világrendszer kultúrkörei közül három alkalmas modern formatív rendszert képezni: a nyugati, a zsidó és a szino-nippon kultúra. Nemcsak a szükséges promodus-szal rendelkeznek, hanem ugyanúgy az önkorrektúrához és környezetalkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen anamodális komplementer módokkal is - Nyugaton a keresztény hagyomány, Távolkeleten a buddhizmus alakjában (Huber 2001, 143.o.). (Keresztény? Hit? Tavalyi hó? Ha a tudományok királya, a matematika is közmegegyezés – kiváló technokrata segédeszköz – akkor az utólagos társadalomelméletek micsodák? Egyszer én is megpróbáltam „Világtörténet – ökológiai szemmel” tanulmányt írni. A világ bármilyen kaptafára ráhúzható, közben nő a gaz a kertben.RS).

rebound --- efficiencia-növelés és rebound-effekt (Rebound 4,11) --- Effizienzsteigerung und Rebound-Effekt)

reflexív modernizálás (Reflektive Modernisierung 9)

nyugati modern társadalmak modernizálási folyamata jelenlegi fázisát jelenti, amelyben az eddigi modernitás bázisintézményei és önleírási képletei saját (mellék)következményeire kerülnek vonatkoztatásra. A modernitás krízisbe jut, mert problémamegoldó képessége és ezzel hitelessége is megkérdőjeleződik. Beck et al. a modern társadalmak (ill. a modernitás, modernizálás) két stádiumát (fázis, epocha) különbözteti meg:

• Az egyszerű modernizálás az ipartársadalmi kategóriák és szervezési elvek (osztály, réteg, szakma, genderszerepek) keretén belül folyik. Az önveszélyeztetések nyilvánosan nem kerülnek megvitatásra (Beck, 2008 88.o.). A központi konfliktus a szociális kérdés.
• Az egyszerű modernitás szerkezetei – mint egykor a rendi feudalista társadalomban – az ipari modernizálás által, mint hagyomány, leleplezésre és legyűrésre kerülnek. A modernizálás reflektívvé válik, a már modernre vonatkoztatva. Az ipari társadalom veszélyei uralják a vitákat. (Már ahol.RS). Az ipari társadalom önmagát, mint kockázatot látja és kritizálja. Az ökokrízis döntővé válik. Mindkét fázis bizonyos alapelvei vagy imperatívuszai közösek. Ezek képezik a „modern projektje” kognitív-normatív minimálkövetelményeit. Ezek ezen projekt „hajtóerői”, fejlesztési dinamikáját szabályozzák (Beck, Monß, Lau 2004, 21.o.). Az egész modernizációs folyamat lényeges alapelvei: a döntések racionális indoklásainak elve, kijelentések, szerkezetek; államiság, egyéni reprodukció - kereső munka által, egalitarizmus, funkcionális inklúzió, vagy a természet-társadalom elhatárolása. Mindkét fázis alapintézményei tekintetében különbözik; tehát intézményes megoldásaiban, melyek az alapelvek optimáló kitöltésére (modernizálás) találtattak meg. Az első modernitásban (egyszerű, ipartársadalmi modernitás) – speciálisan a nyugati, háború utáni társadalomban – a bázisintézmények szövedéke keletkezett (nemzetállam, kiscsalád, fordista termelés, stb.). Erre a fázisra jellemzők voltak az egyértelmű bázis-megkülönböztetések is, (pl. természet-társadalom), továbbá intézményes határvonalak. Ezen vonalak révén, az együttélés, a tudás, a munka, etc. bizonyos formái, ahogy a mag-család, a tudományos tudás, a kereső munka, stb., mint norma-formák, megkülönböztetettek és elismertek lettek (Beck/Bonß/Lau 2004, 24.o.).

reflektivitás (Reflexivität 9)

a második modernitás kulcsjellege. Ez alatt önvonatkoztatást értünk, önkonfrontációt, a „modernitás modernizálását”; tehát nemcsak az önmagáról való tudást (reflexió). A modernitás elvei a már modern állapotokra vonatkoztatnak, olyan problémákra alkalmazva, melyek a sikeres modernizálási eljárások eredményei (mellékhatások mellékhatásai, pl. az ökoválság, mint az iparosítás akaratlan mellék-következménye). Eközben, az első ipartársadalmi modernitásban kifejlesztett megoldás-kezdeményezések és az erre az epochára jellemző önleíró formulák és tudásállományok alkalmatlannak bizonyultak. A reflektivitás tehát nem hat önerősítőként, hanem ellentmondásokhoz és törésekhez vezet. Gidder reflektivitás fogalma szűkebb – a „”reflexively applied knowledge” –re vonatkozik (idéz. Beck/Holzer 2004, 170.o.). Ám az ő képlete, „reflexivity of modernity actually subverts reason” (uo.) ugyanazt az első modernitás önerősítő formuláinak elértéktelenedését írja le, mint a szociális folyamatok reflektivitásának következményét.

reguláció --- regulációs mód (Regulation 8,12 ---Regulationsweise)

a társadalom beágyazódásának útját-módját írja le, a kapitalizmus egy bizonyos történelmi fázisának gazdasági szerkezetébe. A reguláció-fogalom szerint, a maradék társadalmi szerkezet nem vezethető le egyszerűen a fölhalmozási kényszerből, ahogy ezt gyakran a marxista kapitalizmus-analízis redukcionisztikus értelmezésénél teszik. Az akkumulációs rezsim (---), mint speciális gazdasági szerkezet, nem az a társadalmi bázis, amelyből a politika, tudomány, kultúra, mint tisztán fölépítmény-jelenség, kényszerűen adódik. Az akkumulációs rezsim mellett, a társadalmi szerkezet egy - a szabályzási móddal egyenrangú - önálló forrása létezik. A regulációs mód nélkül az akkumulációs rezsim nem volna stabil, csak vele van a társadalomba bekötve. Lipietz egy regulációs mód alatt minden formális és informális normát, intézményt és hálózatot ért, melyek arról gondoskodnak, hogy az emberek magatartása és a társadalmi csoportok az akkumulációs rezsimmel kompatibilisek legyenek. Ez a „mindenkori szociális viszonyok és az ellentmondásokkal, az aktorok közötti konfliktusos karakterrel, társadalmi csoportokkal egyetértésben” történik (Lipietz 1998a, 163.o.). Egy regulációs mód szabályzásai, normái és intézményei, egyrészt a szubjektív elképzelések és az akkumulációs imperatívusz közötti kompromisszum kifejezései, másrészt a kapitalizmus alapvető ellentmondásai nem tűntek el. Az ez által folyton újra föllépő konfliktusok, a regulációs módon belül, egy bizonyos formába lesznek öntve és bizonyos intézményekben földolgozva. (Karcerben?RS).

rekombinációk (Rekombinationen 7,8)

szinguláris változások utólagos szelektív alkalmazkodásai egymáshoz és a már meglévő szerkezetekhez. Ezek egy új regulációs rendszer „születésének” részfolyamatai, (először) szinguláris változások általi önszerveződés révén, a szabályozó intézményekben. A különböző innováció-mezők szinkronizálása nem politikával, hanem rekombinációkkal történik, melyek aztán egy új modernizáló hullámot váltanak ki (vö. Land/Busch 2005a).

resziliencia (Resilienz 7,8)

rendszerek képessége, egy zavarás után – amit vagy földolgoztak, vagy elviseltek – visszatérés ismét az eredeti útra , az eredeti magatartáshoz. A rendszerek azon képességéhez tartozik, melyek a szerkezeti stabilitást reprodukálják, identitásukat – dinamikus fordulat esetén is – megőrzik (Huber 2001, 110.o.).

forrás-termelékenység --- öko-efficiencia (Ressourcenproduktivität 7,8,11 --- Öko-Effizienz)

kockázat (Risiko 9)

ember-okozta, kiszámíthatatlan, és biztosíthatatlan fenyegetések és várható katasztrófák, melyek gyakran láthatatlanok maradnak és ezért attól függnek, hogy a „tudást” milyen formában definiálják és azt hogyan próbálják legyőzni. Megrendezések eredményei és bizonyos definícióhatalom-viszony belüli definíciók körüli harcok és konfliktusok termékei. A rizikó, a jelenleg tematizált jövőbeni veszélyekre való vonatkoztatás, melyek gyakran a civilizáció eredményeiből származnak és saját döntéseken nyugszanak, míg a veszély ezzel szemben idegen-indukált.  (Bonß/Esser/Hohl/Pelizäus-Hoffmeister/Zinn 2004, 211.o.). A kockázat fogalma a korai újkorban keletkezett, fenyegetettség és bizonytalanság okán (pl. betegség, járvány, éhínség), mindig is az ember létéhez tartoztak. Egy társadalmi érzékelési és gondolkodási sablonját képezi, mely a nyíltsággal, a magateremtette jövő bizonytalanságával kerül konfliktusba és többé nem a vallás, a hagyomány és a természet túlhatalma által determinált, másrészt azonban az utópiák gyógyhatásaiban is elvesztette hitét (Beck 2008).

Globális vagy (világ)kockázatok mindenütt jelentkeznek. Következményeik kiszámíthatatlanok és nem kompenzálhatók. Beck a globális kockázatok három logikáját különbözteti meg:

• ökológiai válságok, olyan óriáskockázatokkal, mint a klímaváltozás;
• globális pénzkrízisek,
• terrorista veszélyek.

Főleg ez a három rizikótípus indít el globális katasztrófák globális anticipációját és a modern társadalom alapjait rázzák meg. Mivel az állandó fenyegetés vezeti a gondolkodásunkat és cselekvéseinket, ezek lesznek olyan politikai erővé, amely a világot megváltoztatja (Beck 2008).

kockázat-társadalom (Risikogesellschaft 9)

jelentése: „konstelláció, amelyben a modernitás vezérideája, a döntésfüggő mellék-következmények és veszélyek ellenőrizhetősége, kérdésessé vált” (Beck 2008, 39.o.). A koncepció új kockázatokra vonatkozik, tehát a múlt század második felében keletkező ökológiai krízisekre, a jóléti társadalmak biztonságainak lebontására, a globalizált pénzáramlatok ellenőrizhetetlen konzekvenciáira. A XIX. sz. és a XX. sz. ipari kockázatai statisztikailag indokolható, kiegyenlítő és elhárító szabályai, ezekkel szemben csődöt mondanak. Ezzel a kockázattársadalom, a modern társadalom egy epocháját egy új fogalommal látja el. A mai társadalom a sikeres modernizálás mellék-következményeivel küszködik, miközben az iparilag előállított bizonytalanságok és veszélyek ellenőrizhetőségében és kompenzálhatóságában való hit szétesik. Ezek a folyamatok, a döntések pro és kontra lehetséges következményei, a rizikótársadalomban nyilvánosan napirendre kerülnek és a politikai, ill. privát diskurzusokat az ipari társadalmak veszélyei határozzák meg (Beck 2008).

Világkockázat-társadalom: Mivel az új kockázatok sem térben, sem időben és szociálisan sem behatárolhatók, a rizikótársadalom egyben világ-rizikótársadalom is. Ebben – a XX. sz. 60-as és 70-es éveiben kezdődő – epochában a vezéridea, miszerint a bizonytalanságok és veszélyek nemzetileg és jobb tudással ellenőrizhetők, szétesik. A világ-kockázattársadalomban, egy, „a földi élettel való döntésfüggő rendelkezési lehetőség” létezik (Beck 2008, 342.o.), amely az önmegsemmisítés lehetőségét éppúgy tartalmazza, mint az antropogén önváltoztatásét. Egy globális társadalmasítás modelljére utal, mely nem a bázison megosztott értékek pozitív integráció képének felel meg, hanem a negatív értékek konfliktusain (rizikók, krízisek) nyugszik. Amennyiben a társdalom, mint világtársadalom reflexívvé válik, tehát önmagát és önveszélyeztetettségét a (világ) nyilvánosság előtt témává emeli, amennyiben az ön- és idegen-veszélyeztetettség dichotom modellje, minden veszély anticipációjával helyettesítődik, a kooperáció kezdeményezés esélyei is megnyílnak, egy világpolgár-társadalom és kozmopolitizmus számára (Beck 2008).

szociális paradigma (Soziales Paradigma 1,2)

a kapitalizmus történelmi fázisának egy vezérképe. Ennek hegemón (---) blokkja egy meghatározott paradigmát tartalmaz, egy „identitás és érdekek bizonyos strukturálás módját, mely a diskurzusok univerzumában és politikai reprezentációjában legitim képviselve van” (Lipietz 1991). A fordizmus szociális paradigmája  a „haladás” volt (állami, technikai és szociális), a neoliberalizmusé a „neoliberális produktivizmus” és az „önszerveződés”.

szubszisztencia (Subsistenz 2,3)

„jelentése: rendelkezni az élethez szükségesekkel” (Bennholdt-Thomsen 2010, 9.o.). A Szubszisztencia Elmélet és Gyakorlat Intézet egyesület önmagát így definiálja: „az, ami egy elégedett és kitöltött élethez szükséges - a nyereségre való törekvés, konkurencia, konzumizmus és környezetrombolás ellentéte” (Bennholdt-Thomsen/Mies 1997). Bennholdt-Thomsen szerint a szubszisztencia az a mód, ahogy az emberek saját életüket megteremtik, naponta reprodukálják és ezt a folyamatot materiálisan, anyagokkal bánva és szociálisan kezükben tartják. Ezt a XX. században egyre többen kiadták a kezükből. A szubszisztencia nem korlátozza magát a gazdasági önellátásra, hanem kifejezi, mit vár el az egyestől a társadalom: szabadság, boldogság, saját döntés a szükségesség és az ellenállás birodalmán belül, alulról vetett pillantás, hosszú lélegzet, bőség (…) egyszóval alternatív életmód (Bennholdt-Thomsen /Mies 2007, 25.o.). Szubszisztencia az „ami az embereknek az élethez kell: táplálék, ruha, lakás, szociális kapcsolat, értelem, művelődés” (Baier et al. 2007, 7.o.). Valamiket venni lehet, mást ad az állam, megint másért fáradozni kell (sajátmunkával), ill. a vásároltat földolgozni (uo.9.o.). A szubszisztencia a modern társadalomban nemcsak önellátás, hanem egy szociális modus, másokkal produktívan összekötve lenni, szinte omniprezentatív módon (uo).

szubszisztencia-perspektíva (Subsistenzperspektive 3)

„csupán a növekedés-ideológia szellemi és kulturális kötelékeitől való megszabadulás ad a szubszisztencia-termelésnek új minőséget, melyet mi szubszisztencia-perspektívának nevezünk.” (Szubszisztencia Elmélet és Gyakorlat Intézet egyesület, Bennholdt-Thomsen/Mies 1997). Ez annyit jelent, hogy „az emberek a jó élet egy másik fogalmát nyerik vissza (…) hogy többé nem az árutermelés és a végtelen pénzszaporítás áll a központban, hanem a közvetlen élet-termelés, melyben férfiak és nők egyaránt részüket kiveszik (Mies 2008, 196.o.). A szubszisztencia-perspektíva a haszonérték helyett a csereérték elsőbbségét vallja, fölismeri, hogy a határtalan pénz- és árunövekedés egy behatárolt bolygón romboló. Csak gazdaságilag kis, regionális, decentralizált szerkezetű gazdasági terekben realizálható (Bennholdt-Thomsen/Mies 1997, 62.o.). Semmiképp sem csak a gazdasági önellátásra korlátozódik és az autarkiával sem egyenlő.

szubszisztencia-termelés (Subsistenzproduktion 3)

a szubszisztencia-produkció vagy életprodukció, minden olyan munkát magába foglal, mely a közvetlen élet megteremtése és megtartása érdekében végzendő el és csak ez az egy célja van. Így áll szöges ellentétben az általánosított árutermeléssel. Utóbbi célja, áruk előállítása a kapitalista piacra, a pénz- és tőkefölhalmozás, ill. a profit. Az élet csak, mint mellékhatás hull le. Ám a szubszisztencia-produkció minden árutermelésnek is föltétele. „Szubszisztencia-produkció nélkül nincs árutermelés, árutermelés nélkül szubszisztencia-termelés nagyon is van (Mies 2008, 188.o.). Klasszikus területe a mindennapi ellátás, mindenekelőtt a táplálkozás. Az ipari országokban azonban, az anyagi önellátás egyre inkább csekélyebb szerepet játszik, míg más – a fogyasztás által csak korlátozottan kielégíthető – szubszisztencia-igények, mint az értelmes cselekvés, közösség, szociális elismerés, jelentőségükben növekednek. Az anyagi ellátásról és házi munkáról a súlypont a gondozásra és a kapcsolatmunkára helyeződik át (Baier et al., 2007, 279.o.).

technikai-eszközi racionalitás, szintén: eszközi racionalitás (Technisch-instrumentelle Rationalität 6, auch: instrumentelle Rationalität)

olyan okosság, mely a célok lehető leghatékonyabb elérésére törekszik – anélkül, hogy a célok hátterére rákérdezne. Pl., milyen technikát kell bevetnem, hogy A-ból B-be jussak? Értelmét, érzelmi szempontjait, szociális aspektusait, a világrendbe való beilleszkedését nem firtatja. A kapitalista ipari társdalom efficiencia-logikájával, tömeges fogyasztásával, Bahro et al. szerint, az emberi értelempotenciál egy tisztán technikai-instumentális orientációját támogatja.

környezet-innováció (Umweltinnovation 7)

Jänicke szerint (2008) egy környezet-tehermentesítő hatású termék bevezetése a piacra. Ez egy utána-csatolt környezet-technikával  (ún. End of  Pipe-megoldások) éppúgy elérhető, mint a termékek életciklusa alatt az anyagfolyamatok redukciójával (és/vagy szubsztitúciójával). Utóbbi az „öko-efficiencia” emelkedését jelenti.

Erős környezet-innováció: egy ökológiai terhelésfejlődés, a növekedéstől való abszolút leválasztásának hozzájárulási minimálkritériuma. Tehát újításokról van szó, melyek a technológiai fordulatot sürgetik. Egyben egy irányváltás is, az ökológiailag jobban illeszkedő technológiák felé (Jänicke 2008, 41.o.). Rendszerint politikai támogatást igényelnek.

növekedés-efficiencia-elv (Wachstum-Effizienz-Prinzip 7)

általános életciklus-fejlődéselv, egy rendszer nagyságnövekedése és hatásfokai kovarianciájára vonatkozik. Pl. termelésvolumen és

kezdeményezésekkel, a részvételi irányultságú öko-tőke-társadalmakban és erősebb régió-irányultsággal, a nem profi aktorokat a döntésekbe jobban be szeretné vonni.

Az „ökoszocializmus” szintén erre az oldalra sorolható. Az igények össztársadalmi leszögezése, egy központi politikai tervsíkot föltételez, amelyen a társadalom összérdeke képviselve van. Mindazonáltal, ebből a szűkösség-helyzetből, egy decentrális és közösség-irányult életnek és gazdaságnak is adódnia kell. Ez inkább az „indusztrializmusbírálat” víziója, amelynél azonban, egy etikailag korrekt, képviselői és vezérképek általi, szellemi vezetést is szükségesnek látnak.

Az ellentétes pólust az önszerveződés, mintegy hordképes társadalmi természetviszony föltételét, képezik az „uralomkritika” és a „szubszisztencia” indítványok. A reprezentatív szerkezetek mindig egyben uralmi szerkezetek is, melyek szükségtelenül magas természetfogyasztáshoz vezetnek. Ennek okai az elnyomottak kompenzációs fogyasztása, az uralók luxusfogyasztása és a természet uralmi kizsákmányolása. Egy globális ökológiai irányítás szintén új uralomhoz vezetne, pl. fehér, férfi környezetszakértők által. Csak az önszervező életformák, az ökológiai helyzetekhez direkt kötődve, képesek egy más, természettel való bánásmódra. A „kultúraváltás” szintén ezen az oldalon található, amely a fogyasztóNők és a vállalkozóNők ökologikus etikájára számít. Ők belső indíttatásból cselekednek; a politika és társadalom reprezentatív szerkezeteiben, a megfelelő támogató kereteket erősítik.

A kettő között olyan koncepciókat is találunk, melyek a reprezentációt és az önszerveződést próbálják összekötni. Az „alternatív reguláció” a keret-kijelölést és a részvételt kapcsolja össze. A környezetfogyasztás központilag adóztatandó meg, míg egyidejűleg „alul”, az öko-életmód kezdeményezéseket közösen határozzák meg. Régión fölüli szociális kiegyenlítés továbbra is nagyon fontos; míg a szolidaritás önmagától kell, hogy szülessen, a helyszíneken (Lásd magyarok?RS). A „(re)produkció”-indítvány is a kombinációra tesz: össztársadalmi diskurzus dönt arról, az önszervezésnek piacformailag mi maradjon és milyen gazdasági, ill. életterületek, mint közjó, kerüljenek reprezentatív kitárgyalásra. A reprezentáció és az önszerveződés a „zöld modernitás” elemi összetevői (9. fej. Reflexív modernizálás), amelyek az ökokockázatokkal való megfelelő bánásmódot, kozmopolitizmust világsíkon és a szubpolitikát a helyszíni hézagokban, propagálják.

Anonim irányítás vs. tudatos tervezés

A termelés irányítása a piac révén történik, az anonim, generalizált koordinációs médiummal, a pénzzel. Ez, a Habermas által „szisztéma-integráció”-nak nevezett mechanizmus, a „szociál-integráció” modusával ellentétben áll, melynél a diskurzusról, vagy a közös fölfogás adott irányultságáról, a célok és eljárások tekintetében, egyetértés uralkodik. Egy bizonyos eredmény – legalábbis igény szerint – tudatosan elérendő. Leegyszerűsítve, ezt a piac és a demokrácia, ill. a piac és a diskurzus szembeállításaként is le lehet írni.

Az „ökológiai modernizálás” és a „szociális ökokapitalizmus”, az ökológiailag előnyös termékek és eljárások piaci innovációja erejében bízik, amit legfeljebb a helyes irányba kell kormányozni. Ám a részletekbe az államnak nem szabad beavatkozni. A „szociális ökokapitalizmus” egy darab szociális integrációt is tartalmaz, mivel a regionális aktorok a döntéshozatalba szorosabban be vannak kötve. A „kultúraváltás” egy zsugorodó piacra irányulva, ugyanúgy az „anonim irányítás” pólusához rendelhető, akkor is, ha az „ökológiai modernizálás” innovációs eufóriája elvetésre kerül és ezen piac növekvés-korlátozását elemi szükségességnek tartják. A „radikális értékbírálat” minden értékbehelyezés elvetésével és a tudatosan alakítható társadalmasítás, mint a természettel való ésszerű bánásmód előföltételével – a skála másik végét foglalja el. Ugyanezen az oldalon találjuk az „ökoszocializmust”, a forrásfogyasztás tervezésének követelményével és a fogyasztás behatárolásával, választott tanácsok által. Tudatos társadalmi tervezéssel, a természet igénybevételének fölső határát meg kell szabni. Az „uralombírálat” és a „szubszisztencia-perspektíva” a pénz általi irányítást épp úgy elveti, mint a nagytérségű tervezést, mely csak a szakértő-uralom megújításához vezetne. Tudatos társadalmasítottság és ezzel a természettel és a forrásokkal való tudatos bánásmód legjobban a kistérségű összefüggésekben, szövetkezetekben és kooperatívákban keletkezhet – ez szociál-integráció, átlátható horizonttal.

Individualizáció vs. közösségvonatkoztatás

Egy sor indítvány a modernben kifejlődő individualizáció visszaszorítását szorgalmazza, erősebb közösségi összefüggésekbe való bekötődés javára. Individualizáció alatt, itt nemcsak a család, a réteg, a szakma, a lakónegyed, stb., adott szociálformájából való történeti folyamat kioldódását érti, ahogy azt Ulrich Beck leírta. A „tovább folyó” egyénítés is ide értendő, mely a túlzott önmegvalósítás, a hedonizmus, a szingli-lét életelv, stb., erre a kioldódásra kapcsolódó tendenciákból áll. Az „ökológiai modernizálás” és a „szociális ökokapitalizmus” ezt a fejlődést, mint megkerülhetetlen modern-tendenciaként elfogadja, és nem az ökofordulat kerékkötőjeként látja. Az „indusztrializmus-kritika” viszont határozottan a közösségre vonatkoztatva elvárja, hogy az ember érzelmi alapszerkezetét egy erősebb gondoskodás, természet- és embertársi szeretet irányában meg kell változtatni. A „szubszisztencia” falusi, a természettel együtt élő közösségeket akarja megőrizni, ill. a régi, széthullottak nyomán, újjá építeni. Bár ezek nem lehetnek a hagyományos közösségek  új kényszerjelleggel ellátva, a modern eltúlzott individualizációját azonban meg kell fékezni.

Ám a legtöbb indítvány az individualizáció és az újrafejlesztett közösségi formák keverékét tartja alkalmasnak. Az „alternatív reguláció”, a „zöld modernizálás” és a „(re)produkció” helyi szolidáris vonatkoztatások fölértékeléseit tartalmazza, de egyben a világpolgár-identitást is célul tűzi ki, mely a globális összefüggések tudatát fejleszti. Az „uralombírálat”, egyrészt az önigazgatásos közösségek önszerveződésére utal, másrészt azonban az individualizáció folyamatát tovább vinné, amelyben az egyén élet- és munkaviszonyainak választási lehetőségeit erősítené, a szabad kooperáció elv szerint. Az „uralomkritikus” csoportok praktikus intervenciói ugyanilyen irányba mutatnak, az eltérő magatartások támogatásával, pl. más szexuális identitásoknál. Ugyanígy a „kultúraváltás” is a két pólus között található. A környezet-tudatos, etikus piaci résztvevők, először a fair és jó élet egyénileg kifejlesztett koncepció alapján hozzák döntéseiket. Ebből a fölállásból új közösségi formák is születhetnek. Alkalmazotti munka és individualizáció, a fogyasztásboldogság, a szomszédság, a család és polgári szolgálat előnyére visszaszorításra kerül (De nem nálunk!RS). Az először csak részbeni együttélés és gazdálkodás révén, a sokrétű önkéntes közösségekben, új szociális összetartozások és ökológiai nyereségek keletkeznek. 

Változtatás vs. megőrzés

A bemutatott gondolkodási irányok a változtatás és az innováció különböző elfogadására utalnak. Ez példásan a technológia, különösen az óriástechnológia iránti magatartásokban jut kifejezésre.  Az „öko-modernizálás”, az ökoválság megoldásának áttöréséhez, az innovációs löketekhez és a folyamatosan fejlesztett technológiákhoz fűz nagy reményeket. Az ideális kép: az ipari reprodukciós eljárások körfolyamatokba való komplett bevezetései, melyekben a nyersanyagok úgy kerülnek átalakításra, hogy a végén ismét kiinduló anyagokként válnak hasznosíthatóvá (from cradle to cradle). Óriástechnológiák, mint a sivatagerőművek, CCS (Carbon Dioxide Captur and Storage, CO2 fölfogása és földalatti tárolása), vagy a geo-mérnökség formái, elvileg uralhatók és a természet-összeférhetőség, tehát az antropogén és természetes körfolyamatok eléréséhez szükségesek. Elfogadottak olyan, a természetbe való mély beavatkozások is, mint a géntechnika, melynek kockázatát a szakértők szakmaisága elvileg uralhatónak tartja. Az „indusztrializmus-bírálat” és a „subszisztencia-perspektíva” az ellenpólust képviseli, mely az egyszerű, mindenki által megtanulható technikák javasolja. Az itt bemutatott „ökoszocializmus” koncepció ugyanígy technikakritikus, mely az egyébként ünnepelt megújuló energiatermelő technikáknál negatív forrásmérleget vél látni. Helyette a régi és egyszerű technikákkal való takarékos bánásmódra hív föl.

A „kultúraváltás” és az „alternatív szabályzás” közbenső pozíciót foglal el. A technológia - a magas technológia is - a hálózatok intelligens irányítása IuK-technikával, napelem modulok vagy tűzszercella gyártása is, a megoldás része. Ezzel egyszerre népszerűsítik a gyorsulásmentes közép-technológiákat, mint a kerékpár és a vitorláshajó. A „zöld modernitás” szintén is-is stratégiát választ (U. Beck). Az ipari modern „következményekre vak” haladáshite kerüljön napirendre, legyen egy társadalmi kockázat-diskurzus tárgya, ahová már rég nemcsak szakértői tudás folyik be. Változtatások – tömegesek is – így visszatükröződhetnek és felelősségteljesebbé válhatnak, ezért általában nem vetendők el.

Ez a nagy konszernek megfelelő technológiáira is vonatkozik, melyek az ökoválság megoldásában szerepet játszhatnak, ill. kell játszaniuk. Az állandó változás elfogadottsága a fogyasztás-lehetőségek iránti magatartásban tükröződik. A magas technológia favorizálása (pl. az öko-modernizálásnál) a tovább folyó tömeges fogyasztás elfogadottságával kötődött össze, sokrétű opciókkal.

Egyre több ember számára nyílik meg az állandó változtatás lehetősége. Az egyszerű technikákra való irányultság („szubszisztencia”) az egyszerű, az adottságokra irányuló élet elfogadásához kötött. A magas és az egyszerű/közepes technika a „fázisváltó” csoportban szintén tükröződik: a sokféleség és az egyszerűség az életstílusban integrálódik. A sokszoros személyes kibontakozás lehetőségei megmaradnak ugyan egy „alternatív regulációban” vagy a „kultúraváltásban” is, ám nem mindegyikkel élnek az emberek. Az élet egyszerűsítése és az önmérséklet („a kevesebb több”) előnyben részesül. (Mint látható?RS).

15.2 VAKFOLTOK

A fundamentálkritikusok számára az ökoválságot a modernitás – mindig a kapitalizmushoz kötődő – fent leírt irányulásai okozzák. Hierarchikus reprezentáció, anonim értéktársadalmasítás (zabrálás?RS), egoisztikus egyénítés és megatechnológiai tömeges fogyasztás az, amit le kell győzni. Ebből a következetes magatartásból kifolyólag azonban, látóterünkből kieshet, hogy ezen tendenciák radikális antitézisei milyen nemkívánatos következményekkel járhatnak, ill. a modern ezen fejlődései milyen egyenjogúsító tartalmakat rejthetnek. Az irányítási médium „pénz” által az értéktársadalmasítás megszabadít a személyes függőségektől. Az örökös termelési és vásárlási aktus szükségességén is könnyít. Az árutermelés társadalmi föltételei mellett, több fundamentálkritikus szerint is, vannak a helyi közösségeken túli, a mai élet számára értelmesnek tekintett termékek. Ezen termelések MITje és HOGYANja diskurzív kitárgyalás útján határozandó meg. Maximáit nemcsak a megvalósíthatóság gyakorlati határai adják meg. Egy bizonyos terjedelmen túl, a diskurzív társadalmasítás egyenjogúsítási tartalmai is az ellenkezőjére fordulnak – ha az ehhez szükséges idő és erő a hétköznapjainkat mértéken fölül terheli meg. Nem lehetséges minden, a termelésben résztvevő és a termeléstől érintett (mindenütt a világon…) által, minden terméket és termelési eljárást, a szociális és az ökológiai kihatásokat illetőleg, megvitatni. Itt az alternatív üzemek és –projektek tapasztalatait komolyan kellene venni, melyek magas részvételi igényeket nem bírtak ki. (Jugoszláv önigazgatás.RS). Egy nem autokratikus, demokratikus szocializmus sem tudta volna, egy eldöntött önigazgatás összes tervszámait teljesíteni. Az értéktársadalmasítás nem helyettesíthető egy állandó, bázisdemokratikus gyűlésdiskurzussal - egy lemondhatatlan, fölszabadító, tehermentesítő és koordinációs funkciója van. A képviselet és a szakértelem hasonló határokba ütközne. A teljes részvétel az áttekinthető egységekben (kommunák, önigazgatásos üzemek) még funkcionálhat. Ám itt is nehézségek merülnek föl, ha a munkamegosztás fölbontását túlságosan is favorizálják. A csalódott polgártársNők, bázisdemokratikus részvételi folyamatok miatt (Helyi agenda 21, Polgárháztartások), olyan benyomást kelthetnek, miszerint a képviseleti szerkezeteket nem lehet eltörölni - egyes kevesek uralomra való beköszönése nélkül. Mindez azon téves ellenvetéssel szemben is érvényes, miszerint ez úgyis mind a „hibás” társadalom kereteiben esik meg. A hivatásos szakértők elfogadásakor szintén megmutatkozik, hogy a politikai tiltakozásokkor, a lakosság kritikus része is, szívesen és tartósan a föladatokat a professzionális NGO-kra (Attac, Greenpeace) és az internetalapú kampányvezetőkre bízza (campact, avaaz), anélkül, hogy ő maga tevékenyebb lenne.

Egy indítvány, mely az egyesek szociális és ökológiai problemáss játéktereit, melyeket az egyénítés folyamata során megszereztek, a közösségi élet- és termelési összefüggésekbe való evidens visszakötődését behatárolná, az ezáltal keletkező szellemi és anyagi szorosságot tagadja. (Az ökológia és a szingli szembe megy.RS). Ezt a dilemmát egy közösség-irányultság akkor sem kerülheti ki, ha önkéntes, mindig kicserélhető és nem a hagyományok iránti elkötelezett közösségekről van szó („indusztrializmus- és uralombírálat”). A választási opció egy ilyen szabadságmozzanata, épp az egoisztikus-hedonisztikus , ökológiailag végzetes önmegvalósítási szándékok tudatos visszaszorításának hatásait ásná alá. Ezt csak erősebben elkötelezett és evidens közösségi vonások lennének képesek kordában tartani. A megatechnológiák szigorú elvetése, a kézműipar és a „középmértékű” technikák előnyére, kisebb termelékenységgel és hosszabb munkaidővel járna. Ez a „4-az-egyben-kilátás”- ra (Frigga Haug) van kihatással, amely a napot egyenlő részben kereső munkára, politikai aktivitásra, gondoskodásra/reprodukcióra és kultúra/továbbfejlődésre osztja. Ez az emancipációs perspektíva, a kőkemény termelés által veszélyeztetve van, akkor is, ha a fogyasztásszint erősen csökken. A megatechnikáról való további lemondás, a mai tömegesen megélt gyakorlatokat (sokrétű mobilitás, kommunikáció és kultúra) annyira megdrágítaná, hogy azt csak egy kivételezett réteg vehetné igénybe). (Sokrétű? Csupa párhuzamos technika! Mo. 1/3-a ma sem vehet 5eFt-os könyvet.RS). A tömegtermelés általi „fogyasztás-demokratizálás” kerülne veszélybe, legalábbis a tovább tartó jövedelem-egyenlőtlenségeknél. Vakfoltok maradnak a modernizálóknál is, akik az itt vitatott anonim irányítás, reprezentáció, egyénítés és az állandó innováció folyamatát teljesen problémamentesnek látják, vagy ezeket az ökoválság jobb földolgozására erősítenék. Az anonim piacirányítás kiterjesztése, a környezetfogyasztás megadóztatásával és az eddig nem piacosított környezetmédiumok értékbe helyezésével, a szociális egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezethet. Az „ökológiai modernizálásnál” és a „szociális ökokapitalizmusnál” ezt nyilvánvalóan nem látják, vagy nem sorolják be problematikusként. A szakértők hatalmának kiterjesztése, mely az ökológiai modernizálóknál, az ökológiai termelés képviseleti meglódulását jelentené, könnyen a felelősség további gyöngülését hozná „alul”, az önirányítás és az önszervező képesség elvesztésével. Az etikai-ökológiai motivációkból eredő önkorlátozás egyre nehezebbé válna. A „szociális ökokapitalizmusban” viszont a specialisták uralma a helyi aktorok bevonásával, felügyelő tanácsokban és regionális projektekben behatárolva lenne. Egy féktelen individualizáció a társadalmi töredezés kockázatát rejti és a szocio-tőke elvesztését, ahogy ezt a kommunitarisztikus vitákban, az 1990-es években tematizálták. Az egymástól elválasztott miliők további szétesése, a kollektív tanulási folyamatokat és a társadalmi reflexiókat nehezíti meg – ahogy az eleddig még kétségbe nem vont „dologi logikákat” is, ahogy azt Christoph Görg, mint az ökokérdés földolgozása egyetlen útját, kidolgozta. És nem utolsósorban, az innovációk és megatechnológiák további alkalmazása, (tehát az élet- és termelésmód megoldása technológiai útja) a fogyasztás-mókuskereket, a szociális és személyes igények be nem váltásával, további fogyasztással, még tovább pörgetné – közben az „ökológiai lábnyom” végzetes növelését okozva.

15.3 SZINTÉZISKÍSÉRLETEK

Úgy a fönt tárgyalt modernitás-irányulatok továbbvitele, („a rendszer modernizálása”), mint antitézise, a „fundamentálkritikusok” által követelt leépítés „fehér foltokat” mutat, az ökoválság társadalmi kiútján szakadékokat. A „fázisváltás” csoport koncepciói, részben a „szociális ökokapitalizmus” indítvány is, megkísérli ezeket egy bírálat-integrációval elkerülni – anélkül, hogy a gyereket is kiöntenék a fürdővízzel. Ők a modern tendenciák negatív következményeit (névtelen irányítás, képviselet, egyénítés, innováció és magas technológia) leküzdeni, anélkül, hogy ezek hasznos, emancipált tartalmait is kidobnák. Ezzel a modernitás-kritika és affirmáció szintézisét kísérlik meg. Ezen „megváltoztatott modernitás” koncepciói az alábbi kérdésekre próbálnak választ adni:

• Milyen módon köthető össze a szakértői képviselet a részvétellel és az önszerveződéssel, melyek egy másféle természetviszonyról gondoskodnának?
• Hogyan párosítható az egyénítés szabadságnyeresége, egy erősebb közösség-irányultság szociális és ökológiai előnyeivel?
• Hogyan könnyíthető meg az élet, innovációkkal és technológiai fordulattal, anélkül, hogy a növekedés csapdájába esnénk?

A „zöld modernitás” (refl. modernizálás) ezt, az ambivalencia elfogadásával, a klasszikus modern intézményei „is-is” stratégiájával és bírálatának elemeivel, kísérli meg. A tudományos szakértelmi tudást, tapasztalati tudással egészíti ki; a politikai testületekhez úgy civiltársadalmi, mint állami aktorok is tartoznak. A vállalkozók és a fogyasztók egyéni döntései a politika tárgyává is válhatnak, a technológiákat nyilvánosan legitimálni kell. Mindent intézményileg is ajánlatos biztosítani. Az indítvány klasszikus modernitás (értéktársadalmasítás) elveinek és kritikáinak (polgár-részvétel) kombinációját mutatja be. Ez egy - az állam, privát és környezetszövetségek (Umweltverbände) által - arányosan vezetett, „ökotőke-hasznosító társaság”, ahogy az a „szociális ökokapitalizmusban” kifejlesztésre került. A (re)produktivitás, a célzott szabályozással szeretné a modernkritika integrációját elérni. Társadalmilag kitárgyalják, hogy mely területek essenek a piaci értéktársadalmasítás alá és melyek nem. Megegyeznek, mely területeken folyjék privát és melyeken közösségi gazdálkodás. Tárgyalásokkal döntik el, hogy a (re)produkció igényeinek mily módon felelhet meg egy technológia. Mindkét indítványnál nyitva marad, milyen föltételek és egyáltalán, egy vagy több diskurzív központból való célzatos szabályzás legyen és az aktorok háta mögött lefutó önlogikák, pl. a fölhatalmazó- és a növekedési dinamikák, visszaszoríthatók-e? Nem marad kellőképp tisztázva, a kitárgyalás, ill. a diskurzus milyen módon nyerhet teret, ahhoz, hogy a fönnálló hagyományozások és elszegődések legyőzhetők-e?   Ezek az eddig időnként fölmerülő, egy látszólagos helyzetkényszerből eredő, a zöld modernizálás, ill. a (re)produkció felé irányuló igények elfogadása, visszaszorítható-e? (Nyereségcél, munkahelyek, hatalomháló, föltartózhatatlan fejlődés, stb.). A kultúraváltás az egyén átállására számít. Az ökológiailag tudatos fogyasztóNők keveset vásárolnak, (és jön a nagy fogyasztó: a háború!RS), az etikailag korrekt vállalkozóNők, technikát csak kis mértékben vetnek be, és azt is csak szigorú fönntarthatósági kritériumok mellett. Az egyén kevesebb alkalmazotti munkával visszahúzódik a világpiacról, több szabad tere lesz saját tevékenységeire, jobban bekapcsolódhat a közösségbe. A kulturális fordulattal az értéktársadalmasítás modernitás-irányulatai, a szakértői hatalom, az egyénítés, az innováció és technológia-hiszékenység hatósugara behatárolt. Ám a kultúrafordulatban is fölmerül a kérdés, ha az öndinamikák és elszegődések (Verdinglichung) gyarmatosító hatása, az egyén önmaga és a nagy egészbe való ökológiai beilleszkedése, a kevesebb felé való fordulat, megakadályozható-e? Odáig az út kritikus. Egy elégedett életstílus - mely csak egy a végtelen sok lehetőségek közül - lehet-e, a distinkció-szegény egyének megrendezésében, mindenki számára követendő példa? Ezen koncepció gyönge pontja, a nem eléggé figyelmet kapó gazdagság- és esélyelosztás, mely az óhajtott kulturális váltást ássa alá. Szegények és hátrányosok nem nyerhetők meg a kevesebbre való áttérésre, ha azt néhány tehetős példásan meg is teheti. Akkor a posztmaterializmus, ha az anyagi kérdések megszűntek, elveszti fontosságát.

Hogy néz ki a megváltoztatott modernitás az „alternatív reguláció” szemszögéből? Az értéktársadalmasítás annyira kerül visszaszorításra, hogy azt szociálisan és ökológiailag szabályozni lehessen. A munka és a jövedelem egy újfajta elosztása ne csak elosztás-igazságosságot és a forrás-hasznosítás csökkentését érje el, hanem a tőke-akkumulációt is stabilizálja. A „szociális ökokapitalizmus” hasonlóan érvel: egy alapjövedelem, kereső munka-hozzáférése jogokkal, egy megváltoztatott elosztást, egy új szociális részvételt biztosítson.  A környezetfogyasztás reprezentációja globális szabályozásánál éppúgy helyet kapjon, mint a helyi részvétel. Az egyénítés új értéktársadalmasítással lesz kiegészítve. Ehhez vissza kell szorítani az alkalmazotti munkát, a közmunka előnyére.  Ezt nem, mint egyesek egyéni tettét várják el, hanem intézményileg lesz biztosítva a föltétel nélküli alapjövedelem új formáival.  A tömeges produkció és fogyasztás dinamikájának falát „intellektuális” ökotechnikával, szolgáltatásokkal –önkorlátozással párosítva – kell, hogy áttörje. Az „alternatív reguláció” a három követelményt megkísérli egyesíteni: az emancipatív moderntendenciákat, ezeknek ökologikusan és szociálisan megindokolt kritikáit és a tőkefölhalmozás dinamikáját. Hogy ez egyáltalán végbe vihető-e, elméletileg nem tisztázható és ezzel gyakorlatilag nem is látható előre. A szociális-ökológiai szabályzásmód központi problémája: Hogy sikerülhet mindez növekedés nélkül? Lehetséges egy stabil tőke-akkumuláció, az indítvány által propagált fogyasztás-önkorlátozással? („Ne vásárolj semmit nap”.RS).  Avagy mindez instabilitáshoz és tartós harcokhoz vezetne, melynek csak a kapitalizmus vetne véget?

16 HASZNOS SOKFÉLESÉG

Mit mondanak számunkra az itt bemutatott indítványok, a jelzett szembenállások és viták? Először is, ellentmondó összességében világos jele annak, hogy a világtársadalom egy áttörési szakaszban van (Mikor nem?RS). Míg 40-50 évvel ezelőtt a diagnózisok és koncepciók eleinte csak az ökológiai problémákra figyeltek, mára minden fontos társadalomkritikai időértelmezés – a fönntarthatósági diskurzus által erősítve – az ökológiai dimenzióval bővült ki. És ha erre az időszakra visszatekintünk, akkor főképp az ökokrízis-prognózisok (elsőként a „Növekedés határai) alapvető irányulatait igazoltak. (2017: úszunk az olajban!RS), annak ellenére, hogy szerzőNői ezt nem gondolták és nem is remélték. Arra számítottak, hogy ez nem egy önmagát beteljesítő prófécia, mivel ellenerők és tendenciák fognak föllépni. (Hasonló találati pontosságot, a közelmúltban, csak a tőkepiac spekulációs buboréka kidurranásának prognózisai értek el.) Ezen koncepciók, úgyis, mint lehetséges társadalomjövők ideáinak és gondolatkísérleteinek tárháza értelmezhető, speciálisan az ökoválság kiútjait illetőleg. És mivel a jövő per se nyitott és bizonytalan, különösen, ha olyan komplex összefüggésekről van szó, mint a társadalmi és természeti, úgy mai szemmel a legkevésbé valószínűbbek és óhajtott variánsok sem zárhatók ki. Ezért ezzel a bizonytalansággal – talán egyedül megfelelően – a „sokféleség” formája képes megbirkózni. A „reservoire” azt is mondja, hogy éppenséggel szokásos és legitim, új kompozíciók számára ideaszállítók koncepcióival élni. Sok „idea-elemet” lehet, mozaikszerűen és logikusan, ellentmondás nélkül, valami újjá „rekombinálni”. Ezek csak egy bizonyos pozícióból, konkrét problémákra és időpontokra vonatkoztatva, zárhatják ki egymást.  Vélhetőleg erősebben, mint a szociológiai állapotleírásoknál, ez a sokrétűség egyúttal a (globális) társadalom, szociális, politikai szellemi-világnézeti tagoltságát is jelzi, az ezzel összefüggő perspektívákkal, problémaérzékelésük saját mintáival és szűrőivel. Ez a vonal az akadémiai-intellektuális konkurencia és elhatároló mechanizmusok által még egyszer megtörik és uralmi. ill. domináns szerkezetek födik át. A problémadefiníciók és víziók tehát tartalmukban szociális tapasztalatokat és óhajokat is szállítanak. Ennek megfelelően, a különböző vita-arénákban, mint „harci eszközök” is funkcionálhatnak. Már csak ebbe a társadalmilag ellentmondásos, szétzilált valóságba való bekötődése miatt sem valószínű, hogy ezen koncepciók bármelyike is 1:1 arányban megvalósul - bármennyire is ez a szerzőNők és követők érthető kívánsága. Az egyéniség, általános érvény, célszerűség legitim és hasznos, már csak azért is, mert a szembesítéseket és vitákat élénkíti és előre viszi. Ám csak egy bizonyos, többnyire rejtve maradó, látószögből indokolhatók, nem egy olyan előre megadott, mindenkire kötelező nézetből, ami nem is létezhet.

A figyelő szemszögéből, tehát a mi szemünkkel, a különböző indítványok, egyéniségükben és viszonylagosságukban, mind jogosnak tűnnek. Egyrészt a jövő nyitottsága és bizonytalansága említett okán, másrészt pedig azért, mert mint korrekció- és idomulás-potenciálként működnek. Vegyük pl. a radikálisan antikapitalista, modernkritikus pozíciót. Mai szemmel valószínűtlen, hogy egy ilyen koncepció bármikor is többséget nyerjen. Ám éppenséggel elképzelhető, hogy ilyen ideák, krízisek és azok igazságtalan földolgozása vagy a kapitalista kizsákmányolás szociálisan és ökológiailag sem brutális formái, a globális Délen vonzerőt nyernek és a globális hálózatban résztvevő politikai aktorokra, diskurzusokra, mozgalmakra, korrigáló módon, hatni tudnak – anélkül, hogy ők maguk megvalósulnának. Pl. a nyugat európai „normálpolgár” számára nem igen vonzó szubszisztencia-indítvány, bizonyos körülmények között, az ideák befolyásolása útján, „mentőcsónak” is lehet, ha a fogyasztás-lehetőségek erősen csökkennek, az alapigények és biztos kielégítésük fontosabb lesz és egyre több ember, kulturálisan is, az eddig megszokott növekedéstől elbúcsúzik. Ez annyira nem valószínűtlen, ha meggondoljuk, hogy az eddig inkább konzervatívnak számító gondolkodók (pl. Meinhard Miegel) – ki gondolta volna pár éve – ebben az ügyben lekötelezi magát. Vagy gondoljunk a már szinte örökre száműzött „őskommunista” idea, a szociális egyenjogúság tervére, (nemcsak közhelyként), valamilyen módon, az ökológiai kiskapun át, ismét tudományosan szalonképessé és népjogilag relevánssá vált. („Egyenlő szennyező jogokat minden földlakónak!”) És nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy előre lássuk, az ún. fejlett kapitalista társadalmak belsejében, az „anyagi jólét”-növekedés ellenére is, a szociális egyenlőtlenségek elapadó csillapítása miatt, egyre erősebben legitimáló nyomás alá kerülnek. Ez is, érdekes módon, lényegében az ökoválság és diskurzus által kerül napirendre. Ami érvényes az indokokra, bizonyos módon a szembenállások zömére is érvényes. Bár ezek a közügyi, politikai és tudományos diskurzusok közötti fontos választóvonalak, a tudományos kutatáshoz kérdésföltevéseket, értelmezésmintákat szállítanak és ezekből érveiket kovácsolják. Ám ezek sem gyakran tudományosan egyértelműek, és nem lehet ezeket végérvényesen igaznak vagy tévesnek nyilvánítani. Funkcionális megfigyelőszemszögből nézve, inkább az „örökös harc” bizonyos regulatív ideái kortársi játékszereihez hasonlítanak, melynek ingája korrigálva, hol az egyik, hol a másik irányba kileng  - azon pro- és anamodus gondolkodó formájához hasonlóan, mellyel az ökológiai modernizáló indítványban találkoztunk. (Promodus és anamodus: egy társadalom két kiegészítő alakja, a mindenkori rendszer-környezet-viszony változásának megfelelően.

Promodus: az uralom világa, uralom mások és önmagunk, a természet fölött, technikai haladás, pénz és gazdaság, a piac és az állam intézményszövete – a rendszer.

Anamodus: az érzések világa; szenvedés, megfeledkezés, vágyakozás, nonkonformizmus és lázadás, ökonómia helyett ökológia. Kevesebb munka, technika és növekedés – de jobb élet. (Kulturdynamik des Westens, Josef Huber, 1989).

GLOSSZÁRIUM

Zárójelben: előfordulási fejezet

akkumulációs rezsim (Akkumulationsregime; 8,12)

Az akkumulációs rezsim biztosítja, hogy egy tőkefölhalmozás, tehát egy tőke-emelés állandóan ismételhető legyen. Ez csak akkor működik, ha a gyártott termékek nyereséggel kerülnek eladásra. Alain Liepitz definíciója szerint, egy akkumulációs rezsim, a termelés és fogyasztás megfelelő arányát hosszabb időn át képes biztosítani. A fölhalmozó rendszer elemeként, különböző technológiák mellett, a munkaszervezés típusát, a nemzetközi gazdasági viszonyok különböző szerkezeteit, valamint a kapitalista földfoglalás (-) fokát, tehát a térbeli(küldő) és szociális (belső) kapitalista viszonyok kiterjesztését nevezi meg.

bázisintézmények (9) – reflexív modernizálás

báziselvek(9) – reflexív modernizálás

dichotómiák (Dichotomien10)

 – ill. dichotóm szerkezetű gondolkodás- és cselekvésminták, a (re)produktivitás vélt, a gondolkodást és cselekvést meghatározó ellentétek, pl. kultúra vs. természet, piacgazdaság vs. ellátó-gazdaság. Ez a „vagy-vagy” látásmódok többnyire rangsori vagy némely kódolt hozzárendelések által vannak támogatva. A döntési és cselekvési folyamatokból a kölcsönös függőségeket és föltételeket kizárják, ezzel a tartós megoldások egyeztetését is, valamint gátolják a fönntartható fejlődést (Schön 2005, 81.o.). Példák a kiértékelt irodalomból: természet - kultúra, köz-privát, használni-védeni, tudományos tudás – hétköznapi tudás. Ezen folyamatok útján, a nőkutatás ismeretei heurisztikusan a szociális-ökológiai ill. fönntarthatósági kutatásba folynak be . A nemi viszonyok hierarchikusak, egy részüket komplementer párja ural és kiszorítja. Ezek a rangsorok, dominanciák, kiszorítások nemcsak a könnyen érzékelhető anyagi aspektusokban találhatók meg (jövedelem, szakmai pozíció). Nyomatékosabban és finomabban hatnak. Az egyik oldalra rendelt gondolkodási magatartás és racionalitás minták föl ill. leértékelődnek, a munka vagy a tudás bizonyos alakjai társadalmilag elismertek lesznek, vagy nem (uo.). A nő- és a genderkutatás tudásával, ilyen föl-le értékelések a genderdualizmusban, kritikusan, az ilyen dichotómiákat egyenesen vadásszák, majd rangsorolásuk és kiszorításuk azonosításra kerül és konstruktívan lehetőségeket keresnek ezek átvilágítására. „Pólusaik” között hidak és közbenső terek épülnek (l. uo.). 

efficiencia (Effizienz; 7,8,11)

Az efficiencia technikai indítványa megkísérli egy már létező terméknél, vagy ennek előállításánál, az output : input arányt javítani. E közben vagy az input-ot minimálják, maradó output-nál, pl. 3 l-autó 5 l-autó helyett, ugyanolyan használati minőség mellett (táv, teljesítmény, kényelem, biztonság, az utastér mérete, stb.).  Avagy, az output-ot maximalizálják, ugyanolyan input-nál: nagyobb utastér és teljesítmény, ugyanakkora 5 l-es fogyasztásnál. Természetesen kombinációk is lehetségesek. Az efficiencia-növelések hatásfok-javítások meglévő termékvonalaknál. E közben az alaptechnika és problematika nem változik. Egy 5-l-autó továbbra is fosszilis üzemanyagot használ és CO2-őt bocsájt ki.

efficiencia-növelés és rebound-effekt (Effizienzsteigerung und Rebound-Effekt; 7,11)

Efficiencia-növelés egy immanens folyamat az életciklus befutásában. A bázisinnovatív konstitúció kezdeti set-up fázisában a termelékenység alacsony. A take-off folyamatában a termelés, az innovációk szukcesszív kibontakozásában, a fejlődésút függőséggé vált menetében, növekszik. A további folyamatban, az átmeneti és a megtartó fázisban, a lassú potenciál-kimerítés következtében, az innovációk szerepe egyre kisebb lesz. A hozzáadott haszon - hatékonyság és hatás tekintetében - marginális lesz (Huber, 8.o.). (Hozzáadott tautológia? Effizienz und Effektivität?RS).

Úgy a biológiára, mint az ökonómiára érvényes: A speciális ráfordítás – minimalizálás – rendszerimmanens célja a rendszernövekedés stabilitása és kiterjesztése (Huber 2001, 184.o.). Hatékonyság-növelések, úgy a természetes, mint az emberi háztartásokban nem az abszolút megtakarítást – zsugorodás végett – szolgálják, hanem egy specifikus megtakarítást, újrabefektetés céljából. Más szóval: a racionalizálási sikerek, a rebound-hatásokban öltenek alakot, több abszolút nagyságú növekedésben. Élő rendszerek specifikus ráfordításaikat az „igény”-kiterjesztés céljából minimalizálják (Huber 2001,10.o.). A közgazdaságban a rebound-effekt azt fejezi ki, hogy egy följavított termékenység, ezáltal levitt darab-árszint, egy megemelt forgalomhoz és ezzel nagyobb gazdasági növekedéshez vezet (Huber 2001, 184.o.)

erzelmi mátrix (Emotionale Matrix, 6)Minden típusú társadalomban, az ember érzelmi alapszerkezetének egy bizonyos kölcsönös összefonódását tapasztalhatjuk: az érzelmi mátrixot. Hosang az érzelmi alapstruktúrákat egzisztenciáléknak nevezi, melyek az emberben evolúciósan alakultak ki és ezért az összes kultúrában hatékonyak. Ő az alábbi egzisztenciálékat különbözteti meg: physis, sexus, hatalom, szeretet, nyelv, megismerés és értelem. „Ezek nélkül az anyagi-materiális, szexuális, státuszi, együttérző, kommunikatív, ismeret- és értelemkereső igények, emóciók egyike-másika kifejeződése nélkül, egy kultúra sem képes létezni.” (Hosang 2006, 185.o.). Az emberi agy, a bázisérzelmek, az igénypiramis evolúciós tekintetében az „emocionális mátrix” tagoltsága ugyanúgy megtalálható, Maslow és mások szerint (Hosang 2005).

energiamérleg (Energiebilanz, 4)

Hatásfok vagy energianyereség-ráta, ill. EROEI (energy return on energy invested) arra az arányra vonatkozik, ami a kinyert energia és a ráfordított energia között van. Energia a szükséges technikai fölszerelés és infrastruktúra biztosításához nélkülözhetetlen. Az energianyereség-ráta lehet negatív (pl. napelem-villamosság, Saral/Kern 2008), enyhén pozitív (növényi olajoknál: pálma-, kukoricaolaj) vagy nagyon pozitív (fosszilis tüzelőanyagok: olaj, földgáz, szén, - mivel ezek nagy koncentrációban, negetrópia formájában fordulnak elő.  Vízerő vagy földhő mérlege is nagyon pozitív (Saral/Kern 2008, 36.o., Odum 1996 nyomán). /Lieber Saral, a vulkáné biztosan!RS/.

entrópia (Entropie 4,7)

Ez az anyagok, információk és az energia szétszóródásának mértéke. Minél nagyobb az entrópia, annál kevésbé koncentrált egy anyag vagy energia. Ez kihatással van használhatóságára. Az energia, fizikális értelemben, nem használódik el – ellentétben a köznyelvi kifejezéssel – csak átalakul, pl. mechanikai munkába vagy hőbe (a termodinamika I. tétele: energiamegmaradás). Egy benzinmotorba annyi kémiai energiát

ÜBER ÜBERSETZUNG Nach 6 Monaten Arbeit (2 B5 Bleistifte) ist nun die Übersetzung (ungarisch) Euer Buches ist fertig. (Fortwährend tat ich auf’s Internet – ein online-Buch! www.okobetyar.blog.hu). Dabei nie im Leben habe ich so viel von der Welt erfahren, wie jetzt. (Obwohl Vieles wußte ich schon, von der Kölner Gruppe, oder von selbst – 33 Risiken 1998). Allein das Glossar genügt, für „schneller Leser”. Aber solche sollte es nicht geben. Einfach (quer) lesen genügt’s nicht: jedes Wort/Begriff durchkauen, auskosten – das bringt etwas. KRITIK: -Fast unverzeihlich das Ausbleiben einen vollen Kapitels: Praktische Lösungen (Bahro's Gruppe in der Eifel, SSK-Lothar Gothe's Düster Gründchen, aber auch Ökobank, Stollwerck in Köln, Berlin, Hamburg, usw. -Auffalend und Störend sind die ständigen Wiederholungen (Verlag will ein volles Buch – ein teuerer Preis!). – Etliche Formulierung manchmal gleich einem Pferdetritt: Was zum Teufel will er sagen? So wollen wie das Volk überzeugen? Wenn dies für Alltagsleser ist, wie mag bloß die echte Fachsprache aussehen? Zu oft werden Fremdwörter unnötig gebraucht (Rinascimento statt Renaissance), obwohl zutreffende deutsche Ausdrucke vorliegen.  - Aber die „größere Sünde”: die Thesenfabrik arbeitet („an den Haaren gezogen”). Warum will sich jeder um Gottes willen seinen Namen in der Wissenschaft verewigen? (Kann er gar nicht wg. der Inflation und Detailleforschung). – Fand ich auch Sachirrtümer, besonders, wenn es um die harte Physik/Chemie geht: Elektroautos ohne Emissionen? (anderswo nicht nur CO2, auch Radioaktivität). Ernsthafter Autor sagt so was nicht.Wunschgedanke ist auch reichlich am Werk. (Dann fügte ich ironische Bemerkungen dazu – auch um Eindösen zu verhindern).- Wenn eine These sich nicht klar ausdrücken läßt, kann leicht falsch sein (s. Poppers Falsifikations-Bedingung oder auch die Wissenschaftskritik). Schwierigkeiten bei der Übersetzung: - Ich schnitt den unendlichen Satz mehrmals auf und ließ es dabei (vielleicht bin ich zu doof). - Fehlende ungarische Termini: ich war gezwungen manchmal selbst zu kreieren (obwohl zB. Beck liegt längst übersetzt vor). - Und das Gegenteil: ein deutsches Wort im Ungarischen kann man zweierlei wiedergeben: Entwicklung (passiv) = fejlődés, Entwicklung (aktiv, man etwickelt etwas) = fejlesztés.Kontext gibt an, wovon die Rede ist. Hier – und anderswo auch – habe ich vielleicht Blödsinn geschrieben – aber etwas Humor muß hineien!

Es nimmt kein Ende mit dem vielen Bücherschreiben, und viel Studieren ermüdet den Leib. (Kohelet 12,12) Alles is Windhauch. (e-Zeichen oder schwarze Striche auf weißem Hintergrund). Es ist Zeit für Gartenarbeit!

Üdvözli német barátait:

Sándor

GYÜTTMENT BUDAPESTI WOODSTOCK

Amit 1990-ben, a Stoczek utcai kollégiumban véltünk beindítani, most úgy tűnik, csírázni kezd. Még Kölnben sem láttam ilyet: városi folklór, elvágyódás és mégismaradás, egyetemi tanárok és spontik, szinglik és közösségépítők, zöld romantikusok és tiszta szívű yuppiek, csontkovács és mosódió, a fejemen egy koppanás... Egy pillanatra megint azt hiszem, megleltem ökológiai hazámat. Mert az igaziak mégiscsak a fronton vannak: Gyűrűfűn, Visnyeszéplakon, Nagyszékelyben (Oktogonon). De most itt vagyunk: egy óriásvárosban, ahol már sokakat szorít a cipő és most a fűzőjét lazítgatják. (Lesz-e Bp 20 év múlva?) Igaz, nem zöld forinttal, inkább bitcoin-nal, a háttérben kemény intézetek, melyek inkább ökológiai modernizálók és nem szubszisztencia-pártiak.  Az egyik elő-bulin (bringások), angolul ment a vita: ezek külföldi óriáscégek öltönyös menedzserei, akik estére átöltöznek, vagy Ulrich Beck kozmopolitái? Nehogy megkérdezd: Hány fát ültettél az idén? Keveredik a „felülről”- és az „alulról”-mozgalom, a spontán és az intézményes. Hol van már az Új Reformkor (és a tavalyi hó)? A „virágozzék száz virág” a Ligetvédőknél kinyílatta az első hármat: Natúr-Ligetvédők, Ligetvédők I, Ligetvédők II. Itt, tegnap, sem a pedálos generátorhoz, sem a Noé Bárkájához nem találtam partnert - de pár régi motorost és sok izzó fiatalt. A gyimesi tánc után elbődült az atomáram-hangfal. A világkockázatok hatványozottan növekednek. A következő tíz év irama-kockázata messze fölülmúlja az előzőét – láthatatlanul. A világrekord 70 békeév meddig fog folytatódni? Meddig lesz szerencsénk? Közben nyakunkon egy kis diktatúrácska – egy tömeges vidéki mozgalom, egy füst alatt, azt is megoldaná (Robinzon-ház). Milyen szép volna: békében, napsütésben, pántlikás riksákon kivonulni – és nem fejvesztve menekülni.

OPEállítsukmeg

-Miután a melnök péntek reggeli rádióbeszéde elmaradt, iszonyatos káosz tört ki: a villamosok kisiklottak, a hivatalnokok a hivatalok előtt idegesen szotyoláztak, a díszőrség visszafelé lépdelt és a parlamentre kitűzték az EU-s zászlót.

-Elutasította a kisüstit, mert „munka közben nem szabad”.

Fél, hogy a szalag helyett az ujját vágja át?

-Kormányszóvivő: „Brüsszel próbálgatja, mennyire mehet el.”

-Mikor Trump félrelökte a montenegrói elnököt, ott pattogott: Engem is! Engem is!

-ÁLLÍTSUK MEG BRÜSSZELT! Állítsuk meg Brüsszelt! Ál-lít-suk meg. Állítsuk meg…brü-hü-hü-hü…

-Lázár hatszor nevetett Orbán viccén. A hetedik: Jánoskám, tudod-e, mért van rács az ablakunkon? –Nem. –Hogy meg ne szökhessünk, ha-ha-ha…

-Szabadkáig megy majd a vásárhelyi villamos, mondta. Azt hitte, az is Magyarország.

-Ha nem lesz elég gyerek – mondta - el fogunk fogyni! – és végigsimított a pocakján.

-A kormány stratégiai megállapodást kötött Farkas Flóriánnal – a következő egy milliárdról.

-Novemberben vége az osztrák vegzálásnak a határon.

Igen, lezárják a határt.

-„Fizessenek a gazdagok!” Kedves B.László, ki akadályoz meg?

-Maga jól keres, új ház, új autó…mi a foglalkozása? –Pártalapító.

-A Peches Üldözöttek Szövetsége (PüSzöP) és az Országos Pech és Balek Szövetség (OPeBaSzö) stratégiai megállapodást írt alá: nemcsak összes tapasztalatát, hanem összes tagságát is kicserélik és - koronázásképp – nevüket is.

-O2-palack nélkül mászta meg… Az semmi, húzza ki úgy a tyúkhúrt a kertben, hogy ne szakadjon bele a töve!

-Bementem a Sasadligetbe, hogy rosszul tájolták a napkollektort. –Nézzen ki az ablakon, nem látja? – Nem. Az íróasztalom nem arra néz. (Gratulálok az új lakásodhoz! –Nem az én lakásom, a banké!)

-Az országos kompetenciamérés első kérdését – gázszámla értelmezése – föltettem családom tagjainak. (Mind elbukta.)

NINCS SZEMÉT? Népszava, 2017. ápr.1.

Sok német is van, aki „nem csinál szemetet”.

• Szólóban ez igen nehéz, közösségben az igazi.
• Csak erre gyúrni - sok erőt vesz el mástól (séta, olvasás, szomszédolás, „semmit csinálás”).
• „Nálunk nincs szemét, a férjem beviszi a gyárba.” – mondta egy hölgy.

Házon kívül, közvetve is sok szemetet csinálnak, amikor szemét-termelő folyamatokban vesznek részt (itt: előadás szerte a világon, de a könyv is). Egy repülőút elviszi az összes jó, szemét-csökkentő hatást.

• Jó mérce a személyes energiafogyasztás. Jó, ha kisebb, mint 25 000 kWh/év/fő. (Lásd Energiamenü).