A Magyar Hírlap interjúja a Szelíd Energia Alapítvány munkatársával.
Rózsa Sándor a hajdani Jugoszláviában született, Zentán. A hetvenes évek elején Újvidéken vegyésznek tanult. Az akkori új sympozionosok körébe tartozott. 1974-ben a rendőrségi zaklatások elől ment Németországba. Ott fejezte be tanulmányait, és lett egy életre környezetvédelmi aktivista. 1994 óta Magyarországon él, a Szelíd Energia Alapítvány munkatársa.
Rózsa Sándornak nagy csalódást okozott a hazai környezetvédelem állapota. Szerinte a szervezetek jó része a pénzszerzésre koncentrál - fotó: Németh András Péter
Ma már mindennapos témának számít a környezettudatos magatartás és a környezeti károk enyhítésének ügye. Hogyan vert gyökeret mindez a hetvenes évek elején Németországban?
A Kölni Szervetlen Kémiai Intézetben dolgoztam, amikor az egyik kollégám meghívott egy szó szerint föld alatti, macskaszagú pincébe. Kezdetben az élelmiszerek vegyi szennyeződéseivel foglalkoztunk. Kiadtunk egy könyvet Kémia az élelmiszerekben címmel, ez óriási siker lett. Megalakítottuk a Katalyse Institutot, azaz Katalízis Intézetet. Pénzünk lett, kikerültünk a pincéből. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nagyon sok csoport járt be hasonló utat. Akkoriban a német ipar meglehetősen elhanyagolta a környezeti kérdéseket. A lakosságot viszont elkezdték érdekelni ezek a dolgok, a környezetvédelmet is igényelni kezdték. Köln és környéke volt a német zöld- és környezetvédő mozgalmak bölcsője.
A mozgalomból rövidesen kiváltak a politikusok. Belőlük lettek később a Zöldek. A hajdani NSZK-ban már viszonylag korán kezdtek elkülönülni a nagypolitika felé orientálódó emberek és a jobbára helyi, tényleges megoldásokat kereső társadalmi csoportok, az inkább aktivista kisközösségek. Gyorsan kialakult a csoportok saját hálózata, így sikerült megőrizni a viszonylagos politikai függetlenséget. Bizonyos szempontból persze megmaradt a szoros kapcsolat a politikusokkal. A zöldek a helyi képviselő-testületekben, sőt a parlamenti bizottságokban is mandátumokat engedtek át nekünk. A bizottságokban közvetlenül megszerezhettük a terveket, a titkosan kezelt információkat, és sokszor meg is akadályozhattuk a buldózerek, vagy ahogyan mi nevezzük ezeket, a sárga gépek indítását.
Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a politika előbb-utóbb bedarálja a hátterét alkotó mozgalmakat.
Németországban is voltak kísérletek a Zöldek részéről, hogy kisajátítsák a mozgalmat. Ez odáig fajult, hogy pl. a zöldek városi politikájának a hiányosságai miatt a környezetvédő csoportok elfoglalták a párt irodáját, és mindaddig ott maradtak, ameddig az akkor sok vitát kiváltó kölni szemétégető ügyében megfelelő határozatot nem fogadott el a párt. Persze általában a kompromisszumokból a politika jött ki jobban. Végül, csaknem két évtizedes harc után a szemétégető is megépült. Az évek során a Zöldek egyre inkább kifakultak, sokszor a saját elveiket is elárulták. Tény, hogy mindegyik nagy pártnak kialakult a saját környezetvédelmi bizottsága vagy szekciója. A madárvédők például figyelték, gyűrűzték a madarakat, de amikor az élőhelyek megvédése, a telekspekuláció elleni fellépés került szóba, behúzták fülüket-farkukat. Ezeket a szervezeteket a pártok jobbára a szavazatszerzés céljából hozták létre. Én a radikálisabbakhoz húztam.
A nyolcvanas években azután minden átrendeződött.
Ez volt a csúcspont. Én is körülbelül tizenöt csoportot koordináltam. Rengeteg akció volt. Környezetvédő napokat szerveztünk, utcákat, tereket zártunk le. Valóságos utcai gerillaharcot folytattunk minden talpalatnyi zöldért, telekért. Természetvédelmi parkokat hoztunk létre, bár azt nem tudom, hogy ma még megvan-e az a huszonkét park, amit mi küzdöttünk ki. A sárga gépek mindig jönnek!
A környezetvédő mozgalmak mellett vagy éppen azokból kinőve számos kutatóintézet kezdett működni. Ezek hogyan jöttek létre, hiszen az ilyen intézetek fenntartásához rengeteg pénzre is szükség van.
Ezt hívják németül "Langer Marsch durch Institutionen”-nek, vagyis hosszú menetelésnek az intézeteken keresztül. Két nézet létezett akkoriban. Az egyik szerint semmiképpen sem szabad bemenni a különböző parlamentekbe, a politika hivatalos területeire, hanem kint kell maradni az utcákon. A nyolcvanas években, Kölnben voltak olyan szervezetek is, amelyeknek a tevékenységére a polgári engedetlenség volt a legenyhébb kifejezés. Ôk voltak a fundik. Velük szemben voltak a reálok, akik kompromisszumkészebbek voltak a hatalommal. Ezek közül kerültek ki azok, akik az intézeteket is megalapították. Daniel Cohn-Bendit is valaha az utcákon kezdte, ma pedig egy frankfurti intézet vezetője. Joshka Fischer Németország külügyminisztere lett. Nem akarom eldönteni, hogy kinek volt, kinek lett igaza. Nyilvánvalóan ezek személyes sikertörténetek, de megszületett az atomerőművekkel kapcsolatos határozat is, hogy húsz éven belül le kell őket állítani.
Maradjunk egy kicsit még az anyagiaknál!
A mi intézetünk a kölni Katalízis Intézet az olvasók pénzéből jött létre. Húsz márka volt a Kémia az élelmiszerekben című könyv, és az eladásokból egymillió márka jött be. Mások saját zsebből raktak össze kisebb vállalkozásokat, bioboltot, organikus építészettel foglalkozó tervezőirodát stb. Később egyre többen állami támogatásokat pályáztak meg. A Hannover melletti Energia és Környezeti Központ is javarészt hannoveri állami pénzekből, illetve a különböző tanfolyamok díjaiból épült fel. Egy hétvégi szakmai program háromszáz márkába került akkoriban.
Az üzleti világ mikor fedezte fel, hogy előnyös lehet jó kapcsolatokat kialakítania a zöldekkel?
Itt-ott kiderültek botrányok. Voltak, akikről kiderült, hogy autógyártól vettek fel pénzt. Ez főbenjáró bűnnek számított. Később vált csak gyakorlattá, hogy a környezetvédőket a gyárak környezetvédelmi osztályai kezdték alkalmazni.
Eleinte bevált, hogy felvásároltunk megfelelő mennyiséget az adott vállalat részvényeiből, és felszólalhattunk a tulajdonosok tanácskozásán. Elmondhattuk a kritikáinkat. Azután egyből elvették a mikrofont, és kezdődött a menetrend szerinti dulakodás. A sajtó általában beszámolt ezekről az esetekről. Az érveink eljutottak a széles tömeghez. Az ilyen akciókhoz kellett egy adag bátorság is, mivel ezek a nagy vállalatok igen komoly hatalommal rendelkeznek. Az állammal is jó a kapcsolatuk. Engem is kerestek már a rendőrök, amikor lefényképeztem egy erőművet, ők pedig ökoterroristának néztek.
A csoportok viszont, minél nagyobbak lettek, annál bürokratikusabbakká és vízfejűbbekké váltak. Örökös vita, hogy olyan pénzeket használnak fel, amelyek környezetterhelésből származnak, és jobbára csupán a csoport saját igényeinek kielégítését szolgálják. Az adófizető polgár is szereti magát egy kicsit zöldebbre festeni. Sokan gondolják, hogy elég ha átküldenek húsz eurót például a Greenpeace-nek, és már kinn leszünk a vízből. Mi nem ezt kértük, inkább fogyasszanak kevesebb energiát, és éljenek úgy az emberek, hogy ne legyen környezeti megterhelés. A pénzzel mindig probléma van. Nem a biogazdaságból ered, hanem kemény termelésből, aminek az árát meg kell fizetni.
Az óriás szervezetek külön problémát is jelentenek. Teljes szereptévesztés, amikor hidat építenek Dánia és Svédország között. Ugyanúgy mint az állami sárga gépek, az ő flottáik, helikoptereik, laboratóriumaik sem állhatnak le. Sokszor felnagyítanak valamit, ami egyébként nem is okozna akkora gondot. Kimutatható, hogy a nagy környezetvédő szervezetek és a nagy cégek, a multik, kéz a kézben járnak. Ha a multikat nem ellenőriznék, akkor azok egyfajta járványt okoznának. A fogyasztó pedig tönkrebojkottálná őket. Így éppen ezek a környezetvédő szervezetek gondoskodnak az ellenségeik fennmaradásáról.
Már csaknem tíz éve él Magyarországon. Milyenek az itteni tapasztalatai?
A magyar környezetvédő mozgalom sok csalódást okozott nekem. Bár vannak jó kezdeményezések, a csoportok java része sötét irodákban a számítógépeiket püfölő pályázatvadász irodistákból áll, akiknek első és legfontosabb céljuk a pénzszerzés. Megdöbbenve hallottam, évekkel ezelőtt egy itteni csoportgyűlésen, hogy valaki azt kérdezte: mennyi a suska, és mennyit lehet lenyúlni?
Az országos találkozón botrányt keltettem azzal, hogy napirend előtt kértem: ne magunkkal foglalkozzunk, hanem adjunk egy időszerű ökológiai felmérést az ország állapotáról. Erről szó sem lehetett. A szekciókba utaltak, viszont a szekciókban végképp nem történik semmi. Az országos találkozó tulajdonképpen egy politikai rendezvény, ahol a mindenkori kormány megvendégeli a zöldeket szavazatvásárlás céljából. Egy politikai mozgalomba csöppentem bele. Itt nem történt meg az a szétválás, ami Németországban végbement.
A csoportok tulajdonképpen zöldvállalkozások, azzal a különbséggel, hogy míg a cégek ellenőrizhetők, addig a zöldek tarifáit a politika dönti el. A plakátok, szórólapok gyakran egyenesen a szemétbe kerülnek. Be kell látni, hogy ez a mozgalom először is szemetet gyárt. Rengeteget költenek, ún. szemléletformálásra, de ha ezt vennénk alapul, akkor már az egész országnak meg kellett volna változnia. A füzetek és a tanfolyamok ingyenesek, ezért könynyen is dobják ki őket. A tanfolyamokat senki sem veszi komolyan.
Úgy látom, hogy bizonyos mértékű profizmus nélkül a mozgalom nem létezhet. Én az arányokat bírálom. Ilyen eltorzulást Németországban nem láttam.
2004. január 2., péntek
