Menjetek és tegyetek jót!

(Der Spiegel, 32/2015)


118
Mit tehetünk, hogy a világot és a szegények életkörülményeit javítsuk? Az ausztrál filozófus, Peter Singer ad ehhez útmutatásokat.

Singer, 69 éves, korunk egyik legismertebb és ugyanakkor legvitatottabb filozófusa. Új könyvében a “hatékony altruizmus” erkölcsi kötelessége mellett száll síkra: Eszerint a nyugati világ jóléti országainak polgárai jövedelmük jelentős részét adományozzák olyan jótékonysági szervezeteknek, amelyek a szenvedés és az elhalálozás ellen küzdenek a harmadik világban.

Az “effektív altruizmus” a sajnálat, az irgalmasság, a karitatív elkötelezettség racionális, érzelgősségmentes nézetét föltételezi. Singernél a lényeg, hogy a ráfordítás-haszon arányt úgy optimalizáljuk, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel a lehető legtöbb embert mentsünk meg, ill. minél többek boldogulását segítsük elő. Etikai magatartásunkat ne az érzelmek, hanem a józan ész vezesse.
Singer 1946-ban, Melbourne-ben született, Ausztráliába kivándorolt bécsi zsidók fiaként. Évek óta abortusz-téziseivel, a súlyosan fogyatékos újszülöttek megölésével és az aktív halálbasegítéssel provokálja a közvéleményt. Ezen eljárásokat akkor látja igazoltnak, ha személyes tudatú élet kifejlődésére vagy annak folytatására semmi kilátás sincs. Emiatt Singerrel vagy Singerről tartott előadásokat zavartak meg Németországban. A Princetonban oktató professzort legutóbb a kölni filozófiai fesztiválról tartották távol, félve a nyilvános

SPIEGEL: Singer úr, mi követeli meg ma, hogy egy etikailag korrekt életet éljünk?

Singer: A világban, amelyben élünk, nem elég, ha betartjuk a törvényeket és a tízparancsolatot: ne ölj, ne okozz másoknak szenvedést, ne lopj és ne csalj. Ez nem elég.

Sp: De már ez is elég sok.

Si: De nem elég azoktól, akiknek az a szerencse adatott, hogy egy jóléti állam anyagi kényelmében éljenek, akiknek, amellett, hogy magukat és családjukat fönntartják, öltözködnek - mégis fölösleges pénzük és idejük marad.

Sp: Igen, a nyugati fejlett országok polgárainak többsége ezek közé tartozik.

Si: Ha Ön itt a közép- vagy az elitréteghez tartozik és etikus életet akar élni, hathatós módon segítenie kell a világ más részein élő szegényeit. A helyes, elfogadható élet etikus minimuma, hogy felszabadítható forrásaink egy részét arra fordítsuk, hogy a világot egy jobb élettérré tegyük. Az etikus maximum pedig az, hogy olyan sok jót tegyünk, amennyit csak tudunk.

Sp: Ön szerint a szegénység a világon a legrosszabb dolog. Rosszabb, mint pl. a háború, az erőszak, az éghajlatváltozás és a környezetrombolás?

Si: Azt hiszem, a mélyszegénység, amilyen mértékben ma létezik, egyszerűen nem lenne szabad, hogy legyen. Természetesen elkötelezhetjük magunkat egy sor jó és dicséretes dolog mellett, de a szegénység leküzdése a legfelső prioritás kell, hogy legyen azon emberek számára, akiknek több van, mint amennyire az élethez szükségük van.

Sp: Mivel számos sorscsapás - éhezés, betegség, tudatlanság, gyakran háború – forrása a szegénység?

Si: Ezen nyomorúságok egész sora vezethető vissza a mélyszegénységre, de egyben számos a lehetősége is, hogy jót tegyünk, legyen az az emberi életkörülmények változtatása vagy politikai megoldások megkönnyebbítése.

Sp: Ön egy gondolkodó és egyetemi tanár. Ön etikus életet él?

Si: Azt nem mondanám magamról, hogy teljesen etikus életet élek.

Sp: Nem lehetünk szentek. Hová sorolná magát egy etikus életvitel skáláján, minimálistól a maximálisig?

Si: Nem tarom magamat szentnek. Nem állítom magamat mások elé, mint példaképet. Egy egész sor olyan embert ismerek, akik egy jobb etikus életet élnek, mint én. Ez viszonylagos. Egy etikai skálán a legtöbb ember sajnos a nulla körül mozog. Magamról azt hiszem, a skála közepén vagyok. Ez annyit tesz, felelősségteljesebben élek, mint a többség. Ám messze vagyok az ideális ponttól, amelyen jóval többet követelnék magamtól, hogy az etikai követelményeknek megfeleljek.

119
Sean Penn színész segít a földrengés áldozatainak Haitin, 2011-ben: "Hatékony altruizmus összehozza a szívet és a lelket"

119
Sp: Ön mit tesz konkrétan?

Si: Nos, a legszembetűnőbb dolog, amit csinálok, jövedelmem 30-40%-át olyan jótékonysági szervezeteknek ajándékozom, melyeket hatásosnak látok a globális szegénység elleni küzdelemben. De adományozok azoknak a szervezeteknek is, amelyek az állatok jogaiért szállnak síkra. Ezenfelül megpróbálok nem cinkos lenni az állatok kizsákmányolásában oly módon, hogy a lehető legkevesebb állati terméket vásárolok.

Sp: Ön vegetáriánus?

Si: Nem egészen, de közel állok hozzá. A szupermarketben csak növényi élelmet veszek, de utazásokkor és mint vendég, nehéz ehhez tartanom magam. Egyébként mindig vega ételt fogyasztok. Arra is ügyelek, hogy lehetőségeim szerint, korlátozzam az üvegházgáz-kibocsájtást. Táplálkozási módom ehhez hozzájárul. Sajnos többet utazom, mint kellene, ezért családi helyzetem és foglalkozásom a felelős. Professzor vagyok Princetonban, előadásokat tartok Európában; mi most Londonban beszélgetünk egymással, utána visszarepülök hazámba, Ausztráliába. (Egyetlen repülőútjával annyi kárt okoz, mint a takarékos utazó egész évben, lásd: Energiamenü, Ökokiskáté, RS)

Sp: Önnek van autója?

Si: Nincs saját autóm. Az USÁ-ban a tömegközlekedést választom, néha egy bérelt kocsit hétvégi kirándulásokra. Ausztráliában ez valamivel nehezebb; másokkal, a lányommal osztozom egy autón és így tovább.

Sp: Jövedelmének egyharmadát eladakozni megérdemel minden tiszteletet. Nincs olyan érzése, hogy valamiről lemond, hogy áldozatot hoz? Vagy fordítva: nem érzi magát néha bűnösnek, hogy még többet tehetne?

Si: Sem ezt, sem azt. Nincs olyan érzésem, hogy valamit föladok, ami igazán fontos lenne számomra. A pénz önmagában nem érték. Pénzt elajándékozni csak akkor volna számomra áldozat, ha ez közérzetem befolyásolná, másként mondva, ha kevéssé tenne boldoggá. Erről szó sincs, még mindig marad elég. Az áldozat és a lemondás nem föltétlen alkotórésze az altruizmusnak. A racionális altruista olyan döntéseket hoz, amelyek boldogságát növelik és nem csökkentik.

Sp: Olcsó közhely, hogy a pénz magában nem boldogít. Ezt szívesen mondogatják a gazdagok. Ezzel azt is meg lehetne indokolni, hogy semmit sem kell adnunk.

Si: Az önbecsülés a boldogságérzet egyik fontos komponense. És ha másokkal jót teszünk, ez emeli önértékelésünket. Odáig megyek, hogy azt állítom, saját önbecsülésünk szerény alapját az etikus élet adja és ez megnyitja az utat a tartós boldogság felé, túl a fogyasztói társadalom hedonisztikus taposómalmán. Pénzt adományozni jótékony célokra a jóléti egyénnek szubjektív jutalmat hozhat, amely vásárlóerejének veszteségeit jelentősen meghaladja. Az altruista nem mond le semmiről, még a kötelességét sem teljesíti. Egyszerűen csak azt teszi, amit helyesnek ismer föl - még pedig azt, hogy mások és mások jóléte épp olyan fontos, mint a sajátja. Ezért egy értelmes ember nem tudja önmagát becsülni mindaddig, amíg mások érdekeit, amelyeket a sajátjáéval egyenértékűnek ismer el, ignorálja. A fölvilágosult tudat magába foglalja a képességet, hogy a saját kívánságaitól elszakadjon, anélkül hogy emiatt elidegenedne ömagától. Mi embereket altruistának tekinthetünk, nem azért, mert saját érdekeiket kiszolgáltatják, hanem éppen azért, mert érdekeiket követik.

120
Sp: Elnézést a szofizmus miatt, de vajon méltó a csodálatra az altruista, ha adományaival csak a saját érdekeit követi, mivel utána jól érzi magát és jó a lelkiismerete?

Si: Nem lehetne az evangéliumi gazdag egy altruista, aki Jézus parancsára mindent, amije van, a szegényeknek ad, csak, mert az örök élet jutalmában hisz?

Sp: Erre azt lehetne válaszolni, ő egy “deal"-t, egy üzletet, vagy egy fogadást köt. Éppenséggel az önzetlenség az altruizmus esszenciája a legtöbb ember szemében.

Si: Van ez anekdota Thomas Hobbes-ról, az egoizmus filozófusáról. Híres állítása, hogy ember embernek farkasa, mivel mindenki saját érdekében cselekszik. Egy nap sétál Londonban és egy koldusnak alamizsnát ad. Kísérője bírálja, hogy éppen most cáfolta meg az elméletét. Mire Hobbes ezt válaszolja: elégtétellel tölti el, hogy a koldusnak adhat, ezért az adomány összeegyeztethető egoizmusával. Most általánosítsa Hobbes magatartását - ekkor mi értelme van az egoizmus és altruizmus szemmel látható ellentétének?

Sp: Ön a következményt emeli ki és nem a szándékot.

Si: Ebben a tekintetben haszonelvű vagyok. Minden attól függ, mennyire járulok hozzá mások jó közérzetéhez. Hogy emberekkel annyi jót tegyünk, amennyit csak tudunk, ne arra figyeljünk, mit áldozunk, tehát mennyi boldogságot veszítünk, hanem arra, hogy a gondoskodással a “caritas”-szal mennyi boldogságot nyerünk. Az altruizmus és az egoizmus ezáltal újra definiálódik.

Sp: A hatékony altruizmus, amit Ön képvisel, egyfajta racionalizált felebaráti szeretet?

Si: Mindenesetre más, mint puszta irgalmasság. Az effektív altruizmus hajtóereje valószínűleg nem a szeretet, hanem az együttérzés, a képesség mások helyébe képzelni magunkat, az ő érdekeikkel és érzelmeikkel való azonosulás.

Sp: A szeretet nehezen terjed ki a családon és a szűk közösségen kívül. Átfoghatja az empátia az emberiséget, lehet az Ön etikai axiómája egyetemes?

Si: Az empátiának van egy érzelmi és egy felismerő oldala. A hagyományos filantrópia inkább zsigeri; szívből jön, nem a fejből. A hatékony altruizmus, az én értelmezésemben, összehozza a szívet és az elmét azzal a céllal, hogy minél több jót eredményezzen.

Sp: Az üzlet a jótékonykodással hatalmas összegeket mozgat, mintegy 250 milló dollárt csak az Egyesült Államokban évente és 5 milliárd eurót Németországban. Az adományi kérelmek az érzelmi empátiát, az együttérzést célozzák meg. A szükség, a nyomor, az éhezés képeivel keltenek hatást. Nem marad-e a követelmény, hogy mindenki az általános boldogságot támogassa, túl elvont?

Si: Az emberek különösen akkor adakozók, ha lesoványodott, nagyszemű gyermek képét látják és hozzá még lehetőleg nevét és korát is megkapják. Érzelmi empátia szükséges, de nem elégséges. Hogy az adományok hatását optimalizáljuk, racionális, elvont számítás is kell hozzá. Hatékony altruisták szívesen látnak számokat és költségeket. Egyszerűen ésszerűbb 10 000 dollárt egy olyan szervezetnek adni, amelyik megment egy gyermekéletet 2000 dollárból, mint egy olyannak, amelyiknek ehhez 5000 $-ra van szüksége. A dolog természetéből adódóan itt nem úgy van, mint az örökbefogadásnál. Itt az egyes gyermeket, akit segítünk, nem lehet megtalálni. De a tudat, sokakat megmenteni áttekinthető összegekkel, pl. anti-moszkitó hálóval vagy oltással, ugyanúgy erős érzelmi elégedettséget válthat ki. Az etikának egy racionális alapja van. Az erkölcsi törvény, Kant szerint, az ész törvénye és az ész használata pozitív érzéseket kelt bennünk, mert hozzájárul önbecsülésünkhöz.

Sp: Egyes adakozó számára alig ellenőrizhető konkrétan, hogyan hat a pénze. Hogyan lehet az altruizmust a gyakorlatban megvalósítani? És hogyan lehet megítélni, hogy egy dolog több támogatás érdemel, mint egy másik, pl. egészségügyi vagy oktatási? Ezek nem egymást kizáró alternatívák.

Si: Minden fogyasztó a mindennapi életben ügyel az ár-érték arányra. Jótékonysági adakozók túl gyakran megelégednek jószívűségük kellemes érzésével.
120
Egy olyan mozgalom, mint az altruizmus, amelyhez egyre többen csatlakoznak, a karitatív szervezetek hatékonysági vizsgálata eredményeit fölrakják a hálóra. Kritériumok, “ranking”-ok fölállítása objektív módszerekkel, mint pl. a gyógyszereknél a gyógyszeriparban, lehetséges. Más, nehezen összehasonlítható céloknál az adományozó maga döntse el, hogy a művelődésbe, vagy az afrikai gyerekek féregtelenítésébe fektessen. Mégis lehetséges alternatívákat, melyek összességében értelmesnek és ésszerűnek tűnnek, egymással megmérettetni. Egyes tevékenykedések objektíve jobbak, mint mások.

Sp: Hogyan akarja ezt megállapítani, mikor mindenki garasa az egész jobbításához hozzájárul?

Si: Azt hiszem, téves azt kérdezni, mi a legégetőbb probléma. E helyett mindenki ezt kérdezze magától: Az én személyes hozzájárulásom hol hat a legjobban? Az én adományom okoz-e észrevehető változást? Tegyük föl, Önnek van 10 000 dollárja adományokra. Ezt Ön adhatja egy új, modern művészetek múzeumára, vagy adhatja trachoma gyógyítására, amely egy, a trópusi országokban terjedő, megvakuláshoz vezető fertőző szembetegség. Vajon melyik a jobb cél?

Sp: A válasz nyilvánvalónak tűnik, ám a kérdés fals, mert a kettő nem hasonlítható össze.

Si: De igen, mert a hatékony altruizmus logikája szerint az élet mentése, élhető körülmények teremtése vagy helyreállítása itt a legfelsőbb prioritást kell, hogy kapja. Egy olyan világban, ahol minden szegénységi probléma meg lenne oldva, semmi kifogásom sem lenne művészetélvezetre áldozni. De mindaddig, amíg minden évben 6 millió 5 éven aluli gyermek a szegénység miatt hal meg, egyéb feladatokkal kell foglalkoznunk.

Sp: Ön Princetonban tanít, egyen a nagy amerikai Ivy-League-egyetemek közül, amelyek óriási adományokat kasszíroznak.

Si: Adományozni a Princeton, vagy a Harvard, vagy a Yale részére nem tartom sürgősnek. Tudja, a példát nem választottam hátsó gondolat nélkül. A hatékony altruizmus alapvetően különbözik a mecénáskodástól. A mecénás ritkán gondol etikai célra, inkább arra, hogy saját magának emlékművet állítson vagy később hírnevet biztosítson.

Sp: Nem vonatkozik ez minden mesésen gazdag adakozóra? Mert a rendelkezésre bocsájtott pénzek szerint Warren Buffett, Mark Zuckerberg és Bill Gates az emberiség történelmében a legnagyobb effektív altruistáikhoz tartoznának.

121
Élelmiszer ledobása Dél-Szudánban: "Több, mint puszta irgalmasság"

121
Az ő motivációjuk nem játszik szerepet? Számukra tényleg csak a gyakorlati etika értelmes törekvése a fontos?

Si: Úgy véli, a milliárdosok hiúságból, haszonlesésből lélegzetelállító összegeket adományoznak, csak, hogy önmagukat fényezzék? Ha Bill Gates 30 milliárd dollárt, közel fele vagyonát, a Bill & Melinda Gates Alapítványba fekteti és így a világ legnagyobb magánalapítványát hozza létre, ha ezt a pénzt okosan a globális fejlődésre, az egészségügyre és az oktatásra fordítja, amit hiszek, akkor ezt üdvözlöm és követőket remélek. Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy Bill Gates csak azért járt el ilyen nagylelkűen, hogy a nevét megörökítse, akkor elismerése szememben kicsit csökkenne. De én továbbra is maradok a véleményemnél, hogy egy csomó jót tett és továbbra is tesz.
(Ha BG egész vagyonát teszi is föl, nem tenné jóvá azt a kárt, amit a világnak okozott: kizsákmányolás, spekuláció szgéppel; az amerikai életalap-fölzabáló életmód terjesztése, polgárháborúk, gombnyomogató nemzedékek, stb., RS)

Sp: A haszonelvűek számára csak a tettek következménye számít, ők csak a haszonértéket becsülik. A keresztények számára a szándék, a jóakarat legalább olyan döntő.

Si: Ha az utolsó ítéletkor megmérettetünk, a jószándék sokat nyom. Mivel én ebben nem hiszek, az igyekezet nem olyan fontos számomra.

Sp: Néhány nagyjövedelmű profitját a Wall Street-en etikailag kérdéses módon szerzi. Ez sem számít, ha azután adakoznak?

Si: A befektetési bankárok nem automatikusan bűnözők. Ha a svindlerek köztük azt hinnék, adakozással megbocsájtást vásárolhatnak, ez természetesen elvetendő volna, mert etikátlan magatartásra biztatna. Ha az ő adománykészségük viszont egy jel volna arra, hogy életüket etikai értékekkel akarják összhangba hozni, ezt üdvözölném. Mivel a pénz önmagában nem jelent értéket, a pénzcsinálás első megközelítésben sem jó, sem rossz. Ellenben sok pénzt keresni akarni, hogy avval sok jót tegyünk, a hatékony altruizmus egy példája. ("Először elkövetem ezt a kis disznóságot, de utána óriási jót teszek!" RS)

Sp: Tényleg karriert kell csinálnunk, hogy a világot jobbá tegyük?

Si: Aki többet keres, mint elégséges, abban kifejlődik egy igény egy nyugalmas, értelmes élet után. Ez az a pont, ahol az önérdek, az altruizmus, mások megsegítése, találkozni kezd. Végeredményben az altruizmus az ész egy diktátuma lesz. Tisztán racionális lényként mind altruisták lennénk. Mivel ezek nem vagyunk, mindig marad egy bizonyos feszültség az altruizmus és az önzés között, értelmünk és föllobbanásaink között. A tulajdonképpeni erkölcsi föladat ezt az ellentmondást áthidalni.

Sp: Ehhez egy univerzális távlatból kellene a világra tekintenünk. Ekkor mindegyik életnek ugyanakkora az értéke. És mindenkinek kötelessége volna mások boldogságát olyan nagyra értékelni, mint a sajátját. Ám a gyakorlati etika nem így működik. Választanunk kell és ez azt jelenti, hogy az egyenlő bánásmód helyett diszkriminálnunk kell; néha még az egyiket is föl kell adnunk, hogy a másikat megmentsük.

Si: Nem gondolom, hogy az élet önmagában egy egyetemes érték. Ha döntenünk kell és lehetőségeink korlátozottak, - és ez a valóságban legtöbbnyire így van - nem kerülhetünk meg egy számítási eljárást. Általánosságban érvényes, hogy ugyanannyi eszközzel egy nagyobb számú életet mentsünk, mint egy kisebbet. Mint a “Titanic” kapitánya, én a hajó kiürítésekor a húszéveseket a hetven évesek elé engedtem volna, egyszerűen azért, mert előttük több életév és ezzel több jövőpotenciál volt várható. Az élethez való jogot a valóságban percenként megszegik.

Sp: Menekültek befogadása életeket ment. “Boatpeaple” ezrei fulladnak a tengerbe, mikor megkísérlik Európát vagy Ausztráliát elérni. Az Ön hazája, Ausztrália egy szigorú “no-entry”- politikát követ: kivétel nélkül mindenkit visszadobnak.

Si: Ez nem a teljes igazság. Ausztrália senkit sem enged az országba, aki hajóval illegálisan a strandjainkon kiköt. Ám a lakosság számához viszonyítva egy nagy számú menekültet vesz föl - legális úton. Talán lehetne többet is. De az etikai kérdés, ami itt fölmerül és amit az európaiak is föl kell, hogy tegyenek maguknak: Aki a tengeren át illegálisan a strandokig eljut, kapjon-e tartózkodási engedélyt azok előtt, akik Jordánia vagy Libanon táboraiban várakoznak? Etikailag vállalható-e ezeket az érkezetteket előnyben részesíteni, csak azért, mert itt vannak és az utat meg tudták fizetni? Én igazságosnak tartom ezeket visszautasítani és helyette objektíven átgondolt kritériumok szerint menekülteket közvetlenül a táborokból hozni.

Sp: Az Ön hatékony altruizmusa akörül a törekvés körül forog, hogy annyi életet, amennyit csak lehet megmenteni és a világot oly sok ember számára élhetővé tenni, ahogy csak lehet. Ön mégis kritika és vita célpontjában áll, főleg Németországban, mert Ön - bizonyos körülmények között – az “értéktelen élet” megölését, pl, súlyosan fogyatékos újszülöttekét etikailag megbocsáthatónak tartja.

Si: Valóban úgy hiszem, nem minden emberi élet egyenlő értékű, tekintettel az életminőségre, amit valószínűleg el fog érni. Minden intenzív osztályon orvosok és beteghozzátartozók arról döntenek, hogy a gépeket lekapcsolják és egy életet befejezzenek. Miért ne lenne erre olyan szülőknek is joguk, akiknek újszülöttük gyógyíthatatlan károsodással, (pl. egy masszív agyvérzés következtében) jött a világra, amely egy emberhez méltó életet kizár? Egy genetikailag sérült embrió kikaparása és egy súlyosan fogyatékos újszülött megölése közt egy pszichológiai gátlás tapasztalható. Etikailag a különbség kicsi, még elhanyagolható. A döntő etikai kérdés mindig ez legyen: Vajon a gyermek életminősége olyan nyomorúságos-e, hogy jobb, életben nem hagyni? Végülis a szenvedés csökkentéséről van szó. Engem ezért náci-autanázistának nevezni, felháborító.

Sp: A náci praktikák emléke a német nyilvánosságot joggal tette gyanakvóvá minden fajta halálbasegítés ellen.

Si: Megértem. De azt nem értem, ezért én miért kapok szájkosarat és az érvelő vitát mért nem engedik? A szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága végülis az első olyan jogokhoz tartozott, amiket a náci rezsím eltiport.

Sp: Ez már egy másik, igen széles téma. Mr. Singer, köszönjük ezt a beszélgetést.