kezdeményezésekkel, a részvételi irányultságú öko-tőke-társadalmakban és erősebb régió-irányultsággal, a nem profi aktorokat a döntésekbe jobban be szeretné vonni.

Az „ökoszocializmus” szintén erre az oldalra sorolható. Az igények össztársadalmi leszögezése, egy központi politikai tervsíkot föltételez, amelyen a társadalom összérdeke képviselve van. Mindazonáltal, ebből a szűkösség-helyzetből, egy decentrális és közösség-irányult életnek és gazdaságnak is adódnia kell. Ez inkább az „indusztrializmusbírálat” víziója, amelynél azonban, egy etikailag korrekt, képviselői és vezérképek általi, szellemi vezetést is szükségesnek látnak.

Az ellentétes pólust az önszerveződés, mintegy hordképes társadalmi természetviszony föltételét, képezik az „uralomkritika” és a „szubszisztencia” indítványok. A reprezentatív szerkezetek mindig egyben uralmi szerkezetek is, melyek szükségtelenül magas természetfogyasztáshoz vezetnek. Ennek okai az elnyomottak kompenzációs fogyasztása, az uralók luxusfogyasztása és a természet uralmi kizsákmányolása. Egy globális ökológiai irányítás szintén új uralomhoz vezetne, pl. fehér, férfi környezetszakértők által. Csak az önszervező életformák, az ökológiai helyzetekhez direkt kötődve, képesek egy más, természettel való bánásmódra. A „kultúraváltás” szintén ezen az oldalon található, amely a fogyasztóNők és a vállalkozóNők ökologikus etikájára számít. Ők belső indíttatásból cselekednek; a politika és társadalom reprezentatív szerkezeteiben, a megfelelő támogató kereteket erősítik.

A kettő között olyan koncepciókat is találunk, melyek a reprezentációt és az önszerveződést próbálják összekötni. Az „alternatív reguláció” a keret-kijelölést és a részvételt kapcsolja össze. A környezetfogyasztás központilag adóztatandó meg, míg egyidejűleg „alul”, az öko-életmód kezdeményezéseket közösen határozzák meg. Régión fölüli szociális kiegyenlítés továbbra is nagyon fontos; míg a szolidaritás önmagától kell, hogy szülessen, a helyszíneken (Lásd magyarok?RS). A „(re)produkció”-indítvány is a kombinációra tesz: össztársadalmi diskurzus dönt arról, az önszervezésnek piacformailag mi maradjon és milyen gazdasági, ill. életterületek, mint közjó, kerüljenek reprezentatív kitárgyalásra. A reprezentáció és az önszerveződés a „zöld modernitás” elemi összetevői (9. fej. Reflexív modernizálás), amelyek az ökokockázatokkal való megfelelő bánásmódot, kozmopolitizmust világsíkon és a szubpolitikát a helyszíni hézagokban, propagálják.

Anonim irányítás vs. tudatos tervezés

A termelés irányítása a piac révén történik, az anonim, generalizált koordinációs médiummal, a pénzzel. Ez, a Habermas által „szisztéma-integráció”-nak nevezett mechanizmus, a „szociál-integráció” modusával ellentétben áll, melynél a diskurzusról, vagy a közös fölfogás adott irányultságáról, a célok és eljárások tekintetében, egyetértés uralkodik. Egy bizonyos eredmény – legalábbis igény szerint – tudatosan elérendő. Leegyszerűsítve, ezt a piac és a demokrácia, ill. a piac és a diskurzus szembeállításaként is le lehet írni.

Az „ökológiai modernizálás” és a „szociális ökokapitalizmus”, az ökológiailag előnyös termékek és eljárások piaci innovációja erejében bízik, amit legfeljebb a helyes irányba kell kormányozni. Ám a részletekbe az államnak nem szabad beavatkozni. A „szociális ökokapitalizmus” egy darab szociális integrációt is tartalmaz, mivel a regionális aktorok a döntéshozatalba szorosabban be vannak kötve. A „kultúraváltás” egy zsugorodó piacra irányulva, ugyanúgy az „anonim irányítás” pólusához rendelhető, akkor is, ha az „ökológiai modernizálás” innovációs eufóriája elvetésre kerül és ezen piac növekvés-korlátozását elemi szükségességnek tartják. A „radikális értékbírálat” minden értékbehelyezés elvetésével és a tudatosan alakítható társadalmasítás, mint a természettel való ésszerű bánásmód előföltételével – a skála másik végét foglalja el. Ugyanezen az oldalon találjuk az „ökoszocializmust”, a forrásfogyasztás tervezésének követelményével és a fogyasztás behatárolásával, választott tanácsok által. Tudatos társadalmi tervezéssel, a természet igénybevételének fölső határát meg kell szabni. Az „uralombírálat” és a „szubszisztencia-perspektíva” a pénz általi irányítást épp úgy elveti, mint a nagytérségű tervezést, mely csak a szakértő-uralom megújításához vezetne. Tudatos társadalmasítottság és ezzel a természettel és a forrásokkal való tudatos bánásmód legjobban a kistérségű összefüggésekben, szövetkezetekben és kooperatívákban keletkezhet – ez szociál-integráció, átlátható horizonttal.

Individualizáció vs. közösségvonatkoztatás

Egy sor indítvány a modernben kifejlődő individualizáció visszaszorítását szorgalmazza, erősebb közösségi összefüggésekbe való bekötődés javára. Individualizáció alatt, itt nemcsak a család, a réteg, a szakma, a lakónegyed, stb., adott szociálformájából való történeti folyamat kioldódását érti, ahogy azt Ulrich Beck leírta. A „tovább folyó” egyénítés is ide értendő, mely a túlzott önmegvalósítás, a hedonizmus, a szingli-lét életelv, stb., erre a kioldódásra kapcsolódó tendenciákból áll. Az „ökológiai modernizálás” és a „szociális ökokapitalizmus” ezt a fejlődést, mint megkerülhetetlen modern-tendenciaként elfogadja, és nem az ökofordulat kerékkötőjeként látja. Az „indusztrializmus-kritika” viszont határozottan a közösségre vonatkoztatva elvárja, hogy az ember érzelmi alapszerkezetét egy erősebb gondoskodás, természet- és embertársi szeretet irányában meg kell változtatni. A „szubszisztencia” falusi, a természettel együtt élő közösségeket akarja megőrizni, ill. a régi, széthullottak nyomán, újjá építeni. Bár ezek nem lehetnek a hagyományos közösségek  új kényszerjelleggel ellátva, a modern eltúlzott individualizációját azonban meg kell fékezni.

Ám a legtöbb indítvány az individualizáció és az újrafejlesztett közösségi formák keverékét tartja alkalmasnak. Az „alternatív reguláció”, a „zöld modernizálás” és a „(re)produkció” helyi szolidáris vonatkoztatások fölértékeléseit tartalmazza, de egyben a világpolgár-identitást is célul tűzi ki, mely a globális összefüggések tudatát fejleszti. Az „uralombírálat”, egyrészt az önigazgatásos közösségek önszerveződésére utal, másrészt azonban az individualizáció folyamatát tovább vinné, amelyben az egyén élet- és munkaviszonyainak választási lehetőségeit erősítené, a szabad kooperáció elv szerint. Az „uralomkritikus” csoportok praktikus intervenciói ugyanilyen irányba mutatnak, az eltérő magatartások támogatásával, pl. más szexuális identitásoknál. Ugyanígy a „kultúraváltás” is a két pólus között található. A környezet-tudatos, etikus piaci résztvevők, először a fair és jó élet egyénileg kifejlesztett koncepció alapján hozzák döntéseiket. Ebből a fölállásból új közösségi formák is születhetnek. Alkalmazotti munka és individualizáció, a fogyasztásboldogság, a szomszédság, a család és polgári szolgálat előnyére visszaszorításra kerül (De nem nálunk!RS). Az először csak részbeni együttélés és gazdálkodás révén, a sokrétű önkéntes közösségekben, új szociális összetartozások és ökológiai nyereségek keletkeznek. 

Változtatás vs. megőrzés

A bemutatott gondolkodási irányok a változtatás és az innováció különböző elfogadására utalnak. Ez példásan a technológia, különösen az óriástechnológia iránti magatartásokban jut kifejezésre.  Az „öko-modernizálás”, az ökoválság megoldásának áttöréséhez, az innovációs löketekhez és a folyamatosan fejlesztett technológiákhoz fűz nagy reményeket. Az ideális kép: az ipari reprodukciós eljárások körfolyamatokba való komplett bevezetései, melyekben a nyersanyagok úgy kerülnek átalakításra, hogy a végén ismét kiinduló anyagokként válnak hasznosíthatóvá (from cradle to cradle). Óriástechnológiák, mint a sivatagerőművek, CCS (Carbon Dioxide Captur and Storage, CO2 fölfogása és földalatti tárolása), vagy a geo-mérnökség formái, elvileg uralhatók és a természet-összeférhetőség, tehát az antropogén és természetes körfolyamatok eléréséhez szükségesek. Elfogadottak olyan, a természetbe való mély beavatkozások is, mint a géntechnika, melynek kockázatát a szakértők szakmaisága elvileg uralhatónak tartja. Az „indusztrializmus-bírálat” és a „subszisztencia-perspektíva” az ellenpólust képviseli, mely az egyszerű, mindenki által megtanulható technikák javasolja. Az itt bemutatott „ökoszocializmus” koncepció ugyanígy technikakritikus, mely az egyébként ünnepelt megújuló energiatermelő technikáknál negatív forrásmérleget vél látni. Helyette a régi és egyszerű technikákkal való takarékos bánásmódra hív föl.

A „kultúraváltás” és az „alternatív szabályzás” közbenső pozíciót foglal el. A technológia - a magas technológia is - a hálózatok intelligens irányítása IuK-technikával, napelem modulok vagy tűzszercella gyártása is, a megoldás része. Ezzel egyszerre népszerűsítik a gyorsulásmentes közép-technológiákat, mint a kerékpár és a vitorláshajó. A „zöld modernitás” szintén is-is stratégiát választ (U. Beck). Az ipari modern „következményekre vak” haladáshite kerüljön napirendre, legyen egy társadalmi kockázat-diskurzus tárgya, ahová már rég nemcsak szakértői tudás folyik be. Változtatások – tömegesek is – így visszatükröződhetnek és felelősségteljesebbé válhatnak, ezért általában nem vetendők el.

Ez a nagy konszernek megfelelő technológiáira is vonatkozik, melyek az ökoválság megoldásában szerepet játszhatnak, ill. kell játszaniuk. Az állandó változás elfogadottsága a fogyasztás-lehetőségek iránti magatartásban tükröződik. A magas technológia favorizálása (pl. az öko-modernizálásnál) a tovább folyó tömeges fogyasztás elfogadottságával kötődött össze, sokrétű opciókkal.

Egyre több ember számára nyílik meg az állandó változtatás lehetősége. Az egyszerű technikákra való irányultság („szubszisztencia”) az egyszerű, az adottságokra irányuló élet elfogadásához kötött. A magas és az egyszerű/közepes technika a „fázisváltó” csoportban szintén tükröződik: a sokféleség és az egyszerűség az életstílusban integrálódik. A sokszoros személyes kibontakozás lehetőségei megmaradnak ugyan egy „alternatív regulációban” vagy a „kultúraváltásban” is, ám nem mindegyikkel élnek az emberek. Az élet egyszerűsítése és az önmérséklet („a kevesebb több”) előnyben részesül. (Mint látható?RS).

15.2 VAKFOLTOK

A fundamentálkritikusok számára az ökoválságot a modernitás – mindig a kapitalizmushoz kötődő – fent leírt irányulásai okozzák. Hierarchikus reprezentáció, anonim értéktársadalmasítás (zabrálás?RS), egoisztikus egyénítés és megatechnológiai tömeges fogyasztás az, amit le kell győzni. Ebből a következetes magatartásból kifolyólag azonban, látóterünkből kieshet, hogy ezen tendenciák radikális antitézisei milyen nemkívánatos következményekkel járhatnak, ill. a modern ezen fejlődései milyen egyenjogúsító tartalmakat rejthetnek. Az irányítási médium „pénz” által az értéktársadalmasítás megszabadít a személyes függőségektől. Az örökös termelési és vásárlási aktus szükségességén is könnyít. Az árutermelés társadalmi föltételei mellett, több fundamentálkritikus szerint is, vannak a helyi közösségeken túli, a mai élet számára értelmesnek tekintett termékek. Ezen termelések MITje és HOGYANja diskurzív kitárgyalás útján határozandó meg. Maximáit nemcsak a megvalósíthatóság gyakorlati határai adják meg. Egy bizonyos terjedelmen túl, a diskurzív társadalmasítás egyenjogúsítási tartalmai is az ellenkezőjére fordulnak – ha az ehhez szükséges idő és erő a hétköznapjainkat mértéken fölül terheli meg. Nem lehetséges minden, a termelésben résztvevő és a termeléstől érintett (mindenütt a világon…) által, minden terméket és termelési eljárást, a szociális és az ökológiai kihatásokat illetőleg, megvitatni. Itt az alternatív üzemek és –projektek tapasztalatait komolyan kellene venni, melyek magas részvételi igényeket nem bírtak ki. (Jugoszláv önigazgatás.RS). Egy nem autokratikus, demokratikus szocializmus sem tudta volna, egy eldöntött önigazgatás összes tervszámait teljesíteni. Az értéktársadalmasítás nem helyettesíthető egy állandó, bázisdemokratikus gyűlésdiskurzussal - egy lemondhatatlan, fölszabadító, tehermentesítő és koordinációs funkciója van. A képviselet és a szakértelem hasonló határokba ütközne. A teljes részvétel az áttekinthető egységekben (kommunák, önigazgatásos üzemek) még funkcionálhat. Ám itt is nehézségek merülnek föl, ha a munkamegosztás fölbontását túlságosan is favorizálják. A csalódott polgártársNők, bázisdemokratikus részvételi folyamatok miatt (Helyi agenda 21, Polgárháztartások), olyan benyomást kelthetnek, miszerint a képviseleti szerkezeteket nem lehet eltörölni - egyes kevesek uralomra való beköszönése nélkül. Mindez azon téves ellenvetéssel szemben is érvényes, miszerint ez úgyis mind a „hibás” társadalom kereteiben esik meg. A hivatásos szakértők elfogadásakor szintén megmutatkozik, hogy a politikai tiltakozásokkor, a lakosság kritikus része is, szívesen és tartósan a föladatokat a professzionális NGO-kra (Attac, Greenpeace) és az internetalapú kampányvezetőkre bízza (campact, avaaz), anélkül, hogy ő maga tevékenyebb lenne.

Egy indítvány, mely az egyesek szociális és ökológiai problemáss játéktereit, melyeket az egyénítés folyamata során megszereztek, a közösségi élet- és termelési összefüggésekbe való evidens visszakötődését behatárolná, az ezáltal keletkező szellemi és anyagi szorosságot tagadja. (Az ökológia és a szingli szembe megy.RS). Ezt a dilemmát egy közösség-irányultság akkor sem kerülheti ki, ha önkéntes, mindig kicserélhető és nem a hagyományok iránti elkötelezett közösségekről van szó („indusztrializmus- és uralombírálat”). A választási opció egy ilyen szabadságmozzanata, épp az egoisztikus-hedonisztikus , ökológiailag végzetes önmegvalósítási szándékok tudatos visszaszorításának hatásait ásná alá. Ezt csak erősebben elkötelezett és evidens közösségi vonások lennének képesek kordában tartani. A megatechnológiák szigorú elvetése, a kézműipar és a „középmértékű” technikák előnyére, kisebb termelékenységgel és hosszabb munkaidővel járna. Ez a „4-az-egyben-kilátás”- ra (Frigga Haug) van kihatással, amely a napot egyenlő részben kereső munkára, politikai aktivitásra, gondoskodásra/reprodukcióra és kultúra/továbbfejlődésre osztja. Ez az emancipációs perspektíva, a kőkemény termelés által veszélyeztetve van, akkor is, ha a fogyasztásszint erősen csökken. A megatechnikáról való további lemondás, a mai tömegesen megélt gyakorlatokat (sokrétű mobilitás, kommunikáció és kultúra) annyira megdrágítaná, hogy azt csak egy kivételezett réteg vehetné igénybe). (Sokrétű? Csupa párhuzamos technika! Mo. 1/3-a ma sem vehet 5eFt-os könyvet.RS). A tömegtermelés általi „fogyasztás-demokratizálás” kerülne veszélybe, legalábbis a tovább tartó jövedelem-egyenlőtlenségeknél. Vakfoltok maradnak a modernizálóknál is, akik az itt vitatott anonim irányítás, reprezentáció, egyénítés és az állandó innováció folyamatát teljesen problémamentesnek látják, vagy ezeket az ökoválság jobb földolgozására erősítenék. Az anonim piacirányítás kiterjesztése, a környezetfogyasztás megadóztatásával és az eddig nem piacosított környezetmédiumok értékbe helyezésével, a szociális egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezethet. Az „ökológiai modernizálásnál” és a „szociális ökokapitalizmusnál” ezt nyilvánvalóan nem látják, vagy nem sorolják be problematikusként. A szakértők hatalmának kiterjesztése, mely az ökológiai modernizálóknál, az ökológiai termelés képviseleti meglódulását jelentené, könnyen a felelősség további gyöngülését hozná „alul”, az önirányítás és az önszervező képesség elvesztésével. Az etikai-ökológiai motivációkból eredő önkorlátozás egyre nehezebbé válna. A „szociális ökokapitalizmusban” viszont a specialisták uralma a helyi aktorok bevonásával, felügyelő tanácsokban és regionális projektekben behatárolva lenne. Egy féktelen individualizáció a társadalmi töredezés kockázatát rejti és a szocio-tőke elvesztését, ahogy ezt a kommunitarisztikus vitákban, az 1990-es években tematizálták. Az egymástól elválasztott miliők további szétesése, a kollektív tanulási folyamatokat és a társadalmi reflexiókat nehezíti meg – ahogy az eleddig még kétségbe nem vont „dologi logikákat” is, ahogy azt Christoph Görg, mint az ökokérdés földolgozása egyetlen útját, kidolgozta. És nem utolsósorban, az innovációk és megatechnológiák további alkalmazása, (tehát az élet- és termelésmód megoldása technológiai útja) a fogyasztás-mókuskereket, a szociális és személyes igények be nem váltásával, további fogyasztással, még tovább pörgetné – közben az „ökológiai lábnyom” végzetes növelését okozva.

15.3 SZINTÉZISKÍSÉRLETEK

Úgy a fönt tárgyalt modernitás-irányulatok továbbvitele, („a rendszer modernizálása”), mint antitézise, a „fundamentálkritikusok” által követelt leépítés „fehér foltokat” mutat, az ökoválság társadalmi kiútján szakadékokat. A „fázisváltás” csoport koncepciói, részben a „szociális ökokapitalizmus” indítvány is, megkísérli ezeket egy bírálat-integrációval elkerülni – anélkül, hogy a gyereket is kiöntenék a fürdővízzel. Ők a modern tendenciák negatív következményeit (névtelen irányítás, képviselet, egyénítés, innováció és magas technológia) leküzdeni, anélkül, hogy ezek hasznos, emancipált tartalmait is kidobnák. Ezzel a modernitás-kritika és affirmáció szintézisét kísérlik meg. Ezen „megváltoztatott modernitás” koncepciói az alábbi kérdésekre próbálnak választ adni:

• Milyen módon köthető össze a szakértői képviselet a részvétellel és az önszerveződéssel, melyek egy másféle természetviszonyról gondoskodnának?
• Hogyan párosítható az egyénítés szabadságnyeresége, egy erősebb közösség-irányultság szociális és ökológiai előnyeivel?
• Hogyan könnyíthető meg az élet, innovációkkal és technológiai fordulattal, anélkül, hogy a növekedés csapdájába esnénk?

A „zöld modernitás” (refl. modernizálás) ezt, az ambivalencia elfogadásával, a klasszikus modern intézményei „is-is” stratégiájával és bírálatának elemeivel, kísérli meg. A tudományos szakértelmi tudást, tapasztalati tudással egészíti ki; a politikai testületekhez úgy civiltársadalmi, mint állami aktorok is tartoznak. A vállalkozók és a fogyasztók egyéni döntései a politika tárgyává is válhatnak, a technológiákat nyilvánosan legitimálni kell. Mindent intézményileg is ajánlatos biztosítani. Az indítvány klasszikus modernitás (értéktársadalmasítás) elveinek és kritikáinak (polgár-részvétel) kombinációját mutatja be. Ez egy - az állam, privát és környezetszövetségek (Umweltverbände) által - arányosan vezetett, „ökotőke-hasznosító társaság”, ahogy az a „szociális ökokapitalizmusban” kifejlesztésre került. A (re)produktivitás, a célzott szabályozással szeretné a modernkritika integrációját elérni. Társadalmilag kitárgyalják, hogy mely területek essenek a piaci értéktársadalmasítás alá és melyek nem. Megegyeznek, mely területeken folyjék privát és melyeken közösségi gazdálkodás. Tárgyalásokkal döntik el, hogy a (re)produkció igényeinek mily módon felelhet meg egy technológia. Mindkét indítványnál nyitva marad, milyen föltételek és egyáltalán, egy vagy több diskurzív központból való célzatos szabályzás legyen és az aktorok háta mögött lefutó önlogikák, pl. a fölhatalmazó- és a növekedési dinamikák, visszaszoríthatók-e? Nem marad kellőképp tisztázva, a kitárgyalás, ill. a diskurzus milyen módon nyerhet teret, ahhoz, hogy a fönnálló hagyományozások és elszegődések legyőzhetők-e?   Ezek az eddig időnként fölmerülő, egy látszólagos helyzetkényszerből eredő, a zöld modernizálás, ill. a (re)produkció felé irányuló igények elfogadása, visszaszorítható-e? (Nyereségcél, munkahelyek, hatalomháló, föltartózhatatlan fejlődés, stb.). A kultúraváltás az egyén átállására számít. Az ökológiailag tudatos fogyasztóNők keveset vásárolnak, (és jön a nagy fogyasztó: a háború!RS), az etikailag korrekt vállalkozóNők, technikát csak kis mértékben vetnek be, és azt is csak szigorú fönntarthatósági kritériumok mellett. Az egyén kevesebb alkalmazotti munkával visszahúzódik a világpiacról, több szabad tere lesz saját tevékenységeire, jobban bekapcsolódhat a közösségbe. A kulturális fordulattal az értéktársadalmasítás modernitás-irányulatai, a szakértői hatalom, az egyénítés, az innováció és technológia-hiszékenység hatósugara behatárolt. Ám a kultúrafordulatban is fölmerül a kérdés, ha az öndinamikák és elszegődések (Verdinglichung) gyarmatosító hatása, az egyén önmaga és a nagy egészbe való ökológiai beilleszkedése, a kevesebb felé való fordulat, megakadályozható-e? Odáig az út kritikus. Egy elégedett életstílus - mely csak egy a végtelen sok lehetőségek közül - lehet-e, a distinkció-szegény egyének megrendezésében, mindenki számára követendő példa? Ezen koncepció gyönge pontja, a nem eléggé figyelmet kapó gazdagság- és esélyelosztás, mely az óhajtott kulturális váltást ássa alá. Szegények és hátrányosok nem nyerhetők meg a kevesebbre való áttérésre, ha azt néhány tehetős példásan meg is teheti. Akkor a posztmaterializmus, ha az anyagi kérdések megszűntek, elveszti fontosságát.

Hogy néz ki a megváltoztatott modernitás az „alternatív reguláció” szemszögéből? Az értéktársadalmasítás annyira kerül visszaszorításra, hogy azt szociálisan és ökológiailag szabályozni lehessen. A munka és a jövedelem egy újfajta elosztása ne csak elosztás-igazságosságot és a forrás-hasznosítás csökkentését érje el, hanem a tőke-akkumulációt is stabilizálja. A „szociális ökokapitalizmus” hasonlóan érvel: egy alapjövedelem, kereső munka-hozzáférése jogokkal, egy megváltoztatott elosztást, egy új szociális részvételt biztosítson.  A környezetfogyasztás reprezentációja globális szabályozásánál éppúgy helyet kapjon, mint a helyi részvétel. Az egyénítés új értéktársadalmasítással lesz kiegészítve. Ehhez vissza kell szorítani az alkalmazotti munkát, a közmunka előnyére.  Ezt nem, mint egyesek egyéni tettét várják el, hanem intézményileg lesz biztosítva a föltétel nélküli alapjövedelem új formáival.  A tömeges produkció és fogyasztás dinamikájának falát „intellektuális” ökotechnikával, szolgáltatásokkal –önkorlátozással párosítva – kell, hogy áttörje. Az „alternatív reguláció” a három követelményt megkísérli egyesíteni: az emancipatív moderntendenciákat, ezeknek ökologikusan és szociálisan megindokolt kritikáit és a tőkefölhalmozás dinamikáját. Hogy ez egyáltalán végbe vihető-e, elméletileg nem tisztázható és ezzel gyakorlatilag nem is látható előre. A szociális-ökológiai szabályzásmód központi problémája: Hogy sikerülhet mindez növekedés nélkül? Lehetséges egy stabil tőke-akkumuláció, az indítvány által propagált fogyasztás-önkorlátozással? („Ne vásárolj semmit nap”.RS).  Avagy mindez instabilitáshoz és tartós harcokhoz vezetne, melynek csak a kapitalizmus vetne véget?

16 HASZNOS SOKFÉLESÉG

Mit mondanak számunkra az itt bemutatott indítványok, a jelzett szembenállások és viták? Először is, ellentmondó összességében világos jele annak, hogy a világtársadalom egy áttörési szakaszban van (Mikor nem?RS). Míg 40-50 évvel ezelőtt a diagnózisok és koncepciók eleinte csak az ökológiai problémákra figyeltek, mára minden fontos társadalomkritikai időértelmezés – a fönntarthatósági diskurzus által erősítve – az ökológiai dimenzióval bővült ki. És ha erre az időszakra visszatekintünk, akkor főképp az ökokrízis-prognózisok (elsőként a „Növekedés határai) alapvető irányulatait igazoltak. (2017: úszunk az olajban!RS), annak ellenére, hogy szerzőNői ezt nem gondolták és nem is remélték. Arra számítottak, hogy ez nem egy önmagát beteljesítő prófécia, mivel ellenerők és tendenciák fognak föllépni. (Hasonló találati pontosságot, a közelmúltban, csak a tőkepiac spekulációs buboréka kidurranásának prognózisai értek el.) Ezen koncepciók, úgyis, mint lehetséges társadalomjövők ideáinak és gondolatkísérleteinek tárháza értelmezhető, speciálisan az ökoválság kiútjait illetőleg. És mivel a jövő per se nyitott és bizonytalan, különösen, ha olyan komplex összefüggésekről van szó, mint a társadalmi és természeti, úgy mai szemmel a legkevésbé valószínűbbek és óhajtott variánsok sem zárhatók ki. Ezért ezzel a bizonytalansággal – talán egyedül megfelelően – a „sokféleség” formája képes megbirkózni. A „reservoire” azt is mondja, hogy éppenséggel szokásos és legitim, új kompozíciók számára ideaszállítók koncepcióival élni. Sok „idea-elemet” lehet, mozaikszerűen és logikusan, ellentmondás nélkül, valami újjá „rekombinálni”. Ezek csak egy bizonyos pozícióból, konkrét problémákra és időpontokra vonatkoztatva, zárhatják ki egymást.  Vélhetőleg erősebben, mint a szociológiai állapotleírásoknál, ez a sokrétűség egyúttal a (globális) társadalom, szociális, politikai szellemi-világnézeti tagoltságát is jelzi, az ezzel összefüggő perspektívákkal, problémaérzékelésük saját mintáival és szűrőivel. Ez a vonal az akadémiai-intellektuális konkurencia és elhatároló mechanizmusok által még egyszer megtörik és uralmi. ill. domináns szerkezetek födik át. A problémadefiníciók és víziók tehát tartalmukban szociális tapasztalatokat és óhajokat is szállítanak. Ennek megfelelően, a különböző vita-arénákban, mint „harci eszközök” is funkcionálhatnak. Már csak ebbe a társadalmilag ellentmondásos, szétzilált valóságba való bekötődése miatt sem valószínű, hogy ezen koncepciók bármelyike is 1:1 arányban megvalósul - bármennyire is ez a szerzőNők és követők érthető kívánsága. Az egyéniség, általános érvény, célszerűség legitim és hasznos, már csak azért is, mert a szembesítéseket és vitákat élénkíti és előre viszi. Ám csak egy bizonyos, többnyire rejtve maradó, látószögből indokolhatók, nem egy olyan előre megadott, mindenkire kötelező nézetből, ami nem is létezhet.

A figyelő szemszögéből, tehát a mi szemünkkel, a különböző indítványok, egyéniségükben és viszonylagosságukban, mind jogosnak tűnnek. Egyrészt a jövő nyitottsága és bizonytalansága említett okán, másrészt pedig azért, mert mint korrekció- és idomulás-potenciálként működnek. Vegyük pl. a radikálisan antikapitalista, modernkritikus pozíciót. Mai szemmel valószínűtlen, hogy egy ilyen koncepció bármikor is többséget nyerjen. Ám éppenséggel elképzelhető, hogy ilyen ideák, krízisek és azok igazságtalan földolgozása vagy a kapitalista kizsákmányolás szociálisan és ökológiailag sem brutális formái, a globális Délen vonzerőt nyernek és a globális hálózatban résztvevő politikai aktorokra, diskurzusokra, mozgalmakra, korrigáló módon, hatni tudnak – anélkül, hogy ők maguk megvalósulnának. Pl. a nyugat európai „normálpolgár” számára nem igen vonzó szubszisztencia-indítvány, bizonyos körülmények között, az ideák befolyásolása útján, „mentőcsónak” is lehet, ha a fogyasztás-lehetőségek erősen csökkennek, az alapigények és biztos kielégítésük fontosabb lesz és egyre több ember, kulturálisan is, az eddig megszokott növekedéstől elbúcsúzik. Ez annyira nem valószínűtlen, ha meggondoljuk, hogy az eddig inkább konzervatívnak számító gondolkodók (pl. Meinhard Miegel) – ki gondolta volna pár éve – ebben az ügyben lekötelezi magát. Vagy gondoljunk a már szinte örökre száműzött „őskommunista” idea, a szociális egyenjogúság tervére, (nemcsak közhelyként), valamilyen módon, az ökológiai kiskapun át, ismét tudományosan szalonképessé és népjogilag relevánssá vált. („Egyenlő szennyező jogokat minden földlakónak!”) És nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy előre lássuk, az ún. fejlett kapitalista társadalmak belsejében, az „anyagi jólét”-növekedés ellenére is, a szociális egyenlőtlenségek elapadó csillapítása miatt, egyre erősebben legitimáló nyomás alá kerülnek. Ez is, érdekes módon, lényegében az ökoválság és diskurzus által kerül napirendre. Ami érvényes az indokokra, bizonyos módon a szembenállások zömére is érvényes. Bár ezek a közügyi, politikai és tudományos diskurzusok közötti fontos választóvonalak, a tudományos kutatáshoz kérdésföltevéseket, értelmezésmintákat szállítanak és ezekből érveiket kovácsolják. Ám ezek sem gyakran tudományosan egyértelműek, és nem lehet ezeket végérvényesen igaznak vagy tévesnek nyilvánítani. Funkcionális megfigyelőszemszögből nézve, inkább az „örökös harc” bizonyos regulatív ideái kortársi játékszereihez hasonlítanak, melynek ingája korrigálva, hol az egyik, hol a másik irányba kileng  - azon pro- és anamodus gondolkodó formájához hasonlóan, mellyel az ökológiai modernizáló indítványban találkoztunk. (Promodus és anamodus: egy társadalom két kiegészítő alakja, a mindenkori rendszer-környezet-viszony változásának megfelelően.

Promodus: az uralom világa, uralom mások és önmagunk, a természet fölött, technikai haladás, pénz és gazdaság, a piac és az állam intézményszövete – a rendszer.

Anamodus: az érzések világa; szenvedés, megfeledkezés, vágyakozás, nonkonformizmus és lázadás, ökonómia helyett ökológia. Kevesebb munka, technika és növekedés – de jobb élet. (Kulturdynamik des Westens, Josef Huber, 1989).

GLOSSZÁRIUM

Zárójelben: előfordulási fejezet

akkumulációs rezsim (Akkumulationsregime; 8,12)

Az akkumulációs rezsim biztosítja, hogy egy tőkefölhalmozás, tehát egy tőke-emelés állandóan ismételhető legyen. Ez csak akkor működik, ha a gyártott termékek nyereséggel kerülnek eladásra. Alain Liepitz definíciója szerint, egy akkumulációs rezsim, a termelés és fogyasztás megfelelő arányát hosszabb időn át képes biztosítani. A fölhalmozó rendszer elemeként, különböző technológiák mellett, a munkaszervezés típusát, a nemzetközi gazdasági viszonyok különböző szerkezeteit, valamint a kapitalista földfoglalás (-) fokát, tehát a térbeli(küldő) és szociális (belső) kapitalista viszonyok kiterjesztését nevezi meg.

bázisintézmények (9) – reflexív modernizálás

báziselvek(9) – reflexív modernizálás

dichotómiák (Dichotomien10)

 – ill. dichotóm szerkezetű gondolkodás- és cselekvésminták, a (re)produktivitás vélt, a gondolkodást és cselekvést meghatározó ellentétek, pl. kultúra vs. természet, piacgazdaság vs. ellátó-gazdaság. Ez a „vagy-vagy” látásmódok többnyire rangsori vagy némely kódolt hozzárendelések által vannak támogatva. A döntési és cselekvési folyamatokból a kölcsönös függőségeket és föltételeket kizárják, ezzel a tartós megoldások egyeztetését is, valamint gátolják a fönntartható fejlődést (Schön 2005, 81.o.). Példák a kiértékelt irodalomból: természet - kultúra, köz-privát, használni-védeni, tudományos tudás – hétköznapi tudás. Ezen folyamatok útján, a nőkutatás ismeretei heurisztikusan a szociális-ökológiai ill. fönntarthatósági kutatásba folynak be . A nemi viszonyok hierarchikusak, egy részüket komplementer párja ural és kiszorítja. Ezek a rangsorok, dominanciák, kiszorítások nemcsak a könnyen érzékelhető anyagi aspektusokban találhatók meg (jövedelem, szakmai pozíció). Nyomatékosabban és finomabban hatnak. Az egyik oldalra rendelt gondolkodási magatartás és racionalitás minták föl ill. leértékelődnek, a munka vagy a tudás bizonyos alakjai társadalmilag elismertek lesznek, vagy nem (uo.). A nő- és a genderkutatás tudásával, ilyen föl-le értékelések a genderdualizmusban, kritikusan, az ilyen dichotómiákat egyenesen vadásszák, majd rangsorolásuk és kiszorításuk azonosításra kerül és konstruktívan lehetőségeket keresnek ezek átvilágítására. „Pólusaik” között hidak és közbenső terek épülnek (l. uo.). 

efficiencia (Effizienz; 7,8,11)

Az efficiencia technikai indítványa megkísérli egy már létező terméknél, vagy ennek előállításánál, az output : input arányt javítani. E közben vagy az input-ot minimálják, maradó output-nál, pl. 3 l-autó 5 l-autó helyett, ugyanolyan használati minőség mellett (táv, teljesítmény, kényelem, biztonság, az utastér mérete, stb.).  Avagy, az output-ot maximalizálják, ugyanolyan input-nál: nagyobb utastér és teljesítmény, ugyanakkora 5 l-es fogyasztásnál. Természetesen kombinációk is lehetségesek. Az efficiencia-növelések hatásfok-javítások meglévő termékvonalaknál. E közben az alaptechnika és problematika nem változik. Egy 5-l-autó továbbra is fosszilis üzemanyagot használ és CO2-őt bocsájt ki.

efficiencia-növelés és rebound-effekt (Effizienzsteigerung und Rebound-Effekt; 7,11)

Efficiencia-növelés egy immanens folyamat az életciklus befutásában. A bázisinnovatív konstitúció kezdeti set-up fázisában a termelékenység alacsony. A take-off folyamatában a termelés, az innovációk szukcesszív kibontakozásában, a fejlődésút függőséggé vált menetében, növekszik. A további folyamatban, az átmeneti és a megtartó fázisban, a lassú potenciál-kimerítés következtében, az innovációk szerepe egyre kisebb lesz. A hozzáadott haszon - hatékonyság és hatás tekintetében - marginális lesz (Huber, 8.o.). (Hozzáadott tautológia? Effizienz und Effektivität?RS).

Úgy a biológiára, mint az ökonómiára érvényes: A speciális ráfordítás – minimalizálás – rendszerimmanens célja a rendszernövekedés stabilitása és kiterjesztése (Huber 2001, 184.o.). Hatékonyság-növelések, úgy a természetes, mint az emberi háztartásokban nem az abszolút megtakarítást – zsugorodás végett – szolgálják, hanem egy specifikus megtakarítást, újrabefektetés céljából. Más szóval: a racionalizálási sikerek, a rebound-hatásokban öltenek alakot, több abszolút nagyságú növekedésben. Élő rendszerek specifikus ráfordításaikat az „igény”-kiterjesztés céljából minimalizálják (Huber 2001,10.o.). A közgazdaságban a rebound-effekt azt fejezi ki, hogy egy följavított termékenység, ezáltal levitt darab-árszint, egy megemelt forgalomhoz és ezzel nagyobb gazdasági növekedéshez vezet (Huber 2001, 184.o.)

erzelmi mátrix (Emotionale Matrix, 6)Minden típusú társadalomban, az ember érzelmi alapszerkezetének egy bizonyos kölcsönös összefonódását tapasztalhatjuk: az érzelmi mátrixot. Hosang az érzelmi alapstruktúrákat egzisztenciáléknak nevezi, melyek az emberben evolúciósan alakultak ki és ezért az összes kultúrában hatékonyak. Ő az alábbi egzisztenciálékat különbözteti meg: physis, sexus, hatalom, szeretet, nyelv, megismerés és értelem. „Ezek nélkül az anyagi-materiális, szexuális, státuszi, együttérző, kommunikatív, ismeret- és értelemkereső igények, emóciók egyike-másika kifejeződése nélkül, egy kultúra sem képes létezni.” (Hosang 2006, 185.o.). Az emberi agy, a bázisérzelmek, az igénypiramis evolúciós tekintetében az „emocionális mátrix” tagoltsága ugyanúgy megtalálható, Maslow és mások szerint (Hosang 2005).

energiamérleg (Energiebilanz, 4)

Hatásfok vagy energianyereség-ráta, ill. EROEI (energy return on energy invested) arra az arányra vonatkozik, ami a kinyert energia és a ráfordított energia között van. Energia a szükséges technikai fölszerelés és infrastruktúra biztosításához nélkülözhetetlen. Az energianyereség-ráta lehet negatív (pl. napelem-villamosság, Saral/Kern 2008), enyhén pozitív (növényi olajoknál: pálma-, kukoricaolaj) vagy nagyon pozitív (fosszilis tüzelőanyagok: olaj, földgáz, szén, - mivel ezek nagy koncentrációban, negetrópia formájában fordulnak elő.  Vízerő vagy földhő mérlege is nagyon pozitív (Saral/Kern 2008, 36.o., Odum 1996 nyomán). /Lieber Saral, a vulkáné biztosan!RS/.

entrópia (Entropie 4,7)

Ez az anyagok, információk és az energia szétszóródásának mértéke. Minél nagyobb az entrópia, annál kevésbé koncentrált egy anyag vagy energia. Ez kihatással van használhatóságára. Az energia, fizikális értelemben, nem használódik el – ellentétben a köznyelvi kifejezéssel – csak átalakul, pl. mechanikai munkába vagy hőbe (a termodinamika I. tétele: energiamegmaradás). Egy benzinmotorba annyi kémiai energiát