1. ITT ÁLLOK… (e-book vége, új oldalszám: papír-könyv)

87 Róma még most sem ért semmit. Elégette a kiátkozó bullát? Annál jobb, vélik. Akkor majd jön a kizárás és a Luther-probléma meg lesz oldva. Nem veszik észre, hogy a nép nagy része, számos herceg, professzor és nemes, egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy a pápa a szellemi vitát megtagadja és puszta erőszakkal kísérli meg a kérdést megoldani. Róma igazában holtbiztos. Sok emberben azonban most fölmerül a kérdés, a jog, ami alapján Luther-t perbe fogták, igazán indokolt és legitim-e? Akik ez alá a jog alá esnek, azt érzik-e, hogy itt egy jó, igazságos jogról van-e szó? A pápa ezt a kérdést nem válaszolta meg, sőt, tudomásul sem vette, csak hiszi, hogy ezt a problémát is úgy oldja meg, ahogy eddig a többit. A szentségigazgató hatóság közömbösen, rutinosan, csalhatatlan bizonyossággal tévedhetetlenségében, beindította eretnek malmát, kiköpte a kiátkozó bullát és a problémát kipipálta, mint elintézettet. 1521 januárjában a bullát az egész birodalomban közzé teszik, közlik, hogy Luther a hitközösségből kitaszíttatott és vele érintkezni tilos. A többi csak formalitás. A császár kötelessége automatikusan a birodalmi kiátkozást is Luther-re kimondani, őt elfogni és Rómának kiadni – hogy végre ez a trotli megkapja megérdemelt büntetését. Igen ám, de ez most nem folyik le simán és olajozottan. Az eretnek likvidáló masina most nem úgy fut, mint régen. Alighogy motorját berúgják,

89 köhécselni kezd és a Bölcs Frigyes fejedelemnek köszönve, rögtön le is áll. Ő emlékezteti a császárt a záradékra, amit a birodalmi napon, Augsburg-ban, aláírt: mindenkit, akit számkivetnek, először meg kell hallgatni. A császár – Róma erős ellenállásának dacára – tartja ígéretét. Luther jöjjön 1521 áprilisában a következő birodalmi napra, Worms-ba. „Szabad mozgás” ígéretét kapja, ami annyit tesz, szabad emberként érkezhet és távozhat. Luther Worms-ba utazik. Showdown. Birodalmi nap. Az elképzelhető legnagyobb színpad, ami akkor volt. Az utazás Worms-ba egy diadalmenet. A sok képnek – Lucas Cranach műhelyéből – köszönve, mindenütt, ahol megáll, fölismerik és éljenzik. És mégis: Luther nem érzi jól magát a bőrében. Ez lehet az utolsó győzelme – halála előtt. Tudja, hogy Worms-ban elégethetik, de olyan biztos a dolgában, hogy még a halált is fölvállalja. Természetesen reméli, hogy a haláltól megmenekülhet. Reménye a fiatal császárban, aki az egyház üzleteibe még nincs belevonva. Reméli, hogy érveit ismét szabadon előadhatja és hogy a császárt és az egyház elöljáróit meggyőzheti. Pedig már sokszor tapasztalta, hogy az egyház nem vitatkozik, hanem parancsol. Csak egy szikrányi reménnyel utazik Worms-ba, hogy ügyét a császár előtt kiharcolja. Persze téved. Ugyan az a játék, mint Cajetán-nal. Senkit sem érdekel, hogy Luther-nek netán igaza lehet. Egy asztalon húsz írása fekszik kiterítve. Erről két kérdést intéznek hozzá: Te írtad mindezt, ami itt áll? Luther: Igen, én írtam.

90 Ez egy tévhit, mondják neki és megkapja a második kérdést: Kész vagy ezt visszavonni? Senki sem akar most érveket hallani, Luther-rel vitázni. Nagy meglepetésre Luther egy nap gondolkodási időt kér. Minek? Nem volt 60 nap elég a pápai intő bulláról elgondolkodni? Arra világos választ adott: elégette. Miért nem mondja most is, hogy visszavonni nem hajlandó. Megijedt a haláltól? Némely barátja, de ellenfele is kételkedni kezd Luther kitartásában. De alábecsülik. Magától értetődő, hogy döntése sziklaszilárd: nem von vissza semmit. Ám ő nem akart Worms-tól egy szimpla nem-mel elbúcsúzni, hanem válaszát ez előtt a legfelsőbb birodalmi grémium előtt legfontosabb érveibe akarta csomagolni. Válaszának megfogalmazását jól meg kellett, hogy fontolja, mert világos volt számára, hogy csak néhány mondatot engedélyeznek neki. Így másnap ismét a birodalom legmagasabb elöljárói elé lép és kijelenti, hogy írásait most is vállalja. Ezeket három osztályba sorolja: az elsőbe a lelkipásztori irányvonalakat, melyek általánosan elismertek és nincs ok, ezeket visszavonni. Másodszor a pápaság elleni írásait említi. Ezek a Bibliára, egyházatyákra, egyházkritikus hangokra a birodalomban és a jog egyes tételeire vonatkoznak, ezért ezek nem vonhatók vissza. Végül az egyes római teológusok ellen írt dolgozataira utal. Itt elismeri, többször túl heves volt, ám ami a lényeget illeti, itt sem lát okot a visszavonásra. Mégis, mondja, tévedéseit visszavonni „kész, ha alaposan kioktatják és meggyőzik, akkor ő lesz az első, aki könyveit a tűzbe veti. Mindebből, úgy hiszem, világosan kitetszik, hogy helyzetem eléggé átgondoltam, a veszélyeket és a viszályt, amit tanításaim a földön okoztak, mérlegeltem.”

91 Azt akarja, hogy végre tartalmilag vitatkozzanak vele. Utolsó kísérlete. Ekkor a bírák türelme már rég fogytán volt. Elég volt, mondják, visszavonod, vagy sem? És ekkor Luther az állam és az egyház legfőbb autoritásai előtt hallatlan provokációt kockáztat meg. Ha a szentírás tanúbizonyságaival és világos észokokkal nem győznek meg, mért vonjam vissza? Csak, mert a pápa és valamiféle zsinatok ezt követelik? Ezek már gyakran ellent mondtak önmaguknak és ráadásul tévedtek is. Amit tőle követelnek, azt ő maga, isten előtt lelkiismeretével kell tisztáznia, mert „bizonytalan és az üdvösségre fenyegető, ha valamit a lelkiismeret ellen teszünk. Isten engem úgy segéljen, ámen!” Hogy Luther azt mondta volna, hogy „Itt állok és mást nem tehetek”, ez ismét azok kitalációja, akiknek egy jó sztori épp oly fontos, mint az igazság ilyen vagy olyan részlete. A történet poénja amúgy sem az „ittállok”-ban leledzik. Inkább ebben a három szócskában: „a szentírás tanúságtételei”, „ész” és „lelkiismeret”. Ezek a nagy, világrengető provokációk. Egy kicsi, jelentéktelen individuum áll a Bibliával, az eszével és a lelkiismeretével a világ leghatalmasabb autoritásai előtt és ezt mondja nekik: Le vagytok váltva. Hatalmatoknak és tekintélyeteknek vége. Ezek az új idő három nagy autoritása: az írás, az ész és a lelkiismeret. Ezt Luther előtt még senki sem mondta ki a Német Nemzet Szent Római Birodalmában. A fölháborodott birodalmi elöljáró kikiáltotta, amit sokan a teremben jelenlévők ebben a pillanatban gondoltak: „Martin, engedd el a lelkiismereted! Te tévedsz!” A saját privát lelkiismeretre hivatkozni – ezt mindenki megtehetné. Az ülésteremben izgatottság, káosz lesz úrrá. A császár föláll és szó nélkül távozik. Vélhetőleg olyan keveset értett meg abból, ami történt, mint a többiek mind,

92 kép

93 beleértve magát Luther-t. Martin két kezét az égnek dobja, nevet és kiabál: „Áttörtem! Áttörtem!” Igen, áttört, amennyiben ő volt az első, aki a birodalmi napon, Worms-ban, egyszerűen alapvető új játékszabályokat vezetett be és a szerint játszott. Ami a jövőben érvényes kell, hogy legyen, így hangzik az új szabály, annak oka kell, hogy legyen a Bibliában, meg kell, hogy álljon az általános emberi értelem előtt és minden egyén lelkiismerete felelőssége kell, hogy legyen. És ha ez a három föltétel nem teljesül, akkor dönthetnek a császár, a pápa, a zsinatok amit csak akarnak, az szabad keresztény emberre már nem érvényes. Ezzel, úgy mondják, Luther az újkor kapuját tépte föl. Ezért lehet ő a fölvilágosodás egyik úttörője. Ám természetesen ilyen egyszerűen ez sem esett meg. Bár valóban nagyon „újkorian” hangzik a XVI. sz.-ban, ha valaki az észre és a lelkiismeretre hivatkozik, de Luther esetében valami lényeges nem került felszínre. Folyton isten szavában foglyul ejtett lelkiismeretre hivatkozik, soha egy autonómra. És az észt is csak akkor ismeri el, ha az a szentírásban gyökerezik. Erre a két „mankóról” – isten és a szentírás – vélték később a fölvilágosodás tudósai, nyugodtan le lehet mondani. Luther ezzel aligha értett volna egyet. (Biblia nélkül is lehetünk jó emberek.RS17XI21). Ha túlzás is azt állítani, hogy Luther lökte be az újkor kapuját, a kilincsét lenyomta és egy résnyire ki is nyitotta. Ő maga azonban soha sem ment át rajta. Átment a kísértésen, hogy életét mentheti, ha visszavon. Átment a belső kétségek és félelmek tüzén, a világ hatalmasaival való birkózáson és az igazságért való harcon. És most ezt gondolja: Égessenek el. Küzdelmem eredménye fönnmarad.

X EGY FEJEDELEM ELREJTI ALATTVALÓJÁT A CSÁSZÁR ÉS A PÁPA ELŐL

94 Tehát Luther áttört. De a világ még korántsem. Az egyház pedig egyáltalán nem. Számukra világos volt: ő a halál fia. De vajon utána nyugalom lesz az országban? A válasz, visszatekintve: Mindegy, hogy likvidáljuk, vagy tovább engedjük érvényesülni – a pillanat már elmúlt. Így is, úgy is a pápa egyeduralmának annyi, ez a vég kezdete. Ez legfeljebb csak óriási erőszak és vérontás árán vehető vissza. Az akkor élők számára ez azonban korántsem volt ennyire fölismerhető. Sejthető volt mindenesetre: Ha Luther-t meg is ölik, ez az egyháznak egy pirruszi győzelem lesz. Akkor őt magát ugyan megölték, de új tanát nem. Az már csak itt van és egy új ideában való hitet el lehet nyomni, akadályozni, ahol csak lehet, a hívőket is meg lehet ölni, de az idea tovább fog élni és ki vállalja a felelősséget pusztán a katolikus tan kedvéért, ha tömeges vérontás tör ki? A nyomdáknak is meg lehet tiltani a birodalomban, hogy Luther írásait tovább nyomtassák, de ehhez körülményes és drága ellenőrzés kell. És ha a birodalmon kívül nyomtatják, akkor nem lehet semmit tenni. Nincs más, vége. Csak épp Rómában ezt senki sem ismerte be. Azt hitték, mindent úgy csinálhatnak, mint eddig, ha a bosszantó Luther-ügynek vége lesz. Tévedés volt, amihez a római egyház még sokáig ragaszkodott és amely valóban, száz évvel később az iszonyatos vérontáshoz hozzájárult.

95 Egész Európában egy tanulási folyamat vette kezdetét, nemcsak Róma hívei, hanem Luther követői és maga Luther számára is. Ugyanis akadt itt egy probléma: Ha nincs többé legfelsőbb fok, amely konfliktus esetében dönt arról, mi a jó, igaz és helyes, akkor kötelező igazságokban hogyan lehetne megegyezni? Mi a teendő, ha különböző egyes lelkiismeretek – istenhez való kötöttségük ellenére – egymástól különböző eredményre jutnak? És ez hamar be is következett. Luther követői más következtetésekre jutottak, mint Luther maga és mind ellentmondtak egymásnak. Ezt a problémát Luther haláláig nem tudja megoldani, követői sem. Erre megoldás nem is létezhet egy olyan közösségben, amely egy utolsó fokot és egy legfelsőbb tekintélyt nem enged meg magának. Ezért az embereknek a reformáció óta elég érettnek kell lenniük a belátásra, hogy az egyetlen abszolút igazság, hogy nincs abszolút igazság. És ha mégis lenne, nem ismerjük, és aki azt állítja, hogy ennek birtokában van, nagy valószínűséggel téved. De ha nem is tévedne, ennek a világra nézve úgysem lenne jelentősége, amíg a többieket erről nem sikerül meggyőznie. (A világ közmegegyezés. RS17XI22). Neki ezzel kell élnie, hogy véleménye szerint mások azok, akik tévednek, ezt szabad is neki mondani, csak egyet nem szabad: saját igazságát erőszakkal, mindenki ellenében keresztülvinni. Erre a nézetre, Luther után, csak ádáz összetűzések, halálos ellenségeskedések, erőszak-orgiák és vérontások árán jutottak, hogy végül a vallásszabadság alapjogának érvényt szerezzenek. A világnézetileg semleges állam biztosítja, hogy egy vallási közösség sem kényszeríthesse saját vallását másokra és ne emelje az összes többi fölé.

96 A folyamatnak nincs vége, sőt, ma újból föllángol, amikor köztünk élő muszlimok istenállam-elképzelésüket a mi világképileg semleges, demokratikus jogállamunk normáival szembe állítják, ahol a vallás magánügy. Akkor ott Worms-ban, az összes jelenlevő számára, mindez nem volt előrelátható. Nem tudhatták, Luther új játékszabályai milyen világraszóló konzekvenciákhoz fognak vezetni. Mind Martin Luther állhatatossága benyomása alatt álltak és ezt kérdezték maguktól: Mitől lehet ilyen biztos a dolgában? Mert bolond, mondták egyesek. Mert igaza van, így mások. Ideje, hogy egy tévedő ember, a pápa, aki isteni jogokat és tévedhetetlenséget tulajdonít magának, merő korlátlan hatalma megtöressen. Ám Luther, a maga módján, szintén hetyként viselkedett. Minden pápának és zsinatnak azt mondani, tévedtek, csak én tudom, mi a helyes, ezt egy pszichiátriára érett ember is mondhatná. Másrészt, ha egy új tan befolyásra lel, ha alapvető játékszabály-változtatásával nem marad egyedül, hanem milliók állnak mellé, akkor az már nem hetykeség, hanem egy új igazság érvényesítése és sürgős indok, a játékszabályokat fölülvizsgálni és adott esetben megváltoztatni. Róma azonban egy jottányit sem enged, kinyilvánítja, hogy Luther és társai tévednek. Ezzel az egyházszakadás elkerülhetetlenné vált, mert sok ember inkább Luther-t és nem a pápát volt kész követni, ahogy ez mindjárt kirajzolódott, amint Worms-ban a birodalmi épületet elhagyta. Barátai körülvették és a nép hangosan éljenezték. De az is látszott, hogy nem mindenki fogja követni, mert a szállása felé vezető útján ilyeneket is lehetett hallani: „Al fuego! Al fuego!” (Tűzbe vele!)

97 Ezek a kiáltások riadóztatták Luther barátait és rokonszenvezőit. Nem az „itt állok” politikai és szellemtörténeti következményei foglalkoztatták őket, hanem a kézenfekvő kérdés: hogy visszük ki innét Luther-t élve? A császár által ígért „szabad elvonulás”-ban kételkedtek. Emlékeztek Jan Hus-ra, akinek száz éve Konstanz-ban szintén szabad elvonulást garantáltak. (Jó emlékezetük volt!RS17XI23) 1414 nov. 3-án Konstanz-ba érkezve, nov. 28-án elfogták, fél évig börtönben tartották és végül 1415 júl. 6-án máglyán elégették. Az aggodalom, hogy a történet újból megismétlődik és Luther 106 évvel később ugyanarra a sorsra jut, mint Hus, érezhetővé vált, amint Luther „itt állok”-ja a térre kijutott, ahol a rokonszenvezők várakoztak. Óriási volt a lelkesedés, de az izgalom is. Az egész városon úrrá lett egy feszült idegesség, amit mindenféle mendemondák és két fenyegető levél is csak növelt. Egyik levél Luther ellen, a másik érte szólt és utóbbi volt a veszélyesebb, mert Luther-nek többet ártott, mint használt. Ebben az a fenyegetés állt, hogy készenlétben áll 8000 lovas és gyalogos lecsapni, ha Luther veszélybe jutna. Több barátja ezt hamisítványnak tartotta, hogy Luther-t erőszakos fölkelésre való fölbujtással vádolhassák és így hamarabb máglyára juttathassák. Ebben a feszültséggel és idegességgel föltöltött atmoszférában rögtön nyugtalanság lett úrrá, amint Luther az érseki udvar előtt várakozó tömeg előtt nemcsak barátai, hanem két katona kíséretében is megjelent. Úgy hitték, Luther-t fogolyként vezetik el. Eltartott egy jó ideig, míg fölismerték, hogy ezek Luther védőkísérői, akik föladata, Luther-t biztonságban szállására kísérni. Ott elutazására készülődött, de meg kellett várnia elbocsájtása formai engedélyét.

98 Ezt ápr. 25-én du. kapta meg. Ebben kötelezték, hogy „21 napon belül lakhelyét foglalja el, utazásakor prédikálnia, írnia vagy bármilyen más módon a népet izgatnia tilos.” (31) A császár tehát állta a szavát. Luther rokonszenvezői legalább efelől megnyugodhattak. Ám a törvények is érvényben voltak és a császár köteles volt kimondani a birodalmi kiűzetést. Ez Worms-ban már május 8-án megtörtént, de csak május 24-én olvasták föl nyilvánosan, Károly király pedig május 26-án írta alá. Ez, mint a „Worms-i ediktum” került be a történelembe. Ebben állt, hogy Luther-t, az eretneket, senki sem fogadhatja be, el nem láthatja, nem rejtegetheti, vagy valamilyen más formában neki segítséget nem nyújthat, hanem mindenki köteles őt elfogni, beárulni és császári őrizetbe adni. Mindenki, aki Luther-t támogatja, vagy követi, szintén a „Reichsacht” alá esik. Írásai elégetendők vagy valamilyen más formában megsemmisítendők. Anonim publikációk és más, hittel kapcsolatos írások be vannak tiltva, úgy birtoklásuk és további terjesztésük is. Új iratok, melyek a hitre vonatkoznak, csak a helyi érsek engedélyével és fölülvizsgálatával nyomtathatók ki, a legközelebbi teológiai karon. De egyéb publikációk is csak az érsek tudtával és akaratával jelenhetnek meg. Tehát itt volt a sikertelenségre ítélt kísérlet, a történelem kerekét Luther előttre visszaforgatni. A nyomdászok egyszerűen fittyet hánytak a Worms-i ediktumnak és tovább nyomtattak. A vásárlók szintén fütyültek a rendeletre és tovább vásárolták Luther nyomtatványait. Nagyon sokan a birodalomban az ediktumot a legnagyobb igazságtalanság leiratának tekintették, a császár és a pápa fiaskójának beismerését, amennyiben képtelenek voltak egy kis szerzetest írással és értelemmel megcáfolni. Tehát Luther-nek igaza kell, hogy legyen.

99 Így lett egy kitaszítottból egy hős, akit Lucas Cranach lefestett, lerajzolt, rézbe és fába vésett. Gyorsan terjedt a kép Luther-ről, amint Worms-ban, a birodalmi napon, a császárral és a pápával vakmerően és állhatatosan szembeszállt. Ám sokan aggódva kérdezték, most mi lesz vele? Hogyan védjük meg? Ő azonban már rég biztonságban volt. A hű fejedelem ismét előre gondoskodott és az egésznek egy új, kalandos fordulatot adott. A visszaúton Worms-ból Wittenberg-be, Altenstein váránál Thüringen hercegségben, Luther kocsiját május 4-én megtámadták és Luther-t elrabolták. A lovasok elválasztották korábbi kísérőitől és a Thüringen-i erdőben, Eisenach-nál, Wartburg várába vitték. A hátramaradott utasok – akik nem voltak beavatva – később izgatottan meséltek a rajtaütésről és nemsokára úgy hitte az egész világ, Luther-t a támadásnál meggyilkolták. A fejedelem ezzel a manőverével pontosan ezt akarta. Nemcsak a nép, hanem a klérus Rómában is, csak higgye, Luther halott. Róma nyugodjon bele, többé holléte felől ne érdeklődjön, ne követelje kiadatását. Hogy a terv milyen jól bejött, egy Luther-rajongó, Albrecht Dürer szavai mutatják: „Nagyságos isten, Luther halott, ki fogja nekünk a szent evangéliumot ilyen szépen magyarázni? Oh, jámbor keresztény emberek, segítsetek nekem ezen istenlelkű embert elsiratni és kérjük, küldjön nekünk egy másik ilyen fölvilágosult férfiút!” (32). Luther tíz hónapig maradt Wartburg várában, Friedrich-et Róma tényleg békén hagyta, ám megmutatkozott: Luther, lehet, halott, de ideái élnek. A holtnak hitt Luther továbbra is képes volt az egész országban nyugtalanságot kelteni - szabadon vándorló gondolataival, írásaival, képeivel.

100 Minden, amit eddig megírt, önmagától terjedt és most, Worms-i föllépése után még gyorsabban és még nagyobb példányszámban – ami Luther-re nézve azzal az előnnyel járt, hogy nyugodtan készülhetett következő huszárvágására.