Mikor siklott ki?

Szívbajos kínaiak?

Már akkor írtak, mikor mi még „kalandoztunk”, vagyis a rabláson kívül máshoz nem igen értettünk.

Mágneses iránytű:   Kína, Kr. előtt 350. évben

Papír:                     Kína, Kr. után 220 körül

Lőpor:                   Kína, 250 körül

Könyvnyomtatás: Kína, 600 körül

Gőzgépet mért nem építettek? Konfucius hatása lehet a válasz: nem a technikai találmányok a cél, hanem az ember jellemének csiszolása; légy emberibb, igazságosabb, erényesebb. (Ma a kínai atombomba, űrhajó építői mintha megfeledkeztek volna erről). A puskapor után észbe kaptak, visszariadtak.

Európa nem szívbajos

Az inkvizíciót csöppet sem zavarta a hatodik parancsolat (Ne ölj). Isten nevében olyan eszközöket találtak föl, mint a spanyolcsizma, ujjszorító, angol koporsó. Ha Európa ezer évvel előbb találja föl a lőport, ezer évvel előbb röpíti levegőbe önmagát. (Még szerencse, hogy Marco Polo nem is volt Kínában, mint nemrég kiderült.)

Leonardo Da Vinci a Medicieknek nemcsak festegetett. Ostromgépeket, kilövőmasinákat, katapultáló készülékeket is tervezett, nem éppen humanista módon. Az ölésművészet mindig jó üzlet volt. Míg Leonardo a lövegek röppályáját nem tudta belőni (szerencsére?), annál eredményesebb lett földije száz évvel később, aki már richtig matematikai egyenletekkel dolgozott.  

Galilei sem volt szívbajos, mikor a pádovai katonai akadémiáját alapította. Jól jött neki a hatalom pénzecskéje, nem zavarta, hogy majd távcsővel és jól célzó ágyúkkal több embert lehetett kinyuvasztani.

A bombák bombája

Ám az igazi emberölő pokolgép egészen a századfordulóig váratott magára. Ez a szétzúzó tudomány feladata lett. Az atom átvilágítása, Rutherford első atomátalakítása, Einstein energiaképlete ágyazott meg az atombombának.

Ettore Majorana: atomfizikus, fejszámoló zseni, 1938-ban Palermóban fölszáll a nápolyi hajóra és nyoma veszik. Előre látta a láncreakció veszélyét, meghasonlott önmagával, sem csinálni, sem abbahagyni nem tudta?

Walter Nernst (lásd Nernst-törvény, elektrokémia): „Mi, úgymond egy lőporszigeten élünk, amelyhez még nem találták föl a gyufát” (1921).

Max Born (lásd Born-Haber körfolyamat): Kvéker felesége hatására mindvégig távol tartotta magát a katonai kutatásoktól. Asszisztensnője, Helen Smith, mikor az atomhasításról és alkalmazásáról értesült, föladta a fizikát és jogra váltott.

Otto Hahn (első uránhasítás, 1938): „Öngyilkosság járt az eszemben”. (Miután 1945-ben értesült a hirosimai 70 000 halottról).

Sokan sejtették és figyelmeztettek, aztán maguk rohantak a postára (Joliot , 1939) avagy a generálisokhoz (Szilárd, 1939) pokoli fölfedezésükkel, csakhogy a többit megelőzzék.

Szilárd Leó: 1939-ben az USA-ban már a nukleáris fegyverkezési hajszát is pontosan előre látta.

Heisenberg erről az évről így nyilatkozott: „1939-ben még 12 ember közös megegyezéssel meg tudta volna akadályozni az atombomba építését”. Szilárd elkeseredetten próbálta ezt a tucat atomfizikust visszatartásra késztetni, mígnem maga is nyomás alá került: karrierjét kockáztatta, ha nem közli munkáit a nukleáris láncreakcióról. Szilárd aztán - tévhitben a Hitler-atombombáról – fűhöz-fához szaladgált, hogy megindítsa az atombomba előállítását. Amikor Wigner Jenővel 1939 nyarán ebben az ügyben Einstein keresgélték egy nyaralóhelyen és nem találták, Szilárd így szólt Wignerhez: „Hagyjuk abba és menjünk haza. Talán nem is kell ennek így lennie. Meglehet szörnyű hibát követünk el, ha ebben az ügyben Einstein segítségével valamilyen hatósághoz fordulunk. Amit az állam egyszer megkaparint, többet nem ereszt el…” Ám Wigner erősködött: „Kötelességünk így cselekedni. Ez a mi hozzájárulásunk egy szörnyű katasztrófa megakadályozásához”

Wigner az a katasztrófát idézte elő, amit meg akart gátolni. Einstein utólag szabadkozott, nem egészen értette, miféle leveleket irkált alá.

Nobel arról beszélt, hogy a hadseregeket föl kell oszlatni, ezek meg 150 000 embert hurcoltak össze azért, hogy egy olyan pokolgépet szerkesszenek, ami egy pillanat alatt 70 ezer ártatlan embert megöl és ezreket megnyomorít. (Lásd: Vissza a Nobel-díjakat!) Jobban teszi Szilárd és az egész társaság: Teller Ede, Wigner Jenő Pál, Victor Weisskopf, ha nem is portásként, de legalább szerény fizika-professzorként élik le életüket? Mert végül egyikük sem akart kimaradni a buliból, ha már az úgyis beindult. „Megcsinálják mások!” – ez érv?

Robert Oppenheimer: a Manhattan-projekt főszakembere, versrajongó, az A-bomba eszkábálásakor egy indiai dalt dúdolgatott: ÉN VAGYOK A HALÁL, MINDEN VILÁGOK PUSZTÍTÓJA. Amikor a háború után, 1954-ben az amerikai antikommunista hisztéria áldozata lett, nyilván elment a kedve a dúdolgatástól.

Teller Ede: Hogy nemcsak a politikusok, de az atomfizikusok is egy okulatlan, hajthatatlan népség, mutatja, hogy az urán- és plutóniumbomba után, amikor már a katasztrófa tény volt, Teller Ede nem hagyja ki a hidrogénbomba kieszelését, miután azt a lehetőséget, hogy a láncreakció az egész légkörre kiterjed, elvetették.

Kathleen Lonsdale, angol kristályfizikus: „Azt a kockázatot, hogy a kutató jó szándékú munkájával később visszaélnek, mindig vállalni kell. De ha már ismert, hogy a munka célja bűnös és rosszakaratú, a személyi felelősség alól senki sem menthető föl”!

Carl Friedrich von Weizsäcker: atomfizikus, a nácik alatt mint az Uranverein tagja dolgozott a német atombombán, ami „Isten kegyelméből nem sikerült”. (Nem sikerülhetett: csak akkor derült ki, mikor az amik neki fogtak, mekkora anyag-, ember, erőráfordítás kell hozzá). Tellerről mondta: Értékelem, de nem tisztelem. A háború után pacifista lett, Jürgen Habermas-szal egy technika hatásait kutató intézetet vezetett és átállt hozzánk, az antiatom mozgalomhoz.

A vissza nem riadt „tudósaink” az atombombával egy olyan ördögi gépet hagytak ránk, amely most már örökké ott lebeg a fejünk fölött és egyszer a túlnépesedés problémáját fogja megoldani. Ha ebben nem előzi meg egy másik „találmány”…