A kelet-európai összeomlásra a Nyugat nem tört ki diadalordításban: a most következő nehézségek nem kisebbek, csupán másmilyenek lesznek. Az utópia, ami volt, legalább egy magasztos értelmet adott az embereknek, amire a liberális társadalmak képtelenek.

Ezzel csupán visszavetik az egyént individuális kívánságainak betöltésére: egy világ, ahol minden lehetséges és semmi sem fontos. Ahol egy nemzedék az összes örökölt elvkincsekkel, igazságokkal és értékekkel egy vidám tűzijátékot rendez. A személyes gazdagság és kényelem szétzúzza azt az alapot, ahonnét ez a szabadság kinő. Umberto Eco írja, az „anything goes”-világok saját törvényeiket követve nem a szabadság magasabb fokát eredményezik, hanem szükségszerűen erőszakrendszerekbe csapnak át. Mennyire lehet egy liberális társadalom tartósan állandó? Demokratikus struktúrák, erőszakmegosztás, piacgazdaság csupán egy rendezett együttélés eszközei, korántsem maga a cél. Ralf Dahrendorf ezeket „cold project” néven illeti. Mit tegyünk? Kérdi Thomas Morus Utópiájában és négyszáz évre rá Lenin megadja rá magabiztos válaszát, amint önmagát és profi forradalmárjait a történelem alanyaivá kiáltja ki. Nyilván az ember ilyen válaszokat igényel, olyasvalamit, ami kielégíti vágyakozását valami Egészen Másmilyen, valami Nagy, valami Megingathatatlan után. Valami, ami fölötte van az évente emelkedő munkaabéreknek, az évi Ibiza vagy Seychellen nyaralásoknak, valami transzcendentális. Eugen Drewermann, Franz Alt, Luise Rinser tömeges könyvkiadásai is ezt jelzik. Magam sem tudom, mi csillapíthatná az emberek metafizika utáni szomját. A politika ilyen kérdésekre válasz nem ad, vagy ha igen, akkor szörnyűségeset. Ám az értelemkeresést, a meghittséget, a szilárd alapot nem biztosíthatja. A hosszú társadalmasítás után ez most minden egyes egyén saját föladata. Addig is ezt a „polgári társadalmat” állandósítani kell, viharállóvá tenni, fenntartó intézményeit erősíteni.

 

Joachim Fest

Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1992. október 21.