- KULTÚRAVÁLTÁS
– Lépésenként az ökológiai piacba –
11 társadalommodell -Társadalmi kiút-koncepciók az ökoválságból-
Adler/Schachtschneider: Green New Deal, Suffizienz oder Ökosozialismus
(Új Zöld Üzlet, elégségesség vagy ökoszocializmus) München, 2010
11 társadalommodell:* Rendszerváltás:1.Uralomkritika 2.Szubszisztencia 3.Ökoszocializmus 4.Radikális értékbírálat 5.Indusztrializmusbírálat *Modernizálás: 6.Ökológiai korszerűsítés 7.Evolúciós szociálökonómia *Fázisváltás: 8.Reflexív modernizálás 9.(Re)produktivitás 10.Kultúraváltás11.Alternatív szabályozás
Összefoglalás
Ezen gondolkodási irány központi kritikája a fogyasztásfüggő kultúrára irányul. A modern társadalomban a fogyasztás folytonos növelése, folytonos növekedéshez vezet és ezzel a természet túlterheléséhez. A növekedésnek természettudományos határai vannak, melyeket semmilyen technológia nem tud meghaladni. Ez a szolgáltatások egy részének folytonos emelkedésére is igaz. Az ökoválság csak a gazdasági növekedésen kívül oldható meg. Azok az innovációk, melyekhez a fősodor-ökonómia nagy reményeket fűz (a természetfogyasztás növekedéstől való leválasztásához) ám ezek rendszerint további, járulékos terheket hoznak létre. Ezek a fönntarthatóság céljaival csak bizonyos keretföltételek mellett egyeztethetők össze. Ez mellett a növekedésnek szociális és pszichológiai határai is vannak: több fogyasztás, az opciók folytonos emelése a modernitásban nem hoz több társadalmi békét, sem több boldogságot egyes embereknél.
Ezzel egy „egyszerűség eleganciája” önkéntes visszafogás-kultúrát állítanak szembe. A kevesebbre való átállás saját beszállítási igényeink csökkentését jelenti. A kereső munka általi saját igények fedezése, egy kétes, pénzvezérelte globális piacon, legalábbis részben, háttérbe kell, hogy szoruljon. Előnyt kell adni a nem-monetáris, erősebben ön-választotta, kitöltőbb tevékenységeknek, mint pl. az „életmunka”, polgár- és sajátmunka, stb. A kereső munka és vele a munkamegosztás azért is visszaszorítandó, hogy egy kompenzáló és ismétlődő önmegvalósítási kísérletekre irányult fogyasztás okait gyengítsük. Az ökoszocialista koncepcióval szemben (4. fej.) a tulajdon és a piac elvét nem vetik el, hanem alapvetően igenlik. Ám végleges formába öntése legalábbis kiforrásra vár.
Az ökológiai piac felé való kulturális fordulás , egy „életszolgáló piacgazdaság” (BUND, EED 2008) apró lépésekkel valósítandó meg, melyek, mint egy nagy transzformáció elemei, csak később válnak láthatóvá. Egy nem-fönntartható kultúrából kiindulva, a dilemma csak úgy oldható föl, ha a fordulat belülről jön. A lényeges impulzusok az innovatív, felelősen eljáró vállalkozóNők és az ilyen fogyasztóNők köreiből jön, akik egy ökológiailag korrekt termékű és szolgáltatású piacot erősítenek meg. A megoldást az emberek átállása hozza. (Átállnak – de mire?RS.) Ez állami politikával, pl. környezetkárosító termékek racionálásával nem nyomható le a torkukon. Mindenestre a politika támogathatja a fordulatot.
Az ökológiai krízisdiskurzust, az öko-mozgalom kezdetén, az 1980-as évekig, a kultúra- és a fogyasztáskritika uralta. Mint az indusztrializmusbírálatnál (6.fej.) itt is szellemi források szolgálnak kiindulásul, mint E. F. Schumacher („Small is beautiful”), G. Anders („Az ember antikvitása”), vagy I. Illich („Önkorlátozás”), E. Fromm („Haben oder Sein” – „Birtokolni vagy lenni”), ahogy a Club of Rome népgazdaságilag érvelő figyelmeztetései („A növekedés határai”, 1972).
Növekedés- és fogyasztáskritikus impulzusokat korábbi fönntarthatósági koncepciókban is találunk. Ilyen pl. a „Sustainable Netherlands” tanulmány (ISOE 1993), ahol az ökológiai maximálterhelés alapját számították ki, vagyis, hogy minden holland polgár mennyivel csökkentse a fogyasztását. A Wuppertal-Institut első tanulmányában („Jövőképes Németország” ,BUND, Misereor 1996) ez a csökkentő indítvány is benne van, a nem-fönntartható életstílus bírálatával és olyan alternatív vezérképek fejlesztésével, mint „sokat birtokolni helyett jól élni”, „az egyszerűség eleganciája”, „anyagi gazdagság helyett jólét”.
A fenntarthatóság vezérképe beszivárgásával, a konszenzus-orientált többségi társadalom diskurzusaiba, a fönntarthatóság vezérkép az „Operationalisierung” (instrumentalizálás?) és konkretizálás kísérletei miatt, hivatalos politikai intézmények beavatkozásával, a fogyasztásbírálat elégségesség követelménye, az 1990-es és a 2000-es években egyre inkább háttérbe szorult. Kemény szerkezetével, a további növekedésre irányuló gazdasággal és politikával nem volt kompatibilis. Az eredeti növekedéskritikát a kvalitatív zöld növekedés képletével „puhára mosták”. Az elégségesség és a fogyasztáskritika a tudomány és a civiltársadalom kis köreiben telelt át (környezet-szövetségek, helyi agenda folyamatok). Az utóbbi években az elégedettség-kérdés, a változatlan globális ökológiai veszélyek fenyegetései miatt, ismét erősebben napirendre került. Ehhez tartozik a Wuppertal-Institut tanulmánya (BUND/EED 2008) és néhány növekedéskritikus közgazdász munkája. Főképp Niko Paech vitázott szisztematikusan ökológiai-gazdasági, növekedésen kívül indítványokkal. Eltérően az ökoszocialistákhoz (4. fej.) , őt az érdekli, hogyan valósítható meg az elégségesség és a fenntartható fogyasztás-stílus egy piacgazdaságban. A piacgazdaság-orientált növekedés-kritikához a svájci közgazdász, Hans Christoph Binswanger adott impulzusokat, aki az ökoadót is fölvetette. Ez az „ökológiai modernizálás” lényeges része (7. fej.), de szintén, az itt már bemutatott, növekedés nélküli piacba torkollik. Binswanger aktuálisan (? Most alig van kamat! RS) bírálja a kamatot, mint növekedés-szítót, és a kisebb nyereségelvárás elfogadását követeli. (Én is követelem!RS) Befogadást nyer Silvio Gesell pénz- és föld- „szabadgazdasági” reformja is. Gesell a pénzt, mint szabályozási médiumot, akarja megtartani. A tőkeképzés lehetőségét egy globális piacon viszont – annak minden szociális és ökológiai következményeivel - véges régiópénzek bevetésével próbálja korlátozni. A nem-szocialista fogyasztás- és növekedésbírálat lassan ismét elismert lesz. A tudományos, politikai és kulturális diskurzusokban ismét befolyásra tesz szert, melyet szaklapok, cikkek, heti újságok és konferenciák növekvő számai mutatnak. A növekedéskritika hullámai még a konzervatív gazdaságbarát kormányokat is eléri. Merkel és Sarkozy beszélt nemrégiben nyilvánosan arról, hogy a GDP növekedés indikátora helyett, a jólétet alternatív módszerekkel is mérni kell.
11.1 NÖVEKEDÉSKULTÚRA = ÖKOVÁLSÁG
A fogyasztóbírálat szerint az ökoválság lényeges oka az állandó gazdaságnövekedésben (röviden: növekedésben) keresendő. Ennek örökös folytatása egy véges környezetben egy véges fizikai és biológiai terheléshatárokkal nem lehetséges. Szintúgy a remény, hogy az ökohatékonyság (-) emelésével a növekedés a forrásfogyasztástól leválasztható, csalárd. e mellett vannak szociális, a társadalmi rendszerből adódó határok is. A növekedés – egy bizonyos telítettségi pontnál – további individuális és társadalmi haszon emelkedését nem hozza. A növekedés folytonosan emelkedő konzumkereslet által keletkezik. Ennek okai: egy állandó opcióbővítés, gyorsítás kultúrája; a nóvum utáni örökös kutatás, mint az újkor (vagy a modern) eddig jellemző vonása, mint az beszállító-ellátás egy mértéken fölüli függősége. Másrészt az olyan piactörténéseket bírálják, melyek az elosztási problémákat hozzáadás-elvvel, növekedéssel kísérli megoldani.
Leválasztás nem lehetséges – természettudományos, technikai határok
A fogyasztásbírálat kiinduló pontja a növekedés határainak belátása. A környezet-politika és a környezet-gazdaságtan által, a többségileg képviselt leválasztás, nem helytálló. A növekedést a forrásfogyasztástól, hatékonyság-növeléssel sem lehet függetleníteni, sem a növekvő fogyasztást és ökológiát ezzel összekötni. A leválasztás-tézis indokolása a gazdaság fősodrában a jövő nyitottságával, a ma még ismeretlen innovációkkal történik. Ahol a tapasztalati megfigyelések alapján kétségek merülnek föl, segít a „kvalitatív növekedés” bevetése, hogy az ellentmondás kibírható legyen – így a növekedéskritikus Niko Paech (Paech, 2005, 437.o.). Ő ezzel szemben a „minden termelés és fogyasztás anyagiságát” hangsúlyozza, mely „az eddigi növekedés-irányultságtól való eltérést” követeli. A pénzáramlásokkal ui. növekednek a forrásforgalmak is. Az ún. „kvalitatív növekedés „ is – több szolgáltatással táplálva – több nyersanyag-áramlatot kelt. A források és a pénzforgalmak növekedéstől való leválasztásának föltételezése nem új, már a „pénz filozófiájában” megtalálható, a szociológus Georg Simmel modernitás koncepciójában (1920). Ám ott sem látták meg, hogy a pénzgazdaság kiterjesztése mindig a forrásalapok bővítéséhez kapcsolódik. Utóbbi úgy föltétele, mint következménye a gazdaság egy monetáris növekedésének.
/Paech arra utal, hogy Simmel a források végessége tudatában a „funkcionális haladás tulajdonképpeni kulcsában” reménykedik. Ez alatt S. a modern pénzgazdaság cserefolyamatát érti, amely az egyének eddig kötő szociális kontextusától való megszabadulásához vezetett. (A paraszt többé nem kényszerült többé földesurának termelni). A cserelehetőség hatékonyabb munkamegosztást eredményez, a már „elejtett” természeti tartalékokat is hatékonyabban lehet használni. Ezt az S.-féle pénzmédium általi alkalmazás-lehetőségek („értékek) örökös növekedését lehetővé tevő föltételezése véges források ellenében bírálja Paech: S. nem ismeri föl az ökológiai határokat és abba a hibába esik, hogy az „anyagi haladást” (a források további használatát), a „funkcionális haladástól” (pénz, mint csereeszköz) elválasztja. Rejtve marad: „Az utóbbi az előbbit nemcsak gyorsítja, hanem fordítva: nem is lehet meg nélküle.” (Paech 2005, 66.o.)./
Az efficiencia (-) és a konzisztencia (-) technológiai megastratégiái, ahogy ezeket a növekedés és a forrásfölhasználás szétválasztása eszközének nevezik a fönntarthatósági vitában, egy örökös növekedést miért nem tehetnek lehetővé? Paech a hatékonyság „technikai útja” ellen így érvel: az input/output arány vagy egy kisebb inputú keresletet képes realizálni (I), vagy egy nagyobb keresletet ugyanakkora inputtal (II). Az I. változat megtakarítást eredményezne. A II. variánsnál az egyes produktivitás növekszik, de a nagyobb kereslet miatt ez a hatás kioltódik. (Vagy túlkompenzáláskor a szaldó negatív is lehet, USch). Ehhez jön, hogy a nagyobb keresletnél hozzávetőleges input-követelmények keletkeznek, rákapcsolt fokozatokban (szállítás, infrastruktúra, stb.). Tehát ennél a változatnál a forráscsökkentés különböző okok miatt meghiúsulhat. Nem világos azonban, melyik variáns érvényesül. Következésképp, egy fenntartható fejlődéshez a hatékonyság, amely tartósan kevesebb nyersanyagot igényel, sem elegendő, sem szükséges. Az efficiencia l e h e t egy alkalmas eszköz. (Paech 2005, 54.o.).
/Míg P. itt a hatékonyság-nyereségek l e h e t ő túlkompenzációjára utal. Sokkapitalizmus-kritikus számára az efficiencia-stratégia kényszerűen új növekedéshez és növekvő forrásfogyasztáshoz vezet, mivel egy befektetési hullámot indít el (pl. Altvater 2005, Kaufmann/Müller 2009)/
Paech számára, a határtalan növekedéshez, a konzisztencia-stratégia sem az ökológiailag vállalható út. Még ha az előállítási folyamatokat egy ökológiailag korrekt körfolyamatokba be is sikerül kötni, használat közben számos forrás- és energiafogyasztás lépne föl, mosógépeknél, házaknál, stb. Egy folyamatos növekedésnél, főleg a konzisztencia-stratégia általi energiafogyasztások fedezése hiúsulna meg. Másodszor az óriási anyagvolumenek, ha vissza is kerülnének a körfolyamatokba, ökológiai problémákat okoznának, mivel a „szűkös földi terek bioszférájával” konkurálnának. Technikailag sem lehetséges minden anyagot köröztetni, mert tetemes részük be sem jut a termelő körfolyamatokba, pl. a nyersanyag-föltárás hordalékai. Továbbá Paech bírálja éppen a konzisztencia-indítvány technikai irányultságát, mely a nem-fenntarthatóság kulturális okai mellőzéséhez vezetnek: „ökohatékonyság koncepciójuk (Braungart/Mc Donough, 1999, 22) credo-ját éppen a gyakran idézett komposztálható csomagolás példáján tesz világossá: „ Nem az a környezetprobléma, aki eldob, hanem az, aki olyan csomagolást tervez, amit nem lehet vagy nem kellene eldobni”. Következésképp egy megváltozott fogyasztói viselkedésnek vagy elégségesség-stratégiának nincs jelentősége. (?? Már volt: Ha többet fogyasztok, több marad? Rest szétválogatni?RS). A fönntarthatóságot tiszta technikai problémává redukálják. És ezzel a gazdasági összrendszer mértéktelenség-kultúráját, minden kritikus megvitatással szemben immunissá teszi (uo. 49.o.).
Szociális határok
A közgazdász Fred Hirsch („A növekedés szociális határai”) a modern társadalom dinamikájára utal, amely még a természettudományos-technikai határok elérése előtt értelmetlennek és nem lehetségesnek tűnteti föl. Az ún. „pozíciós javaknál” (Hirsch 1980), a tulajdonosNők csak akkor könyvelhetnek el hasznot, ha csak ők maguk rendelkeznek ilyenekkel (a legdögösebb sportautóval, a legmagasabb képzettséggel, a legújabb divatsikollyal) és ezzel egy vezető szerepet mondhatnak maguknak. Egyesek számára ez a haszon annál kisebb lesz, minél jobban elterjedtek ezek a javak. Ám pozíciós javakkal csak egy behatárolt számú ember rendelkezhet. A pozíciós javaknál konkurenciaharc folyik, amely magától a terméktől független. Minél több ember engedhet meg magának ilyen státusz-szimbólumokat (autó, távutazás, ház előkelő negyedben, stb.), annál kisebb lesz a haszon. Ha mindenki lábujjhegyen jár, mindenki ugyanúgy rosszul néz ki. Hirsch szerint ez a képzésre is vonatkozik, aki, bár ebben az összefüggésben, a szakmai pozíció elérését, mint tiszta kvalifikáció-követelményt fog föl és nem, mint személyiségfejlődést. A növekedés (képzés, státuszjelkép, stb. terén) mint egy fölvonó, mindenkit fölvisz, de a relatív távolság megmarad.
Ez utóbbi azonban az elosztási harcokban döntő. Újraelosztás helyett, az egyenlőtlenség problémáját a rendszer további növekedéssel oldja meg, amely az egyenlőtlenséget csupán egy magasabb szinten reprodukálja, stb. Az anyagi termelés növekedése egy bizonyos pontig mindenki számára hasznos, ám a gazdasági liberalizmus individuális teljesítmény általi ígért jóléttel olyan igényeket kelt, melyek növekedéssel nem oldhatók meg. Bár „a kapitalizmus a királynők selyemharisnyáját minden gyári munkáslány számára elérhetővé tette; ezen a téren és ebben az időben egy nagy egyenlítő volt (…) az elért eredmény azonban szerencsétlen módon nem hozza olyan helyzetbe, hogy ugyanezt a nem-anyagi privilégiumokkal (…) is megismételje (uo. 267.o.).
A bővítés és a gyorsítás kultúrája
Míg sok kapitalizmus-kritikusNő számára a növekedés a tőkefölhalmozás egy követelménye,
/vö. 12.3 Ellentmondások…/ a fogyasztóbírálat a növekedés hajtóerejét a modernitás kultúrájában látja, melyet az örökös opcióbővítés, az örökös új utáni kutatás – és az abból eredő gyorsulás – jellemez.
Bírálják a „semmi sem lehetetlen”, a „multiopciós társadalom” (Gross) a modern társadalomba mélyen bevésődött és a modern ember szívébe beültetett növelésre, előre törésre, többre törekvésre való akaratot (Gross 1994, 11.o.). A modern társadalom dinamikája abból áll, hogy a csak elvileg lehetségest is meg akarja valósítani. Információ révén, mindenkinek minden nyitott – egy vonzerő, aminek alig tud valaki ellenállni. A megnőtt választási szabadság azonban az orientáció elvesztésével jár, mely a „több” és a „jobb” utáni nyugtalan, töretlen hajszához vezet. A keresés azonban nem vezethet egy „megváltáshoz”, mert a „többisten” az értelem-kérdésre nem ad választ. Az emberek transzcendencia-igénye, az átlépés kívánsága ebbe a világba kerül előhozásra. Az ember megteremti magának a saját mennyországát, az ez oldali üdvözülését.
Marianne Gronemeyer, az élet felé robbanó igények kezdetét a XIV. századra teszi, amikor a pestis, amelynek az európai lakosság több mint fele áldozatául esett, az emberek a halálhoz való megváltozott viszonyát eredményezte. Ezután a halált már nem, mint egy a természetes ritmus részeként fogadták el, hanem fölkeltek ellene. Ezzel az életről való elképzelés is megváltozott, melyet most már túl rövidnek tartottak és félelem kelt bennük, hogy ez alatt a behatárolt élettartam alatt a legfontosabbakat és a legjobbakat elmulasztják. Ettől fogva az élet rövidségét intenzitással és gyorsasággal kellett kiegyenlíteni (Gross 1993, 2002).
A növekedés vezérképének eredetét Paech is a nyugati filozófia fordulatában véli látni, amennyiben a modernbe való átmenetben a földi élet korlátozottságát nem fogadja el. Előtte a kozmoszról alkotott kép, mint egy véges egész volt jellemezhető. Minden lény, dolog, forrás végesnek számított. Semmi sem keletkezhet anélkül, hogy valami elmúlna; a dolgok változása állandó transzformáció és kompenzáció, a nyereségek és a veszteségek összege nulla. Ha ezt a rendet megsértették, az igazságtalanság később „az idő elrendelésére” gyógyításra került. Ez a nullszaldós játék a növekedés reményével leváltásra került. Az állandó termelékenység-növeléssel egyre több ember engedheti meg magának az elemi alapszükségleteken felüli életet. Az emancipáció-növekedéstendencia kombinációval, az adott viszonyból való kimenekülés, bármi módon, új fogyasztásigényeket kelt, újra és újra, melyekkel az emberek életüket alakíthatják, vagy legalább is ezt föltételezik. A fogyasztási igények, Paech szerint azért is növekednek tovább (mert az emberek telhetetlenek!RS), mert az ipari államokban, az anyagi fogyasztásról az önmegvalósítás aktivitásaira való áttérés folyamata játszódik le. Ám az „igénypiramis” legfölsőbb foka nem a véget jelenti, tehát a közelgő telítettséget, hanem egy soha véget nem érő állapotot. A javak és a szolgáltatások jelképes funkciói, tehát a pozíciós státusz-, kompenzációs és önmegvalósítási fogyasztás a kínálat emelkedő variációgazdagságát provokálják ki. Olyan innovációk számára, melyek új megvalósítási formák és kiemelkedési igények előállítására és kielégítésére képesek, határtalan lehetőségterek tárulnak föl. Egy nyílt, alternatíva nélküli piactársadalomban, ezek az igények ellenőrizetlenül, robbanásszerűen nőnek. Az új igények és a keresletminta permanens szaporítása kicsúszik minden prognózis alól, mivel a piacrendszerek lényeges vonása a meglepetések piacra dobása (Paech 2005, 25.o.).
A „mindent egyszerre és mindenütt” maxima a fogyasztás és a termelés gyorsításához vezet, mely az ökológiai teherbírásra sokféleképpen kihat. Paech kiemeli, hogy az abszolút fölső határok kitolhatók, ha a regenerálásra elegendő idő áll rendelkezésre. Ezért a fönntarthatóság eléréséhez nincs szükség minden opció szigorú elvetésére (uo. 238.o.). Nem az opcióbővítés kultúrája a fő probléma, hanem a gyorsítás kultúrája, amely az ökológiai és szociális rendszeridőket, melyek alatt a változások egyáltalán földolgozhatók, figyelmen kívül hagyja. A gyorsítás nemcsak az ökorendszereket fenyegeti. A „kulturálisan függő rendszerek gyarmatosítása”, tehát a kulturális technikák időtereinek kiszorítása, az állandó újítások által, sem folyik zökkenőmentesen - túlterheli a szociális teherbírásokat. És még tovább megy: „Meglehet, a következő eszkalációfokozat ott leselkedik, amikor a fölgyorsított egyén az ingerlavina földolgozását egyszerűen nem képes teljesíteni és a kanyarból való teljes kisodródás fenyegeti. (33. kockázat: csendes meghülyülés, RS, 1998). Évtizedekig tűnt úgy, hogy az Anders (1956/1980, 19) által, az emberi természet és az egyre gyorsabban forgó technika és áruvilág közötti megsejtett ’meghiúsuló szinkronizálás’ elhárítható. De mi van akkor, ha ez idáig a kibírható mérték eddig még nem merült ki, vagy a gyorsítás-tendencia valamikor az emberi test fizikai határaiba ütközik, továbbá az ökológiai és szociális elvetések egy művilágba való meneküléssel elfedhetők, ám a saját egészségi állapot nem?” (Paech 2005, 239.o.).
A modern ember illuzórikus szélmalomharca egy kitöltött életre kontraproduktív fölfogás, az időegységnyi élménysűrűség emelése, már nemcsak a különféle élettanácsadók napirendjén szerepel, hanem a szociológia által is, mint a modernitás jellemvonása kerül elemzésre (pl. Peter Gross: „A multiopciós társadalom”, 1995) és Hartmut Rosa: „Gyorsítás – a modernitás időszerkezeteinek változtatása” (Rosa 2008).
Örökös kutatás az új után
Az opcióbővítés kultúrájának kritikájához, az innováció istenítésének bírálata kapcsolódik. Gronemeyer az „örökös új” utáni kutatást ostorozza, amely elbizakodott, öntagadó és emiatt végül is egy kielégítő élethez nem vezethet el. Az „ugyanaz ismételgetései” a modernben nem számít vonzónak, az újat egyenesen imádják, mivel az automatikusan csak jobb lehet. Korábban a változtatandók még a régiekre való támaszkodással startoltak, amit a „re-” előtag is kifejez: reneszánsz, revízió, reformáció, renováció. Ma a változások az innováció „közös nevezőjére” kerültek, amelyben minden visszanyúlás elvetésre kerül (Gronemeyer 2000). Az ismétlés elvetése a homo creator utópiájára épít, aki az animal laborans-t, monoton szükségleteivel, maga mögött hagyhat. A sziszifuszi ismétlések terhét viseljék a készülékek.
Az örökös új utáni hajsza azonban öntagadó is, mert a sajátos, az elért tagadásra kerül. A kitűzött újrakezdés egy hiátuson alapszik, nem egy hajlamon. Mások pionír munkáján próbál fölkapaszkodni. A modern ember, hogy az ismétlésektől szabadulni próbáljon, a terméketlen fogyasztó végtelen szalagján találja magát. Mindez által semmit sem nyer: „Nem lesz ezáltal tehetségesebb, tapasztaltabb vagy bölcsebb, sem a saját magában szunnyadó lehetőségeket, saját összetéveszthetetlen sajátosságait nem fogja megismerni (uo. 82.o.). Az új legföljebb az „ismétlések kicsapongásait” kreálja; egy másolatözönt, szimulációkat, helyettesítéseket, hamisításokat, reprodukciókat, klónokat, stb.
Az új, tiszta racionális ember megteremtésének a XVIII. században indított kísérlete végül is kudarcba fulladt. Ezek a mai innovációk már nem az embert akarják megújítani, hanem kényszeredetten annak idomítását tűzik ki célul. A technikai, rendszerbeli újítások megkísérlik az embert kiiktatni, hogy az ne tudjon többé tévedni. Az innovációk indoka nem valami emberi válság, a személy önmaga és mások iránti betöltetlen elvárása, hanem egy rendszerkövetelmény. Ehhez a „lelketlen, gépi haladáshoz” köteles az ember alkalmazkodni, ha tetszik, ha nem. Erkölcsi, felelős magatartás többé nem számít, a gép veszi át a menedzselést (uo.).
/vö. a humánum „megagépezet” általi kiszorítását Bahro kritikájában (6. fej., indusztrializmus-bírálat)/
A valóságot az egzakt technikai ismételhetőségre szabják át, ezáltal egyrészt meglepetés nélkülivé (? Előbb még csupa meglepi volt!RS) másrészt töredezetté válik. Ez az ismétlés elvetésére következménnyel jár, továbbá az ebből fakadó, de értelmetlen új utáni kutatásra.
Gronemeyer, ebben az összefüggésben, az innovációt technikai fogalomként kezeli. Azért csinálják, hogy az embernek ne kelljen változni. Paech hasonlóan állapítja meg, hogy a fönntarthatósági diskurzusban az innováció kiemelkedő jelentősége onnan jön, hogy „biztos távolságban leledzik attól a szférától, ahol a szükségletekre, a fogyasztási igényekre, az életmódra rákérdeznének.” (Paech 2005, 193.o.).
Beszállítási szükséglet
A szüntelen további szükséglet forrása, a modern ember irányultságában, a beszállítói, gyári ellátás lehet, amely nem hozhat élet-elégedettséget. Ha az emberek önmaguk állítanák elő dolgaikat, sokkal kevesebbel beérnék: „A növekvő gyári ellátással irányzottan elfelejtik szükségleteiket önerőből kielégíteni, pedig úgy elégséges elvárásaik a meglévő lehetőségekkel találkoznának. Ha egyszerű eszközökkel önellátókká válnának, olyan érzelmi állapotot érnének el, amit okkal nevezhetnénk megelégedettségnek.” (Paech 2007, 228.o.).
Marianne Gronemeyer a modern ember „beszállítási szükségleteinek” okait szintén a munkamegosztásban és az ipari termelésben látja. Ez által az életkitöltő tevékenység képessége elveszik. Beszállítás-függő, tehetetlen emberek maradnak vissza, akik ráadásul monoton hétköznapjaikhoz még kompenzáló fogyasztásra is rá vannak szorulva. Az ily módon motivált fogyasztás tárgyai esetlegesek, mert az anonim eszköz pénz közvetíti: termelés és fogyasztás egymástól olyan messzire távolodik el, hogy a fáradozásra, egy termék értékére érzék többé nem keletkezhet. Ám a tetszőleges fogyasztási cikkek utáni verseny nem nyerhető meg. A gyors kiszolgálás nem célravezető, aktív életet nem helyettesíthet. Ilyen élet egy modern munkamegosztásos társadalomban nem is élhető, mivel az emberek a föld és a termelő eszközök privatizálásával „léthatalmuktól”, öntermelési képességüktől megfosztódtak. Hogy azonban kellően fogyasszanak, a „diagnosztikus hatalom” (tehát az uralkodó világnézet) egy biztonsági, időbeni, kényelmi- és elismerési szűkösséget állít elő. Ezekből a mesterségesen előállított alapszükségletekből kiindulva, egy, ezekből tovább levezetett, eltúlzott számú szükséglet üti föl a fejét (pl. biztonságból egy nehéz, időmegtakarítás végett egy gyors, kényelmességből egy túl nagy, elismerésért egy extravagáns autó) végzetes következményekkel: irigységversengést okoz, természeturalomra sarkall, mivel ezek az igények csak gátlástalan forráskirablással elégíthetők ki (Gronemeyer 2002). Az ember által épített második természet fenyegetőbb, mint az első, mivel nem óvatos, körültekintő emberek munkája. Az emberek itt inkább egy gépezet kis csavarjai.
A beszállítási szükséglet és a pénzfüggőség, Paech szerint, a növekedés egyik oka. Külső ellátás miatt az emberek állandó létfélelemben élnek: „Azok az életstílusok, melyek teljesen a külső beszállításokra vannak ráutalva, szisztematikusan pénzelési válságba vezetnek: egy stabil pénzfolyamtól, életre-halálra függeni, elosztási konfliktusokat robbant ki, amint az ehhez szükséges jövedelem-opciók szűkössé válnak.” (Paech 2007a, 227.o.). A növekedési reményt ez az egzisztencia-félelem táplálja: „Beékelve egy fáradhatatlan munka-megtakarító technikai haladás és egy folyton élesedő globális bérkonkurencia közé, a megfélemlített, pénzfüggő homo consumens, a bármikor fenyegető munkavesztés ill. a reális vásárlóerő csökkenése Damoklész kardja alatt meghajol. Mindezek biztosítása, gazdasági kiterjesztéssel – paradox módon, a kedves (szociális) béke érdekében – másrészt az ökológiával való tartós háborús állapotban, egy, különben széttöredezett érdektarkaság, utolsó egyezséggel történik meg (uo.).
Addícióelvű piac
A folytonosan emelkedő kereslet okainak kultúrkritikus elemzése mellett, Paech – úgyis, mint közgazdász – arra utal, hogy a növekedés azonos részben a kínálat emelkedésével is magyarázható. Ebben az összefüggésben bírálja a modernitás piacának saját additív dinamikáját, mely a szelekció és az elosztás pótlásaként szolgál. A piac additív dinamikáját az innovációk hozzák létre. Valami újat raknak a világba, anélkül, hogy a régi terhektől megszabadulnának. Így a megoldatlan problémák csak tornyosulnak. Ez az addícióelv arra az esetre is vonatkozik, ha az innovációt egy problémahelyzet megoldása igényli; ám igazán ott, ahol probléma-nyomás sincs és az innováció „önmagáért”, „hozzávetőleges cselekvési opciókat és jóléti nyereségeket” hivatott biztosítani.” (Paech 2005, 195.o.).
Paech kritizálja azt a hitet, miszerint az innovációk mindig több hasznot hoznak – csökkenő mellékhatások mellett. Mégis ez számít megoldásnak – a modernizációs károk fölgyülemlése dacára. „E mögött az, a szinte alkímiai álom sejthető, hogyan lehetne egy érme két oldalát elválasztani? E közben elfojtják, hogy az esélyek és a kockázatok elválaszthatatlan köteléke az innováció elkerülhetetlen lényegi vonását képezi” (uo.). Az innovációk „ellenméreg-szindróma” jellegűek: Ahelyett, hogy a méregbevitel okait küzdenék le, ellenmérget adnak be, semlegesítés céljából. Ám az ellenméreg maga mellékkövetkezményeket produkál, amelyek ellen egy további ellenmérget kell adni, stb. (Ha pl. víztakarékosság céljából esővíz-használati berendezéseket állítanak föl, saját anyag- és energia-fogyasztással, amely a villany-visszafogáshoz igényel megnövelt erőfeszítéseket, stb.) (?? Rossz példa! Esővízhez elég egy hordó,RS). A kiváltó okhoz hozzáadják a problémamegoldást. Egy pozitív összhatás reményével szemben, Paech fölrója, hogy az ellenméreg (mellék)hatásai elvileg bizonytalanok. „Bizonytalanságok, késleltető hatások, interakciók és az új saját-dinamikák állandó kiváltásai tehetnek róla, hogy az innováció hatásai kiszámíthatatlanok”. Az innováció újra és újra igazolja önmagát – sajátmagával. Az innovációk által kiváltott problémákon csak további innovációk segítenek. Ez által egy szisztematikus komplexitás- és kockázat-kiterjesztés jön létre, „a modern fejlesztésdinamika alapmintája.”
Tehát az innovációk, problémamegoldás céljából, rendszerint új problémákhoz vezetnek. Ehhez még azok az innovációk is hozzá jönnek, amelyek új igények keltése céljából, a piacdinamikában bevetésre kerülnek: Magas nyereségek úgy érhetők el, ha új keresletet generálnak, ha tehát az árversenyben egy ismert termékről egy újra lehet átállni. Így növekedés keletkezik, újraelosztás helyett: egyszerűbb, ha a torta növekszik, semmint az elosztáson kelljen veszekedni. Paech ezt a piacmechanikát, mely a fogyasztás kiterjesztéséhez vezet, már az innováció-teoretikus Schumpeter-nél megtalálja: „A tettek embere nem követi csak úgy a keresletet. Ő a termékeit rákényszeríti a piacra. Nem árverseny, hanem innovációverseny, vagyis a ’teremtő rombolás’, új fogyasztási cikkek kieszelése, az a fundamentális hajtóerő, amely a kapitalista gépezetet mozgásba hozza és mozgásban tartja. „ (Schumpeter 1950, Paech által idézve, 2005, 211.o.).
A modern piacgazdaságban nem létezik szelekciómechanizmus, amely egy addíció helyett egy meglévőt egy fönntarthatóbb megoldásra cserélne ki. A szelekció föltétele szűkre szabott. Ám a modernitás karaktere éppen a technikai, térbeni és időbeni akadályoktól való megszabadulásból áll. A vásárlóerő sem szab határokat. Minden innováció új jövedelmet teremt. Egy „survival of the fittest” helyett a „Leben und Leben lassen – élni és élni hagyni” érvényesül. A kapitalista piacgazdaság különleges ereje abból áll, hogy „minden újat hozzáadni, abszorbálni és transzformálni (214.o.): az addicióelv a modernitás egy kulturális lényegi vonása.” Csak kiterjesztéssel artikulálja magát. Így új emancipációs hatással bír, korábbi ellenzéki szerepét elvesztette. Még maga a kritikus és kívánatos új is asszimilálható, amennyiben a kulturálisan elfogadható kánonba és a kommerciálisan piacosíthatók közé befogadást nyer és végül is a bővítési irányt stabilizálja (14.o.).
Növekedés újraelosztás helyett
A növekedésopció a piacbővítés lehetősége, ez megkíméli a politikusokat attól, hogy az újraelosztás problémáival szembe nézzenek. A fönntarthatósági vitában szintén látható „egy, az újraelosztás és a növekedés közötti összefüggés kiszorítása” (Paech 2005, 63.o.).
A növekedési stratégiával egy nem fönntartható taposómalom lendül mozgásba: nem indulhatunk ki abból, hogy az össznépi jövedelem növekedései minden lakossági rétegnek egyenlő mértékben kedveznek. A növekedés új, egyenlőtlen újraelosztáshoz vezet, ezt ismét növekedéssel próbálják orvosolni, ez újabb egyenlőtlenséget okoz, stb. (67. o.). Ha pl. a fejlesztési politika keretein belül az alsó rétegek fölemelésére kerül sor, anélkül, hogy a fölső rétegek valamit is leadnának, növekedés generálódik. Ezzel szemben „azon optimista föltételezés mellett, hogy a bolygó ökológiai teherbírását épp most, vagy belátható időn belül elérjük”, akkor is csak egy „nullszaldós játékról” lehet szó. Ez csak egy újraelosztással érhető el, tehát az Észak redukciójával, a Dél fölemelése mellett (87.o.).
Paech a növekedés-reményben „a modernizáció sok haladáskoncepciói összességét, így pl. a Simmel-féle „anyagi haladás” fogalmát is látja. Simmel akkoriban ezt írta: „Olyan mértékben, ahogy a még nem lefoglalt természeti tartalékokból további anyagokat és erőket az emberi használatba bevonunk, a már lefoglaltak annyiban mentesülnek a konkurenciától (Simmel 1920, idézi Paech 2005, 65.o.). (Minél több van, annál kevésbé becsüljük, nem?RS) Tehát Simmel is a növekedés hasznát a versenycsillapításban látta, mely a lehető másik megoldást, az újraelosztást, megkerüli.
Növekedés újraelosztás helyett – ezt az összefüggést állapítják meg a Wuppertal-i szerzőNők is, jövőképesség tanulmányukban: „Egy növekedés-társadalomban az individuális élethelyzet javítását az általános életszínvonal emelésétől várják, sokkal kevésbé a társadalmi gazdagság újraelosztásától.” (BUND/EED 2008, 93.o.).
/Altvater-hez (2005) vagy az ökoszocialistákhoz hasonlóan (vö. 4. fej), bár ott erős antikapitalista hozzáállással./
