A GLOBÁLIS ÖKOVÁLSÁG ELEMEI ÉS OKAI
-Ökoszocialista válaszok az ökokrízisre-
Ökoszocialista Röpiratok 32,31,30,21,19,16,11bildungsgemeinschaft-salz.de 32: Klímaváltozás Közel-Keleten és Észak-Afrikában 31: Az ökoszocialista program öt tézise 30: Nico Paech növekedéskrtitikája 21: Kapitalista egyutas-termelés vagy ökoszocialista körkörös gazdaság? 19: Mértéktelen nyersanyagfogyasztás 17: TTIP, TISA, Ceta és WTO – neoliberális szabadkereskedelmi egyezmények 16: A globális ökoválság elemei és okai 11: Nem javítani – eldobni
A Kaliforniai Egyetem neves kutatói 2014-ben közzé tették, hogy a Nyugat-Antarktisz nagy gleccserei föllazultak és megállíthatatlanul a tengerbe fognak csúszni. Ez által a tengerszint világszerte 1,2 méterrel fog megemelkedni.
Növekvő CO2-kibocsájtás a földi légkörbe
A gleccserek megolvadásának oka a klímagáz CO2 fölgyülemlése a légkörben és az ez általi globális fölmelegedés. Ez év eleji mérések mutatják (2015?) hogy a CO2 koncentráció a levegőben először lépte át a 400 ppm határt (1 részecske 1 millió levegő részecskére). Az évszázad végéig a CO2 nem haladhatja meg a 450 ppm-et, különben ez, a 2 *C átlaghőfok-emelkedést von maga után, amely a kutatók szerint a klímát végképp instabillá teszi és az 5*C-emelkedés következik. Az ipari korszak előtt a légkör CO2 tartalma még 280 ppm volt, ma féktelenül emelkedik. Míg 1970-től 2000-ig az éves CO2-kibocsájtás átlaga 1,3% volt, az évezred váltás után ez már 2,2%.
Féktelen forrás-fölélés
A magas üvegházgáz-kibocsátás csak egy része az óriási problémának, mely ma bolygónkat fenyegeti. Az ipari termékek összmennyisége magasabb, mint amennyit a bányászat, a szemét, a méreg és a természetrombolás miatt a véges bolygó elviselhet. Hogy ma mi folyik, ezt mutatják a számok. 1980-ban a globális ökorendszerekből 40 mrd tonna nyersanyagot vettek ki, ez 2010-re 60 mrd-ra emelkedett, tehát 50%-kal. Ha így folytatódik, 2030-ra 100 mrd tonna elvevés lesz. Ez két drámai következményt von maga után: az Amazonas, Indonézia és Közép-Afrika esőerdőit eddig még nem látott iramban pusztítják és leégetik, hogy a szójatermelésnek vagy olajpálmának területet nyerjenek, ill., hogy a talaj ásványkincseit kirabolhassák. (3 mrd ember fatüzelésre van rászorulva. RS18I10). A lánc másik végén fölgyülemlik a plasztikszemét, így a Csendes és az Atlanti óceánban is, bejut a táplálékláncba és azt mérgezi.
Kapitalista értékesítéskrízis és obszolencia
Ezen gyorsuló pusztítások oka bolygónkon végül is a féktelen és ellenőrizetlen termékkibocsátásra vezethető vissza. Ha ezt összefüggéseikben meg akarjuk érteni, a kapitalizmust kell megvizsgálnunk, mely súlyos értékesítésválságban van. A shareholder és a bankok kezeiben és számláikon óriási tőkemennyiségek gyűltek össze, melyeknek szinte kétségbeesetten keresnek befektetési lehetőségeket. Ezzel szemben állnak – főleg a fejlett ipari országokban – a telített piacok. A fogyasztóknak már van tévéjük, mobiltelefonjuk, háztartási készülékeik, autójuk, stb. A föladat új és új vásárlásra rávenni őket. A kapitalizmus csak így tudja azt a növekedést elérni, ami túléléséhez úgy kell, mint az élőlényeknek az oxigén. A piac telítettségére már a 20-as és 30-as évek gazdasági válságaikor találtak megoldást: obszolencia. A termékeket úgy építik meg, hogy már pár év múlva meghibásodjanak. Hogy az új vásárlására ösztönözzenek, a gyártók még az akkumulátorokat is beforrasztják a villanyborotvákba, fogkefékbe, mobiltelefonokba, hogy a használók ne cserélhessék ki. És az utóbbi években a kapitalizmusnak sikerült az ipari államokban a javító műhelyeket is javarészt kiiktatni.
Az idő előtti szemétre kényszerítés mellett a kapitalizmus egy másik obszolenciát is használ: az állandó divatváltoztatást. Ez nem csak a ruhákra érvényes, hanem az autókra, konzum-elektronikára vagy bútorokra is. Így pl. a kapható bútorok felülete egy időben mind csillogó volt. Ezek aztán pár év múlva kifakultak, így tulajdonosaik régimódinak érezték magukat és szükségét érezték, hogy bútoraikat újra cseréljék – az új érték-diktátumnak megfelelően. Az obszolencia a kapitalizmusban már annyira elterjedtté és megszokottá vált, hogy a „fogyasztó” már nem is képes más világot magának elképzelni. Ez a nyersanyagok, az energiák, a munkaidő óriási tékozlását jelentik. Másik oldalon pedig nőnek a szemétlerakók és a veszélyes hulladék maradékok.
Ökológiai hátizsák: a forráskirablás mértéke
Hogy a rombolás egész mértékét átfogják, a kutatók megalkották az ún. „ökológiai hátizsák” fogalmát. Ez azon források mennyisége, mely egy termék előállításakor, használatakor és ártalmatlanításakor fölhasználódik. Így minden termékhez, legyen az pl. alumínium, farmernadrág-anyag, vagy egy autó, fogyasztási faktorok rendelhetők. Vegyük az alumíniumot. Mai minőség-követelmény szerint 1 kg alu kinyeréséhez 11 kg bauxitot kell kibányászni. A bauxit szállítására, a gyártási hulladékok ártalmatlanítására további 40 kg anyag jut. Ezek szerint 1 kg nyersalumínium gyártásakor 51 kg anyaghulladék keletkezik, ill. egy 51 kg-os ökológiai hátizsák. Így tárható föl minden termék láthatatlan hátterének valóságos forrásfogyasztása. Egy 1,6 tonnás autó ökológiai hátizsákja 70 tonnát tesz ki. Ez azt jelenti, hogy valahol a 3. világban egész tájakat dúlnak föl, óriási anyaghegyeket halmoznak föl, hogy a kapitalista városokban futkározó autók számára nyersanyagokat biztosítsanak. (Csakhogy a fogyasztók sem a 3. világot, sem a fölmelegedést nem látják. Különben kilépnének a globalizációból.RS18I11). A csillogó, tiszta autó-karosszériák mögött nagy felületű elpusztított régiók állnak és milliók szenvedései, melyeket a lelkiismeretlen anyag-kibányászások okoznak.
Növekvő anyagéhség – mintha nem is lenne holnap
A fémek, ásványok és energiahordozók ilyen fogyasztása ma csak is a profitszerzés céljából történik. A ritka fémek tartalékolása a jövő generációi számára nem szempont. Valójában sok nyersanyag kifogyása már ma is látható. A becslésekhez jelentős az ún. statikus hozzáférhetőség. Ezt úgy kapjuk meg, ha a készleteket elosztjuk az éves kitermeléssel. A statikus hozzáférhetőség megadja, hogy egy anyag ismert készletei, konstans kitermelésnél, meddig tartanak ki. Míg a vasérc, bauxit és a titán készletei nem kritikusak, egyes más fontos fémek tartalékai már a végénél tartanak. Így ólom 22 évre, króm 24, ezüst 13, cink 17 és ón 20 évre elegendő. A réz, mangán, nikkel és wolfram készletei nagyobbak, de azok is kevesebb, mint 50 évig tartanak. A réz példája mutatja, milyen nehéz egy ilyen pontos becslés. Ma 490 millió tonna réz lehet a földben. Évi 15 M t kitermelésnél, a 40-es évek közepéig kitart. Ha azonban az elektroautó gyártása és más faktorok miatt a fogyasztás növekszik, rézhiány már korábban fölléphet. Bár a kutatások szerint vannak további réz-lelőhelyek, de ezek föltárása nehézkesebb és jóval drágább – nem beszélve a növekvő környezetkárokról. Ilyen rézforrások a mélytengeri mangánrögök, de ezeknek felszínre hozása az óceáni élet további pusztítását vonná maga után. Egy másik példa arra, hogyan lesz egy forrás a kapitalista profit-kapzsiság áldozata, a tengerek túlhalászása óriási, totál-automatikus halász-flottákkal. Már ma a világtengerek hal-állományának egyharmada az összeomlás szélén áll. 2025-ben már kétharmad eltűnése fenyeget. És ha nem történik fordulat, 2050-re az emberiség hal-ellátása a tengerből világszerte megszűnik.
Olajkitermelés-maximum és a nem-konvencionális olajok kora
A fosszilis energiahordozóknál is már teljes kifogyásuk látható. Becslések szerint a konvencionális olajtartalékok még 40 évig kitartanak. Ez a példa mutatja, hogy egy forrás már jóval teljes kimerülése előtt hiányhoz vezethet. Ez akkor lép föl, ha a kitermelés eléri a maximumát. Az olajnál peak oil-ról, olajcsúcsról beszélünk. Ez a pont a könnyen hozzáférhető olajnál már 2006-ban bekövetkezett. Hogy az olajkitermelés folytatódjék, és esetleg még emelhető is legyen, ma egyre inkább ún. nem-konvencionális olaj föltárását kezdik el: mélytengeri olaj, olajhomok, olajpala, fracking-olaj (hidraulikus repesztés). Ez az olaj drága és az eljárás következményei a környezetre katasztrofálisak. 2010-ben a Mexikói öbölben fölrobbant a BP olajfúró platformja, a „Deepwater Horizon”, 1500 m mélyben. A BP csak hónapok múltán volt képes a fúrólyukat tömíteni. Addig mintegy 780 millió liter nyersolaj szabadult ki és a mélytengeri világot, valamint a partvidék nagy részét megfertőzte. Ez volt a történelem legnagyobb olajkatasztrófája.
A kanadai Alberta olajhomok földolgozása egy teljesen más technológia, de kevésbé környezetkárosító. Az olajhomok – az erdők kiirtása után – felszíni fejtéssel kerül föltárásra. A benne található bitument sok vízzel és energiával kimossák. 2013-ban olajfertőzés történt, amikor több ezer barrel olaj ömlött ki. Az olaj bűzös pocsolyákat, kisebb tavakat és patakokat képez, melyek a folyókba ömlenek. A sok fúrások a fedőkőzetréteget átlyukasztgatják, így a talajvíz-vezető rétegekbe mérgek kerülnek és azokat tartósan megfertőzik.
Ökologikus körkörös gazdaság
A pusztítás, amit a kapitalista termelésmód okoz, időközben lokálisról globális méretekre ugrott. Sok polgári környezetvédőt ez megrettentette, de a rombolás valódi okát nem hajlandók tudomásul venni és leragadnak az egyes eseteknél. Radikális ökologisták és antikapitalisták azonban tartsanak ki az mellett, hogy a valódi ok a kapitalista termelési módban rejtezik. Rövid idő alatt túl sok árut hoznak forgalomba, túl sok nyersanyagot használnak föl, túl sok mérget produkálnak és túl sok tájat dúlnak föl. A növekedés propagálása helyett, amit a kapitalista politikusok határtalan vakságukban még mindig tesznek, a termék-kibocsátást a kapitalista metropoliszokban jelentősen csökkenteni kell.
Mit kell megváltoztatni? Leszögezhető, hogy a legtöbb ökológiai károk a termékek előállításánál és ártalmatlanításánál történnek. A használati idő többnyire nem kritikus. (Az energiafogyasztás igen! RS18I11). Ezért hosszú életű termékeket kell gyártani, melyek sokáig a használóknál maradnak. Ezeket úgy kell megszerkeszteni, hogy javíthatók legyenek. Ehhez javítási útmutatókat és a mikrovezérlőkhöz source-kódokat kell az interneten közzé tenni. A termékek elemei legyenek újrahasznosíthatók ill. recirkulálhatók. Az első esetben az építő csoportok és részek az eredeti termék vége után legyenek pótalkatrészként használhatók. A recycling ezzel szemben az anyagok közvetlen föloldása a termék lejárása után. Braungart és McDonough (1) sokat vitatott könyve erre a problémára egy intelligens választ adott, amely a Cradle to Cradle (C2C, a bölcsőtől a bölcsőig) néven vált ismertté és a körkörös gazdaság szinonimájaként használatos. A szerzők szintetikus és természetes anyagokat különböztetnek meg, melyek elválasztott körfolyamatokban kell, hogy mozogjanak. A természetes anyagok legyenek olyanok, hogy egy termék élettartama végén aggály nélkül komposztálhatók legyenek. Szintetikus anyagok, mint pl. üveg, fém vagy műanyag, nem komposztálhatók, ezért ezeket végtelen anyag-körfolyamatokban kell újrahasznosítani. Ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a termék élete után elválaszthatók és nem egymással kevertek, ahogy ezt a Tetrapack kompaund anyagainál, vagy a préselt lemezeknél láthatjuk. Egy átfogó termékfejlesztés a C2C elvei alapján technológiai forradalmat jelentene. Braungart úgy hiszi, ez a kapitalizmusban keresztül vihető és csodálkozik, amikor az ipar C2C termékeket eddig csak homöopatikus adagokban, reklámként használ. (Az ötlet közben teljes elvetésre került, mint a kapitalizmus zöldítése. Braungart veszélyes ökoszélhámos, találkoztam vele Kölnben, már akkor nagy hólyag volt.RS18I11).
Valójában az ökológiai termeléshez sokkal több kell. A termékek hosszú életciklusúak kell, hogy legyenek. Nem szabad minden két évben megváltozniuk, mint most. Csak így lehetséges a javítási, újrahasznosítási és recycling folyamatokat speciális termékeknél tartósan alkalmazni. Ez lenne az ökologikus körkörös társadalom alapja. Ez mellett bizonyos termékeket közösen kell használni. Így egy társadalom autóflottáját le lehetne csökkenteni, a maradék pedig a car-sharing-et szolgálná. További követelmény: a tömegközlekedés kiépítése.
A ma legégetőbb problémája: a globális fölmelegedés. Ha legrosszabb következményeit el akarjuk kerülni, a fosszilis energiahordozók (szén, olaj, gáz) égetését 2050-re teljesen vissza kell fogni. Ez a megújuló energiatechnikák tömeges kiépítését jelenti és az energiatékozlás leállítását. Ez pedig az előállított termékek mennyiségével függ össze.
Itt merül föl a kérdés a munkahelyekről. Valóban, egy javító és recycling-társadalomban, hosszú életű termékekkel, jelentősen kevesebb munka lenne. Ám ahelyett, mint a kapitalizmusban, munkanélküliséget generálni, a meglévő munkát kell egyenletesen elosztani. A cél: a 20-órás munkahét és egy jelentősen nyugodtabb élet, mint ami most a kapitalizmusban a többség osztályrésze. Egy nagymértékű munkaidő-csökkentés a feltétele annak is, hogy egy társadalom önmagát igazgassa.
Egy utolsó kérdés marad: a vázolt vízió a kapitalizmusban is megvalósítható? A válasz határozottan nem. A kapitalizmus csak állandó növekedéssel létezhet. Az össztermék-mennyiség zsugorítása a kapitalizmus mély válságát vonná maga után. Ezért egy ökologikus, körkörös gazdaság csakis szocialista lehet vagy semmilyen.
Michael Braungart, William McDonough: Einfach intelligent produzieren, Berlin, 2003
(A fertődi szikvíz-acélpalackgyártás esete: 1994-ben a műhely, amely a tartálykollektor tartályait is építette, egy ideig nagy üzletet csinált a régi, alumínium szikvízpalackok acélpalackokra való lecserélésével. Pár évre rá, amikor megint ott jártam, hegyekben álltak náluk az eladatlan acélpalackok. Miután telítették a piacot az „örökös” palackokkal, nem volt új vásárló. /És tartálykollektorokra mikor lesz?/ RS18I11).
TTIP, TISA, CETA és WTO
-Milyen stratégia rejtőzik a neoliberális szabadkereskedelmi egyezmények mögött?-
Míg az EU-ban szaporodnak a tiltakozások a tervezett EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény miatt („Transatlantic Trade and Investment Partnership”, TTIP), júniusban (2015) kiszivárgott, hogy a két gazdasági nagyhatalom már egy további ilyen egyezményt (TISA) akarnak kierőszakolni.
TISA – egy másik szabadkereskedelmi egyezmény
TISA: „Trade in Services Agreement”, magyarul: kereskedelmi és szolgáltatási egyezmény. A TISA politikailag egy nagyon kényes ügy. A leleplezett 11. cikkelye pl. kikényszerítheti, hogy minden TISA-tagállam köteles a pénzügyi konszerneknek megengedni, hogy területéről a határokon túlra információkat szabadon továbbíthasson. Ez semmi mást nem jelent, mint az EU-adatvédelmi jogainak teljes aláásását. Ezzel magánszámla-adatok az EU-tagállamaiból teljesen hivatalosan is szabadon áramolhatnának az USÁ-ba, a kormány és a titkos szolgálatok karjaiba. Egy másik TISA-paragrafus a pénzügyi krízisek elleni szükség-intézkedésekkel és a takarékbetétek védelmével foglalkozik. Fölteszik, hogy egy ország sem hanyagolhatja el piacmegnyitási kötelességeit. Egy TISA-egyezmény esetén a kormányok a jövőben minden törvényről igazolni kötelesek, hogy azok a szabadkereskedelmet nem fékezik, amely a jövőbeni financiális válságok elleni ellenállást ássa alá.
A TISA és a TTIP mellett még egy egyezmény van, amit az EU-Bizottság Kanadával kötött: a CETA. A szociális hálózatok ezt is épp úgy kritizálják, mivel a TTIP-hez hasonló. Míg a TTIP a tiltakozások miatt elakadt, a CETA közvetlenül megkötés előtt áll. Ám ehhez az EU-Parlament, a Minisztertanács és valószínleg, a nemzeti parlamentek áldása is szükséges. (2017. szept.: a CETA jogerős, 580 millió euró megtakarítást remélnek a vámmentességből; Dánia, Horvátországo., Letto., Málta és Spanyolo. után még 23 EU-tag kell, hogy ratifikálja.)
Mindhárom egyezményben (TTIP, TISA, CETA) közös, hogy a demokratikus alapokat támadják és az ökológiai, szociális és fogyasztóvédelmi jogok ellen fordulnak.
A szabadkereskedelem nemcsak a hagyományos kereskedelmi érdekek kiszolgálását jelenti, hanem a szabad tőkeforgalmat is.
Szabadkereskedelem – mivégre?
Mért rajonganak ennyire a kapitalista konszernek és államok a szabadkereskedelemért? Először is a fejlett kapitalista országokban óriási tőketúltermelés van, melyek újra befektetése a honi országokban egyre nehezebb. Kiút: nemzetközi tőkebefektetés. Ez valójában a globalizáció tulajdonképpeni oka. Míg 1956-ban a világkereskedelem csupán 84 mrd USA-dollár volt, 1973-ban már 0,6 billióra növekedett, ma pedig a 20 billiót is meghaladja.
WTO-alapítás
A másik ok politikai természetű. A Szovjetunió összeomlása és Kína kapitalizmusba való visszatérése után, a kapitalista világrendben az USA és az EU vezető kapitalista hatalmak lehetőséget kaptak, hogy globális befektetési és kereskedelmi érdekeiket keresztül vigyék. Nem véletlen, hogy 1995-ben a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) ebben a fázisban került megalapításra. Az USA és az EU a WTO-t arra próbálták meg fölhasználni, hogy gazdasági érdekeiket világszerte érvényesítsék. A WTO, a neoliberális stratégia szellemében különösen a szolgáltatási és az agrárszektort kellett volna, hogy liberalizálja és az ún. nem-tarifás kereskedelmi akadályokat lebontsa. A támadás első célpontjai a fejlődő és küszöb-államok voltak. Ám a konferencia színhelye Doha után elnevezett Doha-tárgyalásokon nem várt fordulat következett be. A fejlődő és küszöb-államok egy blokkba zártak össze és megakadályozták országaik feltétel nélküli megnyitását a nyugati szolgáltatási konszernek és befektetők előtt. Ezen felül agrárszektoraik teljes kiadását is meggátolták.
Stratégia Nr. 1.
Bilaterális szabadkereskedelmi egyezmény
Az USA és az EU, melyek konszerneiknek új nemzetközi akcióterületeket akarnak biztosítani, a WTO-fiaskó után, differenciált szabadkereskedelmi stratégiával próbálkoznak. Ennek egy fontos eleme a bilaterális egyezmény megkötése egyes országokkal, vagy országcsoportokkal. E közben a fejlődő országok uralkodó osztályait korrumpálják, aminek árát a népesség fizeti meg.
Az EU ilyen szabadkereskedelmi egyezményekkel elérte, hogy több afrikai ország visszavette magasan szubvencionált agrár-termelését. Széleskörben ismert az EU- baromfi export az európai hizlaló gyárakból. Ezek ún. C-áruk, melyek az EU-szupermarketekben már nem adhatók el, de az afrikaiaknak elég jónak találtatnak: csirkelábak, belsőségek, szárnyak. Sok afrikai országban lokális piacokon nyomott áron értékesítik. Ugyanez történik az európai paradicsommal, hagymával, tejporral. Ezeket az EU-ban erősen szubvencionálják. Így ebben az évben is (2015) ismét 150 millió eurót látnak előre az EU-költségvetésben, hogy az agrárexportokat az afrikai országokba mesterségesen olcsóvá tegyék. Az afrikai kisparasztok az ipari konkurrencia ellen teljesen esélytelenek és a szabadkereskedelmi egyezmények nyomorba taszítják őket. Ha az ez ellenállásba ütközik, az EU kész bestiális módon is eljárni. Amikor az Ecowas, a nyugatafrikai gazdasági unió nem volt hajlandó az EU dömping-termékeket befogadni, az EU megkezdte az afrikaiak egységfrontjának széttörését. Az Ecowas helyett egyes államokkal, Ghanaval és Elefántcsontparttal kezdett el tárgyalni, így sikerült az Ecowas konszenzust megtörnie.
Stratégia Nr. 2: Regionális szabadkereskedelmi blokkok
A bilaterális egyezmények mellett az USA/EU fontos stratégia-eleme a regionális szabadkereskedelmi blokkok fölépítése. Ehhez tartozik a TISA egyezmény is. A cél: a hajlamosok koalíciójának létrehozása. Ide sorolható 21 további állam, köztük Töröko., Mexikó, Ausztrália és Japán.
A TTIP becsvágyó célja, hogy az USA és az EU 800 millió lakosát egy blokkba beterelje. Ebben a kapitalista konkurrencia teljesen szabadjára lenne engedve, melynek nyertesei az óriásvállalatok. A TTIP ellensúlyt kell, hogy teremtsen a kínai nyomuló kapitalizmussal szemben is. Eközben sok afrikai és latinamerikai állam fűggő helyzetű mellékszereplővé válik.
A transz-csendesóceáni egyezmény (TTP) hasonló célokat követ. Ezt a szabadkereskedelmi egyezményt az USA 11 csendesóceáni állammal köti meg. Ám az amerikai tőkések attól tartanak, hogy a TTP-vel túlságosan is kiterjeszkednek és inkább egy erős csendesóceáni konkurrenciának adnak lehetőséget. Mindenestre, ha a szabadkereskedelmi egyezményeket bejáratják, a gazdasági világklímának még erősebb neoliberális irányt adnak. Ez növeli a nyomást a fejlődő és a küszöbállamokra, melyek föladják ellenállásukat és alávetik magukat az USA/EU követelményeinek.
A WTO elleni ellenállás széttörése
Az USA/EU, a WTO ügyében is, első sikereit könyvelheti el. A 2013-as Bali-konferencián, a WTO 159 állama döntött a szabadkereskedelmi gátak és szubvenciók lebontásáról. Az utolsó vitatott pont az élelmezés szubvenciója maradt. Itt különösen India tiltakozott. India állam évek óta kötött áron vesz át élelmet a parasztoktól és ezt kedvező áron adja tovább a szegény lakosságnak. Milliókat lát így el élelemmel és a paraszti agráriumot is stabilizálja. Ezt az USA és az EU nem nézi jó szemmel. Kemény tárgyalások után, Indiának meghagyták az élelemszubvenció- jogot még 4 évre, a következő, 11. WTO-konferenciáig. (2017 decemberében, a 11. WTO után, India továbbra is megtartotta a szubvenciót). Ez a kivétel azonban csak a már fönnálló élelemszubvenciókra érvényes. A WTO ezzel megakadályozza, hogy más államok is hasonló szubvenciókkal küzdjék le az éhinséget. Szerződésekkel gátolja meg, hogy rizs- és gabonasegélyt szállítsanak a szegényeknek. A WTO 2013-as egyezménye sérti az igazságos világkereskedelmet, ha nem is tört át még minden gátat. A WTO-eredmény nem elégítette ki a szabadkereskedelem híveit, ezek inkább még nagyobb étvágyat kaptak.
Befektetési védőcikkelyek és árnyékbíróságok
A neoliberális stratégia jelentős húzása az ún. befeketési védőcikkelyek beillesztése a szabadkereskedelmi egyezményekbe. Ezek a TTIP, a TISA és a CETA konvenciókban is benne vannak, nyílt pártfogói: az EU Bizottság és Obama is. Lényeges elemük a döntőbíróságok bekapcsolása, ahol a konszernek jogot kapnak arra, hogy államokat pereljenek be. A "bíróságok" 3 gazdasági ügyvédből állnak: egy a konszernek, egy a perelt állam képviselője - egy pedig egy "semleges" ügyvéd. Ezen álbíróságok rendszerint valamelyik londoni vagy New York-i hotelben üléseznek, döntéseik megfellebezésére nincs lehetőség.
A vállalatok akkor fordulnak az ilyen árnybíróságokhoz, ha úgy hiszik, állami határozatok veszélyeztetik külföldi befektetéseik értékét. Ekkor kártérítést követelhetnek az államoktól vagy alegységeitől, melyek igen magasak és "kiesett nyereségek" címen szerepelnek.
Árny-igazságügy: a NAFTA esete
A szabadkereskedelmi egyezmény NAFTA, melyet az USA, Kanada és Mexikó kötött, példásan mutatja, hogyan működnek az ilyen befektetésvédő cikkelyek. Az US-vállalat Ethyl Corporation termeli az erős méreg MMT-t, egy mangán-szénhidrogén vegyületet, melyet a benzinbe töltenek. Kanada 1997-ben, egészségi okokból ezt a szert betiltotta, mire az Ethyl beperelte Kanada államot egy döntőbíróság előtt. 350 millió dollárt követelt, nyereség-kiesés okán. Az ottawai kormány kapitulált, a tiltást visszavonta és 19,5 M $ jóvátételt fizetett.
Másik példa: a kanadai kormány és az US-energiacég LoneStar pere. A vállalat a kanadai kormánytól engedélyt kapott földgáz kitermelésre, fracking módszerrel. Amikor a Quebec-részállam vízvédelmi okok végett fracking moratóriumot vezetett be, a LoneStar 2012 novemberében beperelte a Kanada államot. Az eset még nem zárult le.
Trójai faló
A befektetési védőcikkely, a TTIP egyik lényeges eleme. A konszernek trójai falóként használhatják, hogy az ivóvízellátás privatizációját vagy a frackingot keresztül vigyék, ill. a magán egészségügyi szolgáltatásoknál az alacsonyabb béreknek és rosszabb munkakörülményeknek törjenek utat.
A formálisan független polgári bíráskodás aláásása
A bemutatott példákon látható, hogyan hatnak a befektetésvédő cikkelyek. Ezekkel a klasszikus, formálisan független polgári igazságszolgáltatást likvidálják és helyébe árnybíróságokat raknak. Nyilvánvalóan a neoliberális sratégiáknak a többségi akarat által alakítható klasszikus bíráskodás túl szoros. Stratégiájuk, hogy olyan intézményeket hozzanak helyzetbe, melyeket a konszernek lobbymunkával jól befolyásolhatnak. És ha egy szabadkereskedelmi egyezmény szabályai már egyszer telepítve vannak, demokratikus parlamentáris döntésekkel ezeket már visszavenni nem lehet. A neoliberalizmus így nemcsak a polgári igazságszolgáltatást üresíti ki, hanem magát a parlamentáris demokráciát is.
TTIP a fókuszban
A TTIP-konfliktusok mellett a TISA és a CETA is heves viták tárgya. A TTIP ellen az EU-ban szokatlanul tömeges ellenállás indult, mely egészen a polgári táborokig ér. A nyilvános TTIP-viták középpontjában sokszor a "klórcsirkék" állnak. Ennek kiváltója azon US-higiéniai előírás, miszerint a vágott csirkéket klóros fürdőben kell kezelni. Az eljárás a TTIP-pel Európába tart, ám a széleskörű viták láttán szinte kizárható, hogy a klórcsirkék a TTIP-ben elő fognak fordulni. Viszont a géntechnika és a hormonhús európai piacokra való bekényszerítése, az US-agrárkonszernek által, továbbra is fenyeget.
Tüntetés és sztrájk
A TTIP 2015 végéig tárgyalandó. Az ellenzők nyomására valószínű, hogy a nemzeti parlamentekben is ratifikálni kell. Tekintettel a széleskörű ellenállásra, a TTIP elhárítására nagy az esély.
Sokat lehet tanulni az ACTA egyezmény kísérletből. (Anti-termék-kalóz-kereskedelmi egyezmény), melyet az EU 2012-ben próbált meg keresztül verni. Az ACTA állítólag a szerzői jogvédelmet és a szellemi tulajdonjogokat biztosította volna, valójában azonban a médiumkonszernek általi ellenőrzést akarta bevezetni. Amikor Európában százezrek ez ellen tüntettek, az EU visszalépett és a projektet föladta. A példából megtanulható, hogy a TTIP, TISA és CETA elleni tiltakozásokat az utcán is folytatni kell. Mivel a bérből és fizetésből élők a szabadkereskedelmi politika első áldozatai, keresni kell a szakszervezetek szövetségét. Meg kell őket nyerni, hogy sztrálkokat szervezzenek. Ekkor sikerül majd a neoliberális erőszakoskodásokat teljesen visszaverni.