Tervek helyett történetek

A POLITIKUSSÁG VISSZATÉRÉSE

200

A „Robert Taylor Homes Chicago” egy ragyogó ötlet volt. A várostervezők nemes gesztusokkal és szép szavakkal arra biztatták a szegényeket és leszakadtakat, elsősorban feketéket, hogy hagyják ott kulipintyóikat és költözzenek át a modern emeletes házakba. Egymás után húztak föl 28 silót a gazdag déli városrészben, az egyetem és a sztárépítész Frank Lloyd Wright szép Prairie House közelében. Ám az első beköltözők közül, akiket 1961-ben virággal fogadtak, nemsokára senki sem maradt a tömbökben. Amikor 1997-ben a Chicago Tribun rendőrriportere kíséretében az épületeket meglátogattam, a legszörnyűbb gettóban találtam magam. A bejáratok és leveles ládák ürülékkel voltak bekenve, gyerekek éjszaka fürdőkádban aludtak, a bandák veréseitől tartva, a letaposott füves részek tarka patronhűvelyekkel voltak teleszórva, mint egy szilveszter éjszaka után. Már 1993-ban megkezdődtek az első kiköltözések. A lebontás 2005-ben kezdődött és két év múlva az utolsó tömb is eltűnt.

Valami itt félrement. Átkozottul félrement, pedig milyen jó ötlet volt! Az új házak átláthatóak és higiénikusak voltak, lifttel, központi fűtéssel és meleg vízzel.

201

Miért nem javultak itt a szociális viszonyok? Szemben a szegény és piszkos bádogkalyibákkal, ahonnét a lakosok jöttek? A fantázia nélküli tömbök senkit sem ösztönöztek erényes életre. A 27 000 ember szűkös szociális helyzetben egymást sem biztatta tisztességre és becsületre. A várostervezők álma, rajzasztalon egy smart megoldást találni egy súlyos szociális problémára, kudarcba torkollott. Ezeket az óriásprojekteket, egy fikarcnyi emberi pszichológia nélkül, mint a csikágói, a „szolúcionizmus” gúnynévvel illették. A modernkor építészete nyüzsög az ilyen példáktól. Mindig egy egyszerű, világos és átlátszó megoldást ígérnek egy rendkívül összetett problémára. Gondoljunk a francia-svájci építész, Le Corbusier tervére, miszerint Párizsban, a Szajna jobb partján, szinte minden régi épületet le kell bontani és helyükre négyzetesen 18 monumentális toronyházat kell építeni. A diszrupció szellemétől megrészegülve, nem vették figyelembe a veszteségeket, ami különösen a történelmileg összeforrott óvárost érte, összetéveszthetetlen hangulatával.

2013-ban a fehérorosz újságíró, Evgeny Morozov a „solutionismus” fogalmát az építészetből kiterjesztette a Silicon Valley számos ötletére, jövőterveire és üzleti modelljeire. Itt is egy rövidlátó tökéletesítési terv tör előre, mely egyszer iszonyúan megbosszulja magát. Ez az akarat „csak mellékesen érdeklődik megjavítandó tettek iránt. Arra törekszik, hogy minden szociális összefüggést úgy értelmezzen át, hogy vagy pontosan körvonalazott probléma egészen meghatározott, kiszámítható megoldásokkal legyen kezelhető, vagy transzparens, nyilvánvaló folyamatoknak tűnjenek, melyek a helyes algoritmusokkal könnyen optimalizálhatók. Ám ezek váratlan következményekkel fognak járni.” (66) Sok társadalmi kérdést nem lehet technikai eszközökkel megválaszolni anélkül, hogy akaratlanul is erőszakot alkalmazzunk. „Az építészrajzokon minden csendes. A való életben nem.”- vélte a holland író, Cees Nooteboom. Ma már sok US-várost kamerákkal és mozgásérzékelőkkel raktak tele, hogy már senki sem érezze magát nem megfigyelve. Ezzel csökkent a bűnözés. Ám ekkor már nem egy szabad országban élünk, hanem egy rendőrállamban. Ezt eric Schmidt híres mondata fejezte ki a legtömörebben: „Ha nem akarja, hogy valamit más is megtudjon, legjobb, ha nem is teszi meg.”. A fölvilágosodás filozófusai az emberi ítéleterőt akarták fejleszteni, hogy az emberek erényesebben viselkedjenek. A kibernetikusok elveszik a lehetőséget nem-erényesen viselkedni. „A bizalom jó, az ellenőrzés jobb.” Ez a Lenin-lózung száz évig szolgált a sztálinizmus cinikus emberképének – ma a Szilikonvölgy szociáltechnikájának a jelszava. A megfigyelő és az ellenőrző megoldások keresése nem korlátozódik Kaliforniára vagy az USÁra. Titkos szolgálatok és a rendőrség No.-ban is fölszáll a vonatra és a „terrorizmus elleni harc” mellékvizén „optimalizálja” lehetőségeit. És ismét a shifting baselines módszerével állunk szemben. Míg a 80-as években sok ember No.-ban a népszámlálás és a géppel olvasható igazolvány ellen lázadt, ma szelíden eltűrik a megfigyelő technikákat hétköznapjaikban. A biztonság és a szabadság viszony sok kicsi lépésben óriási mértékben eltolódik.

203

Nem azért, mert No.-ban a fenyegetettség az utóbbi években kiéleződött volna, hanem egyszerűen azért, mert olyan technikai lehetőségek nyíltak meg, melyek korábban nem voltak. Bevetésükről az eszközök léte dönt és nem a cél. No.-ban a bűnözési statisztika tényleg csökkenést mutat. Ezzel szemben nőtt a kiberbűnözés.

A helyzet becsapós. A megfigyelő technika minden új bevetésére vannak érvek. Hogy ez az egész fejlődés közben értékeket rombol szét, nem ver föl nagy port. Hisz az egyes lépések nem olyan szörnyűek. Az átláthatóság fontosabb lesz, mint a privátszférához való jog helyettesíti a szabadságot, A végén nem egy szabad országban, hanem egy kiberországban találjuk magunkat, számtalan apró lépések után. És ezen az úton valahol volt egy pont, ahol föltétlen meg kellett volna állni. Az intranszparencia a társadalomban nagy érték. Tekintettel a mutyizásra, sumákolásra, korrupcióra - ez a kijelentés meghökkentőnek tűnik. A szolúcionisták sem az intranszparenciát írják zászlóikra, hanem a transzparenciát. A kételkedők olvassák el az angol író William Makepeace Thackeray glosszáját „On Being Found Out”, 1861-ből, egy teljesen transzparens társadalomról. „Képzeljék csak el, hogy mindenki, aki törvénysértést követ el, azonnal lelepleződik és megkapja büntetését. Képzeljék el az összes srácot az iskolában, akit sarokba kéne állítani, utána a tanítókat és az igazgatókat.

204

Képzeljék el a legfelsőbb parancsnokot vasra verve, aki előzőleg az egész hadsereg büntetését fölügyelte. Képzeljék el, amint a lelkipásztor fogdmeget kiált, rögvest elkapnánk a püspököt és deresre húznánk. A püspök után mi legyen a méltóságokkal, akit őt kinevezték? ...A verés szörnyű. A kéz lankad, az ember belefárad a sok vesszővágásba, lengetésbe. Mennyire örülök, hogy nem mindet leplezzük le. Kedves testvéreim, tiltakozom az ellen, hogy mind megkapjuk, amire rászolgáltunk.” (67) Természetesen Thackeray társadalma még messze van, de mi úton vagyunk feléje. Még nem tud mindenki mindent a másikról – csak a GAFA-k. Együttélésünkre nézve mérhetetlen nagy értékű, hogy nem tudunk mindent azokról az emberekről, akikkel dolgunk akad. A viselkedésszámlák, melyeket másokról vezetünk, épp oly hiányosak, mint a másokéi a miénkről. És ez jó így. Mert ha mindenkinek lehetősége volna mindent a másikról tudni, társadalmunk összeomlana. Már Thackrerey sejtette, hogy a legnagyobb transzparencia nem a szociális békéhez vezet, hanem a háborúsághoz! „Milyen szép csodálatos gondoskodása a természetnek, hogy a női nem nincs fölruházva azzal a képességgel, hogy leleplezzen bennünket. Szeretné, ha felesége és gyermeke Önt úgy ismerné, amilyen valójában és precízen az Ön értéke szerint méltányolná Önt? Ha igen, akkor Ön, kedves barátom, egy sivár házban lakna, meghitt otthona igen fagyossá válna...csak nem képzeled, hogy olyan vagy , amilyennek nekik tűnsz?” (68)

205

Egy teljesen átlátszó társadalom nem volna kívánatos. Ugyanez áll arra a társadalomra is, amely normától eltérő viselkedést egyáltalán nem enged meg. „Egy szociális normák rendszere sem teheti magát ki egy perfekt viselkedés-transzparenciának, anélkül, hogy halálosan lejáratná magát.” -írja a szociológus Heinrich Popitz. „Egy társadalom, amely minden viselkedés-elhajlást leleplezne, egyszersmint normái érvényességét döntené romba”. (69) Ha minden nyilvános lenne, ezáltal az emberek nem lennének tisztességesebbek. Ekkor minden szabály előbb vagy utóbb elveszítené érvényességét, mivel amúgy sem lehetne száz százalékosan betartani.

A normák kényszerűen valami merevséget, rögzítettséget, „nyakasságot” tartalmaznak és ezzel valami túl-követelést, illuzórikusat. (70) A szociális viselkedés és a morál a szürke zónákból él, egy viselkedésből, melyet nem ismerünk olyan pontosan. Ezt nem lehet szabványosítani, mint a szögeket vagy a csavarokat. Ahol hús-vér emberek élnek, a szociális viselkedéshez hozzátartozik a szabályok megsértése. Hogy mi is egy ilyen szabálysértés, a mindenkori kultúrától függ. Aki Beirut-ban átgyalogol a piroson, a rendőrség nem bünteti. Bayreuth-ban a kockázat nagyobb. Az ok világos: Ha Beirut-ban a rendőrség a gyalogosokkal foglalkozna, mással sem tudna törődni. A normák is a shifting baselines alá esnek. Ha mindenki vét a norma ellen, a normasértés jelentéktelenebbé válik, mintha mindenki tartaná magát a szabályhoz. Minél többet tudunk mások szabálytalanságairól, annál jobban érezzük saját téves viselkedésünket megengedőbbnek. Ha ismert lenne, hányan trükköznek az adóbevallásaikkal, ez biztosan nem vezetne egy jobb adómorálhoz. A hasonlító logikánkat követve, ez egy lefelé induló spirál kezdete lenne.

206

Ebből a szempontból mit gondoljunk a bevásárló kosárról, mely automatikusan befékez, ha elhagyjuk a szupermarket parkolóját? Vagy a New York-i metró-rendszerről, mely megakadályozza, hogy bárki blicceljen? Nemcsak azt akadályozza meg, hogy valaki tévesen viselkedjen, de egyben a választást is elveszi, valamit megtenni vagy nem tenni meg. Minél több biztonsági intézkedés határozza meg életünket, annál kevésbé vagyunk rásszorulva, hogy ítélőképességünket iskolázzuk, és erkölcsös viselkedésünket magunk határozzuk meg. Bizonyos dolgokhoz azért tartjuk magunkat, mert mást nem is tehetünk. A szociális normák ezzel szemben választást hagynak követni őket vagy megszegni. Épp az, hogy nem kényszerülünk őket követni, ez teszi ezeket jelentőssé. Érvényességüket nem a kényszer, hanem az önkéntesség adja. És ezek maguk addig fontosak, míg nem mindenki tartja magát hozzájuk. Ui. mi jól és szívesen élünk egyfajta „szociális élet bizonytalansági elvével, mely végső soron ugyan úgy azt a jó véleményt szolgálja, amivel mi egymásról vagyunk, amit mi a szabályrendszerünktől kapunk. A normák nem viselik el a reflektorokat, valamennyi árnyékolásra van szükségünk.” (72) Reális életünk ismételten különböző normák közötti választást követel. Egyik követelése egy másiknak ellent mondhat. Ezt a helyzetet ki kell bírnunk. „Önmagukkal csak a balgák vannak tisztában.” Martin Seel mondata ugyanúgy érvényes a társadalomra is. És ami az igazságra érvényes, ugyan úgy érvényes minden más erkölcsi erényre is! Önmagunkat komolyan kell vennünk, de nem túl komolyan. A normák szabályok, melyek együttélésünket hivatottak megkönnyebbíteni. Minden egyes ilyen szabály egy konfliktust kell, hogy megelőzzön. Csak kérdés, ha minden konfliktust megelőzünk, mennyire marad élvezetes az életünk? És ki az, aki még önmaga gondolkodik?

207

Az etika célja nem a legnagyobb életbiztonság. Ez egy esély egy betöltött életre, lehető legtöbb ember számára. Ebben kell, hogy a normák segítsenek. Semmiképp nem céljuk, hogy mi szolgáljuk őket. És ha a norma-áthágások miatt fölháborodunk, jó, hogy ezek vannak. Ki szeretne egy olyan országban élni, ahol minden kihágást regisztrálnak és szankcionálnak? (És ahol mindent kétszer mondanak el?RS18XII4). Minden erkölcsi alaptétel iszonyattá válik, ha korlátlanul egy merev szabállyá teszik. Mindig becsületesnek lenni, mindig igazságosnak, mindig fair-nek, mindig együttérzőnek, mindig nagyvonalúnak, mindig hálásnak, stb. - ki szeretne ilyen lenni? Ez lenne egy tényleg betöltött élet?

Ha a jövő technikája azt ígéri, hogy analóg kérdéseket digitálisan válaszol meg, úgy, hogy egy biztonsági mátrixba szövi bele, meg kell őrizni kételkedésünket. A bűnözést a szabadság beáldozása árán legyőzni egy pürrhoszi győzelem: ha ebből sok lesz, már nem élünk egy önmeghatározó társadalomban. És azok, akik szüntelenül „jót” tesznek, mert magukat állandóan „trackenolni” és „nudgenolni” engedik, erkölcsileg nem autonómok, hanem függő junkie-k. Nem beszélve azok hátborzongató hatalmáról, akik minden adatunk birtokában vannak, és többet tudnak rólunk, motivációinkról, igényeinkről, és esetleges cselekvéseinkről, mint mi magunk.

Aki a digitális korszak humánus utópiáját föl akarja vázolni, ezt a veszélyt komolyan kell, hogy vegye. A szolúcionisták csendes építészrajzai nem szabad, hogy egy leszedált élethez vezessenek. Gondoljunk csak a Bauhaus-építészre, Walter Gropius-ra, aki lakóházai lakóinak megtiltotta, hogy virágcserepeket tegyenek ablakukba, mert ezzel rontják az uniformizált összképet. Ilyen „virágcserepek” állnak ma mindenütt szanaszéjjel, ahol emberek élnek és dolgoznak. De meddig tűrik még a hatékonyság és az optimalizálás főpapjai az életvilágunk és jellemeink rendetlenségét és összevisszaságát: a munkában nem százalékosan terhelhetőknél; a bogaras, magányos farkasoknál, a faragatlanoknál, az otrombáknál, a nehezen megközelíthetőknél, a krakélereknél, a kirobbanóknál, a lassúknál, a gúnyosoknál, a csélcsapoknál, stb., stb.? Mindezek a való, tarka, nehézkes élet részei. Fárasztó, de izgalmas. És történeteket szül, melyek nem tervek. „Egy történet az, ami akkor játszódik le, ha valami közbejön.” - fogalmazta meg egykor a filozófus Odo Marquard. Egy terv viszont akkor valósul meg, ha semmi sem jön közbe. Aki az okostelefonjáról szedi le a navigációt, az nem kell, hogy többé valakitől az utat tudakolja és megismerjen valakit. De ha semmi sem jön közbe, akkor mi még az élet? A humánus utópia felé vezető úton ezzel a veszéllyel szembe kell néznünk. Ha nem vigyázunk, a választott út a perfekció kristályos fagyhalálába vezet. Miközben kényszerűen, csupa jó szándékból megszűntetjük a politikát.

209

Ha „ nem leszünk elég erősek és bátrak, hogy a szilikonvölgyi mentalitást visszautasítsuk, amely ma a technikai perfekciót tovább szítja, akkor egy nap olyan politikával kell élnünk, mely egyáltalán nem kívánatos; olyan embertársakkal, akik elveszítették alapvető képességüket az erkölcsi cselekvéshez; olyan színtelen (vagy élettelen) kulturális intézményekkel, melyek semmilyen kockázatot nem vállalnak és csak a mérlegükre figyelnek; végül egy perfekt ellenőrzött társadalomban, ahol ellenzék nemcsak lehetetlen lesz, de talán még elképzelhető sem.” (Morozov).

Aki mindent az efficiencia szempontjából néz, a demokratikus EU-államok és az USA politikájával már nem tud mit kezdeni. A Szilikonvölgy vezérei nem palástolják, hogy a politikai rendszert optimalizálni kellene és ezt legjobb, ha őrájuk bízzuk. Eközben nem látják, hogy a demokráciák pl. szándékosan lassúak. A kétkamarás rendszerek és az erőszakmegosztás nemcsak a hatalom kiegyensúlyozását szolgálják, de a politikai döntések lefékezését is. Az antik Athénban a görögök a bevádoltat még aznap elítélték, egyszerű többséggel. Ez számos drámai téves ítélethez vezetett. A demokratikus és jogállami rendszerek, melyek a XVII.-XX. században fejlődtek ki, ilyen akcionizmusokat képesek megakadályozni. A legrövidebb út ugyan a leghatásosabbnak tűnik – ám a jó demokráciákban hatékonyabb, ha meghosszabbítják . Ami időt, ráfordítást és pénzt takarít meg, nem biztos, hogy mindig kétségkívül jó, hanem elég sokszor alapvetően téves. A gazdaság törvényei, miszerint az idő pénz lenne, és mindig a jutalom a leggyorsabbaké, nem érvényesek a politikára. Sok idéa hosszadalmas, komplikált, igényes és nehéz elfogadtatni. Aki a politikai szférát hatékonyabbá akarja tenni, a végén inkább eltűnteti és szociális technikával pótolja. És minél átláthatóbbá teszik a polgárok önmagukat a kétes üzleti szerződések jóváhagyásával, annál könnyebb lesz ez az eltolódás.

210

Ez egy, mint ahogy a régi alkotmányvédő-bíró, Udo Di Fabio mondja, „nehezen kijavítható átváltozási folyamatot indít be. Az akaratos, kritikus személyiségből, amitől a nyugati demokráciák léte függ, egy ingyenes teljesítmények által befogott személy lesz, aki szó szerint a mindenkori hálóközösséghez technikai öncenzúra és trendek által hozzáidomul és más, eltérő viselkedéseket keres.” (74)

Konformitásnyomás, konkurencia és acsarkodás mások iránt, nem épp a nyílt társadalom erős pillére. Ám a tanítás, csak magunkra gondolni és másokat kicselezni, már ősidők óta dívik és öregebb a digitalizálásnál. Akit naponta arra dresszíroznak, hogy mások kárára magának előnyt szerezzen, kétes állampolgári nevelést kap. Értékeink ingatag házát sok milliárd reklámpénzzel bombázzák: a gyerekkor erkölcsét, a vallás parányi morzsáját és az iskolai idők maradék demokráciafölfogását. Ez egy egyenlőtlen harc. Ma már senki sem kérdezi, prémiumtarifája másokkal szemben tisztességes-e? A piacgazdaság elemi magja, az ún. egyénelv, egy jól átgondolt szociális és humánus elvvel kell, hogy egyensúlyban legyen. Ezt prédikálta egykor Ludwig Erhard tanító mestere, Wilhelm Röpke. Ám hová lett mára ez a szociális és humánus elv? Ki harcol érte? A liberális gazdaság és a működő demokrácia Ny.-Európában elválaszthatatlanul összefonódott. Olyannyira, hogy egyiket a másik nélkül el sem tudjuk képzelni. De a sokat igért harmonikus egységet semmiképp nem mutatják. A korlátlan kapitalizmust semmi sem fékezi. Nemcsak ruháinkba szövi bele márkajelzéseit, hanem tudatunk legfinomabb alsóneműibe bejutva kioltja állampogárságunkat és tökéletes fogyasztóvá tesz. Egyre több életidőnket pazaroljuk el arra, hogy árakat és tarifákat hasonlítgatunk, hogy mások hátrányára nyerészkedjünk.

Mindeközben lelkünk szűntelen ingerlésnek van kitéve, túltelítve és egyben fölborzolva is. És épp ez gazdaságunk célja: Nem az elégedett fogyasztó, hanem ismételten az új elégedetlen. Nem csoda hát, hogy sokan megcsömörlenek a politikától vagy ingerülve reagálnak rá. Társadalmi kívánságaik, reményeik, céljaik csaponganak, mint a hálóvilág kísértet-identitásai; határtalanul megrendezve, csereszabatosan és érdektelenül, mint az okostelefonok milliárd szelfijei. Ez nem építi az állampolgári tudatot. A hiperfogyasztói társadalom és a demokrácia nem természetes szövetségesek, hanem, úgy tűnik, csak időszakos partnerek.

Erre a legkézenfekvőbb magyarázat már 180 éves és az US Alexis Tocqueville könyvében található. Ez az okos fiatal francia nemes a példás demokráciájú USÁban, 1835-ben, közönyös kereskedő néppel találta magát szemben, akik nem a közjóval, hanem önmagukkal foglalkoztak. Minél jobban dívik a liberalizmus, annál jobban halványul a polgárok politikai tudata. A végén, figyelmeztet Tocquville, a demokrácia teljesen kiüresedik. A polgárok lemondanak a részvételről és az állam egy mindent átfogó bódító diktatúrába megy át, esztétikailag egalitéer, politikailag totalitárius és élesen smart. Tocqueville-nek igaza lesz? Ma ez a kérdés sürgetőbb, mint valaha. A Richard Sennett-féle „fogyasztó-néző polgár” demokratikus hatalmát át fogja adni az óriás digitális konszerneknek, hogy cserébe a kényelmesség szabadságát megkaphassa? (75) És igaz, amit a volt US munkaügyi miniszter és politikaprofesszor, Robert Reich mond: Mint fogyasztók és befektetők egyre több hatalmat kapunk, mint munkavállalók és polgárok egyre kevesebbet? (76) Ennek a folyamatnak nincs alternatívája? Vagy ezt meg lehet változtatni?

Hogy államokat erősen gazdasági érdekek uralnak, régi jelenség. A XVIII.-XIX. sz. Angliájában sem volt ez másképp. A brit K.-Indiai Társaságnak épp oly mindegy volt, ki a király, mint ma az óriáscégeknek, ki a kancellár. Új viszont, hogy ezek a vállalatok már nem nemzetiek. A GAFA-k töbnyire nemzetek fölött és államtalanul ügyködnek. Ilyen helyzetben az állam és polgárai új szerepre kényszerülnek. Hogyan fognak a jövőben összetartani? Hogyan védi meg az állam a polgárait? Megszavazzuk-e neki a bizalmat, hogy minket a szükséges államvédelmen felül nem fog megfigyelni? Csak ha az államban megbízunk, akkor fogjuk igazán tisztelni. A utóbbi évtizedekben az államhoz való kötődés, különösen a pártokhoz, melyek az állampolgári akarat érvényesítéséért felelnek, meglehetősen meggyengült. E helyett az állammal szemben a polgárok ugyanúgy viselkednek, mint a fogyasztók. Ilyeneket kérdeznek: „Ez nekem mért éri meg?”, „Milyen előnyt szerzek ezzel?”. És ami a kor nagy kérdéseit illeti, minden választ a technika szellemében várnak el. Az állam oldja meg a menekült-problémát. Legjobban úgy, hogy definiáljon egy számot, mint legfelsőbb határt. És ezzel a probléma el van tűntetve. Ugyanez a környezet-problémánál, az egyenlőség-problémánál.

Aki a politikától elsősorban komfortot és megoldásokat vár, az a politikai gondolkodástól messzemenőleg elbúcsúzott. És pont itt lépnek színre a szociáltechnikai megoldások. Azt megakadályozni, hogy emberek bűnözőkké váljanak, nehéz és hosszadalmas tortúra. Egy várost bekamerázni, szenzorokkal telerakni, teljes ellenőrzés alá vonni – ellenben mi sem egyszerűbb. Már ez okból is a „smart city” sokaknak kedvelt víziója. A szenzortechnika egy város befogott adatait összegyűjtheti és egy felhőben tovább adhatja. A város lakosai és a technológia így állandó interakcióban vannak. Nézőpont szerint lesznek a dolgok körülöttünk „emberiek”, vagy az emberek tűnnek egy technikai infrastruktúra részeinek. A smart város idéája sokakat álmodozásba visz. Minden dolog és ember összekötése a gazdaságot hivatott hatékonyabbá tenni és új üzletmodellek ezreit a világra segíteni.

214

Minden amit teszek, amit tudok, adatokat generál, melyek segítik városomat „optimalizálni”. Az egész város így egy állandóan tanuló rendszerré válik, amelyben egy szemetes autó sem tesz meg szükségtelen utat, egy könyvtár sem tárol olyan könyvet, amit nem kölcsönöznek; egyetlen áruház sem téved vásárlói számában, semennyi energia sem kerül pazarlásra. Globális cégek számára ez a jövőben egy óriási biznisz. Ha a városok okosvárossá változnak, az IBM, a Cisco Systems, a Siemens, a Vattenfall évekig kap megrendelést. Egy másik út: EU-támogatással egyetemek működhetnek együtt, pl. Berlin, Bécs, Barcelona unijai. A központi kérdés ezeknél a projekteknél mindig: Ki dönti el, hogy egy város okosváros legyen-e és milyen területeken? A technikafilozófus, Armin Grunwald, ebben a fejlődés egy különlegesen érzékeny területét látja. Nem a politikusok és a technikai cégek, hanem maguk a városnegyedek lakói kell, hogy eldöntsék, milyen technikai infrastruktúrát akarnak lakóhelyükön. (77) A technológia meghatározza cselekvésrutinunkat, senki sem kényszeríthető semmilyen technikához való alkalmazásra. Aki az okosvárosokat alternatíva nélküli, természetadta evolúciónak tekinti, az egy „technikadeterminizmus” rabja, ami nem létezik. (78) Tehát itt is az ember álljon a központban és ne a technika. Hogy egy városrész vagy polgár energiatakarékos legyen, gyorsan többséget nyerhet. Az viszont valószínű nem, hogy minden polgár minden nyilvános helyen megfigyelés alá kerüljön.A német városok tehát jól eszik, ha nem vásárolnak ilyen szolúcionista mega-infrastruktúrális összcsomagot és még csak nem is ácsingóznak ilyenekre. Mert aki a polgárokat nem vonja be döntéseibe, bizalomvesztést és ellenállást szenved el. (Lásd Párizs! RS18XII10). Ma még a többség el sem tudja képzelni, milyen élet vár rá egy smart city-ben. Édenkert vagy rémálom? Teljesen leszabályozott körülmények között csak a robotok érzik jól magukat, a jövő vadászai, pásztorai, kritikusai nem föltétlen. Az urbanitás véletlenek, váratlanságok, közterek és spontaneitások pezsgő városélete. Komplett eltervezett csak a temető. A döntési folyamatok fölvilágosítás, információk és átláthatóság, valamint legnagyobb polgár-részvétel nélkül nem lehetnek a digitális korszak pillérei. Ám eddig állam és önkormányzat az e-government és az e-smart government minimális követelményeit sem elégítették ki. Adózás és építésengedély tekintetében a hatóságok még igen messze állnak a gyors és átlátható igazgatástól. Az e-democracy ilyen formái nélkül egy városképviselő vagy polgármester sem álmodhat okosvárosról. És aki igazi polgárokat akar és nem egyszerű, türelmetlen és lusta politikafogyasztókat, az be kell, hogy vonja őket a politikai döntésfolyamatokba, elkezdve már az iskolában.

Ami a városok kis tereire érvényes, a mesterséges intelligencia régiófölötti „megoldásaira” különösen az. Míg a polgárt egyre botrányosabb módon átvilágíthatóbbá tesszük, a dolgok internet-fejlődése és a mesterséges intelligencia üzleti modelljei egyre inkább elrejtve maradnak.

216

Aki ezen az érzékeny területen kutat, felelőssége tudatában kell, hogy legyen, valójában mit is tervez? Ez főleg a neurotechnikára vonatkozik, az agy-szgép összekötésére, mely belső képzeletvilágunkat teszi láthatóvá. Ha siketnémák és mozgásképtelen emberekről an szó, ezek a kutatások nagy segítséget jelenthetnek. De arról ki beszél, hogy ezen felül mit terveznek még ezekkel a technológiákkal? Érdekelt fölhasználók állnak sorba, különösen a titkos szolgálatok. Mit várhatunk el a „digitális ikrektől”, melyek valós termelő egységeket virtuálisan megkettőznek? Ilyen szimulációs modellek alkalmazása megmarad-e csupán a gépeknél?

Különösen kényes lesz, ha mesterséges intelligenciák etikailag kerülnek programzásra. Ez a probléma már az önvezető autóknál fölmerült, ahol valószínű legjobb az az ötlet, hogy a fiziognómia-fölismerő szenzorokat ne csinálják túlságosan intelligensre, hanem arc-vakra. Ám technikusok és technikafilozófusok arról álmodnak, hogy gépeket etikailag programozzanak. A következmények beláthatatlanok. Ha a gépek erkölcsileg programozottan cselekednek, vitatott esetekben, baleseteknél vagy katasztrófáknál, a programozó a felelelős – teljesen jogosan. Sokkal jobb lenne itt meghúzni annak a határát, ami megengedhető. Amit etikailag programozni kell, és ezzel emberek erkölcsi döntéseit helyettesíteni, azt egyszerűen nem szabad engedélyeztetni. Aki a mesterséges intelligencia határait keresi, itt megtalálta. Ugyanaz a határ, mint az ápolórobotoknál. Ami az embereknek segít, elvileg nem megvetendő (kivéve, ha bűnözés céljából fejlesztik ki). Ami az embert szociális érzékeny területeken ki akarja szorítani és helyettesíteni, az erkölcsileg elítélendő. Ezel szemben még nem dőlt el, hogy kívánatos-e a mesterséges intelligencia bevetése. Hogy a túl sok intelligencia az embereket több szempontból butítja és érzéketlenné teszi, már részletesen tárgyaltuk. Talán itt egy jó példát hozhatunk föl, a holland forgalomtervezőt, Hans Mondermann-t. Különösen a közlekedésnél szerepel a biztonság az első helyen. Ám Mondermann a 80-as és a 90-es években leszedetett egy rakás közlekedési táblát. Indoklása: Túl sok szabály akadályozza a gondolkodást! „Ha az embereket állandóan csak vezetik és úgy kezelik, mint az idiótákat, úgy is fognak viselkedni, mint az idióták”. (79) Ehelyett Mondermann az utcákat leszűkítette és falusiassá alakította. Az autóvezetők ösztönösen reagáltak, levették lábukat a gázpedálról – előbb, mintha a táblák erre kötelezték volna őket. Ilyen Mondelmann-ok jót tennének a társadalmunknak – akkor is, ha a robocar-ok idejében a közlekedésben szűkül az önálló gondolkodás játéktere. Annál fontosabb, hogy más terek megmaradjanak, továbbá, hogy az állam védjen meg bennünket a digitális korszak olyan fejlődéseitől, melyek alapjogainkat veszélyeztetik.

218

A jövő humánus társadalmában a digitális technika sok területen előnyös, főleg az energia és más, természeti erőforrások fogyasztásánál. Az államok és a városok is „okosabbá” kell, hogy váljanak, és jobban alkalmazkodjanak a polgárok igényeihez. A polgári részvétel és a kommunikáció lehetővé teszik, hogy az emberek életkörnyezetükben aktívak legyenek és azt másokkal együtt alakítsák. Ám itt óvakodjunka szolúcionista totáltervektől, melyek azt igérik, hogy a szociális problémákat technikával oldják meg. Az emberi viselkedés intranszparenciája, a szürke zónák és a lehetőség, szabályokat és normákat megszegni, az ember szabadságának elemi alkotórésze. A humánus utópia ezt a szabadságot akarja megőrizni. Ahol a technika ezt a szabadságot beszűkíti, vagy az ember helyett akar „etikai” döntéseket hozni, annak a technikának határokat kell szabni.Az emberségesség szabályai

A ROSSZ ÉS A JÓ ÜZLETEKRŐL

219

A jövőből nézve az 2010-es évek igen különösek voltak. Úgy éreztük, a digitális forradalom magával sodor és legyűr. Iránytű nélkül, orientációt veszítve, a szuperhatalmak minden szavát elhittük, amikkel egy jobb jövőt igértek és megmondták, hogy a történelem milyen úton fog kényszerűen tovább menni. Minden előre programozottnak tűnt és élt a hit, ha a Nyugat nem száll föl erre a vonatra, gazdasági csőddel fizet. Hittük, hogy van „internet” is, egy olyan virtuális tér, ahol más törvények érvényesek, mint a földiek és az államiak. Mindenki úgy hitte, a földi törvények itt nem érvényesek. A végén még azt is hittük, hogy létezik a „haladás” és nincs más lehetséges út, valahogy úgy, ahogy az emberek a 70-es években azt hitték, az atomenergia az egyetlen haladás és jövő, nemcsak egy opció több, más jobb közül. Ezek a hiedelmek a 2010-es években széles körben voltak elterjedve. Aki ezekben kételkedett, az maradinak számított, világidegennek, a technika és a haladás ellenségének; hasonlóan a 70-es évek atomvitáihoz. (Szegény Precht!RS18XII12)

220

Aki a többséget meg akarta tartani, még 2018-ban is jól tette, ha ettől a hittől nem vált meg, nehogy bolondnak tartsák. Legföljebb mértékletességre szólíthatott föl, az ítélőerő és az oktatás fontosságát hangsúlyozva, több átláthatóságot követelve a digitális konszerneknél. Hogy nincs a digitális gazdaság, hogy nem minden digitális üzletmodell közhasznú, hogy az internet egy hatalmi kérdés és nem adottság – ezt csupán ritkán volt alkalom differenciáltan kimutatni. (Ha nekem ennyi tv-szereplésem lenne, mint Precht-nek...RS18XII12).

A történelem milyen szépen ismétli magát! Gondoljunk csak az 1. ipari forradalomra. Ugyanaz a kavarodás, ugyanaz a túlterhelés, ugyanaz a hit a gazdasági logikában, mely később lepleződött le, mint végzetes tévedés: Ne tekintsük a munkást teljes értékű embernek, hanem tekintet nélkül a veszteségekre, fizessük a legrosszabbul. Mert aki a legolcsóbban termel – vagyis aki a legkisebb béreket fizeti – az állja meg a helyét a népgazdaságban. Ma már tudjuk, hogy az általános jólét attól a perctől kezdődött, amikor a szakszervezetek és a munkásmozgalmak rákényszerítették a kormányokat, hogy a munkásokat jobban fizessék. Az állam rákényszerült szociális törvényeket hozni, melyek korábban fölöslegesnek és gazdaság-károsítónak számítottak. A belső piacok föllendülnek, a demokrácia érvényesül, az oktatás kiterjed és sok más jó is bekövetkezik. És 2018-ban? Ma azt mesélik a digitális nagyhatalmak és kisebb utánzóik, hogy a user nem tekinthető teljes értékű embernek, személyeségi jogokkal. A privátszféra nyugodtan kiaknázható adatgyűjtésre, amiből aranyat csinálnak. Ez az üzleti modell alternatíva nélkülinek és megkerülhetetlennek tűnik – a jövő már csak ilyen. Új idők, új üzletek, új törvények.

221

És a régimódi német adatvédelemnek tessék alkalmazkodni! A személyes adatokkal való visszaélés a reálvilágban politikum, a digitális világban nem kell, hogy az legyen. Lehet, hogy a mi pozitív jogról való fölfogásunk a digitális korszakban már elavult, tehát fogadjuk el, ami elkerülhetetlen.

Utópia perspektívából visszanézve a 2010-es évekre, elképesztően sok ember vesztette el bizalmát az államban és a bíráskodásban. Ez időben lett az innováció és a hatékonyság abszolút bálvánnyá és ekkor legitimalizáltak olyan üzleti modelleket, melyeket később kellett keservesen jogilag ismét eltávolítani. Ebben az időben top-menedzserek olyan fejlesztéseket tettek szalonképessé, melyek tulajdonképpen saját emberképüknek is ellentmondtak. Ügyfeleiket türelmetlen és lusta user-ekként kezelték, fütyülve azok adatvédelmi jogaikra. Közben saját gyerekeiket a legjobb iskolákba járatták, hogy azok ne váljanak lustává és türelmetlenné. Őket bizony érinthetetlen magánszférájú emberként tisztelték.

Micsoda egy szkizofrén korszak! Képzeljük csak el, a digitális konszernek szokványos praxisát, amint legtöbb ember életadatait gátlástalanul kilesik és ebből nagy üzleteket csinálnak – ha ezt máról holnapra megtették volna! Menjünk vissza 1998-ba és vetítsük oda a politikusok és az alkotmányvédők elé 2018 realitását! Mindenki, aki a privátszféra védelmi alapjogát tiszteli, kiborult volna ekkora arcátlanság láttán és mindent megtett volna ellene! Ám minden apránként, lábujjhegyen jött. Először ingyenes keresőgép, aztán szociális hálózatok, végül beszédasszisztensek.

222

Először az adatvédelem elleni merénylet nem volt egészen világos, aztán támogatást nyert. Míg végül, 2018-ban, a legtöbben úgy hitték, ez már annyira rögzült, hogy már semmit sem lehet ellene tenni. Míg azokat, akik tovább berzenkedtek, mások győzködni próbálták, hogy a digitális jövő több biztonságot, kényelmet és hihetetlen gazdasági növekedést hoz. És ki akart a biztonság és a kényelem ellen lenni? Ki akarta azokat fölrázni, akik nap mint nap készek voltak eladni szabadságukat? És ki akart egy olyan üzleti modellben kételkedni, mely égig növő haladást és növekedést ígért? De nézzük meg közelebbről ezeket a 2018-as üzleti modelleket. Ahogy sokféle adatforma is van, úgy az ezekkel való bánásmód is sokféke. Sok adatnak semmi köze valóban létező emberekhez. Egy ipari berendezést teljesen automatikusan üzemeltetni, gépeket karban tartani, vagy hűtőrendszereket, szellőzést, ablakokat vagy szervereket energiatakarékosan működtetni, egy csomó műszaki adatra van szükség – de nem személyes adatokra. Az ilyen innovációk jogilag és filozófiailag teljesen ártalmatlanok. Az adatok egy teljesen más osztálya készül úgy, hogy viselkedésem, pl. internet-szörfölésem, online -rendeléseim, vagy okostelefonnal utcákon járásaim rögzítik. Vagy amikor testi adataim egy orvos vagy egy kórház tárolja. Ezek az adatok alapból érzékenyek és mint látni fogjuk, jogilag jól védettek. Egy harmadik adatkategória akkor keletkezik, ha a személyi adatainkat anonimizálják úgy, hogy aki ezeket használja, nem tudja, kitől erednek. Ebben az esetben annak a privátszférája, aki az adatait szabaddá tette, nem sérül. Anonimizált adatok nem annyira érzékenyek, mint a normál személyes adatok. Ám az ezekkel való kereskedelem – legalábbis népgazdasági szempontból – nem mindig kívánatos és támogatandó. Kezdjük a személyes adatokkal. Aki okostelefont használ, pénzt vesz föl, vagy a hálón barangol, mindenütt nyomokat hagy: személyhez köthető adatokat, melyek szokásairól, érdeklődési területeiről, hajlamairól, napi programairól, anyagi viszonyairól árulkodnak. Mindezt megakadályozni nem lehet. Jó, ha a bankom szolgáltatásait szokásaimhoz tudja igazítani, vagy online kereskedők kínalataikat e szerint alakíthatják. Eddig semmi probléma. Bosszantó akkor lesz, ha személyes adataim reklámokkal való bombázásra használják föl, vagy eladják egy harmadiknak. Vagyis engem a szakma szabályai szerint szépen kiaknáznak. Eközben egy különlegesen csalóka üzletmodellbe csalogatnak bele: ingyenesen beléphetek egy keresőgépbe, egy szociális hálózatba, vagy jutányosan kaphatok egy virtuális asszisztenst, mint az „Alexa”. A reálvilágban ilyen üzletmodellek ritkán fordulnak elő. Hogy közben az ügyfél adataival fizet, tudhatja, de rendesen itt képzelőereje véget is ér. Hogy valójában mi is történik és mekkorák a nyereségek az ilyen kémműveleteknél, soha nem kerül a szeme elé, vagy csak bizonyos vállalatok gyorsan emelkedő részvényárai láttán. Fogalma sincs, kinek adják el az adatait. Gyűjteni, sűríteni, összeállítani, osztályozni – ezekből profilokat készíteni, óriási üzlet. Erre számos cég szakosodott és hatalmas nyerségeket vág zsebre. Ami a reálgazdaságban rendkívül fáradságosan és jogilag beszűkítve van kidolgozva, itt könnyedén sikerül emberek kikémlelésével zsebükből kihúzni a pénzt. Egy olyan demokratikus jogállamban, erős adatvédelemmel, mint No., ez egyenest egy terrorista támadás! Ezen az a tény sem változtat, hogy az emberek önként ajándékozzák el adataikat, mivel sok kommunikációs eszköz alól, mint az okostelefon, keresőgép, instant-messenger (pl. WhatsApp) aligha tudják kivonni magukat. Tehát ez nem annyira önkéntes, mert szociális kényszer alatt történik, szociális elszigetelődés fenyeget. Ilyen ketyerékről és szolgáltatásokról való teljes lemondás nem életszerű megoldás. Aki nem rendelkezik nagy technikai tudással ezekről a kódolt és álcázott stratégiákról, annak már nem marad más hátra, mint megengedni, hogy kövessék, megfigyeljék, kikémleljék. A normálpolgár alig képes védekezni, ha ismeretlenek vele pénzt keresnek, tanulmányozzák privát és munkahelyi hálózatait, nézik, hogy most épp hol tartózkodik, mozgás- és személyiség-profilokat állítanak össze. Ún. third party cookies bepoloskázza szgépem és okostelefonom, míg ők maguk láthatatlanok maradnak és célirányos reklámokkal bombáznak. Igényeiket már akkor kiderítik, mikor még a user maga sem tud ezekről. Az ezekből eredő nyereségek óriásiak.

Aki George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ iskolájában nőtt föl, nem csodálkozhat eléggé, hogy mindez legálisan megtörténhet. Ha ezt a pimasz adatkereskedelmet 1998-ban egyik napról a másikra bevezették volna, minden bizonnyal azonnal egész Európában betiltásra kerül. De mivel ez 10 év folyamán ezer apró lépésben történt, és ugyanilyen tempóban, gyakran rejtve, a politika és a jog szeme előtt észrevétlen megy tovább, az ellenállás elmarad. Az EU és No. felelős helyein a kész tények és a kényszer láttán, föl sem fogták gyakran, mi is történik. És aki még a digitális fordulat előtti világot ismerte, el sem tudta képzelni, a szabad demokrácia védemezői mennyire tehetetlenek voltak, mikor komforttal, kényelemmel, gazdasági növekedéssel csábítgatták a polgárokat. És mi lett mára a növekedéssel? Hogy a termelékenység drámaian növekszik, ha a fáradhatatlan szgépek és robotok emberek munkáját végzik, kétségtelen. Az is, hogy billió adatok logisztikai folyamatokat hatásosabbá és hatékonyabbá tesznek, közlekedést és szemétszállítást optimalizálnak, medicinát fejlesztenek. Ám hol a népgazdasági haszon, ha személyes adatokat adnak-vesznek, hogy emberek fogyasztását manipulálják? Személyes adatokat kiválóan lehet a user-ek reklámmal való elárasztására használni. Minél többet tudok valakiről, annál könnyebben tudom őt vásárlásra rávenni. De mi ebben a népgazdaság nyeresége? Aki bizonyos cikkekre több pénzt ad ki, mert erre egyénileg ráveszik, az más helyen takarékoskodásra kényszerül. Bárhogy is nézzük, az értékteremtés nem növekszik, csak a pénzelosztás lesz más.

226

Egy élelmiszerkonszern, mely arról álmodozik, hogy annyit tudjon vásárlóiról, mint az FB; egy Bundesliga-klub, mely a rajongóit kémleli, hogy még több cikket rájuk sózhasson; egy médiakonszern, mely online-oldalaihoz szeretné kötni olvasóit, ezért a megfelelő cikkeit ajánlja és mellékesen adatokat harmadiknak elad – mindez, bár egyes vállalatoknak hasznot hoz, de mindig mások kárára. Aki reklámait egy ügyfél profiljához szabja, annak zsebéből pénzt húz ki, de nem szaporítja a kuncsaft pénzét. A torta egy morzsányit sem lesz nagyobb! A gazdaságra különösen káros, hogy a nagy adatkereskedők, mint a Google, FB vagy Amazon, valamint a hatalmas láthatatlanok, mint az Oracle, Cambridge Analytica és VisualDNA mindig a legtöbbet kínálóknak adnak el. Így erősödnek a nagyok, a kicsik pedig ügyfelet és forgalmat veszítenek. (80) Így az US-marketingszolgáltató Acxiom az US-lakosság 96%-áról rendelkezik precíz adatokkal. Ugyanott 44 millió német internetező adatai vannak tárolva, 14 fő csoportba és 214 alcsoportba osztályozva. (Egyedül nevelő, státuszszegény, stb.; ill. értelmiségi, hedonista, konzúm-materialista, stb.). (81) Aki eleget fizet, ezeket az adatokat megkaphatja. (És ha kétszer is eladják?RS18XII15). Ezek nem a kicsik, hanem a nagyok. És a végén a népgazdaság ott áll letarolva, a gigantikus pénzvagyonok pedig a kevés óriáscégeknél és befektetőknél, akik adóikat valahol seholsincs országban fizetik.

Mindez a személyes adatok kommerciális kihasználására érvényes. Ám itt is differenciálni érdemes.

227A személyes adatokat csak átmenetileg tárolják-e? Az használja-e, aki begyűjti, vagy tovább adja, eladja harmadiknak? Személyes adatok tárolása igen hasznos lehet pl. a gyógyításban és az önvezető autóknál. Kereskedni vele viszont olyan további lépés, amely pontos és differenciált beleegyezést igényel. Ezzel szemben korlátlanul használni, hovatovább kereskedni vele alaptörvény-ellenes és botrányos! Az EU-Charta alaptörvénye a személyi jogok és a polgárok magánjogi védelmének igen erős építménye. Legalábbis papíron. Első cikkelye kimondja, hogy az ember méltósága sérthetetlen. Minden polgárnak joga van az „információs önrendelkezésre”. Az egyén alapvető joga, hogy „egyedül döntsön arról, mikor és milyen mértékben nyilatkoztassa ki személyes élet-tényállásait.” (82) És minél inkább a privátszféráról van szó, a védelem annál inkább erősebb. A Szövetségi Alkotmánybíróság ezt így fogalmazza meg: „Információ-technikai rendszerek bizalmasságra és integritásra való alapjog.” (83) Az Eu-Charta 7. cikkelye szavatolja a privátélet tiszteletét, a 8. paragrafus a személyes adatok védelmét. Az EU-bíróság 2015 októberében safe-harbor-ítéletében kötelezte a tagállamokat a természetes személyek privátszférájának védelmére, a személyes adatok földolgozásánál. (84) Tehát a német és az EU-polgár a legjobban védett – papíron. Hogyan kereskedhet és élhet vissza bárki személyes adataimmal, ha magam dönthetek arról, mikor és milyen mértékben adom ehhez engedélyemet?

228

Hiába pipálom ki ezt a Google, FB, Apple és Amazon használati föltételek rublikájában, ezzel a dolog „mikorja” még nincs elintézve. Mert ha én dönthetek arról, mikor használják az adataim, minden egyes esetben meg kellene, hogy kérdezzenek. És, hogy fölmérhessem, „milyen mértékben”, ehhez tudnom kéne, kinek adják el? A legkevesebb tehát, hogy havonta kapjak egy összefoglalót arról, mit is terveznek az adataimmal és ezt ismételten alá kellene írnom.

Ebben az értelemben örvendetes, hogy az EU-adatvédelmi rendelet (EU-DSGVO, 2016 május) megszületett, amit a tagállamoknak 2018 májusáig hatályba kell, hogy léptessenek. Ennek idéája megtiltaná, hogy bárki személyes adatokat tetszés szerint kizsigereljen. A hangsúly azonban az „idéán” van.

228

Mert ahogy az 5. cikkely kimondja, itt egy „engedély-fönntartás” tilalmáról van szó. Így a vállalatok a személyes adatok földolgozásánál a „szükséges mértékre” kell, hogy szorítkozzanak bármi legyen is az. Legalább végre a bizonyítási teher megfordult. Nem annak kell bizonyítani, akinek személyes adatait kihasználják, hanem, aki ezeket gyűjti és tárolja. Neki kell bemutatni, hogy ezekkel hogyan bánik.

Tehát az adathasználathoz szabad kezet - minden további nélkül - többé már nem lehet adni. Ez a törvény mindenkire vonatkozik, aki az EU-ban adatokat gyűjt – tehát a GAFA-kra is. És itt alakul ki egy hatalmi harc.

229

Elvégre a Google, FB és más Hightech-óriások oprendszert, e-mail-t, szociális hálót és shopping platformot adnak a fölhasználóknak, viszonzásul személyes adatokat csak „szükséges mértékben” szabad fölhasználniuk. Hogy az EU ezt a harcot a kellő keménységgel fogja folytatni, meglátjuk. (Brexit, Párizs, Róma, Orbán mellett?RS18XII17). Már most vehemensen tiltakozik az internetgazdaság az E-privacy-rendelet ellen, pontosan az EU-DSGVO azon pontja ellen, mely alapvetően megtiltja személyes adatok földolgozását – ha a fölhasználó ehhez nem járul hozzá. Ehhez az EU-polgár 16 éves kell, hogy legyen és adatai fölhasználását minden esetben újra kell engedélyeznie. Vele minden marketing-intézkedést közölni kell és az online-vásárlók nem kényszeríthetők, hogy adataikat reklámcélokra odaadják.

Ha az EU-DSGVO az E-privacy-rendelettel pontosan be lenne tartva, egy fontos lépés lenne az információs önrendelkezés visszanyerésében. Egyes ágak síránkozásai, főleg a Német Lapkiadók részéről, nem félemlíthetik meg a politikát – hisz itt nem kevesebbről van szó, mint egy alkotmányos alapjogról! Hogy eddig ezt megkerülték és kitrükközték, semmit sem igazol.

A hatalmi harc kiéleződött, a politika erőt mutat. Ám a csata még korántsem dőlt el, az EU-DSGVO-t mindenki csak közbenső stádiumnak tartja. Egyesek szigorítanák és pontosítanák, mások inkább gyöngítenék. De miről is van szó pontosan? Az EU-ban senki sem szeretné a GAFA-k monopóliumát erősíteni és a versenyt tovább torzítani. Csak kevesek mutatnak nagyvonalúságot a nemzetközi adatpolipokkal szemben, akik zavaros vízben halásznak. Másfelől sokan a hazai gazdaságnak adnák meg a lehetőséget, hogy a személyes adatok „nyersolajához” hozzáférjenek és regionálisan vagy nemzeti szinten a nagyokkal konkuráljanak.

230

A nagy gazdasági szövetségek itt erősen lobbiznak – akkor is, ha a népgazdaságok haszna igencsak kérdéses. A személyes adatok teljes kommerciális kiaknázása oda vezethet, hogy a nagyok (akik az EU-ban nem igen adóznak) kiszorítják a kisebbeket. Eközben sok üzleti modell széthull és embereket bocsátanak el. A reklámstratégiák egyre alattomosabbak – a vásárlóerő egyre gyöngül. Hisz csak kevesek profitálhatnak az adatkereskedelemből. Egymásközti adat-adásvételből egy népgazdaság sem gyarapodhat.

Ilyen összefüggések megvitatására azonban alig kerül sor. A gazdasági szövetségek, ha a politikára nyomást gyakorolnak, nem a népgazdaságot helyezik előre, hanem az erős piaci résztvevők egyes érdekeit. Az „új nyersolaj”-kereskedelem jövőjéről ugyanilyen torz képest festenek. Sok párt, főleg a liberálisok teljes bizalmát élvezik. Ám a jogi kérdés ezzel sokkal gazdaságfüggőbb, mint azt sokan föltételezik. Mennyire szigorúan vagy kevésbé szigorúan alkalmazzák az alapjogokat az információs önrendelkezésre, az dönti el, milyen haszonnal járhat a személyes adatkereskedelem a népgazdaságra.

A helyzet azáltal nem lesz egyszerűbb, hogy időközben sok óriáscég és állam is a Google, FB, Apple, MS&Co üzletmodelljeibe invesztál és sorsát a digitális konszernekével köti össze. Olyan országok, mint Norvégia, Malajzia, Szingapúr vagy Szaudi Arábia csillagászati összegeket fektetnek be az US digitális gazdaságba. És egy másik konszern sem kereskedik olyan tételekben a nemzetközi cégek kölcsönkötvényeivel, mint az Apple. A nemzetközi pénzvilág, beleértve sok országot, olyan sok pénzt pumpál a Szilikonvölgybe, hogy az Apple, Google, FB, Amazon és az MS 2017-ben összértéküket egy billió (!) US-dollárral tudták növelni, csak egy év alatt! Hasonlóan a kínai digitálkonszernek Alibaba és Tencent a múlt évben fél billió dollárral lettek értékesebbek. (85) Minél jobban válik az európai gazdaság vagy az EU a Szilikonvölgy üzleti modelljeitől függővé, annál jobban veszítik el érdekeiket, hogy az európai polgárok adatait védjék. Eközben teljesen elfelejtődik, hogy sok digitális üzleti modell jól megélne a személyes adatkereskedelem nélkül is. Ha a Google és az FB az EU-polgárok adatait nem aknázná ki többé, állítólagos ingyenes szolgálatait fizetőssé tenné. Vannak rosszabb fejlemények is, semmint ha a keresőgép vagy a szociális hálózatért havonta pár eurót kellene fizetnünk és ennek fejében adataink biztonságban lennének. És nem jobb-e, ha egy önvezető járműért, melyet csak néha használok, valamivel többet fizetnék, de tudnám, hogy személyes adataimat ismeretlenek nem használják? Ilyen üzletek átvilágítása nem tartaná vissza a haladást és a népgazdaságnak sem ártana! Csupán a reálgazdaság játékszabályai lennének érvényesek a hálózatgazdaságban is.

Sok politikus még mindig lépre csalható azzal, hogy a nagy üzleti modellek csak láthatatlanul, a sötétben működhetnek- legyen az keresőgép, szociális háló, app, online-kereskedelem vagy a dolgok internete. Ám ez nem más, mint bizonyos üzleti érdekek által terjesztett mítosz, hogy a zavaros machinációikat palástolják. Ebből semmi sem felel meg a „háló logikájának”, de minden a gátlástalan kommersz logikájának. Hogy egy keresőgép adatkereskedelem és profiling nélkül is működhet, bizonyítja a kb. 30 alternatív keresőgép, melyek közül a francia Qwant tűnik most a legjobbnak. Aki „guglizás” helyett „kvantozik”, hasonlóan jut jól információkhoz, de védett személyes adatokkal. Sajnos a Qwant közelébe sem jut a Google ismertségének. Itt az EU-államok segíthetnének. A reálvilágban a közlekedésnek az állam biztosít síneket és utakat és ezeket karban is tartja. Megoldja a polgárok energiaellátását is. Mindez a „létről való gondoskodás” tárgya. Ám mért nem teszi ezt a hálózatok szabad forgalmáért? Nem az lenne normális, ha 2018-ban az EU-államok polgárainak egy olyan hálózat-infrastruktúrát ad, ahol adataik védettek? Legyen az keresőgép, e-mail, szociális háló, digitális városterv vagy nyelvasszisztens – a digitális korszakban mindez az alapellátáshoz tartozik és nem szabad, hogy a kvázi-monopolisták kezére kerüljön. A jövő humánus társadalmában az állam az információs alapellátást nem engedheti át dubiózus, kétes üzleti etikájú konszerneknek.

233

Egy ilyen demokráciát, szabad véleménykifejezést és a népgazdaságot fenyegető tendenciát a leggyorsabban meg kell szüntetni! És az az idő is gyorsan elmúlik, amikor a digitális gazdaságban olyan üzleti modelleket engedünk meg, melyeket a reálgazdaságban megvetünk és tiltunk. Ha ezt a kaput nyitva hagyjuk, a leírt disztópia szépen be fog sétálni. Aki most nem védekezik a kezdetek ellen, az később már a több átláthatóságért és a monopóliumok ellen aligha tehet majd valamit. A „jelentős alkotmányjogi veszélyezettségi helyzet”, amiről a volt alkotmánybíró, Udo Di Fabio beszél, csak a gyökereinél oldható föl, nem az ágainál és burjánzásaiban. (86)

Ezzel a pozitív utópia szükségessége világosan meg van fogalmazva. Benne a kérdés: Hogyan nézhet ki egy jó emberi jövő, amelyben az ember méltósága, személyes jogai és az információs önrendelkezés alapjoga a legjobban védett. A XIX. és a XX. sz. lépésről lépésre egy cselekvési autonómiát adott a munkásoknak, még pedig a szociális biztosítással. Ma No.-ban senkinek nem kell azért dolgoznia, hogy ne haljon éhen és ne nyomorban végezze. A XXI. sz. föladata, hogy a polgárok adat-autonómiáját biztosítsa az „információs idegenrendelkezéssel” szemben, melynek forrásai a digitális konszernek és a nemzeti államok. Ismét a gátlástalan kizsákmányolás ellen való védekezésről van szó.

Ahogy a durva Manchester-kapitalizmus szürke urai, vastag szivarjaikkal, visszavonulásra kényszerültek, úgy kell ma a finom luxus-cipőtalpakon surranó, barátságos Palo-Alto-kapitalizmust leleplezni és civilizálni. Ennek vakon utánafutni, azon az áron, hogy a fölvilágosult emberképünk értékes vívmányát beáldozzuk és méltóságunkról alkotott komplex elképzelésünket föladjuk - óriási hiba. Ha ezt tesszük, akaratlanul is a disztópia útjára lépünk. Itt sem a legrövidebb út a legjobb! Egy humánus jövőtársadalom nem állítja szembe a gazdasági érdekeket a privátszférára való jogokkal, ahogy ezt rabszolgaság és a gyerekmunka esetén sem tesszük. Az alapjogok azok alapjogok. Képzeljük csak el, mit tesz valójában egy kémkedéskultúra a társadalom moráljával? Ez egy merénylet a bizalom kultúrájára, minden szabad demokrácia alapjára, ha tudjuk, hogy ismeretlenek teljesen legálisan kilesnek, kihasználnak és kiaknáznak bennünket? Mit tesz ez egy társadalommal? És mit kezdjen az olyan ajánlatokkal, mint az US-internet-pionír Jaron Lanier ötlete, aki a megkárosítottakat egy kisebb összeggel kártalanítaná? (87) Ezzel nem alapértékeink elárulásának fölmentése történne, pár garassal? Egy ilyen kegyesség egyáltalán nem venné elejét egy nagy társadalmi problémának.

Természetesen lehetünk ellenkező véleményen is. Nem is olyan rossz, ha a kultúra átalakul - el az önjogúságtól, át a kiber-technokráciába? Avagy az emberek szerte a világon nem fogadják-e el kritikátlanul a digitális világ áldásait és nem nyugszanak-e bele a következményekbe? A Pandorra szelencéje ki van nyitva és többé becsukni nem lehet. Nincs más, mint alkalmazkodni, ezzel az egésszel békét kötni. A polgárok nem lázadnak, ha user-ekké degradálják és eladják őket. És eddig minden csalit örömmel bekaptak, hogy egy fiktív, virtuális világba alámerüljenek, ameddig csak tetszik. Lehet, hogy ez a világ menete? A történelem végső célja nem a szabad demokrácia lenne, ahogy azt az US-filozófus Francis Fukuyama megjósolta a keleti blokk összeomlása után? Ehelyett ez csak egy átmeneti stádium lenne a technokrácia és az autonóm gépek felé vezető úton?

Ám, mint mondtuk, ez az út semmi esetre sem természeti törvény, ahogy sok más állítólagos kényszerpályája az emberiségnek, pl. Hegel útja a porosz tisztviselő-államba, Marx osztálynélküli társadalma vagy a „történelem vége”. Ám ha mi személyes adatainkat továbbra is szabad prédává tesszük, a Szilikonvölgy-oligopolokat egyre nagyobb szuperhatalmakká hizlaljuk, melyek szociális piacgazdaságunkat és demokráciánkat szelíden ki fogják iktatni. Korunk szabadságparadoxonja tehát abból áll, hogy személyes adataink használatát erősen korlátozzuk, hogy a polgárok szabadságát továbbra is biztosítsuk ill. visszanyerjük. Minél liberálisabb államunk ezen a téren, annál inkább veszélyezteti értékeinket és szabadságunkat. Rendies politikát folytatni és alaprendünket megvédeni annyit jelent, mint alkotmányosan szavatolt személyes jogainkat, elsősorban információs önrendelkezésre való jogunkat visszanyerjük.

Hogy az adatmonopóliumok nem erősítik a demokráciát, hanem új hatalom-egyenlőtlenséget okoznak a gazdaságban és a társadalomban, a legtöbbeknek világos. És akinek a polgári szabadságjogok fontosak, az nem üdvözölheti az embereket egyre precízebben manipuláló üzleti modelleket.

236

Hogy az államot vissza kell fogni, amikor polgárai személyes adatait kezeli, ez politikai konszenzus. Ám ha a veszély a gazdaságból jön, gyakran mindenki tanácstalan. Épp a klasszikus polgárjogok legaktívabb képviselői, a liberálisok is ebben a kérdésben vakok.

Persze a „kis ember” is bevet néha apróbb trükköket, hogy adatait védje. Egész sor tanácsadó könyvecske , mint az „Engem nem kaptok el”, szolgál trükkökkel és technikákkal, hogyan csússzunk ki az adatvadászok karmaiból. (88) Ez nem egyszerű, inkább fáradságos és körülményes. Erre a karneváli játékra csak a legkevesebbek vállalkoznak. Fönnáll a veszély, hogy ezzel csak a titkos szolgálatok figyelmét hívják föl magukra. Valaki titkolni akar valamit? Elképesztő, hogy No.-ban már az is gyanússá válhat, aki adatait fölismerhetetlenné akarja tenni. Semmi sem mutatja jobban, mennyire kizökkentek a dolgok a kerékvágásból. A technikai haladás akkor áldás is egyben, ha szociális haladást is hoz. A visszaesés veszélyeit, ahol ezek föllépnek, nem elég csak regisztrálni, hanem eliminálni is kell. Ez úgy a polgárok kikémlelését, mint gyám alá helyezését érinti, ahogy az ítélőerő elvesztését túl sok szociáltechnikai megoldással társadalmi kérdésekben.

Ahol könnyebb megegyezni, az az adózás. Hogy a digitális korszak az adóztatás formájának újragondolását kényszeríti ki, már régen köztudott. Mégis ezzel 2018-ig késlekedtek. A nemzetközi adórendeletek megreformálása már rég esedékes.

237

Az értékteremtés módját és az adózás helyét össze kell kötni. Az adókat ott kell fizetni, ahol a nyereségek megvalósulnak. Amire ehhez az EU-nak szüksége van: egy közös társasági adó-helyzetfölmérés.

Még egyszer emlékeztetünk a 2014-es javaslatra, amikor az igazságügyminiszter, Heiko Maas, az algoritmusok közzétételére akarta kényszeríteni a digitális kon