Egy nélkülözhetetlen beismerés
Társadalmak kötelezettsége, hogy védje a kisebbségeket, ám közös célokat is el kell érnie, mérlegelés és konszenzusok útján. Ezt a folyamatot veszélyezteti, ha a bal- és jobboldal az egyre inkább szűkülő csoportidentitásokra koncentrál. A megoldás nem az identitások föladása. Az identitás ma azon kép javarészét alkotja, amit az emberek magukról és társadalmukról fogalmaznak meg. Inkább nagyobb és egységesebb nemzeti identitásokat kell definiálni, melyek a liberális demokráciák sokrétűségét tükrözik.
A társadalmak nem képesek az identitástól és az identitáspolitikától megválni. Az identitás, a filozófus Charles Taylor szerint, „egy hatalmas morális idéa”, mely a thymos univerzális emberi ismertetőjelén alapul. Ez az idéa segíti az embereket önmagukat fölismerni és ha az az érzésük, hogy nem kapnak elegendő elismerést, védekezzenek ez ellen. Nem lehetséges, sem kívánatos, hogy az ilyen méltóság iránti elismerés eltűnjék.
A liberális demokrácia az egyénnek arra a jogára támaszkodik, mely az egyén politikus társadalmi életében egyenlő mértékű döntési szabadságot és cselekvésképességet nyerjen. A modern identitás természete, hogy alakítható. Némelyek bebeszélik maguknak, hogy az identitás biológiai eredetű és ellenőrzésükön felül áll. Ám a mai társadalmak különböző identitásokkal rendelkeznek, melyeket szociális interakciók formálnak és származás, nem, munkahely, oktatás, kedvelés és állampolgárság definiálja. Ha az identitáspolitika logikája abban áll, hogy a társadalmakat önreflektáló csoportokra ossza, akkor az is lehetséges, hogy szélesebb és egységesebb identitásokat teremtsen. Az egyének élményeit nem kell elvitatni, hogy elismerjük, mégis értékeket és elvárásokat oszthatnak meg rengeteg polgártársukkal.
Egy demokrácia sem immunis az identitáspolitika ellen. Ám mindegyik abban a helyzetben van, hogy ezeket kölcsönös tisztelet számtalan változatába visszakormányozza. Egy ilyen politika a kirekesztés és a zaklatás elleni harccal kell, hogy kezdődjön, mint a kisebbségek elleni rendőrerőszak vagy a szexuális zaklatás elleni föllépés. Az identitáspolitika semmilyen kritikus szemlélete sem sugallhatja, hogy itt nem reális és sürgető problémáról van szó, melyekhez konkrét megoldások szükségeltetnek. Ám az USA és más demokráciák ezeket is fölül kell, hogy múlják. A kormány és a civiltársadalom meg kell, hogy kísérelje a kis csoportokat nagyobb egészbe integrálni. A demokrácia föladata, hogy „nemzeti elismerés-identitásokat” - ahogy ezt egyes politológusok nevezik – támogasson. Ezek nem közös, személyes ismertető jeleken, élményeken, történelmi adottságokon vagy egységes valláson alapulnak, hanem alapértékeken és meggyőződéseken. A cél az kell, hogy legyen, hogy minden állam saját polgárait arra biztassa, hogy államaik alapító ideáljába belegondoljanak és az újonnan jötteket tudatosan asszimilálják.
Európában nehéz lesz az identitáspolitika káros hatásait kompenzálni. Az utóbbi évtizedben az európai baloldal a multikulturalizmust támogatta, mely nem igazán igyekszik segíteni a bevándorlók integrálását az elismerés-kultúrába. Az antirasszizmus zászlaja alatt az európai baloldal a multikulti integráció fékező jeleit alábecsülte.
Az új populista jobboldal nosztalgiázva tekint vissza a halványodó nemzeti kultúrákra, melyek az etnicitásra és a vallásra alapultak és főleg a bevándorlás nélküli társadalmakban virágoztak.
Az identitáspolitika elleni harc Európában az állampolgári jog változtatásával kell, hogy kezdődjön. Egy ilyen program az EU képességeit meghaladja, melynek 28 állama nemzeti előjogait féltékenyen védelmezi és csak arra vár, hogy a jelentős módosításokat leszavazza. Minden akció tehát – jól vagy rosszul – nemzetállami szinten kell, hogy lejátszódjon. Hogy az egyes etnikai csoportok másokkal szembeni privilégiumát eltöröljék, állampolgársági törvényeit új alapokra kell, hogy helyezzék. Ehhez az eddigi ius sangini , vérjog alapú törvényeket, melyek a szülők származását veszik alapul, a ius soli, a földjog alapú törvényekkel kell, hogy fölváltsák, miszerint az állampolgárság mindenkit, aki az ország területén születik, megillet.
Ezen felül az európai államok szigorú honosítási eljárást kell, hogy bevezessenek. Az USA a kérelmezőktől 5 éves tartós ott-tartózkodást vár el, továbbá, hogy egyszerű angolt képesek legyenek olvasni, beszélni és írni; hogy az ország történelméről és kormányáról ismeretei legyenek. Föltétel még a büntetlen előélet és az EÁ alkotmányának elveire és ideáljaira való fölesküvés. Az európai államoktól ilyen honosítási feltételek szintén elvárhatók.
Eltekintve attól, hogy az európai államok az állampolgárság megszerzésének formai föltételeit meg kell, hogy változtassák, a nemzeti identitás etnikai alapú fölfogásától el kell búcsúzniuk. Kerek 20 éve, Bassani Tibi, egy német-szír professzor azt javasolta, hogy egy új nemzeti identitás alapjául egy vezérkultúrát kell megfogalmazni. Ezt a vezérkultúrát, mint az egyenlőségben, a demokratikus elvekben való hittel definiálta, melyek a fölvilágosodás liberális eszméiben gyökereznek. Tibi javaslatát azonban a baloldal élesen kritizálta, mondván, ezeket az értékeket más kulturális koncepciókkal szemben felsőbbrendűnek állították volna be. Ezáltal a német jobboldal akaratlanul szembefordult az iszlamizmussal és a jobbos szélsőségekkel, akik a fölvilágosodás elveit nem sokra tartották.
Mégis No.-nak és más jelentős európai országnak sürgősen olyasvalamire van szüksége, mint egy új vezető kultúra; egy normaváltásra, amely megengedné török származású németeknek, hogy magukat németnek vallják, ahogy afrikai születésű svédek svédnek mondhassák magukat és így tovább. Ez a folyamat utat tör, ha eléggé lassacskán is.
Az európaiak egy figyelemreméltó civilizációt építettek föl, amire büszkék lehetnek és amely kész fölvenni más kultúrájú embereket is, míg a maga különlegességét megőrzi.
Vissza a gyökerekhez
Amint egy állam egy alkalmas elismerés-identitást talált, mely nyitott a mai társadalmi sokféleségre, a bevándorlás-diskurzus önmagától megváltozik. Az USÁ-ban és Európában a szembesülés igen polarizált. A jobboldal minden bevándorlást megtiltana és minden migránst visszaküldene hazájába. A baloldal viszont úgy véli, a liberális demokráciák kötelesek mindenkit fölvenni. Mindkét álláspont tarthatatlan. A vita inkább a legjobb stratégiáról kellene, hogy folyjon, amivel a bevándorlók a nemzeti elismerés-identitásba bevonhatók. Ha jól beilleszkedtek, új társadalmukba egy egészséges sokféleséget hoznak. Rosszul illeszkedő bevándorlók ezzel szemben teher az államnak és bizonyos esetekben a biztonságot veszélyeztetik. Az európai kormányok csak a levegőbe beszélnek, amikor azt állítják, a jó integrációról akarnak gondoskodni, ám valójában egy tapodtat sem lépnek ebbe az irányba. Délen még integrációt akadályozó intézkedéseket is bevezettek. Pl. a holland verzuiling (oszloposítás) következménye, hogy gyerekek külön protestáns, muszlim és világi iskolákba járnak. Aki egy állami iskolában, saját hitközösségen kívüli emberek kizárásával nő föl, annak nehéz lesz asszimilálódni.
Franciaországban kissé más a helyzet. Az ottani republikánus állampolgársági modell , egy US-pendant, elismerés-barát és a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi elveire épül. Az 1905-ben hatályba lépett laicité (szekularizmus) törvénye leválasztja az egyházat az államtól, amely államilag pénzelt vallási iskolákat, mint Hollandiában, nem tesz lehetővé.
Persze Fr.o. más problémákkal is küzd. Először is a bevándorlók, függetlenül a törvény betűitől, széleskörű diszkriminálást és hátrányokat élnek át. Másodszor, a francia gazdaság évek óta betegeskedik, a munkanélküliség kétszerese a németnek. Fr.o. meg kell, hogy könnyítse a bevándorlók integrálódását úgy, hogy növeli foglalkoztatási esélyeit, pl. a munkapiac liberalizálásával. Harmadszor, a francia nemzetidentitás fogalmát és kultúráját a baloldal iszlámellenesnek tartja. Ez sajnálatos, mert a szélsőjobb Front National számára lehetővé teszi, hogy magukat a republikánus eszmék igazi védelmezőinek tűntessék föl.
Liberális demokráciák - mint gazdaságilag, mint kulturálisan - sokat profitálnak a bevándorlásból. Ám kétségkívül joguk van saját határaikat ellenőrizni. Az EU abba a helyzetbe kell, hogy hozza magát, hogy külső határait jobban védhesse, ami annyit tesz, hogy Görögo. és Itália több pénz- és jogi eszközt kell, hogy kapjon a bevándorlási hullámok szabályozására. Az EU nagyvonalúsága politikailag nem lesz tartható, ha a külső határai problémáit nem oldja meg.
Egy, a külföldiek integrálására koncentráló politikai stratégia föloldaná a politika bénultságát, másrészt kifogná a szelet a populisták vitorlájából. Csoportok, melyek hangosan tiltakoznak a bevándorlás ellen, különböző motivációjú emberek koalíciói. Meggyőződéses naivistákat a rasszizmus és a bornírtság vezérli, ezek nem fogják véleményüket megváltoztatni. Mások joggal aggódnak a tömegimmigráció okozta szociális változások és az intézmények tehetetlensége miatt. Egy jó asszimilációs stratégia segítene félelmeiket enyhíteni és elhatárolódásukat a fanatikusoktól is támogatná.
Egységes jövő
Jövőbeni félelmek gyakran az irodalom útján fejezhetők ki a legjobban. A XX. sz. első felében ezek a jövőfélelmek nagy központi, bürokratikus zsarnokságokra irányultak, melyek az identitást és a privátszférát elnyomták. Gondoljunk csak George Orwell „1984”-ére. Ám a fikciós disztópiák lényege a század késői évtizedeire megváltozott. Bejelentkezett az identitáspolitika általi félelmek specifikus kategóriája. Az ún. cyberpunk-szerzők, mint William Gibson, Neal Stephenson és Bruce Sterling, olyan jövőt kezdtek vizionálni, melyet az internet általi fragmentálás ural. Stephenson 1992-es regényében, a „Snow Crash”-ben, egyének mindenütt jelenlevő „metaverzumban” avatárokat választhatnak és identitásukat tetszőlegesen változtatgathatják. Az USA széthasadt mindenféle életközösségekre, mint pl. Új-Délafrika (rasszistáknak) és Mr. Lee Nagy Hongkong-ja (kínai bevándorlóknak). Útlevélre és vízumra van szükség, hogy egyik zónából a másikba utazhassanak. A kormány illetősége csak a szövetségi telkeken álló épületekre érvényes.
Mai világunk egyidejűleg ellentétes disztópiák sínein mozog, a hipercentralizálás és a végtelen fragmentálás felé. Kína egy hatalmas diktatúrát épít, ahol összes polgárai adatait gyűjti. A világ más részein a központi intézmények összeomlása, államok elbukása, növekvő polarizálás és a konszenzusok hiánya figyelhető meg, a társadalmi célok tekintetében.
A szociális médiumok és az internet lehetővé teszi egyedi közösségek kialakulását, melyek nem fizikailag vannak elválasztva egymástól, hanem a földarabolt identitások révén.
Szerencsére a disztopikus irodalmak szinte soha sem valósulnak meg. (Szcenáriókat azért írunk, hogy ne következzenek be!RS19I29) A mai erősödő szélsőséges trendek bemutatása szükséges figyelmeztetésként funkcionál. Az „1984” egy totalitárius jövő hatalmas szimbólumává vált, melyet az emberek el akarnak kerülni, így a könyv segített a társadalmak autoritarizmus elleni immunizálásában. A polgárok országukat, mint jobb élettereket ábrázolhatják, amelyekben a nagyobb sokrétűség támogatott és elfogadott. A diverzitás tehát szolgálhat közös célokat és erősítheti a liberális demokráciákat, ahelyett, hogy aláásná. Az emberek soha nem fogják abbahagyni önmagukról és társadalmukról az identitás fogalmaiban való gondolkodást, ám az identitás sem nem rögzített, sem nem velünkszületett. Használható megosztásra, de egyesülésre is egyaránt. Ez a fölismerés lesz végül a populista politika elleni orvosság.
VÉGE, VÉGE, VÉGE MINDENNEK,
VÉGE A JÓKEDVÜNKNEK!
