MÉRT NEM VAGYUNK KLÍMAMENTŐK? Armin Falk, Bonn 

Mindenki a klímáról beszél, de senki nem tesz semmit. Miért nem? A viselkedés-ökonómia szolgál néhány magyarázattal.

Prof. Armin Falk (Uni Bonn, briq-inst.) a viselkedés és az egyenlőtlenség szakembere kap szót.

Az ember okozta éghajlatváltozást senki józan ember nem vonja kétségbe. Mégis közösen tesszük tönkre bolygónkat. A fajra nézve, mely magát szívesen a teremtés koronájának nevezi, ez eléggé nyomasztó viselkedés. Mért rohanunk így, kiút híján, a szakadékba? Mért esik nehezünkre politikailag és egyénileg is klímabarátként cselekedni? Van remény, hogy mégis egy józan életmódra váltunk? A viselkedés-ökonómus kételkedik, ami azonban nem mentség a tétlenkedésre, inkább alkalom egy nagy feladatra.

A klímabarát viselkedés minden olyan változtatást foglal magába, amely a klímakárosító gázok (szén-dioxid, metán, kéjgáz) kibocsátásának csökkentését eredményezi. Pl. kevesebbet autózni, repülőutakat kerülni, húsfogyasztást visszafogni, kevesebbet fűteni, hőszigetelést erősíteni, kevesebbet tusolni és fürdeni, régiótermékeket vásárolni. Vagy választáskor klímabarát pártra szavazni – tehát ne legyen ingázó-átalány, hanem CO2-adó.

Mindez érezhető költségekkel jár, de a klímaterhelő gázok csökkentését eredményezi. Ám ezek az ún. extern hatásokat az egyén alig érzi meg. Ezt a közgazdaságtan a klasszikus kooperációs dilemmának nevezi. A cselekedeteim nekem költséget okoznak, de a „klíma-haszon” számomra szinte nem létezik. De: magatartásom összhaszna kb. 7,5 milliárddal nagyobb – ezen bolygó minden lakójának hasznára válik. Egyénileg tehát a nem-kooperatív viselkedés lenne racionális és minél többet repülni, ami mindannyiunkat csődbe visz.

Kooperáció

Tehát a kooperáció mindig a klímabarát viselkedés egy aktusa. Ez az egoista hajlamú embereknek nagyon nehezére esik és könnyű a kooperatív, altruista lelkületű emberek számára. Ők mindig mások jólétére is gondolnak. Ám ez az önmagát erősítő fejlődés a klímamentésre aligha elegendő. Az ember akkor kooperál, ha környezetében is a legtöbben ezt teszik. Végül is senki sem akar „bolond” lenni. (Ez úgy országokra, mint egyénekre is vonatkozik.) Ezért már egy egoista kisebbség elegendő ahhoz, hogy szétzúzza a kooperációt. Ezt mutatják a megfigyelések. Ezenkívül, minél nagyobb a csoport, annál nehezebb fönntartani a kooperációt és itt az elképzelhető legnagyobb csoportról van szó – tehát a Föld minden lakosáról.

Diszkontinuális jövő

Tehát a kooperatív viselkedés nehéz ügy. A klímavédelemnél még az is nehezíti, hogy a haszon csak a jövőben várható. Mivel a jövőbeni haszon számunkra kevesebbet ér, mint az azonnali, ez még kevésbé teszi vonzóvá a klímavédelmet.

De mennyit is ér nekünk a jövő? Kutatásunk kevés bátorító lelettel szolgálhat, ahogy azt a reprezentatív körkérdés 76 országban (a világlakosság 90%-ánál) mutatja. A németek egy évvel később 1/3 értéktöbbletet várnak el a maihoz képest; a világlakosság pedig majdnem 50%-ot. Hogy ez mit is jelent, egyszerűen egy példával illusztrálható. A kérdésre, mennyit vár el egy német 10 év múlva, ha most 1000 euróról kellene lemondania? A válasz: 54 000 eurót! És világviszonylatban, az átlagos földlakó 329 000 eurót kérne vissza. És 20 év után? 3 millió eurót ill. 109 millió eurót. Tehát ezek a számok azt mutatják, hogy egy átlagos német akkor vállal ma 1000 € költséget, ha ezért 20 év múlva 3 milliót kap. (Többet is kaphat, a jegybank nyomtat akármennyit. Lásd: 2023, minden idők legnagyobb krachja.RS19XII3).

A klímavédelem szempontjából ezek igen nyomasztó értékek, mert a költségek most keletkeznek (Ha levesszük a fűtést? RS), a haszon pedig csak a messzi jövőben várható. Másként: a legtöbb embernek smafu, mi történik 20 vagy 30 év múlva. És ez még csak nem is függ a fenti összegektől. Amíg az emberek a ma és a holnap között ilyen óriási különbséget látnak, a jövőbiztosító kooperáció igen nehezen jön létre. (A rendszer lusta, telhetetlen, türelmetlen fogyasztókat nevel, lásd Precht, RS).

Klíma-mentegetőzések

Ráadásul még egy csapda van fölállítva: a mentegetőző narratívák arra, mért is nem cselekszünk. Ezek ártalmatlanító, tagadó, gyalázkodó hozzáállások. Igen hatásosak és maguktól terjednek, mert az önző magatartást fölmentik. Emberek jók akarnak lenni, mégis SUV-ot vesznek. Ezzel semmi baj, ha klímaváltozás nincs is és az autó „tiszta” dízellel megy. Ezek a lózungok a lehetetlent teszik lehetővé, haszonlesésből cselekedni és mégis magunkat jó embernek tartani. Bármennyire is tévesek ezek a sztereotípiák, elég, ha kézenfekvőként hangzanak, igazak is lehetnének és könnyen kommunikálhatók. Ekkor virágoznak, burjánzanak, könnyen terjesztésre kerülnek és megölik a kooperációt.

Egy ilyen történet direkt a klímáról szól: „A klímaváltozás tudományosan nem bizonyított.” Tehát viselkedésemen nem kell változtatnom. Ez a kijelentés részben helytálló, mivel a tudomány csak valószínűségeket közvetít. De a passzivitás erre teljesen abszurd, mert a tudomány ebben az esetben teljesen egyöntetű. Ha Ön tudná, hogy egy részvény ára 99%-os valószínűséggel növekedni fog, és csak 0,1%-ban csökken, nyilván befektetne. És mégis a mentegetőzés, „nincs bizonyítva”, működik.

Más történetek az egoizmust mentik föl, egy csoda igéretével: „A klímaproblémát technológiai innovációkkal meg fogják oldani”.

A másokra hárító viselkedések is elodázó hatásúak: „Nemzetközi megoldásra van szükség.” Ez azért ilyen hatásos, mert alapjában véve igaz és tartalmilag azok is mondják, akik a klímával komolyan foglalkoznak. Ám ez lebénít bennünket, hogy azonnal aktívak legyünk. („Tilos minden globalizációvita, mért szednéd a világ összes gondját a nyakadba? A világot nem válthatjuk meg, de saját lelkiismeretünket igen.” A sasadi tsz levele a pestiekhez, 2008, RS).

További kimagyarázkodás, az egyéni tehetetlenségre való hivatkozás. „Én egyedül úgy sem tehetek semmit”. Ez nem igaz. Mi multiplikátorok vagyunk, viselkedésünkkel megváltoztathatjuk az embereket a környezetünkben. Minden vegán tudja ezt.

Végül vannak a leminősítő támadások: a klímavédők „bolond szamaritánusok”, gazdag elitek, vagy egyszerűen ökofasiszták. Rágalmazással klímabarát ideákat és embereket akarnak hiteltelenné tenni. A pánikkeltés elleni hozzáállást kiáltják ki derék dolognak és hőstettnek.

ÉS MOST?

Igen valószínűtlen, hogy az emberek tömegével klímavédőkké váljanak. Egyrészt, mert ez megköveteli az önzetlen kooperációt, másrészt kéznél van igen sok kimagyarázkodási panel, melyek egoista cselekvésünket fölmentik.

És ezért megbocsátható, ha semmit sem teszünk?

Úgy vélem, nem. A viselkedés, mely pszichénk alapján valószínű, nem lehet egy morális értékelés mértéke. Ha nehezünkre esik is, erkölcsileg az a helyes, ha az egyén kooperál és az összjólétet növeli. SUV-ot használni olyan, mint abba a patakba vizelni, amelyből lejjebb isznak. Nemcsak költség/haszonról van szó, hanem főképp a helyesről és a helytelenről. Erkölcsileg fontos kérdés - Kant nyomában - hogyan választok egy olyan fogyasztói utat, melyről azt akarhatom, hogy 7,5 mrd ember szintén válassza. Hogy nézne ez ki? Mennyi hely lenne itt SUV-oknak és repülőutaknak? („Ökoremete – egy új emberideál?” Levél György Lajos-Pirosnak, 1996,RS).

Bármennyire is nehezünkre esik, a kooperáció az összjólét szempontjából a helyes. Ezért remélhető, hogy a társadalom a környezet-kooperációs normát mihamar kialakítja. Szociális normák épp ott keletkeznek, ahol kooperációs problémákat kell megoldani. Hatásukat a bűn- és szégyenérzet, továbbá a büntetés, a szankció és a szociális kiközösítés után érik el. Erre jó példa a köztereken való dohányzás. Nemrég még teljesen normálisnak számított a pályaudvarokon vagy a kocsmákban való dohányzás. Ma ez szociálisan megvetendő.

Mikor kezdik el az emberek magukat szégyellni vagy szociális szankciókat eltűrni, ha nemcsak dohányfüstöt, hanem klímakárosító gázokat is eregetnek a levegőbe? A tudomány semmit sem tud arról, milyen szociális normák milyen sebességgel keletkeznek, terjednek és mennyire hatékonyak. Sajnos, sejthető, túl lassúak ahhoz, hogy a kooperációt decentrálisan megoldják.

Remélhetőleg tévedek.

(DIE ZEIT, 2019. nov. 21.)