A TUDOMÁNY ESETE A MASZKKAL -Mennyire higgyünk a szakértőknek?
A tudományban való bizalom egyike azon oszlopoknak, amin demokráciánk nyugszik. Az abszolút tudományhit azonban végzetes volna, a korona-krízisben is. Minő tudást ad most a tudomány? Erről van szó, ha kissé ironikusan kérdezik, a berlini virológus, Christian Dorsten, lehetne-e vajon kancellár is , miközben megigézve várják, hogy mit tanácsolnak a Leopoldina szakértői az igazi kancellárnak, vagy mikor botrány, hogy a Heinsberg-i tudományos stúdiumot egy storytelling vállalkozás is támogat, mintha a tiszta, szent tudomány a kommunikációs szakértők érintésével kontaminálva, szentségtelenítve lenne. Mindezen esetekben megbízunk a tudomány irányadó szerepében. (Kivéve egy pár ún. armchair-epidemiológust, akik néhány Wikipédia és újságírói elemzés nyomán magukról azt hiszik, beleszólhatnak.)
Hogy a tudomány demokráciánk eleme, azt már Karl Mannheim tudományszociológus 1923-ban leírta ("Utopie und Ideologie"). Eszerint a modern társadalomnak, melynek jellemzője a munkamegosztás, a tagoltság és az érdekütköztetés, egy minimálkonszenzusra van szüksége. Ezt legjobban az autonóm és szkeptikus tudomány biztosíthatja. Másképp a szavak, melyeket használunk, megszűnnének mindenki számára ugyanazt jelenteni. Ekkor az ésszerű megértés politikája, pluralisztikus környezetben lehetetlenné válna és tiszta hatalompolitika lépne föl: a leghangosabb dönt.
Az autoriter csábítása legyengül
A történelem igazat adott Mannheim-nek. Az autoriter politikai gondolkodás mindig ott győzedelmeskedik, ahol a tudományt megfosztják autoritásától, mert, mint a diktatúrákban, alakja nem progresszív és revideáló, vagy mert megszerzett ismeretei elfogadását szervezett tagadással akadályozzák (lásd USA/Trump). Hogy Németországban az autoriter csábítása kevésbé tettenérhető, Mannheim tudománykoncepciójának köszönhető. A vak, irracionális náci-idők után Németország egy szkeptikus nemzetté változott, ahol az autonóm tudomány, a közvélemény és a tudásalapú politika mutatta az utat a valóság felé (legalábbis a klímakrízisig).
Mannheim koncepciója és a mai tudományhit hiátusa, hogy erősen elit-irányultságú. Mannheim számára az időleges, valódi tudás hordozói a tudományban, de a médiában és a politikában is az értelmiségiek, pontosabban az érdeknélküli, a dolgok fölött lebegő entellektuelek. Ám ekkor a kérdés: tényleg olyan hideg, tárgyilagos és a dolgok fölött lebegő mindaz, amit az értelmiségiek mondanak és tesznek?
Semmiképp. Ennek kritikáját először Max Horkheimer fogalmazta meg, 1937-ben ("Der neueste Angriff auf die Metaphysik"). Szerinte a legszigorúbb természettudományos ismeretekbe is belopakodhatnak nem reflektált társadalmi előfeltételezések. A tudományos fixálódás apró absztrakciókra, az egész elméleti rekonstrukció terhére, nem csupán egy tudományfüggő módszer, hanem a kapitalista munkamegosztásos társadalom polgári termelési viszonyait is tükrözi - minden korlátozásaival és tapasztalatszegénységével. Ezeket a gondolatokat radikalizálták Franciaországban a filozófus Michel Foucault és a szociológus Pierre Bourdieu. Foucault arra jutott, hogy nincs olyan tudás, amely egyszerre ne tételezné föl és ne teremtene hatalmi viszonyokat, amivel az érdeknélküli objektív tudás meghaladottá válik. Bourdieu szociológiai szempontból hasonló eredményre jutott, amikor megvizsgálta a tudományos üzem szokásait. Úgy találta, hogy a tudományos elméletek és eredmények többnyire az értelmiségi munka feltételeiről, a homo academicus-ról és habitusáról többet árulnak el, mint magáról a kutatás tárgyáról. Innét vezet aztán egy direkt vonal a gender-elmélethez és napjaink posztkolonializmusához, ahol mindig a beszélő pozícióját is firtatják, hogy abból levonjanak valamit: ő nő vagy férfi, vagy aközött valaki? Fehér vagy színesbőrű? Munkásgyerek vagy a művelt polgárság leszármazottja?
És a Leopoldina szakértő grémiuma legerősebb kritikája épp ebből az irányból jött. Ezek fehér férfiak, tehát szakvéleményük, tudásuk erősen korlátolt. (Leopoldina-grémium: A Nemzeti Tudományos Akadémia 24 tagú tanácsadója, Merkel rendelkezésére.RS20IV20).
Ezen tudáskritika rövid történetének két olvasata van. Az egyiket bizalmatlanság és ellenszenv szüli: Horkheimer, Foucault és összes követői nyomán a kétely annyira radikalizálódott és önállósodott, hogy ma már egy megosztott (?) tudás nem lehetséges. Nagy a katyvasz és az oltásellenzőket, a klímaváltozás-tagadókat épp úgy kevésbé lehet meggyőzni, mint a fake-news-gyártókat, Putyintól Trump-ig. És a fundamentalista feministákat egyáltalán nem, akik mindent arra vezetnek vissza, hogy pl. valakit Hans-Dieter-nek hívnak és 72 éves.
Ki ül a grémiumban?
A másik olvasat jobb szándékú és a tudáskritikában a tudomány ön-felvilágosodás mozgalmát véli fölismerni. Ha minden kritikus ellenvetést, a legfundamentalistábbat is, figyelembe vennénk, a kutatásba bevennénk, átláthatóvá tennénk - talán akkor lehetne a tudás objektivizálásáról beszélni. Akkor talán lehetne terhelhető tudást megszerezni, amely pluralisztikus nézőpontból, mint egy puzzle rakható össze. Azzal a korlátozással, hogy ez a tudás is csak pillanatnyi, mindig alakulóban van és egy paradigmaváltás bármikor leválthatja.
Pluralisztikus tudás: talán ez a pozíció, amelyből a genderkutató Paula-Irene Villa Braslavsky, a Leopoldina szakértő grémium és a túl olcsó kritika ellen fordult. Mintha már a "túl sok férfi" biológiai marker "pozicionális fundamentumizmus" lenne. (Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy maga Armin Nassehi sajnálta jelenlétét a grémiumban). Végülis senki sem definiálható teljesen egy biológiai pozícióból és a nők nem hoznának automatikusan új perspektívákat a körbe. És mégis, írja Villa, "lett volna elég női szakértő, tapasztalt, intézeti hátterű tudós, akit meghívhattak volna - mért nincsenek ott?"
Ezt az inget a Leopoldina magára kell, hogy vegye, azzal a kétellyel, hogy ezen szakértők tudását tényleg tágíthatták és ezzel teherbíróvá tehették volna. Mindenekelőtt azért, mert az a benyomás keletkezett, hogy ezt a tudást rögtön transzformálták a politikába. A szövetség és a tagállamok mindjárt szerdán lazításokat jelentettek be. Kivételt képeztek az óvodák, ahol a lockdown idején a gyerekek sorsával a tudomány és a politika keveset foglalkozott. Mert a grémiumban női tudósok nem kaptak helyet?
A jó tudósok azonban ismerik korlátaikat. Christian Dorsten ismételten kihangsúlyozta, amit ő mond, az csak ideiglenes és csupán szakterületére, a virológiára vonatkozik - más tudományos perspektívák bekapcsolása sürgetően szükséges. Ebből azonban jön a következő probléma. Mert valamit tudni, még nem jelenti ennek a tudásnak érvényt szerezni és alkalmazni. És ez az ellenőrzés pontja, ahol a tudás tényleg számít és cselekvésbe megy át. Itt lép be a politika és a média.
Ez az eddigi teoretizálással szemben legjobban egy konkrét eseten, a maszk-kérdésen illusztrálható. Kezdetben a Robert-Koch-Intézet, Dorsten és a WHO is világosan kimondta, maszk igen, de csak az egészségügyi személyzetnek és a fertőzöttek számára. Virológusok ismételten kijelentették, nincs tudományos evidencia arra nézve, hogy az átlagpolgárok maszkot viseljenek. ("Tudomány" volt a fejükben, a józan ész helyett.RS20IV20). A virológusok még figyelmeztettek is, hogy a maszk káros is lehet, mert hamis biztonságot adhat. Ez a hozzáállás uralkodott, mint előzetes tudományos konszenzus. Ezt a politika és a média kritikátlanul átvette. Aztán április elején egy új vonal kezdett erősödni: maszk mindenkinek, akár saját készítésű is. A politika elkezdte szemérmesen ajánlani. A fordulat későn jött. Már januárban körvonalazódott, hogy tünetmentes fertőzések is előfordulhatnak. Hogy milyen fontos az általános maszkviselet, már 2011-ben tudható volt (Cochrane-hálózat). Ezt több tanulmány is kiemelte, a 2003-as Hongkong-i Sars-járvány kiértékelése után.
Elsietett konszenzus
Meglehet, a virológusok jó szándékkal tanácsoltak el az általános maszkviselettől, mondván, a kevés maszkra először az egészségügyben van szükség. Ám ez az érv is kérdéses volt, ahogy azt a szociológus Zeynep Tüfekci a New York Times-ben megvilágította, március közepén. Ha azt mondják az embereknek felülről: Nektek nem kell maszk, annál inkább fogják keresni. Jobb lett volna világosan fogalmazni: A maszk mindenkinek ajánlott, de legjobban az orvosoknak, nekik a termelést rögtön föl kell gyorsítani, a többiek varrjanak maguknak. A legerősebb érv azonban a kelet-ázsiai országokból jött.
A maszk példája azért olyan tanulságos, mert egy korai, téves konszenzus hetekre megbéníthatja a tudományt, a politikát, a médiát. Akkor is, ha ez a három tudja és fogadkozik, milyen fontos a pluralitás, a kétely és az ellenvetés. Utóbbi gyakran kívülről kell, hogy jöjjön, ahogy Tüfekci esetében is.
De ő honnan tudta, minden virológustól korábban, hogy milyen fontos a maszk? Speciális tapasztalatból: Hongkong-ban tanított és rokonszenvezett az ottani demokrácia mozgalommal. Ott az emberek nem felsőbb utasításra, hanem a Sars-járványból okulva kezdtek el újból maszkot viselni. Az eredmény: a világ egyik legsűrűbben lakott városában (7,5 millió) eddig csak 4 covid-halottat gyászolnak.
Valójában egy pillantás Kelet-Ázsiára és egy csöppnyi józan értelem elegendő lett volna a virológusok, a tudományos újságírók és a hivatalos politika konszenzusát megkérdőjelezni és megtörni, ahogy ezt sok laikus meg is tette.
Miféle tudást termel tehát a tudomány? Olyan szakértői tudást ad, amely demokráciánkhoz nélkülözhetetlen, de önmagában nem állhat meg. Szüksége van korrigáló tudományos pozíciókra, ilyen tudományos újságírásra, a laikusok értelmére. Ha minden instancia egymást kiegészíti, akkor a politika sem tehet sok téves lépést.
Akkor kancellár alapvetően mindenkiből lehet.
DIE ZEIT online, 2020. április 18.
Nem meri kimondani: tudománykritika - Russel, Popper, Kuhn, Feyerabend, Jungk. Pedig én a németeknél tanultam és 30 éve próbálom itthon is elültetni. Objektív tudás ide-oda, a tudomány tette lehetővé a globalizációt, az pedig a klímakatasztrófát. A Szelíd Energia Füzetek mutatják, mennyi technikát szabad beengednünk az életünkbe.
RózsaS
