A VÍRUS VÁLASZ ÉLETMÓDUNKRA Bernd Scherer/FAZ/RózsaS, német-sajtó figyelő

A járvány szembesít bennünket életmódunk következményeivel és a természethez való viszonyunkkal. Hibáinkból tanulnunk kell.

Nem földönkívüliek

A covid-19 egyre jobban fészkeli be magát életünkbe és megváltoztatja hétköznapjainkat. Ilyen helyzettel, itt, Közép Európában még nem volt dolgunk. Leírásához még nyelvünk sincs. Nem ritkán vírus elleni "háborúról" beszélnek. De valójában ki-mi ez az ellenség?

A vírusok is részei élővilágunknak. Örökítőanyagunk jelentős része fölszabdalt vírusokból áll. Az élet és az evolúció története tehát a vírusok története. A tudomány a vírusokat nem tartja valódi élőlényeknek. Bár a tény, hogy képesek szaporodni, erre utal, de ehhez egy vírusgazdára van szükségük. Osztódásukhoz, sokszorozódásukhoz saját programjuk van, de nincs saját anyagcseréjük. Így tekintve nem önállóak és nem számítanak élőlényeknek, tehát megölni sem lehet őket - csak szaporodásukat leállítani. Gazdaélőlény nélkül nem képesek létezni. A koronavírus gazdái emberi sejtek és a továbbiakban az emberi életmód, gazdasági cserefolyamatok, politikai struktúrák lesznek a vírus közvetítésének tulajdonképpeni médiumai.

A bolygó ember általi transzformációja: az antropocén

Az ember nemcsak a planétát transzformálja, hanem egyensúlyából is kibillenti. Ezt mutatja a Föld-paraméterek változása is. A CO2-fölgyülemlés, a tengerek savasodása egyidejű a vízfogyasztás, a műanyagtermelés növekedésével.

A vírus rohamos szaporodása és átadása ezen antropocén világ szerkezetét és hiányosságait hozza felszínre, próbára téve az egész világot. Szembesít bennünket életmódunk következményeivel.

A lokális orvosi infrastruktúrák sok helyen összeomlanak. Ezért milliárdokért időt vásárolunk magunknak, amely megengedi, hogy adekvát megoldásokat fejlesszünk ki, egzisztenciánk biztosítására.

Alapvető probléma, hogy ezek közül az antropocén folyamatok közül sok közvetlenül nem érzékelhető, ezért nem is készül kivédésükre stratégia. Ez a mértékhatással kapcsolatos. Aszályt és esőt megélünk ugyan, de hosszabb időre elhúzódó klímaváltozást nem. Távutazásokat teszünk, de föl nem foghatjuk, mit jelent a bolygóra nézve, amikor naponta 200 000 repülőúton emberek milliói utaznak. A mobilitás rendkívüli fölgyorsulása, repülőutak az Atlanti óceánon át vagy Távol-Keletre, részei a fölgyorsult gazdasági cserefolyamatoknak. Épp ezek a mobilitásszerkezetek szolgálnak a vírusok szállítóeszközéül

Az általunk kiváltott válsághelyzet kompenzálására óriási pénzeszközökre lenne szükség. Az utóbbi évtizedek tudásszerzése technológiai alkalmazhatósága és jövedelmezősége szerint történt, nem pedig a társadalom üdvössége érdekében. E közben olyan szerkezeteket hoztunk létre, melyek a jövőnket veszélyeztetik.

A technológia csapdájában

Antropocén világunk gigantikus technikai infrastruktúrákra alapszik, melyek az egész Földet behálózzák. Ezek repülőterek, autópályák, vasútvonalak, olajvezetékek; szállítóláncok különböző termelőhelyek összekapcsolására, digitális infrastruktúrák a bolygót átívelő kábelhálózattal és szerver-rendszerekkel.

Ezeket az infrastruktúrákat egyre jobban digitális hálózatokba kötik be, így egy saját szféra, a technoszféra alakul ki. Ez rendkívül tőkeintenzív és a gazdasági hatalom koncentrálódásához vezet.

Mindez két konzekvenciát eredményezett, amit a vírus hozott napvilágra. Az infrastruktúra költségei, melyeket az antropocén gyorsító jelenségek fölemésztettek, más területekről lettek elvonva, melyek ezen fejlődés számára nem számítottak produktívnak. Egy ilyen ág az egészségügy, mely szinte minden országban fölkészületlen volt a pandémiára. Ehhez jön, hogy a vírus első terjesztői a globalizált világ aktorai voltak, akik gazdasági vagy turisztikai célokból kontinensek között utaztak.

Ám a járvány a Dél lakosait is sújtja, akik ezekből a folyamatokból nem profitáltak. Eszközük a védekezésre alig van. Sokan a gazdasági krízis miatt elvesztik munkájukat. Napszámosok nem utazhatnak szabadon és jövedelem nélkül maradnak. Aki az elégtelen ellátás ellenére sem lesz beteg, annak az összeomló gazdaság miatt kerül megélhetése veszélybe. Bár a politika átveszi az irányítást a gazdasággal szemben, de saját globális felelősségét nem vállalja föl.

Ahelyett, hogy a legkeményebben sújtott globális Déllel vagy Dél-Európával új szolidaritás-formákat keresne, Észak egyre inkább bezárkózik. Nacionalisták a valódi okok kiforgatásával úgy próbálnak politikai hasznot húzni, hogy a polgárokban régi fertőző betegségek metaforáinak fölélesztésével félelmet keltenek. A régi rasszizmus azonban csak gyilkos retorikát szít föl és a határok lezárását követeli. Itt merül föl újból az igazságosság hiátusa, mely más antropocén jelenségeknél is, mint a klíma, alapvető problémát jelent. A legjobban szenvedők nem kiváltói a folyamatoknak.

Úgy nemzeti, mint nemzetközi síkon az igazságosságot helyre kell állítani. Ilyen politikai átértékelés nemcsak Németországban folyik, de sajnos másutt is csak a saját lakosság javára. Milliárdokat adnak ki beteg és idős emberek megmentésére - belföldön. Ez a globális igazságosság problémáját nem fogja megoldani.

Nincs olyan hely, ahová a vírus elől elmenekülhetünk

Az antropocén olyan világ, amelyen kívül - a világűrt nem számítva - nincs másik világ. A bolygó transzformációjával mi magunk is részesei vagyunk a történetnek. Azt a világot állítjuk folyton elő, amelynek azután ki vagyunk téve. A vírust, a mobilitásnak köszönve, a mindenhová széthordjuk a bolygón. Így nincs biztonságos hely sehol. Tetteinket és gondolkodásunkat ezen folyamatok immanens részeiként kell, hogy fölfogjuk. Az az idea, hogy tudásunkkal a világot uralhatjuk, puszta illúzió.

Megfigyelő-állam fenyeget?

Ezek a struktúrák időközben olyan komplexitást értek el, hogy ellenőrizhetőségük alól kicsúsznak, szabad tereinket, jövőnket beszűkítik. A krízis tetőpontján bejelentkezik a keménykezű állam, növekvő jogosultságokkal. Félő, hogy polgárait nemcsak védi, hanem meg is figyeli és ellenőrzi. A szükségállapot állandósulhat. Kínában láthatjuk, hogy a mobilitás és a technika eluralkodása minden életterületen káros jelenségeket produkál és ez minden szociális mozgás teljes megfigyelését és ellenőrzését teszi szükségessé - látszólag.

A fogyasztói társadalom kirabolja a forrásokat

A nyugati modernitás azt ígérte hosszú ideig, hogy minden ember szabadságát és autonómiáját garantálja. Ám az autonómia-ígéret ára a természet szabad prédává való kinyilvánítása volt. Ennek feltétele volt, hogy sok déli állam a gazdasági akkumulációból ki volt zárva. Nem tartoztak a civilizációhoz, hanem kiaknázandó természetként kezelték őket.

A XX. század második felében fogyasztói társadalmak alakultak ki, amelyeknek az eredeti szabadság-ígéret egyre inkább a korlátlan fogyasztáshoz való jogként került értelmezésre. A modernitás autonómia-projektje támadás a bolygó és az élet ellen. A védprojekt, az egyén szabadságának a védelme egyre inkább, mint expanzió-projekt lepleződött le, mely egész életvilágunkat transzformálta.

A lehetőség, hogy minden egyes ember, minden évszakban minden elképzelhető terméket megvásárolhat, mindenhová utazhat, a "great acceleration" alapvető hajtóerejévé vált. Az egyének kiprovokálták az állandó növekedést. A fogyasztói társadalom logikái nyomán a fogyasztók a bolygó nyersanyag-forrásait kirabolták és a bolygót a katasztrófa szélére sodorták.

A vírus szerepe

A vírusok is részei élővilágunknak.

Bár itt a természettudományos tudás a vírus hosszútávú jelentős szerepéről, mi ezt világunk állapotánál negligáljuk. Ezt a tudást a fogyasztói világmodellünkből a szélre szorítjuk, mert nem passzol a logikánkba. Nem fejlesztettünk egy olyan szenzóriumot arra, hogy ott egy olyan világ létezik, amely a miénkre alapvető. (?? A vírusvilágra gondol?RS20XI24). Ezért a koronavírus terjedését úgy fogjuk föl, mint földönkívüliek támadását. Mivel nem fejlesztettünk ki eljárásmódokat fogyasztói életmódunk ún. peremfeltételeire, kénytelenek vagyunk irdatlan összegeket bevetni ezen féktelen életmódunk kompenzálására.

A vírus, mint kihívás

A klímaváltozás következményei, melyeket eddig kollaterális károkként kezeltek, válthatják ki a következő krízist. Mivel ez a drága válságkezelés nem folytatható a végtelenségig, más kiutakat kell keresnünk.

A pandémia kihívása: új életmodellek fejlesztése. Praktikákat, gondolkodási formákat - az élet és az együttélés egész ábécéjét kell kitalálnunk. Ez álljon adni-kapni-ból, a világra való hatásból, gondoskodásból. Az egyéneket nem magányos monádoknak fogjuk föl, hanem olyan lényekként, akik a viszonyok komplex világába vannak beágyazva. Hogy ezt az anyagi és szociális világgal való adni-kapni csereviszonyt, mint dinamikus egyensúlyt fenntartsuk, nem lehet csak saját érdekeinket érvényesíteni. Egyidőben szenzóriumot kell fejleszteni mások és a világ felé. A személyes kibontakozás mellett a szolidaritás nem maradhat el.

Ezekből kiindulva mikroökonómiákat és politikákat kell létrehozni. Új térpolitika kell. Kis, decentrális, helyi és regionális egységek kellenek, melyek minden aktor számára közös tapasztalati teret is jelentenek. Ezek a tapasztalati terek - köszönve a digitális kommunikációnak - világszerte hálózatba köthetők. Ám ez a hálózat ne platformok által szövődjön, hanem olyan szerkezeten át, mely a felhasználókat direkt összeköti, hogy a kommunikáció decentrális jellegét megőrizzük. Az ilyen gazdasági és politikai struktúrák relációk logikájára épülnének és nem olyan léptéklogikára, melynél csak a lehető legnagyobb darabszám a cél, az egyre több profit. A relációlogikában egyenértékű egységek lépnek föl, melyek lokális stratégiákat követnek, állandó csere közeben.

FAZ, 03.05.2020. Leben im Anthropozän.