TÖRÉKENY DEMOKRÁCIA – Mindent a népnek, semmit a néptől?- ZEIT Hamburg/RózsaS
Választások előtt egy párt sem mer valamit követelni a választóktól. Pedig épp ez lenne a demokrácia feladata.
Mikor kezdődött ez a fogyasztható demokrácia, az állam lefokozása szolgáltatóvá? Amikor Kohl az újraegyesítést a kávékasszából akarta kifizetni és megígérte: „Senkinek nem lesz rosszabb, de sokaknak jobb!” Vagy amikor Merkel azt mondta a németeknek, meg tudjátok tenni, menekültek százezreit befogadni, de valójában ezt gondolta: Muszáj megtennetek. Meg is kapta élete ellenszelét. Vagy amikor a politikát a pandémia tetemes erőfeszítésre kényszerítette és ezt sokan száz évre megelégelték?
A csírája már ott volt a háború utáni jólétben: hűtő, autó, családi ház – cserébe a politikai nyugalomért. Bármikor is kezdődött ez a kisiklás, ez a „Zumutungsfreiheit” ezen a választás előtti nyáron tetőzött. Ég és föld a politikai teendők és a pártok elvárásai között. Míg a klímaválság tűzbe jön, a választási kampány úgy tesz, mintha semmi sem történne. Miért? Mert a pártok bezárták magukat abba a dogmába, miszerint a klímapolitika észrevétlen kell, hogy maradjon, csak a motorok változzanak. Ám azt senki sem hiszi, míg minden kockán forog – a költségeket senki sem viseli.
A kapcsolónál a legfontosabb párt, a CDU, ám előretolta a „csak-így-tovább” Armin Laschet-jét. A párt, mely önmagától semmit sem követel, így tesz választóival is. Laschet megígéri, semmi sem fog változni, ha kancellár lesz, semmit sem fog kérni. Szinte apolitikus, demobilizál, mint Merkel, hogy aztán a válság erejével alapvető változásokat verjen át. Ám mégis van egy különbség: a válság nem igazodik a választási időpontokhoz. Itt van és komoly válaszokat követel.
Az ország disztruptív változások előtt áll, ha akarja, ha nem. Az iparosítás legnagyobb transzformációja elkerülhetetlenül közeleg: a fosszilis és ökológiailag destruktív életmód átváltása emisszió-mentes, klímasemleges rendszerbe. A választási kampány és a valóság drámaian távol van egymástól.
Lemondás és óriási erőfeszítés nélkül nem fog menni. Semmilyen nagy és alapvető megújulás ezen a földkerekségen nem történt úgy, hogy a nép karosszékből kényelmesen figyelte. Mindenkit érő változások mindenkit megráznak, fölháborodást váltanak ki, a terhek méltánytalannak tűnnek. Erős politika kell, mely megmondja, minek kell megtörténnie, mit akar, ezt propagálja és kiemeli a nyereségeket.
Aki nem akar az erőfeszítésekről beszélni, a jutalmazásról is hallgatnia kell. A nyuszi-politikához még a zöldek is csatlakoztak, bár ők őszintébbek. De ők sem mondják meg, mi zúdul rá az emberekre. Amikor nyílt beszéddel próbálkoztak, ellenfeleik fölhördültek.
Mindez annyit jelent, a demokrácia képtelen a klímaválsággal megbirkózni? Túl béna és a lusta népet kell magával cipelnie? Merkel alatt már elérte csúcssebességét? Mást jelent: le kell ráznunk a tévhitet, miszerint demokráciában a követelés nem megengedhető.
A szabadságért és az egyenlőségért mindenkinek tennie kell. Az emberi méltóság szolidaritást, fegyelmet, korlátozást és felelősséget követel. A demokrácia egyenesen a követelések kormányzási formája. A demokráciák kezdetén gyakran a kormányzók akarata volt a polgárokat bevonni. Legkésőbb a francia forradalom és Napóleon sikerei után a hatalom tudta, modern állam polgárok nélkül nem építhető. Az emberek legyenek lojálisak, fizessenek adót, gyakoroljanak szolidaritást, legyenek hű katonák. Követelés a követelés végett.
A köztársaság megköveteli saját köreinkből való kilépést, a „közjólét” megerőltető gyakorlatát. A XIX. sz. reformereinek jelszava az „öngondolkodás” (Selbstdenken) volt. Önmagunkat kormányozni, felelősséget vállalni nagyszerű és kielégítő, de egyben fegyelmező és penetráns, ezért a pogárok sokszor fanyalogtak. A demokratizálódás kezdetén alig mentek el szavazni, fölösleges nyűgnek vélték.
Tehát a követelmények a liberális demokráciák előírt teendői. A „minden ember egyenlő” elfogadása nem magától értetődő, fáradtságos tanulási folyamat. A többség akarata előtt meg kell hajolni, mert elvileg minden szavazat egyenlő erejű. Mégis véd a többség zsarnokságától (Tocqueville). A kisebbségeknek is joguk van védelemre és beleszólásra. A többség nem uralkodhat egyedül, a checks and balances komplex kontextusba van beleágyazva. A parlamentarizmus mindezen követelményeknek edénye. Tehermentesíti a polgárokat, amikor a képviselők döntenek – de ezeket mindenkinek el kell fogadnia. A képviseleti rendszerben a képviselők dönthetnek a nép ellen is, kemény megszorításokat is kiróhatnak. Ez kötelességük is. Időnként kormányozhatnak a közhangulat ellen is. Ez strukturális változásokat indít el. Jogállami kereteken belül a képviselők bátran alakíthatják a világot, korrektúrákba, reformokba kezdhetnek bele, ezeknek kézenfekvőségét kommunikálhatják a polgároknak.
És így – csakis így – sikerül a demokráciáknak sok ellenállással szemben újításokat és javításokat eszközölni. Ahogy a választójog is ellenállásba ütközött, úgy a szociális állam is. „Méltánytalan igénybevétel”, nem egyszerűen szolgáltatóvá degradálja az államot, hanem a többségtől szolidaritást és lojalitást is követel, hogy a méltóság követelményéhez közelebb jusson. A szegénységért való reformok néha a többségek és a gazdagok ellenére valósultak meg. A polgár nemcsak a politika egyszerű fogyasztója.
Igaz, a demokrácia jólét nélkül elképzelhetetlen, mindenkinek jó életet biztosít. Ám ezért olyan szolidárisan kell megszervezni, hogy ne csak a tehetőseknek és kevés generációnak legyen javára.
És aki úgy hiszi, a háború utáni demokrácia csak azért működött, mert a politika a növekvő jólét mellett semmit sem követelt az emberektől, az emlékezzen az NSzK korai elosztási harcaira, a tartós krízisállapotokra és a követelésre, mindenki rója le adósságát. „A demokrácia egy nyűg.” - mondta Ernst Lemmer, CDU, 1952-ben. A kritika és a változás premisszái kényelmetlen alapjain nyugszik. Az állampolgársági lét nem egy komfortzóna. Nem a hadúr, hanem a nép állít föl hadsereget, hogy megvédje a demokráciát. Szélsőséges esetben életet is követel. Hogy a nőknek ugyanilyen jogok és szabadságok is kijárnak, azt sokan fölháborodva nyugtázzák, de a politika ezt lépésről lépésre kiköveteli.
Az újraegyesítés minden öröm mellett óriási teher is volt a nyugatnémeteknek. Milliárdokat kellett fizetniük és az átlátható bonni Bundesregierung-ot beáldozni. A megpróbáltatás azonban a keletnémeteket érte jobban: egész életüket át kellett szervezniük, a nyugatiak arroganciája ellenében.
A követelés-nélküliség ígérete nem érvényes mindenkire, ezektől messze tolja a demokráciát. A szegények, a gyerekek, az egyedül-nevelők, a rendszerrelevánsok, vagyis minden rosszul szervezett, egész sor elvárással szembesül. Ezért a komfort politikája főleg azoknak szolgál, akik már bent vannak a komfortzónában. Az elképzelés, hogy a polgár tiszta politikafogyasztó, hogy a demokrácia nem más, mint jólét-intéző a polgárok nevében, meglehetősen rezignatív és a demokratikus politika gátja. Ezekben az években a nyugati demokráciák egy etapja ért véget, mely normalitásként értelmezte önmagát, pedig csupán egy szakasz volt.
A háború óta a Nyugat egyre hatalmasabb, gazdagabb és önértelmezésében morálisabb lett. Hatalmi helyzete, életmódja ökológiai és politikai költségeit sikerült másokra és a jövőre tolnia. Ezt lehet nem szeretni, kellemetlennek vélni, netán pimaszságnak, csak hogy a követelések nem férnek össze a demokráciával és ezt történelmi törvényként beállítani – ezt nem szabad tenni.
A demokráciának nem kell „szállítani”. Ő maga a szállítás. Kevésbé a jólét megőrzésének eszköze, inkább a méltóság előállításának eljárása. És ebben áll a rendszeres nyugtatgatások politikai vétke: elveszi az induló jelölt esélyét, hogy kisördöge ellen opponáljon. És nem kínálja föl, ami a nagy transzformáció idején a legjobban szükséges: a követelések egyenes politikáját, hogy fölvehessük a harcot a válsággal és lehetőleg győzzünk is.
ZEIT, 12. 8. 2021
Wie zerbrechlich ist die Demokratie?
