A PROGNÓZIS LEHETETLENSÉGE – Nehéz az epidemiológusoknak és a közgazdászoknak – ZEIT Hamburg/RózsaS

A Devs-sorozatban egy milliárdos fölbérli a legjobb programozót, csavarozzon össze neki egy masinát, ami a jövőbe lát. A program bemutatásakor a programozók egy nagy képernyő előtt ülnek, melyen önmaguk kísérteties, behavazott torzított képét látják, egy régi csöves készüléken, görbe szoba-antennával. Ezután a képernyőn fölismerni, hogy az egyik képmás fölemelkedik a székében és átint. A programozók egyike döbbenve szintén fölemelkedik és – mintha tükörképe reakciógyorsaságát akarná ellenőrizni – ő is int egyet. Miután fölocsúdott meglepetéséből, fölfogta, mi történt: Az integetés a képernyőn volt a gép megbízható előrejelzése, mely pár pillanatig a jövőbe látott. Előrelátta, mit fog a programozó tenni: integetni fog. Amit a masina körülményes kalkulációval kihozott, nem volt más, mint egy „self-fullfilling-profecy”. Az előrejelzés úgy vált valóra, hogy egyáltalán előrejelzést produkált. A programozó rettentő körülményes módon önmagának integetett.

Mi modern emberek előrejelzésekre vagyunk ráutalva. Ezek legyenek megbízhatóak és objektívek. Ám mi a teendő, ha az előrejelzés és az előrejelzett világ egy visszacsatoló szalagba fut bele és többé nem különböztethető meg?

Amikor a Devs-jelenet a Hulu US-platformon megjelent, a WHO épp akkor nyilvánította a kovidfertőzést pandémiának. Sejthető volt, hogy a következő hónapokat és éveket a számítások és a modellek fogják előrejelezni. Hogy a Devs-csapda fenyeget, csak később derült ki. A corona-hullám modellezői az év elején ütköztek a problémába. Incidenciákat és halottszámokat modelleztek azzal a feltétellel, hogy a polgárok viselkedésükön nem fognak változtatni. Barátokkal találkoznak, ugyanúgy fognak mozogni, mint azelőtt. Az ilyen prognózisok azonban, közzétételük után, viselkedésváltozásokat provokálhatnak ki. Ha bíznak az előrejelzésekben, levonják saját következtetéseiket és ezek szerint cselekednek. Nem akarom, hogy sok ember megbetegedjen, tehát korlátozom magam. Egy sejtés elképzelhető: A sokkoló hatás miatt a drasztikus modellek bizonytalanná váltak. Ilyenkor egy self-destroying-profecy-ről volt szó. Hogy egy előrejelzés tényleg bejön, már azáltal bizonytalanná válik, hogy ez az előrejelzés egyáltalán létrejött.

Ez az önmegsemmisítő mechanizmus kiiktatható? Nagyon nem. Ha a modellezők munkájuk ijesztő hatását már eleve beáraznák és alacsonyabb esetszámokat vennének alapul, az ijesztő hatás nem lépne föl. A modellezők kénytelenek a lakosság előtt kapitulálni, mint a nyúl a sün előtt, amelyet sosem képes utolérni. Magas számokat prognosztizálnak, a számok alacsony szintre állnak be. Alacsony számokat jeleznek előre, a számok nőni fognak.

Eddig az elmélet. Nem tudjuk, mely prognózisok milyen ijesztő hatást váltanak ki. Ezt a teljeskörű kutatás deríti majd ki. Egy már mondható: a fenyegető circulus vitiosus sok különösen jelenlevő színben csillog.

A közgazdászokat is kínoz egy paradoxon-prognózis. Mennyiben függ az infláció az infláció-elvárástól? Egy központi bank infláció- előrejelzése is visszacsatoló viselkedés-változáshoz vezethet. Ha a munkások magas áraktól tartanak, fölverik béreiket. Senki sem akar rosszabbul járni. Aki tehát áremelkedést jósol, előidézi azt. (Soros így nyert az angol fonttal szemben. RS).

Mért szaporodnak ma ezek a paradoxonok? A statisztika finomodik, az adatözön kimeríthetetlen. Válaszaink jobbak, ha valaki megkérdezi: Milyen jövőre számítsak, milyen feltételekkel? Utóbbiakat is már mi, emberek gyártjuk. Az antropocénban a jövőnk ritkán függ csak a fizikai törvényektől. Ma az előrejelzések főleg a választókon, a részvényeseken, a fogyasztókon múlnak. Ám ezek döntéseiket az előrejelzésektől teszik függővé – a kör bezárul.

A prognózisnak már eleve tudnia kell, hogyan reagálnak rájuk – a jövő integet felénk és mi vissza integetünk. A Devs-jelenet megragad, mint egy beszorult felismerés-helyzet, ahonnét politikát akarunk csinálni. Egy folyamatos meeting résztvevői vagyunk, amely képernyőkön emberek jövőjét vetíti ki nekünk, míg ezekben az árnyakban egyszer önmagunkat ismerjük föl.

Amikor Isaac Asimov az 50-es években kitalálta a pszichotörténelem c. tudományt, mintha megsejtette volna a mai helyzetet. Ez a tudomány megengedte, hogy társadalmak jövőjét hosszú távon biztosan előre lehessen látni. Matematikával ui. a pszichológiát és a történettudományt annyira föl lehet fújni, hogy statisztikai prognózisai megterhelősége elérje a fizikai törvényekét. „Ez a nagy teljesítményű tudomány csak addig működhet, míg az emberek a pszichotörténeti elemzést nem észlelik és a kiértékeléshez hamisítatlan reakciókat lehet fölhasználni.” (Asimov a Foundation-ban). Az a népesség melynek a jövőjét előrejelzik, nem szabad, hogy ismerje ezt az előrejelzést. Asimov futurisztikus feudális világrendjében, titkosrendőrséggel és uralkodó arisztokráciával, a tömegek megtévesztése tényleg sikeres.

A mai demokratikus és digitális társadalmunkban ez aligha megy. Liberális jogállamban a tévében arról vitatkozunk, milyen viták befolyásolnak bennünket. Mindent látunk egész nap, de főleg önmagunkat. Ám a paradox prognózisok problémája nem a demokráciákból nő ki. Ellenkezőleg: Az Apple TV+ sorozatot indít „Foundation” címmel, amelyben a jövő kutatói és prófétái beszélnek. (Rólunk? RS).

Eddig főképp a piacokon láthattuk, hogyan csapkod ez az őrület. Ott már régóta megfigyelhető a brutális öndinamika, amit minden előrejelzés kifejt. Ha valaki egy részvény esését megjósolja, az tényleg esni kezd. Amikor Elon Musk egy kriptavaluta mellé áll, önmagát igazolja, mert a valuta értéke valóban négyszeresére ugrik. Ha mindenki kiveszi pénzét a bankból, mert csődtől tart, a bank tényleg válságba jut.

Hogy a politika egyre inkább „piac-alakú” lesz, az ezt is jelzi: A paradox prognózisok ma már nemcsak a pénzipart befolyásolják, ahol amúgy is csupa szubjektív önérdekeket sejtünk. A piacokon túl, ahol a politika ütközik a tudománnyal, az objektivitás meginog. Ha a self-destroying prophecy és a self-fulfilling prophecy között nem kap helyet olyan prognózis, amely nem hajlítja el önmagát, ha a valóság az előrejelzéshez igazodik és nem csupán a valóság utáni előrejelzés – hogyan tudna a kutató objektíven dönteni?

Választás elé állítva, sokan közülünk a túlzott esetszám modelljét választaná, mely kevesebb beteget produkál. Aki episztemikusan veszít, mért ne nyerhetne etikusan? Ez persze arra a konzervatív vádra hasonlít, miszerint a kutatók már nemcsak a valóság ügyvédjei, hanem „egészségideológia”-gyártói is. A tudomány csak ismereteket szállítson, az értékelést és a mérlegelést bízza a politikára. Tehát objektivitás agyő? A valóság ott kint azonban tényleg létezik, amit a tudósok valóban értékmentesen igyekeznek leírni. Gyakran sikerül, néha nem. És néha az előrejelzés alakítja, ahelyett, hogy csak leképezné. Tehát a kutató döntés előtt áll: „Milyen valóságot akarok okozni?” Asimov egyik hőse kételkedik a pszichotörténetben. Lehet, ma jobban megértjük ezeket a pszichotörténészeket, mint az 50-es évek olvasói.

Lehet véletlen, hogy az Apple TV+ épp most szedi elő Asimov-ot, bár lehet, az előrejelző technikáiról hírhedt techóriás már régóta kiszúrta a Foundation-t.

ZEIT, 23. 9. 2021

Ich sehe dich, wie du dich siehst

Warum fällt es Epidemiologen und Volkswirten heute so schwer, das Verhalten von Menschen vorherzusagen?