A HIÁNY ELŐNYEI – A fogyasztáskutató Trentmann – ZEIT/RózsaS

Frank Trentmann (56) történész, a Birbeck College University of London tanára, könyve, a „Dolgok uralma” a fogyasztás történetét tárgyalja, a XV. századtól máig.

ZEIT: Trentmann úr, Ön Londonban él. Állt már bevásárláskor üres polcok előtt?

TRENTMANN: Teljesen üresek előtt nem. Ám kisebb a választék zöldségben, húsban. Igazi probléma, mit adunk a kutyánknak? Majd krumplit főzünk. Magunknak tartalékokat teszünk félre. Részleges hiány eddig is volt. Ha érkezik csokoládé, kávé, kávészűrő – kétszer annyit veszünk.

Z: Itthon is mutatkozik hiány. Ez sokak számára új. A fogyasztástörténet egy különleges pillanatát éljük?

T: A bőségtársadalom bizonyos területein mindig is volt hiány. Új az elvárás: Mindig minden legyen, minden évszakban, minden pillanatban. Egy klikkel ruhát, könyvet, élelmet rendelhetünk meg és máris hozzák. A 90-es években ez elképzelhetetlen volt. És ez szokássá vált. 2020 nyarán pl. azt láttam, hogy sok német ragaszkodott a szokásos nyaralásához. Mintha a fogyasztás alapjog lenne. Európa-szerte lockdown volt, mégis német turisták egy légi folyosóról beszéltek, amelyen át Görögországba jutnának. Elfelejtették, hogyan kell valamiről lemondani. Ez most néhány termék elérhetőségénél mutatkozik meg.

Z: Az ismertnél kitartani, ez nem egy normális reakció a válságra?

T: Történelmileg nézve a lemondást pozitívnak vették, patriotizmusnak vagy közérdeknek számított. Ezt mutatja minden háborús és egyéb válság. Az emberek versengtek, ki jöhet ki kevesebből és ezzel ki szolgálja jobban a vélt nagy ügyet. Akkor is, ha ez a nagy ügy katasztrófába vitt. A 70-es évek két olajválságakor hasonlót lehetett látni. Nemcsak autómentes vasárnapok voltak, hanem helyi kerti-, művész-, és kulturális projektek is, melyek más, közösségi fogyasztás-keresést jelentettek. A járvány alatt viszont sem a politikusoknak, sem a szociális mozgalmaknak nem sikerült a kevesebbet a klíma érdekében pozitívba fordítani.

Z: Mégis volt egy csináld-magad-boom. Mindenki renovált, befőzött.

T: Ez a fogyasztáskultúra része. Gondoljon a sok tv-főzőtanfolyamra, a sok szakácskönyvre, a modern konyha-kiadásokra. Mindez a 90-es évektől szaporodott. Amikor a vírus jött, ez a színpad már itt volt. Ekkor ezt gondolták: „Jó, most itthon vagyok, kihasználom az új sütőm.” Ez nem fogyasztás-alternatíva.

Z: Mégis a lockdown-ban látszott egy egyszerű életmódra való eszmélés. Hasonló történhet most is, mikor a javak hiánya lép föl?

T: A járvány alatt vezetett naplókat látva ez a motívum tényleg némelyeknél fölmerült. „Különben sem szeretek emberek közé menni; szép ruhára, make up-ra rábírni magam. Most legalább nyugalmam van.” Ám szoknyák és nadrágok helyett, amik amúgy sem látszanak a zoom-meeting-en, az emberek több digitális és elektromos készülékeket vásároltak. A gonosz fogyasztás ott van a német lelkek mélyén. Az igazi minimalisták csak néhány kivétel.

Z: A fogyasztással való perlekedés tipikus német?

T: Ez Koreában is és Japánban is látható, de nálunk kiemelkedő régi hagyomány. Az 50-es években a konzervatívok féltek az amerikai kommersz világtól. A RAF (Rote Armee Fraktion terror szervezet) a népet meg akarta a „konzúmterrortól” szabadítani. A reklámok és az áruk kiskorúsítanak bennünket, ez a felfogás máig rejtett része a német kultúrának. Ez egy kényelmes önbecsapás. Az amerikaiak őrült fogyasztók, mi, németek, józanabbak vagyunk és nem megrögzött vásárlók – ez az önkép nem stimmel. Elég belenézni a kukákba. A klímaválság ugyan rossz lelkiismeretet okoz, de valójában nincs kedvünk alternatívákat kipróbálni. Mehet minden, ahogy eddig, dízel helyett E-autó.

Z: Volt egyáltalán tudatos fogyasztás-lemondás békeidőben?

T: A gyarmatokon voltak szociális mozgalmak, melyek a fogyasztást a birodalom uralkodási eszközeként tekintették és ellene mozgósítottak. Ghandi a külföldi áruk bojkottjára szólított föl, de ennek 1930 után vége lett. A középréteg nem akarta föladni a szociális distinkciót. Kompromisszumként részben Indiában gyártott divatos termékeket fogadtak el. Az 1773-as USA-bojkott az angliai tea és ruha ellen szintén rövid életű volt. A minimalista mozgalmak nem voltak sikeresek. Az NDK a fogyasztás csábításának történelmi laborja volt. A hiánygazdaság csak erősítette a dolgok jelentőségét a kelet-németek identitásában. A hiány erősítette volna a „kevesebből-kijönni”-tudatot? Aligha.

Z: Ma a fogyasztást egyenlővé teszik a kapitalizmussal. Az Ön érvelése: A fogyasztás hatalma sokkal idősebb, több száz éves. Ez így marad a klímaváltozás elleni harcban is?

T: A fogyasztás minden emberi társadalom része és nem fog eltűnni. Ám minősége és mennyisége megváltozott. A XVII.-XVIII. sz. modern kapitalista fogyasztói társadalma radikális ideát hozott: Az új jobb. A természeti forrásokra nézve ez pusztító, de ez nem minden kultúra része. Firenzében és Velencében a reneszánsz alatt szokás volt a dolgokat családon belül tovább adni. A tartósság nagy érték volt. Nem az új volt a jobb. Ebből lehetne egy új körkörös gazdaság, több, mint amit a vintage divat és javító-kávézók jelentenek. A dolgokról való lemondás helyett több időt kellene velük eltölteni.

Z: Ez megbékélés-szerűen hangzik, de ha egy játék karácsonykor nem kapható, nem hivatkozhatunk a körkörös gazdaságra.

T: A fogyasztást nem tartom ördögtől valónak. Saját identitásunk, személyiség-fejlődésünk, együttélésünk szempontjaiból fontos. Ám a kikényszerített vagy a magunk választotta hiánykor csak egy segít: Kevesebbet intenzívebben élvezni. Egy rövidebb kívánságlista több élvezetet jelenthet. Ha mégis a playstation 5-öt valamelyik raktárból megkaphatjuk, az öröm kétszeres. Egyébként a karácsonyi fogyasztási láz miatti siránkozás hozzátartozik az ünnepekhez. Már Loriot viccelődött ezzel és a Hoppenstedt család ajándék-csomagoló papírjait be sem engedte a lakásba.

ZEIT, 21. 10. 2021

»Das Wenige intensiver genießen«