RADIKÁLIS UNIVERZALIZMUS – O. Boehm – ZEIT/RózsaS

Omri Boehm (43) filozófiát tanít a New School for Social

Research-ön, New York-ban. Könyvében (Radikális univerzalizmus, az identitáson túl) Kant ideáit védi jobbos és balos ellenségeitől.

Van egy konzervatív evergreen, amely rövid és egyszerű, továbbá mindig stimmel. A társadalom elárulta a tradíciót, az áthagyományozás igazságát. Ha a liberalizmus szabadsága nem köti magát semmi magasztosabbhoz, számára csak az alantas hatalomszerzés marad. A meztelen egoizmus, az üsd-vágd-nem-apád.

A szabadelvű társadalmak elárulták az igazságot, mely teljesen más, mint a konzervatívoké. Politikájuk egyetlen lehető forrását árulják el, az igazságosság és az egyenlőség kötelességét – a morális univerzalizmust.

Igazi barátai már régen voltak, mondja B.. Helyettük mindenütt csupa ál-univerzalisták nyüzsögnek. Képmutatóan az emberi jogokra esküsznek – de a nyugat dominanciájára gondolnak. Patetikusan (és jogosan) Izraelt védik, de a palesztinok jogfosztásáról nem akarnak tudni. Ezekhez az alakoskodókhoz képest az identitás-balosok és a posztkoloniális teoretikusok egyenes emberek. A globális jobbosokkal kendőzetlenül abban versenyeznek, ki dobja ki gyorsabban az absztrakt univerzalizmust és rakja helyébe a konkrét identitásokat.

Az „emberiség” szót ki sem ejtik. Az US-alapítóatyák, M. L. King hidegen hagyja őket. Miért? Mert a jobb oldal, ahogy a posztkolonialista bal számára sem, nem az a probléma, hogy a fölvilágosodás univerzalisztikus projektje meghiúsult, hanem, hogy egyáltalán belefogtak. Míg a jobbosok végtelen szentháborút folytatnak a demokrácia ellen, a baloldal teljesen belegabalyodott a gender- és a critical-race-elméletekbe. A kijelentések tisztasága fontosabb nekik, mint valóságtartalma. Csak ezt akarják tudni: „Ki beszél? És milyen jogon?” Michel Foucault és Roland Barthes ezt obszcénnek érezné.

B. radikalizmusát komolyan kell venni. Szinte a liberálisok egész dísztribünjét letarolja, kezdve Oliver Wendell Holmes Jr.-tól, John Dewey, John Rawls teoretikusokon át egészen Richard Rorty-ig. B. szemében ezek a gondolkodók a szellemi polgárháborútól való félelmükben az absztrakt igazság ideáját kiselejtezték és viaszpuhaságú képletekkel pótolták. Míg Thomas Jefferson hitt egy absztrakt igazságban, amely mindenkor mindenkire vonatkozik, a kishitű liberálisok a nemzetközösség, a konszenzus, a vélemény illékony „mi”-jére esküdtek föl. B. csak Habermas-t kíméli meg, aki csalhatatlan tudattal védte a vallás (az univerzalizmus) igazságát, mely a profánba való teljes transzformációja ellen védekezik.

A liberálisok a demokráciát fölébe helyezik az igazságnak és ilyen szép mondatokat írnak: „Gondoskodjatok a szabadságról, akkor az igazság is gondoskodni fog önmagáról” (Richard Rorty). B. szerint ez illúzió. Az igazság nem esik önmagától az ölünkbe, a szabadságot aktívan kötni kell a feltétlenhez. Különben a liberalizmus lezüllik azzá, amit ma már sokszor tetten érünk: partikuláris érdekek csataterévé. „Csak az emberi konvencióktól független törvény vagy igazság lehet univerzális.”

Ez Kant-ra emlékeztet, aki B. számára egy hős. Kant épp idejében lépett föl, amikor a fölvilágosodás aktorai kezdtek lepaktálni a gyarmatosítókkal. Kant jól érzékelte, hogy a fölvilágosodás rációja éppúgy átcsaphat antihumanizmusba, pozitivizmusba, babonába vagy akármibe. Ezért a ráció hívei szárnyait visszanyeste és a morális univerzalizmust visszaemelte helyére. Megfogalmazta a fölvilágosodás metafizikai kritikáját, mely B. számára ma is érvényes. Akinek az emberről nincs absztrakt ideája, az még azt sem tudja megindokolni, mi a rossz konkrétan a rasszizmusban.

Kant értelmezte helyesen Ábrahám-Izsák bibliai történetét is. Szokásosan ezt úgy érjük, hogy Ábrahám lojalitását bizonyítandó kész átvágni fia torkát – Isten parancsára. Valójában az ellenkezője az igaz. Ábrahám tiltakozik Isten ellen, ahogy protestált Szodoma és Gomora elpusztítása ellen is. Az angyal, aki megmenti Izsákot, utólag került bele a történetbe. Ábrahám fölismeri a szörnyű vizsga égbekiáltó igazságtalanságát és inkább egy kecskebakot áldoz föl. B.: „Az abszolút igazság nevében cselekszik, mely nemcsak a királyok földi, hanem Isten égi autoritása fölött is áll.” Ábrahám emberiessége egy abszolút törvény tudatában gyökerezik.

A monoteizmus forradalma nem az igaz és a hamis istenek megkülönböztetésében rejlik, hanem az etikai engedetlenségben, az igazság kötelességében, mint a hit igazi jelentésében. Ábrahámnak nem volt joga engedelmeskedni, ő kibékítette a szabadságot és az igazságot. Aki a mai ellenségeskedő társadalmaknak egy ideált keres, azt a zsidó próféták már megtalálták. Ábrahám „minden nemzet atyja”.

B. könyve világos, ám a postcolonial studies teljes lesöprése és Richard Rorty barátságtalan kezelése strapálja az olvasó jóindulatát. A Nyugat alkonyának közeledése alapító elvei elárulásával fenyeget – immár visszavonhatatlanul. Amit a vallásgyűlölők ekkor mint „a modern éra szekuláris és emancipációs haladásaként” ünnepelnek, B. számára katasztrófa. Ami marad, a hatalom „vallása”, Trump nihilizmusa.

Az ideálok szépen csillognak a napfényben, de megvalósításuk az utolsó ítéletig várat magára – így a kritika. B. ellentmond. Izrael megmutatja, hogyan kell az univerzalizmust élettel betölteni. Ehhez az első lépést az izraeli kormánynak kell megtennie és megvalósítani a palesztinokkal az egyállamiságot. Ezzel megszűnik az ellentmondás a zsidó állam és a demokrácia között. Ugyanazon a helyen, ahol a bibliai próféták 2,5 ezer éve szakítottak az archaikus erőszakkal és elhintették az univerzalizmus igazságosságának magját.

ZEIT, 8. 9. 2022

Radikaler Universalismus. Jenseits von Identität.