12.3 A KAPITALIZMUS ELLENTMONDÁSAI MARADNAK

A regulációs indítvány mutatja, hogy nemcsak a fordizmus, vagy a neoliberalizmus alkalmatlan az ökoválság megoldására. Egész sor szerző utal arra, hogy minden kapitalista, egy meghatározott szabályzásmód által rögzült fejlődés, saját dinamikával rendelkezik vagy rendelkezne, amely az ökoválság megoldását lehetetlenné teszi.

Először is, az akkumulációs dinamika örökös növekedésre van utalva, mivel a tőke folyton új projekteket, új befektetési lehetőségeket keres. Ezzel a lehetséges társadalmi természetviszonyok erősen korlátozódnak (Görg 2003). A fordizmus növekedéskonstellációját a gátlástalan természeturalom jellemezte. Csak ez a (látszólagos) természettel való rendelkezés tette lehetővé a nyersanyagok és más természeti források folyton növekvő áramlatát, melynek alapján a fordista növekedés lejátszódhatott. A posztfordizmusban is ilyen növekedésre törekedtek, ha ezt tartósan nem is érték el. Ezt a növekedést egy Green New Deal-lel, ökotechnológiák segítségével is megkísérlik elérni (vö. Altvater 2008, Kaufmann/Müller 2009, Candeias 2009).

/Bár ez a Green New Deal összes változatára nem érvényes, így a Wuppertal Intézet „Kapitalizmus 3.0” koncepciója egy új, gazdasági növekedés nélküli „társadalmi szerződést” propagál (vö. Schachtschneider 2009/

Ha azonban a természet „másságát” (Görg) saját értelmezésében tisztelni akarjuk, ami a természettel való megbékéléshez és az ökológiai kérdés megoldásához szükséges, a természettel nem lehet tetszőlegesen bánni. A természet határait, mint forrást figyelembe kell venni, bárhol is legyenek azok. Fölhalmozási rendszerek, melyek egy örökös növekedésre alapulnak, ezekkel a határokkal alapvetően nem egyeztethetők össze.

Másodsorban egy irányítási probléma merül föl. Értékek és normák, melyek az ökológiai transzformációhoz szükségesek, nem fejleszthetők ki a társadalmi reprodukció összfolyamatától elszakítva. Ez pedig azzal jellemezhető, hogy bizonyos szociális viszonyok, mint pl. a tőkeviszony, mint megkerülhetetlen „szociális formának” tűnnek. Így az aktorok háta mögött egy „társadalmi szintézis” történik, olyan eljárásokkal, melyek az önálló aktorok számára nem elérhetők. Ez, Görg szerint, az ún. „rekurzív” cselekvésekre is érvényes, ahol az aktorok a rutinon kívül, cselekvéseik föltételeire és következményeire visszatekintve, további cselekvéseiket adott esetben megváltoztathatják. A kapitalizmus szerkezeteinek újra előállítása így – az aktorok öntörvényűsége, a szociális harcok és a diskurzusok ellenére – megtörténik. Így a kapitalizmusban az értéktársadalmasítás, a termékek értékbe helyezése általi termelés társadalmasítása érintetlen marad. Ez ökológiai következményekkel jár. Termékeket azért termelnek, hogy nyereséggel eladhassák őket, nem pedig, hogy igényeket elégítsenek ki. Még kevésbé, hogy szociális és ökológiai kritériumoknak megfeleljenek. A termékek képesek olyan tulajdonságokkal rendelkezni, hogy igényeket elégítsenek ki, továbbá szociális és ökológiai követelményeket tartsanak be. Ekkor ezek a kvalitások a profitmotívummal fedésbe kerülnek. A kapitalista gazdaság azonban szisztematikusan mindig olyan termékeket szül, melyek a fenti kvalitásokat nem mutatják föl. Olyan termékeket gyártanak, melyek keresetét előzőleg a producerek mesterségesen állították elő. Termékeket gyártanak szociális és ökológiai célok ellen is, ha ezek némely gyártó számára az egyetlen gazdasági túlélési esélyt jelentik. Az értéktársadalmasítás elvileg irracionális, mert mindig a legproblémásabb, népgazdaságilag nem értelmes termeléseket hozza ki. A lehetőség, hogy a termelés intenciózusan, tehát akarat szerint bizonyos úton-módon alakítható legyen, egyáltalán nem, vagy csak elégtelen mértékben adott. A társadalmilag keltett ökológiai célok szigorú követése a gazdaságban ezért nem várható el (Görg, 2003, vö. 5.fej. Radikális értékbírálat).

Harmadszor: hozzáfűzendő. hogy minden belső kapitalista fejlesztésmód visszahívható kell, hogy maradjon. Egy bizonyos „talált” regulációmód kompromisszumokból áll, melyek szociális harcokból adódtak és amelyek a következőkben tartósan biztosítva, intézményesítve lesznek. Az alapvető konfliktusok csak átmenetileg szünetelnek. Egy fejlesztésmód, ami egy fölhalmozó rendszer és egy regulációmód kombinációja, azonban tartósan nem tartható – megtalálják, növekszik és elhal. Minden fejlesztésmód a fejlesztési határig jut el, mert a kapitalizmus alapvető ellentmondásai csak szakaszonként kerülnek csillapításra. Az ökológiai és a szociális problémák a jövőbe vagy más régiókba kerülnek áthelyezésre, a belső fejlesztési dinamikák a már egyszer megtalált fejlesztésmódot előbb-utóbb alá ássák. Minden szabályzás ezen alapvető ellentmondásaival különböző bánásmódok vannak. Egyesek az alternatív szabályzás részeit, a Green New Deal különböző variánsait sem tartják haladásnak, egy sor szerző (Deppe, Klein, Wolf, etc.) képviselnek ugyan egy szociál-ökológiai regulációt, de ezt csak a kapitalizmus meghaladása egy közbenső lépésének tartják. Egy új szabályzás megkerülhetetlen, hogy az ökológiailag irreverzibilis fejlődéseket, az autoriter megoldásokba való visszaesést és a civilizációt fenyegető állapotokat elkerüljék. Hogy a szociál-ökológiai transzformáció a kapitalizmuson belül marad-e, nyitva hagyják.

Elágazás: A kapitalizmust meghaladni vagy barbarizmus

Frieder O. Wolf, a „XXI. sz. nagy ökológiai transzformációját” nem tartja direkt elérhetőnek. A „XX. sz. nagy transzformációjának” föltételei, amely a szociális kérdést egy osztálykompromisszumon alapuló reformkapitalizmus megerősítésével lecsillapította, a XXI. sz. ökológiai kérdésére minden további nélkül nem alkalmazhatók. Először is, a kompromisszum nem magától, hanem súlyos konfliktusok árán jött létre, két világháborúval kiharcolva. Másodszor, az ökológiai mozgalom nem bír olyan politikai hatalommal, mint a munkásmozgalom a XX. sz. első harmadában. Harmadszor, az ökológiai kérdés abszolút határai miatt, közbenső megoldásokat nem, vagy csak időlegesen tűr el. Tehát egy ökológiai termelésmódba való direkt átmenet nem lesz. Az emberiség inkább egy válaszút előtt áll („bifurkáció”), melynek egyik ága, mindenesetre, egy átmeneti kompromisszumos megoldáshoz vezet. A másik út mégsem egyszerűen a „csak-így-tovább”, hanem a növekvő forrásszűkösségek erőszakos megoldásaihoz és az ökoválság pusztító kihatásaihoz vezet. „Eldől, hogy az emberiség egy egyre erőszakosabban ágáló kisebbség általi fokozódó gazdasági, szociális és ökológiai rablás útját választja-e? Vagy az uralkodó fejlesztésmód nem fenntarthatósága belátásából, egy szociál-ökológiai átépítésbe kezd bele, mely a maga részéről aztán egy társadalompolitikai transzformációba megy át, amely a kapitalista termelésmód uralmának legyőzéséhez vezet” (Wolf, 2008, 45.o.).

Egy szociál-ökológiai transzformáció „irányának” választása sok kompromisszummal jár, tehát a barbarizmusba való utat meggátolja, és egyidejűleg a kapitalizmus legyűrése kezdetét jelenti. Hasonló elágazást lát Michael Brie, a Rosa Luxembourg Alapítvány Társadalom-analízis Intézetétől. Ha nem sikerül a neoliberális pénzpiac-kapitalizmust leváltani, egy „szociáldemokratikus” formációval, autoriter civilizációs visszaesés fenyeget, amelyben az emberiség nagyobb részére az emberi jogok tartós biztosítása nem sikerül (Brie 2006). Brie és Klein a tőkehatalom visszaszorítását konkrét lépésekben látják, a piac egy szociál-ökológiai szabályzásában. Mindez a kapitalizmus legyőzésének lépései, egy „demokratikus szocializmus” irányába. „A demokratikus szocializmus szociális harcok, kompromisszumok és folyton új felkelések transzformációs folyamata, mely a kapitalizmus közepében kezdődik, előreláthatólag sok kisebb és nagyobb áttörésből áll és, a baloldal elvárása szerint, egy szocialista társadalomba torkollik. És mivel ez a kapitalista tendenciák legyűrése nélkül, a jelenlegi társadalomban sem tartós békét, sem fönntartható fejlődést, sem szociális biztonságot nem tesz lehetővé, ma is érvényes: a szocializmusba való transzformációhoz konkrét, reális és tartós lépések szükségesek, vagy jönnek újból és újból a barbarizmusba való szörnyű visszaesések!” (Brie/Klein 2007).

Szolárkorszak, „túl az általunk ismert kapitalizmuson”

Elmar Altvater úgy látja, az ökologikus termelésmód bevezetésével a kapitalizmus alapszerkezete is megrendül. Az ökológiai gazdaságba való átmenet egy szolidáris társadalmat is jelent. Ennek csírái már a mostani neoliberális kapitalizmus belsejében érzékelhetők: a szolidáris gazdaság különböző formái, pl. szövetkezetek, krízisek utáni föld és gyár visszavétele, az önszerveződés formái, városi szomszédságok és paraszti közügyek. Ezekben közös a tiszta ekvivalencia-csere gazdasági elvének elvetése, amely az elszigetelt egyének egy korlátlan piacon való maximalizáló használatában  mutatkozik meg. A jövő szolidáris-szolár társadalmában a gazdálkodás a kölcsönösségen (reciprocitás) és a szolidaritáson szerveződik meg.

Ezek az alternatívák, Altvater szerint - ellentétben a tisztán regulációelméleti, belső ellentmondásokon alapuló érveléssel – azért fognak győzedelmeskedni, mert az ipari kapitalizmus egy külső sokk, nevesen a forrásszűkösség miatt, egzisztenciális válságba kerül. Az eddigi kapitalizmus a fosszilis források korlátlan ömlésének köszönheti működését, amely időtől és tértő független ipari mértékű termelést tett lehetővé. A megújuló energiaforrások ezzel szemben decentralitást igényelnek és, Altvater szerint, egy másmilyen, kicsiny osztatú termelésszervezést. Altvater ezt technológiailag indokolja: Megújuló energiákat nem lehetséges, mint a fosszilis tüzelő anyagokat, szekunder energiákká alakítani, szállítási és tárolási céllal, hogy ezzel tértől és időtől való függetlenséget nyerjünk. Így egy szolidáris-szolár gazdaság ezért legalább „az általunk ismert kapitalizmuson túl” található (Altvater 2005). Altvater ezzel a megfogalmazással nyitva hagyja, hogy egy ilyen gazdaság a kapitalizmust is meghaladja-e vagy sem?

12.4 LASSÚ ÁTFORDULÁS

Új reguláció, mint „talált tárgy”

A szabályzáselmélet szerint nincsenek aktorok, melyek egy új regulációt kiemelve keresztül vinnének. Egy szabályzásmód nem valamilyen társadalmi csoport által stratégiailag tervezhető vagy elérhető eredmény. Nincsen össztársadalmi szabályzás, céltudatosan előállítható szerkezet, mely valamilyen hatalmi központ által tervezhető lenne úgy, hogy az akkumulációs rendszer olajozottan működni tudna. A reguláció fogalma jelzi, hogy egy fölhalmozó rendszer társadalmi beágyazódása nem egy szándékolt folyamat, melyet valamilyen csoport szándékkal előre eltervezne. A reguláció nem egyenlő a regulálással.

Struktúrákat nem céltudatosan állítanak elő, pl. bizonyos szabályok alkalmazásával, egy kompromisszum keretein belül. Ezeket ugyanúgy folyamatok formálják, melyek a kapitalista társadalom dinamikája nyomán, az aktorok háta mögött futnak le. A profitlogika behatárolja a cselekvésopciókat és a szabad diskurzust átformálja (Habermas az „életvilág gyarmatosításáról” beszél), ha nem is determinálja. Egy regulációmód keletkezése és továbbvitele sem a tőke-fölhalmozás imperatívuszának tiszta eredménye, sem az érvényesülő aktorok akaratának terméke. Lipietz a regulációmódot „talált tárgynak” titulálja. Ha lényeges társadalmi csoportok „észreveszik”, hogy bizonyos normák, magatartásmódok, intézmények, kompromisszumok egy aktuális akkumulációhoz relatív jól illenek, ez a „talált” fejlesztésmód továbbra is kiépítésre és finomításra kerül.

Minden regulációmódnak a szükséges társadalmi konszenzus előállításához egy hegemonikus blokkra (-) van szüksége. Lipietz, Gramsci nyomán, ezt szocio-gazdaságilag konstituálódott társadalmi csoportok koalíciójaként definiálja, melyek „projektjüket” mint össztársadalmit, legitimálják, hogy ezzel realizálhassák.

Egy hegemonikus blokk széleskörű konszenzust jelent. Olyan kiterjedésű kell, hogy legyen, hogy akiknek érdekeit mellőzik, azok „nagyon kisebbségűek” legyenek. A széles konszenzus anyagi, pszichológiai és ideológiai igények figyelembe vételén alapszik: „Egy képviseleti és politikai diskurzus univerzumának föltételezése szükséges (Jenson 1986) /egy hegemonikus blokkhoz, U.Sch./, amelyben személyek és csoportok magukat ismét fölismerik, és amelyben identitásukat, érdekeiket és nézeteltéréseiket kifejezhetik” (Lipietz 1991, 697.o.).

Egy szociál-ökologikus szabályzás, amely egy megújított akkumulációs rendszert tesz lehetővé, „megtalálva lesz” és egy hegemonikus blokk révén, tovább stabilizálva. Az új hegemónia vagy az „új társadalmi szerződés” nem hirtelen, egy „eredményes szerződés-aláírás” után lép érvényre. A wuppertáliak pl., „sok kis új társadalmi szerződésről” beszélnek, amikor „az új a régi ölében növekszik” (BUND/EED 2008, 23.o.). A fönnállóval nem áll teljesen szemben, hanem bizonyos tendenciákra rákapcsolódik. A szerzőNők több gyakorlati példán át mutatják be, hogyan növekszik az új a régi társadalom talaján, pl. városi interkulturális kertek, fair trade, etikus investment, fönntartható közbeszerzés, több kerékpárút, ajándékpiacok, stb.

A fönnálló, a fordulatot lassan támogató tendenciák hirtelen hátszelet kaphatnak külső sokkoktól, mint pl. olajszűkösség, viharkatasztrófák, égbe szökő élelmiszerárak. Ilyen „kényszerhelyzetek” olyan válaszok, melyek eddig csak a társadalom szélén kerültek kipróbálásra, egyszeriben túlélési fontosságot nyernek. A 70-es évek szélkerék-barkácsolói nélkül, ma nem állna szélerő-ipar készen, a korai ökogazdák nélkül, ma nem lenne ökologikus mezőgazdaság (…) /602.o./. Egy lassú fordulat perspektívája azzal is indokolható, hogy a reguláció mechanizmusai nem egyszerre, hanem fokozatosan változtathatók meg. Dieter Klein írja: „A szabályzásmód alternatív fordulata is csak, mint egy permanens folyamat fog végbe menni, mivel minden haladó fejlesztés-lépés érvényesítése csak a reguláció intézményeinek és mechanizmusainak megfelelő változása által jöhet létre (Klein, 2007, 38.o.). Az új regulációmódot nem lehet „bevezetni”.

Konfliktusok és új konszenzus

Egy szociál-ökológiai fordulat nem egy forradalommal vagy egy hatalomváltással fog bevezetődni. A szabályzásindítvány abból indul ki, hogy az új kultúra, az új intézmények és alkuk nem konfliktusok nélkül jönnek létre. Ehhez példák a környezet-törvénykezésből: A regeneratív forrású áram pénzügyi előnyben létesítése az EEG-vel (Erneuerbare-Energie-Gesetz, megújuló energia törvény) először a szén- és az atomipar ellenében került megvalósításra; az épületek hőszigetelését és energetikai szanálását az építőipar és háztulajdonos lobby akadályozza; a személyautók alacsonyabb emisszió-értékei jelenleg is az autóipar és a vele szövetséges alkalmazottak csoportjai miatt nem érvényesíthetők. Mégis ezek az új környezettörvények, mint az új regulációmód részei, életbe léptek, vagy csak ezután fognak, mert egy új konszenzust állítanak elő, egy hegemonikus blokkot képeznek. Ez nemcsak olyan ágazatokat fog át, melyek az új szabályzásmóddal gazdaságilag nyernek (szoláripar). A gazdasági érdekek messze az ágazatokon túlra is kiterjednek, mert mint „növekedésmotor” funkcionálnak, vagy legalábbis annak tekintik őket. Projektjüket sikeresen, mint össztársadalmit mutatják be, mert anyagi, pszichológiai és ideológiai igényeket szolgálnak ki. (Új jövedelemforrások, értelmes foglalatosság, környezet-hozzájárulás). Ebből a „deal”-ből csak kevés kisebbségi érdek marad ki, pl. a szénipar alkalmazottai. Egy sor szerző (Klein, Wolf, Altvater, stb.) az ökológiai reguláció felé vezető úton, nemcsak az érdek- és tőkecsoportokkal való harcra számítanak, melyek a régi iparok lekötelezettjei, hanem az általános tőkeuralom dominanciájával való összetűzésre is. Ezért a szociális mozgalmak a piacokon több demokráciát kell, hogy kiharcoljanak. Haladás lényegében többnyire alulról jövő nyomás folytán történik. Klein továbbá a parlamenti többségek súlyát is kihangsúlyozza. A fönntarthatósági fordulat nyilvános tárgyalásfolyamatok és az „erőviszonyok demokratikus átalakítása útján” harcolandó ki (Klein 2007, 70.o.).

A wuppertáliak ezzel szemben kevésbé konfliktuspártiak. Az ő számukra a részvétel és az konszenzusra való törekvés transzformáció stratégiájuk elemi része. A konfliktusokat bevonással és részvétellel, a „fosszilis” gazdaság képviselőivel kell enyhíteni. A vállalkozóknak új üzleti területeket kell fölkínálni. A konszerneket be kell vonni, különben az ökológiai termelésre való átálláshoz a befektetési ráfordítások nem teljesíthetők. Az egyezség-irányultság az aktorok céltudatos bevonásában is megmutatkozik, a törvényi szabályzások fejlesztésénél. Így pl. az öko-fair kereskedelem normáinak lefektetésénél a vállalkozók ágazati képviselői ugyanúgy, mint a szociális mozgalmak, részt kell, hogy vegyenek. A részvétel a szociális-ökológiai regulációba való transzformáció mindenütt jelen levő ismertető jele kell, hogy legyen. Konfliktusok várhatók, mivel vesztes ágazatok is lesznek. Ezek azonban eljárásokkal, az érintettek részvételével, elvileg megoldhatók, melyek során minden ágazat számára új perspektívák nyílnak. Egy win-win mindig lehetséges, bár a jólét egy másik értelmezésével. A növekedés, mint problémamegoldás, többé nem jöhet számításba.

Pionírok és szociális mozgalmak

Amikor egy nagy hatótávolságú új hegemonikus blokk kell, hogy összeálljon, ez először is egy privilegizált ill. forradalmi szubjektum elutasítását jelenti, amely a változás vezetéséről gondoskodott. A társadalom különböző rétegei egy új hegemonikus konstelláció mögé kell, hogy fölsorakozzanak. Míg egy új szabályzásmód kiharcolása széles társadalmi többség konszenzusával játszódik le, a kezdeti változtatási impulzusok kollektíváktól és egyéni előharcosoktól jönnek. Főleg az új szociális mozgalmak az „alternatíva” vezérképe szerinti reguláció „motorjai” (Lipietz), ill. egy „szociál-ökológiai transzformáció” hajtóerői (Wolf, Klein).  Ezek az önszerveződés és a részvétel új vezérképe születésének segédei (Mahnkopf 1988, Hirsch/Roth 1986, Roth 1998). A wuppertáliak meggyőződése, hogy a fordulat lényegében egyes előharcosNők által indul be. A jövőképes forráskímélő életstílusokat először a pionírNők gyakorolják, mielőtt ezek elterjednének. Az etikus vállalkozóNők egy ökológiai és fair alternatívát fejlesztenek ki, amely a piacot megváltoztatja. Ezek a magatartások csak egy kedvezményezett rétegtől eredhetnek, ilyenek a hátrányosoktól és szociálisan deklasszáltaktól nem várhatók el. Tehát a legfontosabb: a művelt és jóléti rétegeket avangárdnak megnyerni. Egyesek teljesítményét támogatja a civil társadalom egy „új internacionáléja”, mely világszerte hálót képez. Minden különbségek ellenére egyesíti őket egy alapgondolat: „Az emberek jogai és a természet élethálója fontosabb, mint a javak és a pénz” (BUND/EED 2008, 601.o.). A pionírok és a civil társadalom erőssége nem a tömeg, hanem a minőség. „A paraszt- és a munkásmozgalmakkal ellentétben, erőssége kevésbé a tömegek mobilizálásából ered, hanem inkább a jobb megoldásokból. Ami a legfontosabb, az a meggyőzőerő és a hálózat a társadalomban keresztül-kasul. Az utcai föllépés főként akkor jön elő, ha a rossz megoldások ellen kell tiltakozni.” Természetesen a társadalom egésze még nem vesz részt a fordulatban, de a „többség történelmet ritkán csinált”.

Bár a fordulat első impulzusai egyesektől és pionírcsoportoktól várható, ezek aktivitása nem elegendő. Az egyesek pionírteljesítményeinek diffúzióját az állam kell, hogy kerettörvénykezéssel támogassa, a változást a politika kell, hogy szavatolja. Ez pl. jelenthet annyit, hogy a gazdaságot egy termék legfenntarthatóbb termelése átvevésére kell kötelezni, vagy a környezetfogyasztást megadóztatni. Különben a nem-fair és nem-ökologikus módon előállított olcsó termékek a jó megoldásokat a piacról ismét kiszorítanák. Az állam ösztönözze a gazdaságot a helyes cselekvésre! E közben az „új internacionálé” civil társadalom aktorai az állam napirendjét befolyásolják.

Literatur

Aglietta, Michel 2000: Ein neues Akkumulationsregime. Die Regulationstheorie auf dem Prüfstand. Hamburg

Altvater, Elmar 2005: Das Ende des Kapitalismus, wie wir ihn kennen. Eine radikale Kapitalismuskritik. Münster

Altvater, Elmar 2008: Ein »Ökologischer Keynesianismus« – Idee und kein Projekt.

[http://die-linke.de/partei/weitere_strukturen/berufene_gremien/programmkommission; 01.11.2009]

Bieling, Hans-Jürgen 2000: Dynamiken sozialer Spaltung und Ausgrenzung. Gesellschaftsthe¬orien und Zeitdiagnosen. Münster

Brand, Ulrich/ Görg, Christoph (Hg.) 2002: Mythen globalen Umweltmanagements. Rio+10 und die Sackgassen ›nachhaltiger Entwicklung‹. Münster    

Brand, Ulrich/ Görg, Christoph 2001: Patentierter Kapitalismus. In: Das Argument 242, H. 4/5

Brand, Ulrich/ Görg, Christoph 2002: »Nachhaltige Globalisierung«? Sustainable Develop¬ment als Kitt des neoliberalen Scherbenhaufens. In: Brand/ Görg (Hg.) 2002

Brand, Ulrich/ Raza, Werner (Hg.) 2003: Fit für den Postfordismus? Theoretisch-politi¬sche Perspektiven des Regulationsansatzes. Münster

Brie, Michael 2006: Die Linke – was kann sie wollen? Politik unter den Bedingungen des Finanzmarkt-Kapitalismus. Supplement der Zeitschrift Sozialismus 3/2006

Brie, Michael/ Klein, Dieter 2007: Elementare Fragen neu bedenken. rls Standpunkte 2/07. Berlin

BUND/EED (Hg.) 2008. Zukunftsfähiges Deutschland in einer globalisierten Welt. Ein Anstoß zur gesellschaftlichen Debatte. Eine Studie des Wuppertal-Instituts für Klima, Umwelt, Energie. Frankfurt a.M.

Candeias, Mario 2009: »This party is so over...« – Krise, neuer Staatsinterventionismus und grüner New Deal. In: Candeias, Mario/ Rilling, Rainer (Hg.): Krise. Neues vom Finanzka¬pitalismus und seinem Staat, Reihe Texte der RLS

Deppe, Frank 1997: Fin de Siecle. Am Übergang ins 21. Jahrhundert. Köln

Görg, Christoph 2003a: Gesellschaftstheorie und Naturverhältnisse. Von den Grenzen der Re-gulationstheorie. In: Brand/Raza (Hg.) 2003

Görg, Christoph 2003: Regulation der Naturverhältnisse. Zu einer kritischen Theorie der ökologischen Krise. Münster

Görg, Christoph/ Roth, Roland (Hg.) 1998: Kein Staat zu machen. Zur Kritik der Sozialwis¬senschaften. Münster

Hans-Böckler-Stiftung 2000 (Hg.): Wege in eine nachhaltige Zukunft. Ergebnisse aus dem Verbundprojekt Arbeit und Ökologie. Düsseldorf

Hirsch, Joachim 1992: Regulation, Staat und Hegemonie. In: Demirovic/ Krebs/ Sablowski (Hg.) 1992

Hirsch, Joachim 1993: Internationale Regulation. Bedingungen von Dominanz, Abhängig¬keit und Entwicklung im globalen Kapitalismus. In: Das Argument 198

Hirsch, Joachim 1995: Der nationale Wettbewerbsstaat. Berlin

Hirsch, Joachim 1998: Vom Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat. Berlin

Hirsch, Joachim/ Roth, Roland 1986: Das neue Gesicht des Kapitalismus. Vom Fordis¬mus zum Post-Fordismus. Hamburg

Jessop, Bob 1992: Regulation und Politik. In: Demirovic/ Krebs/ Sablowski (Hg.) 1992: Hegemonie und Staat. Kapitalistische Regulation als Projekt und Prozess. Münster

Kaufmann, Stephan/ Müller, Tadzio 2009: Grüner Kapitalismus. Krise, Klimawandel und kein Ende des Wachstums. Berlin

Klein, Dieter 2007: Grundprozesse des gegenwärtigen Kapitalismus und ihre Wirkungen auf die Umwelt. In: Meier, Wittich (Hg.): Theoretische Grundlagen nachhaltiger Entwick¬lung. Berlin

Lipietz, Alain 1991: Demokratie nach dem Fordismus. In: Das Argument 189

Lipietz, Alain 1998 (1993): Die neuen Beziehungen von Zentrum und Peripherie. In: Lipietz 1998

Lipietz, Alain 1998: Nach dem Ende des goldenen Zeitalters: Regulation und Transforma¬tion kapitalistischer Gesellschaften. Hamburg

Lipietz, Alain 1998a (1985): Das Nationale und das Regionale. In: Lipietz 1998

Lipietz, Alain 2000 (1999): Die große Transformation des 21. Jahrhunderts. Ein Entwurf der politischen Ökologie. Münster

Mayer, Margrit 1996: Postfordistische Stadtpolitik. Neue Regulationsweisen in der loka¬len Politik und Planung. In: Zeitschrift für Wirtschaftsgeographie H. 1-2/96

Raza, Werner 2003: Politische Ökonomie und Natur im Kapitalismus. Skizze einer regulati-onstheoretischen Konzeptualisierung. In: Brand/Raza (Hg.) 2003

Redak, Vanessa 2003: Akkumulationsregime des Vermögensbesitzes: People’s Capita¬lism? In: Brand/Raza (Hg.) 2003

Roth, Roland 1998: Postfordistische Politik. Regulationstheoretische Perspektiven zur Zukunft des Politischen. In: Görg/ Roth (Hg.) 1998

Schachtschneider, Ulrich 2007: Wie grün muss die Linke sein? Grün muss links sein. RLS-Standpunkte 7/2007

Schachtschneider, Ulrich 2009: Green New Deal – Sackgasse und sonst nichts? RLS-Standpunkte 17/2009

Spangenberg, Joachim 2005: Nachhaltigkeit – Konzept, Grundlagen, Herausforderungen, An-wendungen. In: Utopie kreativ. H. 174, S. 327-341

Spangenberg, Joachim 2007: Ausdifferenzierung des Nachhaltigkeitskonzepts. Von der Grenzziehung zum Komplexitätsmanagement. In: Meier, Wittich (Hg.): Theoretische Grundla¬gen nachhaltiger Entwicklung. Berlin