VIII. A SZAKÍTÁS, A KIÁTKOZÁS ÉS EGY ÚJ IDŐ KEZDETE

64 Amikor Luther-t az utolsó Cajetán-nal való beszélgetés után megkérdezték, ő most hol marad, így felelt: „ A menny alatt”. Ami annyit tesz: isten kezében. Most megtudta, akikkel eddig dolga volt és lesz, azok nem hívők és istenfélő egyházfiak, hanem hithivatalnokok, az egyházüzem profi menedzserei, karrieristák, funkcik, akik ritkán vagy sose törekedtek az igazságra, nem gondoltak végig egyetlen teológiai gondolatot sem, arról nem is szólva, hogy egy ilyen elvet egzisztenciálisan elszenvedtek volna. A sok érv, amit Luther Cajetán-nal való beszélgetésére előkészített, a fölszabadító elismerés, amelyhez éveken át tartó gyötrelmes gondolkodással jutott, az istennel való birkózás egzisztenciális tapasztalatai – mindezek az egyházkarrieristákat nem érdekelték. Ez nem is volt a föladatom, mondaná Cajetan ma. Nem azért utaztam Augsburg-ba, hogy egy jelentéktelen vidéki szerzetes gondolatkisiklásai érdekeljenek. Megbízásom az volt, hogy a Luther által okozott zavart megszüntessem, világosan tudtára adjam, vagy visszavonsz és szépen csendben maradsz, vagy kapsz a nyakadba egy „fer” eretnekpört, ami a tűzzel végződik. Cajetan ezen világos megbízása Luther-en, gyerekes naivitása miatt aligha tudatosult. Utána egy tapasztalattal gazdagabb lett, amihez a továbbiakban hasonló tapasztalatok járultak, amelyek szeretett egyházától egyre jobban eltaszították. Ezek a tapasztalatok mai nyelvünkön így foglalhatók össze: Ezek a magasrangú klerikusok mindnyájan - mint Cajetan - sem lelkipásztorok, sem lelkészek, nem az evangélium hirdetői, nem alázatos bűnösök, hanem az egyházüzem hiú menedzserei; igaz ugyan, hogy derekas, szorgalmas, intelligens, művelt, világias, némelyikük rokonszenves, mások arrogánsok, lusták és gőgösek, de mind a hatalom profi támogató fönntartói. Amit szolgálnak, az nekik állandó jövedelmet biztosít, őket rendszeres előléptetésekkel örvendezteti meg, magas szociális státuszt és privilégiumokat ad. Törekvésük tehát, hogy funkciójuk szerint, a hatalom hierarchiájában, lehetőleg súrlódásmentesen és hatékonyan működjenek. Olyasvalamit, mint az igazság, ami többnyire nemcsak zavaró, hanem állásukat és üzletüket is veszélyezteti, firtatni nem áll érdekükben. A rájuk bízott hívők sorsa már évszázadok óta közömbös, mint ennek a Krisztusnak üzenete, akit valójában szolgálniuk kellene. Mint „pásztorok” a rájuk bízott „bárányaikban” csak üzemük igás állatait és üzemanyagát látják, melynek célja önmagát fönntartani, növekedni, hatalmat, pénzt, vagyont, javadalmazást fölhalmozni. E cél érdekében ügyködnek minden nap reggeltől estig, magas professzionális szinten. Minden tudást, uralmi stratégiát, know-how-t sóváran sajátítanak el, amely céljaik elérését előmozdítja. Minden mást félre löknek. *

65 És ezeknek az alakoknak engedjem meg, hogy kicsináljanak? Mikor a Cajetan-féle tapasztalatot földolgozta, ezt kellett gondolnia. Hullákon mennek át és az enyémen is át akarnak gázolni, széttaposni, mint egy férget. Próbálják csak meg! De én annyira megnehezítem a dolgukat, amennyire csak tudom! Van még ezt-azt elmondanom a világnak és csak akkor, amikor már mindent elmondtam, amit el kellett mondanom, leszek kész a mártírhalálra. Így Luther megszervezi szökését Augsburg-ból. Október 21-én éjszaka fölébresztik. Augsburgi polgárok rejtett utakon a városkapuhoz vezetik, kiviszik és egy kint várakozó lóra ültetik. Luther 10 napig csuhában, nadrág, csizma, sarkantyú és kard nélkül lovagol, míg Wittenberg-be ér. Ott rendi főnöke, Johannes von Staupitz egy nem meglepő hírrel fogadja. Őt, Staupitz-et, a rend központja fölszólítja, Luther-t, kezét-lábát megkötözve, zárják be. Staupitz Luther gyóntató atyja, lelki tanítója volt, 10 éve egyengeti útját, ismeri, becsüli, rokonszenvez idéáival, ezért a rendgenerális megtagadja a parancs teljesítését. A központ követelésére azonban reagálnia kellett. Luther-t fölszólítja, lépjen ki a rendből. Luther megérti, hogy ennek így kell lennie és meghajol. Staupitz fölmenti fogadalmától, így Luther nem szerzetes többé, nem tagja rendjének, ám visszatérhet – Staupitz engedelmével – a kolostorba, a toronyszobájába és ott folytatja, ahol Augsburg-ban abbahagyta. Staupitz ezen a kellemesebb módon fúrja meg Róma szándékát, hogy Luther-t megkaparintsák. A választófejedelem is besegít, ellenáll. Ő már gyorsan kapott egy levelet Cajetan-tól. Tartalma: Vagy szolgáltassa ki Luther-t Rómának, vagy száműzze az országból. A pápai gyilkoló gépezet beindult. 1518. október 25-öt írunk. A helyzet lassan komollyá válik Luther számára. Valószínűleg ezekben a hetekben és hónapokban, okt. 25. után, a reformációt még meg lehetett volna állítani. Ha a fejedelem Róma parancsát teljesíti, Luther-nek és a reformációnak vége. És fordítva: Ha az egyház felelősei megérezték volna, mennyire kitörés előtt áll a nép fölgyűlt haragja, gyorsan elásták volna a csatabárdot, reform-bizottságot alapítanak és Luther-t állítják az élére. Ám a vastag templomfalak mögött későn veszik észre, hogy ütött az óra. Luther kiadatására nem került sor. Staupitz keresztül húzta Róma szándékát, mikor jelentette fölfelé, hogy Luther nem tagja többé a rendnek, így ő, mint rendfőnök, hatalmát fölötte többé nem gyakorolhatja. A fejedelem pedig húzta az időt, ami akkoriban jóval egyszerűbb volt, mint ma az e-mail és internet korában. A beszámolók és híradások Róma felé nem voltak gyorsabbak, mint a lovak, amelyek ezeket szállították. Mégis: Egy fejedelem sem odázhat el egy jogszerű felsőbb rendelkezést örökre, ez számára természetesen világos volt. Nem volt világos, mi a teendő, mielőtt további késleltetésekkel saját magát is kényes helyzetbe hozza. Szerencsére ekkor néha segítenek a csodálatos véletlenek, az isteni elrendelések, így Luther esetében is. 1519 januárjában Maximilian császár meghalt. Rómának nem volt ideje eretnek-ügyekre és a Luther-re bíbelődni. Maximilian utódját kellett keresni. A spanyol Károly király, egy Habsburg, - éppen az, akit Róma nem akar - már biztos befutónak számított. Meg lehet még őt akadályozni? Ki jöhet még szóba? A francia I. Ferenc is beszáll a ringbe. Róma őt sem akarja. De hát akkor kit? Hogyan lehet a dolgot Rómából úgy kormányozni, hogy a választás a klérus számára előnyösen végződjön? Hogyan lehetne egy olyan császárt találni, aki elég hatalmas és erős ahhoz, hogy az oszmánokat visszaverje, de még sem olyan erős, hogy a pápával szembe szálljon? És így először választási harc tört ki a Szent Római Birodalomban. Ez úgy ment, mint ma a FIFÁ-nál és az IOC-nél. A választó férfiakra ömlöttek a megvesztegetési pénzek. Károly király, egy hír szerint, 58 200 guldent dobott a mérleg serpenyőjébe, kölcsönözve a fuggerektől, akik őt akarták császárnak. Tudtak a mesés ezüst és arany kincsekről, amiket a spanyol hajók hoztak Európába Amerikából. Ilyen emberekkel jobb üzletelni, gondolták, mint a pápai becsődölőkkel Rómában. De a franciák sem hagyták magukat és szintén lezsírozással próbálták Ferenc királyukat helyzetbe hozni. A németek közvéleménye, a birodalmi nemesség, a polgárság, a professzorok, a befolyásos humanista irodalmárok a franciáktól jobban tartottak, mint a Habsburgoktól. Bár Károly Burgund-ban nőtt föl, de németül nem is beszélt, azonban német férfi elődei voltak és valahogy németebb volt, mint a francia. Így Károly egyre esélyesebb lett. Hogy ennek elejét vegye, X. Leó a szász választófejedelemnek, Bölcs Friedrich-nek fölkínálta, hogy királlyá avatja, ha legalább két fejedelmi szavazatot kap. Frigyest azonban nem hiába hívták „Bölcs”-nek. Nyomban átlátta a pápát, hogy ő egy gyönge király lenne, mert nincs megfelelő hatalombázisa, pénze, katonái. Ezért az ajánlatot visszautasította, Károly pártjára állt és segítette császárrá választását 1519 június 28-án, egyhangúlag – de nem ingyen. Egy profi sem tesz szívességet egy másiknak -ellenszolgáltatás nélkül. A fiatal, még tapasztalatlan császártól egy kis jogi korrekciót kért. Ez egy látszólag jelentéktelen eljárás-változtatás volt: a Róma által kiátkozottakat csak akkor lehessen a birodalomból is kitaszítani, ha azok előbb egy rendes, nyilvános bírósági meg- és kihallgatáson esnek át (29). Friedrich, a ravasz róka, okosan előre gondoskodott arról, ami elkerülhetetlenül közeledett: Luther kiközösítése Róma által. Előrelátta, hogy ez az ő nyakas Luther-jét nem fogja megfélemlíteni. Tehát a pápai kiátkozás bekövetkezik és rá, automatikusan, a birodalmi is. És e kettő együtt, kitaszítás és száműzetés  („Acht und Bann”) annyit tesz, mint szabad prédává, földönfutóvá válni. Vagyis a halál fiává. Egy ilyen „vogelfrei” embert bárki agyonüthetett, mindenét elvehette, őt magát, mint egy kutyát, elkaparhatta. (Ahogy minden szegény embert.RS17XI18). Ha egy eretneket – bármi okból – az egyház kezére nem lehetett adni, akkor az gyilkosok és rablók prédája lesz. Ebbe a büntető és gyilkoló automatizmusba a bölcs fejedelem a császárválasztáskor, az új császárnál ügyes taktikázással, egy birodalmi kitaszítás-kikötéssel egy féket épített be, amely nemsokára rá életmentőnek bizonyult. Bár a császárt megválasztották, de még nem koronázták meg. Továbbá még egy egész évbe telt, míg Károlynak 1520-ban Aachen-ben a fejére tették a koronát. Így a régi császár halála és az új császár megkoronázása között majd’ két év telik el, és Luther ez alatt félre volt téve. A pápa, a császár és a fejedelmek egyéb, fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva. Ebben a két évben dőlt el a reformáció sorsa. Ebben a két évben működtek a nyomdagépek és az egész országban terjesztették tovább Luther írásait. Ő gondoskodott további szövegekről és így egy olyan folyamatot indított el, ami visszafordíthatatlanná vált. Az egyház és az állam régi elitjeinek fogalma sem volt a könyvnyomtatás forradalmi következményeiről. Nem ismerték föl az információ fölgyorsulását, ami ebből a találmányból indult ki, azt sem tudták, hány nyomda volt már, melyek végezték munkájukat, azt sem, hogy valami egészen új van kialakulóban: Egy közvélemény, amely már nem olyan könnyen volt megállítható, mint korábban a cenzúrával. Egy nyilvános vita dúlt, melyet hatalom már nem fojthatott el. Egy nyilvános információfolyam indult el, melyben minden írni tudó, de nem tudó is részt vehetett, utóbbi nyomtatott képekkel, karikatúrákkal vagy fölolvasókkal. Míg a régi elitek a korszakváltást átaludták, Luther nagyon is ébren volt, valóságos alkotói extázis szállta meg, ír, beszél, prédikál, tanít, vitatkozik – szónoki hatalommal, mindenki számára érthetően és olyan izgalmas dolgokról, hogy tömegével gyűltek köréje a hallgatók. Luther ezt élvezi, prédikáláskor úgy érzi magát, mint egy parasztasszony, aki gyermekeit a melléhez szorítja. „Ki kell húzni a szószék csecseit és a népet tejjel itatni!”. És a nép iszik. Ez nemcsak ártalmatlan tej, amit Luther a népnek ad, hanem éles kirohanások Róma ellen, durvák és gorombák. Luther egyre szemtelenebb lesz, egyre polemizálóbb, gátlástalanabb Róma iránt. És ezzel egyre érdekesebb a nyilvánosság szemében.

69 Az utolsó belső lépést Johannes Eck-kel való híres vitájában teszi meg. A délnémet teológus, briliáns értelmiségi, valószínűleg a fuggerek által megfizetve, Luther-t jégre vitte. Szembesítette azokkal a mondatokkal, amiket a kiátkozott Jan Hus mondott száz évvel korábban, Konstanz-ban. És Luther tényleg engedi magát provokálni, kimondja azt, amit Eck belőle ki akart csikarni: Hus-nak igaza van. Nem a pápa, hanem Krisztus az egyház feje, ezért az utolsó szó Krisztus egyházáé, nem a pápáé. Ám ez tiszta eretnekség, amiért Hus-t a zsinat kiátkozta, és a máglyára küldte. Eck győzedelmeskedik és várja, hogy Luther egyet vissza lépjen. De nem. Ellenkezőleg. Luther egy lépéssel tovább megy és kimondja: Zsinatok is tévedhetnek és tévedtek is. A hallgatóság a teremben fölkiált az ijedtségtől. Luther ezzel begyújtotta az eszkaláció következő fokozatát: nemcsak a pápa szava mindegy neki, a zsinatot is semmibe veszi. Ez az egyházzal való teljes szakítást jelenti – és egyben saját halálos ítélete kimondását is, gondolják a hallgatók. Így Eck is, önelégülten hátradőlve, mert Luther eretnekségét most egyértelműen, mindenki szeme láttára bizonyította. Ám Luther-nek ez is jól jött. „Eck fölbátorított” – mondja később, -„olyan gondolatokra vitt rá, melyekre egyébként nem jutottam volna.” És valóban. Kissé hosszabb ideig tartott volna, míg a zsinathatározatokat is, mint nem kötelezőket („nicht bindend”) elveti. Ha Eck nem szorongatja ennyire meg, nem tudatosul benne a reformfolyamat ezen súlyos problémája. Vitás esetekben ki dönti el, mi igaz és mi hamis, ha sem a pápa, sem a zsinat nem illetékes? Talán maga Luther? Most Luther-t ismerjük el, mint legfelsőbb autoritást? Ezen Luther-nek csak az Eck-vita után volt ideje elgondolkodni – és meg is találja a választ. Ezt először megtartja magának, mert ennek radikalitása őt magát is elcsodálkoztatja. Nehezen barátkozik meg vele: A pápa helyét ő természetesen nem akarja. A lelkiismeret az! Mindenkinek saját lelkiismerete legyen a végső instancia, amely eldönti, mit véljünk helyesnek és jónak! Ezt azonban nyilvánosan csak később, a birodalmi napon, Worms-ban mondja ki. De fölfogta-e, mit jelent ez? Vélhetőleg nem azonnal. Erről csak később nyilatkozik: Tehát lehetséges az, hogy „ez a rakás nagyfejű egy igazságtalan dolgot védelmez,” míg az igazságosság csak némely szerencsésnél lelhető föl. Nem szédül ezen belátás következményeitől? Egy kissé már is. De egy alvajáró bizonyosságával erősíti meg: „Ha nálad Isten szava, bízvást mondhatod: mért kéne tovább a zsinatokat kérdezned?” Hogy az istenben lakozó lelkiismeret legyen a legfölsőbb fok, amely a pápa és a zsinat fölött áll, az egy forradalmi, új gondolat, amit itt Luther elgondolt és ezzel önmagát teszi ki az eretnekség vádjának – ám ez sem rettenti vissza. Ellenkezőleg, saját lelkiismerete alapos vizsgálata után Luther arra a következtetésre jut, hogy nem az ő, hanem az egyház hivatalos tanítása az eretnekség, ezért mondja a római egyháznak magabiztosan és tiszta szívvel: „Ilyen jámbor eretnektek sosem volt és jámborabbat nem is kaptok. Kérjétek az Istent, hogy számotokra őt megtartsa”, mert az ő eretneksége nem isten ellen irányul, hanem a földi szervezete ellen, amit egyháznak hívnak. Belsőleg tehát már szakított egyházával. Míg ezt nyilvánosan és véglegesen is megteszi, eltelik bizonyos idő. Ez alatt egyik vitairatát produkálja a másik után: „A német nép keresztény nemességének”, „A keresztény ember szabadságáról”, „A római pápaságról”, „Az egyház babiloni fogságáról” (1520). Ez mind Róma ellen irányul. Mind a pápa autoritását vonja kétségbe, mindegyik azt hangsúlyozza, ami fontos a keresztény életben: hit, kegyelem, szentírás, Krisztus. Neki ember és isten között nem kell közvetítő, nem kellenek szentek és papok, szerzetesek és apácák, sem ereklyék, körmenetek, búcsújárások, zarándokutak. Mindenki isten gyermeke és legjobban ott szolgál, ahová isten tette, tehát foglalkozásában, elvégzendő munkájában. Ez szentebb, mint a papok, szerzetesek és apácák álszent élete. A klerikális státuszt le, a világit fölértékeli. Luther kortársai hegyezik a füleiket. Tolonganak írásaiért. Egyik a másik után hagyja el a nyomdapréseket: egyharmada annak, amit a XVI. sz. első felében a németeknél kinyomtattak, Luther-től ered. (30) 1520-tól gondolatai ott vannak a világban. Aki most megpróbálja őt elégetni, az már elkésett. Bár őt el lehet égetni, írásait szintén, de tanait többé nem. Ideákat nem lehet megölni. (A rosszakat sem.RS17XI20) Az elégettet újból ki lehet nyomtatni. Valahol mindig lesz egy példány, ami megmenekült a tűztől. A császár és a pápa már nem egyedül kormányoznak. Az egyházi hivatal természetesen megkísérli erővel leállítani a leállíthatatlant. Miután a császárt megkoronázták, most ismét elő vehetik a Luther-esetet. A pápa, ahogy ezt Bölcs Frigyes előre látta, elküldi neki a kiátkozás-fenyegetést Wittenberg-be. Nemcsak neki hanem követőinek és fölötteseinek is: Aki Luther tanait terjeszti, írásait rejtegeti és el nem égeti, exkommunikálva lesz. A határidő 60 nap. Ezen belül Luther a szász templomokban Meißen, Merseburg és Magdeburg városokban, írásban és személyes megjelenéssel, tanait visszavonhatja és ezzel egyháztagságát teljes egészében visszanyerheti. 60 nap eltelik és a német hatóság Luther egyetlen írását sem égeti el. Luther semmit nem von vissza, egész idő alatt arra gondol, amire korábban: Ha enyém isten szava, mért kérdezzem a pápát és a zsinatokat? Biztos vagyok a dolgomban és magammal tisztában. És akkor, 1520. dec. 10-én, egy nappal a visszavonási határidő letelte előtt fogja a pápa kiátkozó-fenyegető bulláját és a wittenbergi Elster-kapu előtt, nyilvánosan elégeti. Ez mellett a római egyházjog, a Corpus iuri canonici gyűjteményét is tűzbe dobja, ezekkel a kísérő szavakkal: „Mert te az igazságot megrontottad, megront téged az Úr.” Luther, a szász vidéki szürke kis szerzetes exkommunikálja a pápát, istentől eredő fölhatalmazással és saját lelkiismerete által megvizsgált hitbizonyossága okán. Ettől kezdve Luther a pápáról csak úgy beszél, mint a „megtestesült antikrisztusról”. Ez a végleges szakítás. Mostantól kezdve nincs visszaút. A perfomance-ánál wittenbergi egyetemisták, professzorok és polgárok vannak jelen, éltetik Luther-t és a nyomdák ismét gondoskodnak arról, hogy a wittenbergi eretnek legújabb hírei birodalomszerte terjedjenek.