XV. WITTENBERG PATRIÁRCHÁJA
A parasztháborúk óta Luther tekintélye kissé csorbát szenvedett és még jobban, mikor Katharina von Bora-t elvette. Néhány elszánt konzervatív számára ez a „botrány” kínos volt. De Luther nem lenne Luther, ha nem tudna még egy lapáttal rá tenni. A volt szerzetes apa lesz. A volt apáca gyereket vár. A skandallum perfekt. Luther körül még egyszer föllángol a vita, aki házasságával ezt mondja: „Tettem ezt a pikkelyes ördögök, a nagy hanzák, urak és püspökök ellenében.” És: „Ha csak tehetném, még több borsot törnék az orruk alá, ami Istennek tetsző, őket pedig bosszantja. Mert én nem adom föl és tovább csinálom annál vadabbul, minél kevésbé akarják.” Ez Luther, a maga hús-vér mivoltában. Semmi sem aggasztja. Wittenberg-i és szász hazájában ő marad a nagy patriarcha. Közben élete még mindig veszélyben, továbbra is ki van átkozva, úgy a pápa, mint a birodalom által. Rómában növekvő türelmetlenséggel várnak arra, hogy a császár Luther-t nekik kiadja. Ő azonban erre nyilván még nem tud sort keríteni, vagy kellő figyelmet tanúsítani. Úgy tűnik, vannak fontosabb birodalmi ügyek is, amikre figyelni kell – nézeteltérések a pápával, civakodás a francia királlyal, folyton az agresszív oszmánok fenyegetése a birodalom keletei határain. Ehhez nem akar még egy gondot, a számos Luther-rokonszenvezőkkel, a nyakába venni.
165 1526-ban ismét egy birodalmi nap, ezúttal Speyer-ben. Luther újból napirenden, de a császár és a birodalmi rendek semmiben sem tudnak megegyezni, így az ügyet későbbre halasztják. Addig minden uralkodó maga döntse el, területén milyen vallás lehet érvényben. Ám ez a pragmatikus, pusztán provizóriumnak gondolt megegyezés, mint tartós állapot, rögzül. Az „Augsburg-i vallásbéke”-vel, a szabály, „cuius regio, illius religio”, akié az ország, annak a vallása (követendő) – a végén törvénnyé válik. Majd’ egy évszázadig a fejedelem vallása határozza meg alattvalói vallását. A következő birodalmi napon, 1529-ben, ismét Speyer-ben, az osztrák főherceg követeli, hogy most aztán vegyék komolyan a „Worms-i ediktum”-ot és az eretnek Luther-t adják ki végre Rómának. De minden, amit ezzel elér, csak annyi, hogy a Luther-rel rokonszenvező birodalmi rendeket fölháborítja, akik protestálva elhagyják a találkozót. Azóta a reformáció híveit protestánsoknak is mondják. Egy évvel később Luther-re nézve ismét komoly a helyzet, a birodalmi napon, Augsburg-ban. Ezúttal maga a császár követeli Luther elfogatását, amihez csak súlyosbítva jön hozzá: Luther pártfogója, Albrecht der Weise, halott. Ebben a helyzetben Melanchton próbálja meg bizonyítani, hogy a Wittenberg-i reformáció a Szentírással és az igaz egyház tanaival összhangban van. A szöveget aláírja fél tucat evangélikus tartományi kormányzó továbbá Nürnberg és Reutlingen birodalmi város is. Tehát a reformátorok még mindig nem gondolnak az egyházszakadásra, maradni akarnak az anyaszentegyház ölén. Ám a császár és a katolikus többség, hozzászokva a „parancs és engedelmesség” szerinti eljáráshoz, már rég kedvét vesztette az ellenfél új és új, hosszú lélegzetű szövegeit böngészni és róluk végtelen vitákat folytatni. Ezért kötik az ebet a karóhoz, kitartanak Luther elfogatásánál, lehetőleg gyorsan. Melanchton írása tehát célt téveszt, ám történelmet ír. Akkor ő és az aláíróik még nem sejtették, hogy a szöveg, Confessio Agustania (CA) címmel, a reformáció döntő hitvallásává lesz. Mindmáig a luteránus kötelező hitvallás szövegek közé tartozik, 1550-es megfogalmazása még a református egyházakban is. Ez is mutatja, milyen kiváló teológust tudhatott Luther Melanchton személyében, a maga oldalán. Miután a református nézetű fejedelmek látták, mennyire komoly a császár szándéka Luther elfogatása ügyében, 1531. február 27-én, Schmalkalden-ben, a szász és a hesseni főhercegség vezetésével, a Schmalkalden-i Szövetségbe tömörültek, egyfajta védelmi ligába, amely a pápai csapatoknak ellenállna, ha tényleg Luther-ért jönnének. Háború szaga van a levegőben és Luther nyaka körül szorul a hurok. De aztán épp a Luther által szidalmazott oszmánok azok, akik őt közvetetten megmentik, mert nyugatra vonulnak és – nem első ízben – a Habsburg Birodalmat fenyegetik. Luther már gyakran és korán, az oszmánokat „az ördög ügynökei”-ként emlegeti és betörésüket Európába, a kereszténységre és a pápára kirótt isteni büntetésként írja le. Most, amikor az „ördög ügynökei” Bécs alatt állnak, kihúzzák Luther fejét a hurokból. A császárnak nem egy Luther-fogolyra, hanem minden fejedelemre és emberre szüksége van, az oszmánok elleni harcban. Protestánsok és katolikusok együtt vonulnak föl az oszmán II. Szulejmán szultán ellen és visszavonulásra késztetik. Luther-t a császár és a Worms-i ediktum ismét békében hagyja. Ezúttal örökre. Luther sértetlenül él és virul Wittenberg-ben, haláláig. Prédikál, előad, költ, egyházi énekeket komponál és kihasználja az időt, hogy a maradék Biblia-részeket, főként az Ó Testamentumot lefordítsa. 1534-ben ezzel is elkészül. Először jelenik meg az egész Biblia Martin Luther fordításában, németül. Egy katekizmust is ír, ezzel az evangélikus keresztény nevelés és tanítás alapjait rakja le. Házassága Katharina-val, utolsó előtti reformatikus tette. Kettejük utolsó reformáció építőköve a paplak vezetése. Ez lesz Németországban a protestáns paplakok mintaképe. Itt nevelik föl gyermekeiket, itt folyik a keresztény családi élet, Luther itt szerzi házas- és családi élményeit. Vendégek váltják egymást, itt folynak le Luther híres asztalbeszélgetései, vidáman esznek-isznak, civakodnak, politizálnak és polemizálnak. Ebből a prototípusból nő ki a protestáns paplak, mint intézmény. Ebben tölti el Luther utolsó két évtizedét, lassan csendesebb vizekre evezve. A reformáció folytatását egyre inkább mások határozzák meg; a fejedelmek, a birodalmi városok, Luther barátja és munkatársa, Philipp Melanchton. Ő most a reformáció vezető feje, rendszerezi Luther ugráló teológia tanait és az evangélikus egyház további fejlődésébe és megerősödésébe bizonyos nyugalmat visz bele. Luther nem ellenkezik, mert érzi, mennyire fogy az ereje. Minél öregebb lesz, betegségei annál inkább kínozzák, de mégis még mindig rengeteg dolga akad. Németországon kívül számos ország szakadt el Rómától. Ez arra kényszerít, hogy egy új egyházrendet, egy új szervezet-struktúrát alkossanak. Hogy ez hogyan, milyen alapelvek, milyen formák szerint történjen, ezek a kérdések szinte kötelezően a reformáció központjában, Wittenberg-ben, landolnak. 168 kép
169 A Wittenberg-i várostemplom és a teológiai kar, az evangélikus papság számára, a birodalomban és külföldön is, szinte természetes úton, egyfajta felügyelő- és fölavató hatósággá növi ki magát. Ha a professzoroknak elfogyott a tudománya, Melanchton-hoz vagy Johannes Bugenhagen-hez, Wittenberg várospapjához és szuperintendenséhez fordulnak. Bugenhagen, Luther gyóntató papja és közeli lelki bizalmasa volt és, mint Észak-Németország, valamint Skandinávia egyházlátogatója és –szervezője, erős befolyással bírt. Bugenhagen és Melanchton pedig a maguk részéről Luther-től kértek tanácsot, aki ezáltal – bár soha meg nem választott, de mégis mindenki által elismert – „egyházfővé” vált, az új, születőben lévő egyházban. Így a Wittenberg városka, idővel, úgyszólván a világ protestánsizmusának „Rómája” lett. Valójában Luther, ezekben a kései életéveiben, látva, hogy gondolatai hogyan terjednek és folyton új követőkre lelnek a világban, lassan csendesebb, békésebb és szelídebb kellene, hogy legyen. Ám az ellenkezője történik. Luther nagy gyűlölködővé válik, néha minden mértéket elveszít. A pápát, akit folyton antikrisztusnak, még ördögnek is titulál, évről-évre ádázabban gyűlöli. (Szeresd ellenségeidet!Nem olvasta?RS17XII13). Az oszmánokkal és a Koránnal szembeni kirohanásai miatt, ma a protestánsok, a velünk élő törökökkel szemben, szégyellni kellene magukat. Luther hovatovább nagy zsidógyűlölő is lesz. 1543-ban, ma számunkra rettenetesen zavaró uszító írásában, „A zsidókról és hazugságaikról”, ami a már meglévő antiszemitizmust csak erősíti, és ami hozzájárul ahhoz, hogy Európában, különösen Németországban az antiszemitizmus útegyengetője legyen, négy évszázad múltán a nemzeti szocialisták egyik hivatkozási alapja lesz. Luther ebben a tákolmányában a hatalomnak tanácsokat ad, hogyan bánjanak el, ezzel „az elfajzott, átkozott néppel.” A zsinagógákat le kell égetni, a zsidók házait szétrombolni és őket, „mint a cigányokat”, táborba zárni. Még utolsó prédikációjában is, három nappal halála előtt, követeli, hogy a zsidókat zárják ki a keresztény társadalomból, mert nem szűnnek meg Jézust káromolni. Korábbi éveiből való nyilatkozatai sokkal barátságosabbak voltak, de ő azt várta, hogy a zsidók előbb vagy utóbb megtérnek. Hogy Luther által megtérítessenek, ez a zsidóknak eszükben sem volt, így Luther kezdeti rokonszenve gyűlöletbe csapott át. Azonban Luther Vita-jában, zsidók elleni kirohanásai tévesen állnak. Ezt a gyűlöletet teológiájába soha sem integrálta. Ez nem rasszista gyűlölet volt, mint később a nemzetiszocialistáké, hanem tisztán vallási – ami ugyan a gyűlöletet nem menti. Ez e finom különbség azokat a németeket, akik először zsinagógákat gyújtottak föl, majd hat millió zsidót gázzal megöltek, nem érdekelte – a protestantizmus szégyenletes öröksége mindmáig.
171 Martin Luther 1546. január 23-án, már súlyos betegen Eisleben-be utazik, egy családi viszályt elsimítani (81). Ott pár hétig marad, többször prédikál, először az Andreas templomban, ahol rosszul lesz és beszédét meg kell, hogy szakítsa. Két nap múlva, február 17-én, mellében erős fájdalmat érez és légszomja van. Szobájában nyugtalanul járkál föl és alá, érzi a halál közelségét és csodálkozva mondja: „Itt születtem Eisleben-ben, itt kereszteltek meg, mi lenne, ha itt is maradnék?” (82) Holott, szaftos humorral, épp ezt írta Käthe-jének: „Ha ismét Wittenberg-be jövök, rögtön koporsóba fekszem és a kukacoknak egy zsíros doktort adok zabálni.” (83) Estéjét, mikor már sokkal jobban van, kedélyes körében tölti el, sokat eszik és iszik, mint mindig, nyolckor ágyba megy, elalszik, de két óra múlva ismét fölébred. Mellkasi fájdalmai újból jelentkeznek, erősebben, mint valaha, fuldoklik és fázik. Környezete – két fia, a fogadósok, a kastélyprédikátor – sejtik, hogy a vég közeledik, mellette maradnak, hívatnak két orvost. Albrecht gróf és grófnője, a közeli városkastélyból átjönnek és Luther-rel törődnek. A grófnő Aquavit-tel dörzsöli be és hirtelen ott a kérdés a levegőben: hogyan haljon meg? Csak nem katolikus módon, utolsó kenettel és halotti szentségekkel, rózsa fűzérrel és a szentek hívogatásával? Jelenlevő fiainak és teológusoknak nyilvánvaló, hogy itt nemcsak az apa, egy magánszemély, hanem Martin Luther haldoklik, és ő reformációs módon kell, hogy meghaljon, hogy ezt később így is adhassák hírül. Még friss emlékezetükben az a pár hónappal előtti álhír Itáliából, hogy Luther szégyenletes módon halt meg. Halála után sírjában forgolódott és mikor a sírt fölnyitották, az üres volt és bűzlött a kéntől – egy középkori hiedelemre utalva, mely szerint az eretnek lelkét halála után egy kénes bűzű ördög rabolja el (84). Ezért a jelenlévők Luther-rel együtt imádkoznak. A 31,6-os zsoltárt háromszor el kell, hogy mondja: „Lelkem a te kezeidbe parancsolom, te drága Istenem, te engem megváltottál.” (85) És utolsó perceiben, amikor még magánál volt - így adták hírül később - megkérdezték, vallod-e Jézus Krisztust? Ő világos igennel válaszolt, mielőtt távozott (86). Luther tehát többé nem jut el Wittenberg-ig. Ott hal meg, ahol született, egy házban, szülőházától nem messze. És ő, ahogy később elmondják, egy jámbor keresztény-evangélikus halált halt. Mégis, a katolikus oldalról, azonnal rosszmájú mende-mondákat terjesztenek, hogy öngyilkosságot követett el, vagy maga az ördög fojtotta meg és ez, a Luther-gyűlölők között, egészen a XIX. századig, fenn marad (87). Luther abban a tudatban halhatott meg, hogy az ő reformációja Németországban és azon kívül is gyökeret vert, továbbá remélte, hogy Róma mégis jobb belátása tér és tanait elfogadja. Ő szívesen, mint reform-katolikus halna meg és nem, mint egyházszakító. Ám ebből semmi sem lesz. Az ország már visszavonhatatlanul két vallási táborra szakadt szét, egymással hadakoznak és egymást véresen támadják. Néhány évvel a reformátor halála után, a katolikusok és a protestánsok fegyverrel rontanak egymásra.
